56. fejezet/I.

Sziasztok!

Amint már mondtam az előző bejegyzésben, az új fejezetet részletekben fogom fölrakni. Azt még nem tudom, hogy hány lesz belőle, vagy hogy milyen hosszúak lesznek. Próbáltam kicsit úgy befejezni, hogy mint egy fejezetnek legyen vége, de a folytatás ugyanúgy jönni fog hozzá:) A részek, ahogy ennél is láthatjátok, meg lesznek számozva, és nem csak az eddig meglévőt egészítem ki ebben a bejegyzésben (ez most értelmes lett:S). Képet egyenlőre még nem kaptok hozzájuk, majd esetleg a végén:) Addig is, amíg nem hozom a következő ilyet, jó olvasást ehhez:) Na meg persze perceken belül fölkerül a másik blogra is egy ilyen kis részlet:) Remélem tetszeni fognak:) Kérnék ezekhez is KOMIKAT!!!!:) Jó olvasást!:)

Puszi

Esme szemszöge

Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy Carlisle nem haragszik rám. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem mondtam el neki, mit szeretnék, csak cselekedtem, mégis sikerült. Akármennyire is nem mutatta ki, én láttam rajta. Fájt neki, hogy nem bíztam benne, hogy nem mertem elmondani neki valamit. Most magát okolja a történtek miatt, hogy ő is gondolhatott volna erre. Pedig egyedül én vagyok a hibás, de ahányszor próbálom ezt elmondani neki, nem hajlandó végighallgatni. Bármennyire is megkönnyebbültem, legbelül még mindig szorongtam. Mi lesz, ha teherbe estem, de ő nem szeretné a kicsit? Nem bírnám végigcsinálni nélküle ezt az egészet. Szükségem van a támogatására. Hogy itt legyen mellettem, fogja a kezem, és ha kell, megmentsen. Mert arról hallani sem akarok, hogy ne ő változtasson át. Ha ezek után már nem tenné meg, azt természetesen megértem, de akkor már nincs értelme örökké élnem. Ha ő már nem szeret engem annyira, hogy velem akarja leélni az örökkévalóságot, akkor inkább belehalok a szülésbe, vagy a terhességbe, mint hogy utána a terhére legyek.
De akkor mi lesz a gyerekünkkel? – jutott hirtelen eszembe a következő probléma. – Ha a saját apja nem fogja szeretni, az anyját pedig elveszíti, ki fog rá vigyázni. A mi kis csöppségünkre. Még ha Alice, Michelle és Rose sajátjukként is néznének rá, nem nőhet fel abban a tudatban, hogy az apja nem szereti.
De miért is gondolkozok már most ezen? Hiszen még nem biztos az sem, hogy terhes vagyok, és az sem, hogy Carlisle nem szeretné. Pedig ez utóbbi nagyon is valószínű volt.
-Carlisle – néztem fel rá tétován.
Éppen az ágyunkban feküdtünk. Én a mellkasára hajtottam a fejemet, ő pedig folyamatosan a hátamat simogatta. Már sötétedett a kinti táj, de a kis lámpa halvány fénye félhomályt varázsolt a szobába.
-Igen? – mosolygott rám kérdő tekintettel.
-Csak kérdezni szeretnék… valamit – haraptam be az alsó ajkamat.
-Csak nyugodtan – tűrt ki egy kósza tincset az arcomból.
A finom érintésre egy pillanatra minden kiszállt a fejemből, de aztán újra visszatértek a gondolataim.
-Tényleg nem… nem haragszol már rám? – kérdeztem halkan.
Ostobaságnak tűnhetett, hogy megkérdeztem, hiszen már elmondta nem is egyszer, hogy nem haragszik rám, mégis meg akartam győződni róla, hogy nem értettem-e félre valamit.
-Nem – ingatta meg a fejét halvány mosollyal az arcán. – De nem is haragudtam. Inkább csak magamra – sóhajtott.
-Ne okold magad – fogtam meg az arcomon pihenő kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. – Természetes, hogy abban a pillanatban nem ez volt az első gondolatod.
-Engem sokkal inkább zavar a reakcióm. Nem akartalak megbántani vele – nézett mélyen a szemembe.
Kissé meglepett ez a két mondata. Talán félreértettem volna?
-Ezek szerint te is szeretnéd, hogy… - nem bírtam folytatni a meghatottságtól. A feltörni készülő örömkönnyeim elnyomása nagy erőmbe tellett, és a szavak kiejtésére már nem volt több energiám.
-Esme – sóhajtott elnézően -, számtalanszor elmondtam már, hogy én akkor vagyok boldog, ha téged is annak látlak.
-De miattam nem kell belemenned – ellenkeztem, holott nagyon nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. Nem tudtam, hogyan reagálnék rá, ha most visszakozna.
-Nem csak miattad mondom ezt – ingatta a fejét. – Éppen ezért érzem olyan szörnyen magam. Én is nagyon szeretném, ha lenne egy közös gyermekünk, persze Roseékon kívül… - hajtotta le a fejét.
-De? – simogattam meg az arcát, hogy befejezze a mondatot.
-De ha ez az életedbe kerül, akkor nem kérek belőle – rázta meg a fejét komolyan.
-Carlisle, már megegyeztünk az átváltoztatásommal kapcsolatban, és már lejárt a két év – próbálkoztam megtudakolni, mit tervez ezzel kapcsolatban.
-Igen, tudom, de ha akkor már késő lesz? – nézett fel rám félelemmel a szemeiben. Nem emlékeztem olyan pillanatra, amikor ennyire rettegett volna valamitől. Sosem a vámpírt láttam benne, de most talán még emberibb volt, mint máskor.
-Nem lesz késő, Carlisle – fogtam meg mindkét kezemmel az arcát. – Túl fogom élni! Amíg mellettem vagy, bármire képes vagyok – suttogtam halkan.
-Annyira féltelek – döntötte homlokát az enyémnek.
Halványan elmosolyodtam.
-Nem kell – ráztam aprót a fejemen. – Biztonságban vagyok.
Lágyan ajkaimhoz érintette az övéit. Édes csókja még azután is a számon égett, hogy ajkaink elváltak egymástól.
-Szerintem jobb, ha biztosra megyünk – gördült fölém egy mozdulattal és két kezével megtámaszkodott mellettem.
Arcán már nyoma sem volt a percekkel ezelőtti szomorúságnak és féltésnek.
Halkan felkuncogtam, miközben karjaimat a nyaka köré kulcsoltam.
-Igazad van – bólintottam rá.
A következő pillanatban ajkai már az enyémeken voltak, hogy szenvedélyes csókban forrjunk össze.