57. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejit:) Gyorsan elkészültem vele mert sajnos lebetegedtem és egész nap itthon voltam, ami a friss szempontjából jó, de csak még többet kell pótolnom a suliban:S Remélem tetszeni fog:) A vége felé kissé misztikusra sikeredett és ezért előre is bocsánatot kérek. Fogalmam sincs, ti hogyan vélekedtek az ilyen dologról. Engem csak az ihlet vezérelt:) Pluszba még a történtekért is szeretnék előre bocsánatot kérni:$ Majd megértitek, hogy miért... Jó olvasást hozzá:) És kérném szépen azokat a KOMIKAT, főleg hogy most ez is hosszabb lett, mint a megszokott:)

Puszi



Carlisle szemszöge

Morogva kémleltem az erdő fái közötti réseket. Végre minden rendbe jött a családunkban, erre pont most bukkan fel ismét ez az ismeretlen farkas. Miért kell elrontania a legjobb pillanatainkat? Kissé megkönnyebbültem a ténytől, hogy egyedül van, mégis szorosan öleltem magamhoz szerelmemet. Nem engedem, hogy bármi baja essen.
Aztán egy pillanatra ledermedtem, ahogy megláttam, hogy emberi alakban közeledik felénk. Kissé lazítottam a testtartásomon, de még mindig megrogyasztott térdekkel vártam a támadását, hogy időben tudjak rá reagálni.
-Carlisle – suttogta szerelmem rémültem. – Mi történt? – hangja egyre vékonyabb lett, ahogy a félelem eluralkodott rajta.
-Itt van – morogtam. A fiú – mert biztos voltam benne, hogy nem lehet több 20-nál - közben már egészen közel jött hozzánk. – Megint – sziszegtem. Biztos voltam benne, hogy ugyanazt a szagot érzem, mint amit még Portóban is.
Szerelmem lélegzete elakadt, ahogy meglátta a fiút.
-Nath? – kérdezte döbbenten kinézve a vállam mellett.
Meglepetten pillantottam Esmere, majd azonnal vissza a most már ismerős fiúra. Meglehetősen zavart, hogy csak egy szál rövidnadrágban látja őt szerelmem, de most nem engedtem a feltörni készülő féltékeny morgásomnak.
-Igen Esme, én vagyok az – lépett még közelebb hozzánk. Arcán gúnyos mosoly játszott.
-Mit keresel te itt? – Kedvesem hangja már egészen nyugodt volt, amit nem értettem. Tudtam, hogy ismeri ezt a fiút, de hogy nem vette észre az arcára kiülő egyre gunyorosabb mosolyt?
-Én inkább úgy fogalmaznék, hogy kit. Téged kerestelek már évek óta, és most végre rád találtam. Nem tudtam elhinni a híreket, hogy tényleg összeszűrted a levet egy vérszívóval. A saját szememmel is meg akartam erről győződni.
-De hát te nem hiszel az ilyen mesékben – fakadt ki Esme kétségbeesetten. Láttam rajta, hogy fájtak neki Jonathan szavai.
-Régebben valóban nem hittem bennük, de miután megkezdődtek nálam is az átváltozások emiatt a mocskos Cullen miatt, kezdtem egyre jobban hinni bennük. Csak jóval az eltűnésed után jöttem rá, hogy hol lehetsz. Először nem akartam elhinni, hiszen az orvos már jóval előbb elköltözött a városból. De mivel ismertem a képességeit, rájöttem, hogy nem akadály neki a távolság, ha meg akar téged szerezni. Ráadásul bárhol elbujkálhatott az erdőben, megvárva a megfelelő alkalmat az elrablásodra. Csak még jobban megerősítette a gyanúmat, mikor holtan találtak rá a rendőrök a szüleidre.
-Carlisle megmentett engem! – vetette ellen szerelmem. Jól esett, hogy meg akart védeni, de azt nem tartottam jó ötletnek, hogy még jobban felhergelje a fiút. – Nem ő rabolt el!
-Nem miattam lett belőled vérfarkas – mondtam halkan, de annál vészjóslóbban. – Akkor én már Prince Rupertben laktam. Egy nomád vámpír vadászott Esmere és az ő közelsége váltotta ki a testedből ezt a reakciót.
-De maga is ugyanaz a vérszívó, mint ő. Semmiben sem különbözik tőle. Mag is ugyanolyan gyilkos, mint az a másik vámpír – köpte oda nekem.
-Carlisle nem gyilkos! – jelentette ki Esme mellettem. Szemei szikrákat szórtak egykori legjobb barátja felé. – Ő életeket ment, te viszont most csak tönkreteszed az enyémet. A miénket… - pillantott rám.
Ezt már nem lett volna szabad. Jonathan idegesen felmordult és teste megremegett az elfojtott dühtől. Tudtam, hogy már nem tudja sokáig türtőztetni magát és át fog változni. Esmet visszahúztam magam mögé, de ő nem engedett. Legszívesebben magamhoz rántottam volna, de nem akarom erőszakkal visszatartani, amíg nem muszáj.
-Nath… - lépett egyet tétován a remegő fiú felé. – Nyugodj meg, kérlek! – indult el felé, maga elé tartott kezekkel. Meredten néztem minden egyes mozdulatát, hogy időben közbe tudjak lépni, ha szükséges. De úgy látszott, Nath kezd egyre jobban lenyugodni. – Olyan jókat szórakoztunk régebben, emlékszel? – folytatta szerelmem a győzködést.
-Miattam estél le arról a fáról – suttogta a fiú. Kikerekedett szemekkel néztem a kialakult szituációt. – Ha nem unszollak annyira, hogy mássz velem fel arra a fára, akkor nem töröd el a lábad. Legalább nem találkoztál volna Dr. Cullennel. Utána egyfolytában csak róla tudtál áradozni, hogy milyen jóképű és gyönyörű. – A szavakra halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ekkora hatást gyakoroltam volna már akkor is Esmere? – Engem már észre sem vettél – morogta csalódottan. – Akárhogy próbáltam magamra felhívni a figyelmedet, nem figyeltél rám. Ha felfigyelsz rám, akkor nem kellett volna kényszerből megházasodnod Evensonnal. Amiből persze végül nem lett semmi, de ha nem tűnsz el az esküvőd előtti napon, borzalmas életed lett volna vele. Még most is börtönben ül, amiért folyamatosan verte és bántalmazta a feleségét. Az eltűnésed miatt nem nagyon bánkódott – nevetett gúnyosan.
Aztán felnézett Esmere és szemei rögtön kikerekedtek.
Megdermedtem. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy ekkora távolságot hagyjak kettőnk között?
Testén az eddigieknél jóval nagyobb remegés futott át és a következő pillanatban már farkasként indult el felém, átgázolva szerelmemen is. Ahogy félrelökte őt az útból, akaratlanul is egy fának dobta. Hatalmas reccsenés hallatszott, ami mindkettőnket megfagyasztott. Esme immár rongybabának tűnő teste a földre zuhant. Amint felfogtam, hogy mi történt, sarokba szorítva éreztem magam. Ha most Esmet választanám, a farkas eltűnhetne és lehet, hogy soha többé nem lesz módunk megtorolni a történteket. A tizedmásodpercnyi vacillálásomat egy hangos morgás szakította meg és a következő pillanatban Jasper ugrott elő a fák közül, egyenesen a farkasra vetve magát. Aztán megérkezett Alice is, így rögtön szerelmemhez rohantam, pedig nagyon égett a tenyerem, hogy én végezhessek a farkassal.
-Ne bántsátok… kérlek! – hörögte Esme fulladozva.
-Csssh – kezdtem el vizsgálgatni.
-Alice, ne! – mondta kicsit hangosabban, amit már lányunk is meghallott.
Meglepetten engedte a kutya fejét és egy lépést hátrált megadóan. Jasper egy szúrós pillantás után követte feleségét.
Ebben a pillanatban jelent meg Michelle is az általunk kiritkított tisztáson, nem sokkal később aztán Rose is kilépett a fák közül. Jasper rögtön mellé suhant és átkarolta a vállát. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy Esme vérzik.
A nyüszítő hangra felkaptam a fejem, és megdöbbenve néztem végig, ahogy a farkas lehajtott fejjel vonszolja el magát a tisztásról, be egészen a fák sűrűjébe. Michelle összeráncolt szemöldökkel és félrebillentett fejjel nézett utána, majd megrázta a fejét és azonnal hozzánk sietett.
-Mi történt vele? – térdelt le mellénk. Szerelmem közben már elvesztette az eszméletét a sok vérveszteség miatt.
-Azt hiszem, eltörött a gerince – suttogtam kétségbeesetten.
-Vigyük vissza a házba, ott alaposabban meg tudjuk őt vizsgálni – tette kezét a vállamra.
Megpróbáltam a lehető legóvatosabb mozdulatokkal karjaimba emelni szerelmemet. Egy gerincsérültet egyáltalán nem lenne szabad mozgatni, de most nincs más választásunk.
Olyan gyorsan futottam vele vissza a háthoz, amennyire csak engedte az állapota. Mich előreszaladt, hogy előkészítse számára a szükséges dolgokat.
Mikor végre én is hazaértem, azonnal fölvittem Esmet a vizsgálóba.
-Előkészítettem neki a szobátokat is. Majd oda vidd át. Ott sokkal kényelmesebb lesz neki… közben – mondta halkan nővérem, majd nekiállt a sebek kitisztogatásánának.
Tudtam, hogy igaza van, de nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy most legyen vége. Neki még élnie kell. Nem lehet, hogy most, mikor végre minden rendbe jött és megegyeztünk minden dologban, pont most történjen ez.
-Köszönöm – suttogtam hálásan.
Hosszú óráknak tűnt az az egy-két perc, amíg szerelmem sebeit tisztogattuk.
-Carlisle, tudod, hogy itt az idő. Nem várhatunk tovább – nézett rám Michelle komolyan.
Szomorúan bólintottam. Kedvesem szívverése másodpercről másodpercre lassult. Itt volt az ideje és ezt mindannyian jól tudtuk.
-Carlisle! – figyelmeztetett sürgetően.
Meredten néztem szerelmem meggyötört arcát. Szégyen, nem szégyen, legszívesebben elsírtam volna magam.
Aztán lassan odahajoltam a nyakához.
-Sajnálom! – csak ennyit bírtam mondani.
Először gyengéden megcsókoltam a nyakát, bár nem hittem, hogy ez tudatosult benne, majd fogaimat finoman a bőrébe mélyesztettem. Amint megéreztem azt a fenséges ízt, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Még többet és többet akartam belőle. Nem bírtam leállni. Agyamat már majdnem elborította a vörös köd, mikor egy apró kéz ért a vállamhoz, ami észhez térített. Te jó ég! Mit csinálok? Már így is sok vért vesztett! Amennyire csak az erőmből tellett, ellöktem magam az ágytól és szorosan a falhoz lapultam. Nem mertem levegőt venni és a szemeimet is szorosan lehunytam, hogy ne kelljen látnom, mit tettem vele.
-Gyerünk Esme! – unszolta őt Michelle. – Gyerünk már! – hangja kétségbeesett volt. – Carlisle! – szólt rám. – Segíts már! – kérte hisztérikusan.
Lassan kinyitottam a szemeimet, majd elindultam feléjük. Esme nem mozdult, ami koránt sem volt jó jel. Kezdtem én is kétségbeesni. Aztán odaértem az ágy mellé és megfogtam a kezét.
-Esme – suttogtam. – Kérlek, nem hagyhatsz itt! – szorítottam meg gyengéden a kezét, bár tudtam, hogy nem érezte.
Talán hosszú percek is eltelhettek, mikor végre a szíve újra dobbant egyet, ő pedig fájdalmasan felnyögött.
Megkönnyebbültem fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Az összes probléma közül egyetlen egy frusztrált a leginkább. Vajon elég erős lesz-e ahhoz a mérgem, hogy meggyógyítsa a gerincét is? Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha ezzel a tettemmel örökre bénultságra ítélném. Képtelen lennék végignézni, ahogy örökké szenved.
-Most már nem lesz semmi baj – szorította meg a vállam a nővérem.
-Mi lesz, ha nem gyógyul meg rendesen a gerince? – adtam hangot félelmemnek.
-Meg fog gyógyulni – biztosított.
Hosszú percekig csak csöndben néztük Esme mozdulatlan testét. Tudtam, hogy csak azért nem vonaglik a fájdalomtól, mert a gerince eltörött és ezért képtelen megmozdulni, de azt nem tudom felfogni, hogy nem sikított még fel. Ha nem hallanám, milyen őrült ütemben dobog a szíve, azt hinném, elkéstem, vagy túl sokat engedtem meg magamnak. De a szíve dobogott. Méghozzá nem is akárhogy. Sokkal erőteljesebben, mint annak idején Roseé.

Esme szemszöge

Iszonyatos erővel repültem neki a fának. Hallottam egy nagy reccsenést és ezzel együtt a végtagjaim teljesen elzsibbadtak. Ha nem látom résnyire kinyitott szemeimmel a szintváltozást, akkor észre sem veszem, hogy mikor érek földet. Nem éreztem fájdalmat és levegőt is alig kaptam. Csak hörögtem, ahogy próbáltam mélyen beszívni tüdőmbe a levegőt.
Aztán egyszer csak Carlisle jelent meg mellettem és gyorsan vizsgálgatni kezdett.
-Ne bántsátok… kérlek! – próbáltam beszélni, de csak értelmetlen hörgésre futotta. Azt azonban láttam, hogy Carlisle így is megértette.
-Csssh – folytatta a vizsgálásomat.
Összeszedtem minden maradék erőmet és a lehető leghangosabban próbáltam kipréselni magamból a szavakat.
-Alice, ne! – meglepett, hogy hangom milyen határozott volt.
Megnyugodva láttam, hogy Alice elengedi a farkas fejét és arrébb lép pár lépést, majd nem sokkal később Jasper is követte őt. Elégedetten felsóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet. Carlisle nem rám nézett, ami kissé meggátolt benne, hogy átadjam magam a sötétségnek, de végül a testem döntött helyettem. Szemeim lecsukódtak és engem elnyelt a sötétség.
Mintha egyre csak süllyedtem volna a vízben. A félhomályból szürkeség, majd teljes feketeség lett. Már ismertem ezt az érzést. Tudtam, merre kell mennem, most mégsem találtam az utat. Sehol nem láttam a vakító fehérséget, mint előző alkalommal. Talán most tényleg itt a vég? Bármi is történt, csak magamnak köszönhetem. Hogy lehettem annyira őrült, hogy ennyire közel merészkedtem Nathhez. Persze reménykedtem benne, hogy nem fog bántani, de nem lett volna szabad ilyen távol kerülnöm Carlisletól. Most biztosan ő is magát hibáztatja a történtek miatt. Csak reménykedhetek benne, hogy lesz még alkalmam megmondani neki, hogy lépjen túl rajtam, ha én már menthetetlen eset leszek. Talán már most is késő. Hiszen semmilyen fájdalmat nem érzek, csak a teljes sötétséget. Ilyen lenne a halál? Ez lenne az a bizonyos folyó, amin át kell eveznem? Annyi pletyka kering a halál utáni életről, hogy képtelenség megmondani, melyik valóságos. Az is lehet, hogy mindenki másképp „éli” át ezt az egészet. Talán mindenkinek az élete határozza meg, hogy milyen formában jut át a túlvilágra. Nekem mindig beárnyékolta valami a boldogságomat, így illene is hozzám ez a sötétség.
Hirtelen jutott eszembe az ötlet, hogy akkor most talán újra találkozhatok a szüleimmel. Vajon tényleg lesz rá lehetőségem? És ha igen, akkor mi lesz Carlislelal? Látni fogom, ahogyan szenved nélkülem? Azt nem bírnám elviselni. Vagy talán képes lennék neki segíteni abban, hogy túllépjen rajtam? Talán, ha úgy akarom, újra szerelmes lehet, és boldog életet élhet egy olyan nővel, akire nem kell folyton vigyáznia. Egy olyasvalakivel, aki olyan, mint ő. Egy vámpírnővel. Talán megtalálja a számára tökéletes társat. Nekem ez pont elég lenne ahhoz, hogy nyugodtan „éljek” tovább ott, ahova most kerülni fogok.
Aztán a gyönyörű hang, ami a legutóbbi ilyen helyzetben is bátorított csak annyit mondott: Sajnálom!
Ezután tompa szúrást éreztem a nyakamnál és éreztem, ahogy még jobban elgyengülök. Minta belesüllyednék a homokba a víz alján. Teljesen maga alá temetett a sötétség. Lehunytam az eddig érdekes módon nyitva tartott szemeimet és teljesen átadtam magam az ürességnek.
Aztán a fényes folyosó újra megjelent. Messze volt tőlem, de határozottan látni lehetett. Ismét hallottam az angyali hangot.
-Esme – suttogta lágyan, kétségbeesettebben. – Kérlek, nem hagyhatsz itt! – könyörgött az édes hang.
Egy kéz fogta meg az enyémet. Nem akartam a gyönyörű hang tulajdonosának fájdalmat okozni, ezért csak mentem, amerre vezetett. Végül elértünk a fényes folyosó kezdetéhez. Hirtelen Carlisle jelent meg mellettem, arcán egy kedves, de egyben szomorú mosollyal. Döbbenten néztem világoskék szemeibe.
-Carlisle? – kérdeztem tétován.
Bólintott.
-A te döntésed – simogatta meg az arcom. – Nem kell visszamenned, ha nem akarsz. De Carlislenak… nekem… szükségünk van rád. Viszont meg fogjuk érteni, ha inkább a családoddal maradsz. Viszont ha visszamész, ő határtalanul boldoggá tud majd tenni téged egy örökkévalóságon keresztül, de én erre képtelen lennék.
-Én nem tudom – ráztam meg a fejem ijedten. Most nem csak kettőnkről volt szó.
-Mint mondtam, ez csak a te döntésed. Jogod van hozzá, hogy itt maradj, de ahhoz is, hogy visszamenj. Bárhogy is döntesz, valaki szomorú lesz, valaki pedig boldog. A saját érdekeidet nézd, mert most csak azok számítanak. Bárhogy is döntesz, te boldog leszel. Ha most visszamész, ezt az egész beszélgetést el fogod felejteni. De ha itt maradsz, minden emléked megőrizheted – tette még hozzá, majd eltűnt.
Csalódottan néztem utána. Reméltem, hogy legalább a kezdő lökést megadja a helyes út felé, de tévedtem. Ahogy ő is mondta, most nincsen helyes út. Valaki mindenképpen szenvedni fog. Vagy tudtomon kívül, vagy tudatosan. És pontosan tudtam, mikor melyik következne be.
Határozottan léptem be a fénybe. Meglepetten vettem észre, hogy újra érzékelek dolgokat. Eddig például fel sem tűnt, hogy semmilyen életjelem nem volt. Most viszont újra dobog a szívem és lélegzem.
A fájdalom teljesen váratlanul ért, ezért akaratom ellenére is felnyögtem. Ezek után azonban már odafigyeltem magamra. Nem kellett visszafognom magam, hogy nehogy megmozduljak, mert egyszerűen képtelen voltam rá. De a hangomat tudtam szabályozni.
Félig-meddig érzékeltem valamit a mellettem folytatott párbeszédből, de azt nem értettem, hogy miről beszélnek. Igazából nem is érdekelt. Csak hallgattam azt a gyönyörű angyali hangot, ami minden nehéz helyzetben képes volt megnyugtatni engem.