60. fejezet

Sziasztok!

Mivel még nem tudom, hogy a hétvégén mennyi időm lesz írni, ezért fölrakom most a friss fejezetet (ami egyébként ismét egy szép kerek szám, 60:D) erre a blogra. Sajnos így már lehet, hogy nem lesz a hétvégén folytatás egyik blogon sem, de azért talán egy-egy előzetest még kaptok;) De ez sem biztos, mert elég sok tanulni valóm van, és vasárnap maximum csak út közben tudnék tanulni, amitől megfájdul a fejem:S De azért próbálkozok:) Ráadásul, ha rám tör az ihletroham, akkor talán még egy egész fejezettel is tudok szolgálni:D Bár ez már tényleg csak TALÁN:) Annyi ilyen rohamom volt az elmúlt napokban, hogy már nem sok maradhatott bennem:D Na de nem is szövegelek tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) KOMIKAT kérek!!;):D

Ui.: kattintsatok rá a képre a nagyobb méretért, mert a szöveget direkt én raktam rá:D Ami azt jelenti, hogy nem csak viccből van ott:D Direkt ehhez a fejezethez csináltam;)

Puszi




Carlisle szemszöge

Meglehetősen furcsának tartottam, hogy Esme semmilyen vágyat nem érez a szarvasok vére iránt. Még nekem is néha elborítja az agyamat a vörös köd, pedig én már majdnem háromszáz éve élek állatvéren, míg ő csak most újszülött.
Többször is egymás után mély lélegzeteket vett, de még csak meg sem rezdült. Várakozva figyeltem tökéletes alakját, hátha hirtelen megindul, de nem történt semmi, pedig a levegőt ugyanúgy rendszeresen szedte.
-Hihetetlen – szólalt meg Jasper. – Ez lehetetlen – rázta meg a fejét döbbenten.
Azonnal szerelmem mögött termettem, majd finoman átkaroltam a derekát és magamhoz húztam karcsú testét. Felnyitotta mogyoróbarna szemeit, majd zavartan hátranézett rám.
-Valamit rosszul csináltam? – kérdezte félve.
Mégis hogy gondolhat ilyet? Mi rossz lehetne abban, hogy ellen tud állni a vér csábításának?
-Nem, épp ellenkezőleg – bólogattam elismerően. - Semmi vágyat nem éreztél a vérük után? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Lehetetlen, hogy már most ekkora önuralma legyen.
-Inkább úgy mondanám, hogy semmi ösztönöset.
Lehajtotta a fejét, én pedig döbbenten néztem rá. Egyáltalán nem érzett csábítást a vérük iránt? De hát ez, hogy lehetséges? Akkor mégsem az önuralma van a háttérben. Bár ez egy kicsit megnehezíti a dolgunkat, ha nem tudjuk, hogy mikor tör rá a szomjúság.
Kérdőn néztem fiamra, aki fejével a szavasok irányába bökött. Azonnal megértettem a célzást és kézen fogtam szerelmemet.
-Akkor gyere! Próbálj meg minél halkabb lenni – utasítottam, miközben futásnak eredtünk az állatok felé. Mikor már közel voltunk a folyóhoz, ahol a szarvasok legelésztek, lelassítottunk, majd megálltunk, körülbelül száz méterre a vadaktól. Kiszemeltem magamnak az egyik legközelebbi példányt, majd odasuttogtam Esmenek. - Figyelj és csináld azt, amit én.
Azonnal a szarvas felé vettem az irányt. Lelapulva a fűbe közelítettem meg a zsákmányomat, majd mikor már egészen közel voltam hozzá, egy határozott ugrással a hátán termettem, leterítve ezzel a fűbe. Fogaimat azonnal lüktető artériájába mélyesztettem, majd mohón szívni kezdtem a vérét. Eddig fel sem tűnt, mennyire égett ezelőtt a torkom. Bizonyára amiatt, hogy mikor Esmet átváltoztattam, a vérének egy része a szervezetembe került. Erre a gondolatra automatikusan megborzongtam. Jót tett már egy kis vadászat.
Ezt mind csak egy-két másodpercembe került átgondolnom és addigra végeztem is az áldozatommal. A következő pillanatban láttam megvillanni egy elmosódott csíkot a szemem sarkából, mire azonnal arra kaptam a fejem. Esme egy ugrással elkapta a hozzá legközelebb eső szarvast, majd egy szempillantás alatt lenyomta a fűbe, és a nyakába mélyesztette a fogait. Először felcsillant bennem remény, hogy talán ez az ügy meg is oldódott, hiszen Esme gond nélkül, tökéletesen hajtotta végre az áldozatának az elkapását, de ez az érzés rögtön el is veszett bennem, mikor egy pillanatra zavartan megállt és csak azután szívta tovább az állat vérét. Miután végzett vele, gondosan lefektette a szarvas fejét a fűbe, majd felállt mellőle és csak nézte az általa megölt állat tetemét.
Csak ekkor vettem észre, hogy Jasper és Michelle is végignézték ezt az egészet, és csodálkozva lesték Esme minden egyes mozdulatát. Szemükben csodálat és elismerés csillogott.
Szerelmem kissé félénken fordult felénk.
-Nagyon ügyes voltál – léptem közelebb, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy attól fél, valamit rosszul csinált, pedig ez nem így van. Egyszerűen tökéletes volt minden egyes mozdulata. Fürkészve nézett bele, immáron aranybarna íriszeimbe. – Éhes vagy még? – kérdeztem kedvesen. Már az is nagyon furcsa volt, hogy egy állat elpusztítása után megállt. Eddig egyikünknek sem járt ilyen kevés veszteséggel az első vadászat. Sőt, még mostanában is általában több állatot is elkapunk.
-Nem – rázta meg a fejét magabiztosan.
-Látod, mondtam, hogy ne aggódj – mosolyogtam, majd kinyúltam az arca felé és letöröltem a szája sarkából egy apró vércseppet.
Zavartan törölte meg az arcát a kezével, majd félve nézett végig magán. Arcán meglepettség tükröződött, ami gondolom, a tiszta ruháira vonatkozott. Csak egy-egy halvány, zöldes folt volt a két térdén, ezeken kívül a ruhája teljesen ép és tiszta volt.
-Szerintem menjünk vissza – lépett közelebb hozzánk Michelle. – Furcsa érzésem van – pásztázta körül az erdőt. Összeszűkített szemekkel figyeltem az arcát, de az nem árult el semmit sem arról, hogy mire értette ezt.
-Menjünk – bólintottam rá végül, majd kézen fogtam kedvesemet és mindannyian futásnak eredtünk.
Egész végig Esme első vadászat járt a fejemben. Vajon ő mitől lett ilyen különleges. Mármint, már emberként is az volt, de vámpírként… Még egyik magunkfajtának sem sikerült ilyen jól türtőztetnie magát a vér közelében. Hirtelen jutott eszembe egy lehetőség. Mi van, ha Esme olyan, mint a nomád vámpírok? – Már a gondolatba is beleborzongtam. – Mivel rá egyáltalán nincs hatással az állatvér, ahogy a többi vámpír is szinte undorodik tőle. Lehet, hogy az emberek vére már nagyon is csábító lenne számára? Nem! Az nem lehet! Esme nem akar szörnyeteg lenni, ezt biztosan tudom. Nem lenne képes bántani egyetlen embert sem. Ráadásul annyi érv szól ez ellen az elméletem ellen. Hiszen az átváltozása csak három napig tartott, a szeme megmaradt olyan színűnek, mint amilyen azelőtt is volt és a torka egyáltalán nem égett, miután fölébredt. Nem gondolhatok erre! Esmenek meg sem fordulna a fejében, hogy bántson egy ártatlan embert. Mert a vámpírok által megölt bűnözők is ártatlanok. Nem ezt érdemelnék a sorsukként. Mi nem vagyunk istenek, hogy megszabjuk a büntetésüket.
Még csak pár perce futottunk, mikor Jasper hirtelen megtorpant előttünk – ugyanis ő futott legelöl – és kirakta elénk a kinyújtott kezét. Azonnal megálltunk és kérdőn néztünk rá, de ő csak a szája elé tette a mutatóujját, majd a levegőbe szagolt. Mind követtük a példáját.
Egy mély morgás szakadt fel a mellkasomból. Védelmezően magamhoz húztam szerelmemet, aki meglehetősen érdekes arcot vágott.
-Mi ez a bűz? – húzta el a száját.
Közben Michelle szorosan mögénk helyezkedett, hogy hátulról védjen minket, míg Jasper előttünk ereszkedett támadóállásba.
-Jonathan. – Csak egy szó, szerelmem mégis rögtön megértette. Megfeszült a karomban, mire szorosabban öleltem magamhoz. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát mellettem. Hogy tudja, mellettem soha többé nem lesz semmi baja. Tanultam a múltkori hibámból és nem fogom még egyszer elkövetni azt a butaságot. – Nem lesz semmi baj – suttogtam a fülébe, de közben le nem vettem a szemeimet az előttünk lévő fákról.
Ahogy a szél ismét felcsapott, felénk hozta még másik négy vérfarkas szagát is.
-Többen vannak! – döbbent meg Michelle.
-Rajta kívül még négyen – bólintottam.
Jasper nem mondott semmit, csak a fákat fürkészte. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, mi lenne most a helyes. El nem futhatunk, mert most már nem csak egyedül van. Viszont itt sem maradhatunk, mert akkor már a karjukba is sétálhatnánk. Tekintettel Esmere, én a futást választottam volna, ugyanakkor abban reménykedtem, hogy Alice látja ezt az egészet, és a segítségünkre sietnek. Csak még időben érkezzenek. Ha harcra kerül a sor, minden áron védelmezni fogom Esmet. Nem hagyom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek. Többé már nem. Ha én meg is halok, legalább egy vérfarkast magammal rántok a halálba. Vagy talán az áldozatom megmentené őt. Hiszen Jonathan mindig is Esmet akarta. Ez már bebizonyosodott a legutóbbi alkalommal is. Ha eléjük állnék, talán azzal megzavarhatnám őket és időt nyerhetnék.
Ahogy előre akartam egyet lépni, szerelmem megragadta az ingemet és visszarántott magához.
-Nem mész sehová! – szorongatta a kezemet. – Ne tegyél semmi meggondolatlan dolgot – szólt rám. Milyen érdekes… nekem kéne őt nyugtatnom, nem pedig fordítva.
-Carlisle… - tette a vállamra Michelle a kezét. – Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
Bármennyire is próbálta eltüntetni a hangjából a félelmet, én kihallottam belőle.
A következő pillanatban már látni lehetett Jonathan alakját, aztán szép sorban a többi farkas körvonala is kirajzolódott. A fiú volt csak egyedül emberi alakban. Arcán bűnbánó mosollyal lépkedett felénk, majd tőlünk úgy tíz méterre megállt és a többi farkas is így tett mögötte.
-Mit akarsz már megint? – morogta Jasper. – Nem okoztál már elég kárt? – vicsorgott.
Jonathan láthatóan meghökkent ezen az ellenséges viselkedésen, ami engem is kezdett felbőszíteni. Mégis mit várt? Hogy majd szívesen látjuk azok után a környéken?
-Nem fogalmaztunk elég világosan a múltkor? – folytatta fiam. – Hord el innen a bundádat a bolháiddal együtt! Na meg a többiek is! – nézett fenyegetően a fiú háta mögé.
-Békés szándékkal jöttünk – hajtotta le a fejét, majd egyenesen a hátam mögött álló Michellere nézett. Szemeiben különös csillogást láttam, amit nem tudtam hova tenni. – Nem akarunk bántani senkit sem. A múltkor sem akartam – sütötte le a tekintetét.
Szerelmem fölhorkantott mellettem.
-Akkor minek támadtál nekünk? Mi értelme volt? Azt mondtad, engem kerestél évek óta, hogy a tiéd lehessek. Akkor miért okozol nekem fájdalmat? – a végére a hangja el-elcsuklott.
-Én nem akartam – motyogta maga elé Jonathan. – Azt hittem, te vagy a lenyomatom – mondta alig hallhatóan.
Mindannyian megdermedtünk és döbbenten bámultunk a fiúra, kivéve Esmet. Ő csak értetlenül kapkodta a tekintetét köztünk.
-A… mid? – kérdezte meglepetten.
-A lenyomatom… a bevésődésem… az életem szerelme… - a végét már suttogva mondta, de mind hallottuk. Ideges morgás tört fel a torkomból, mire Esme a mellkasomra simította a tenyerét, hogy lenyugtasson.
-Hogy érted azt, hogy hitted? – kérdezte halkan. Hallatszott a hangján a szomorúság, bármennyire is próbálta palástolni.
-Egészen másfél nappal ezelőttig, szinte biztos voltam benne. Amíg kerestelek, végig úgy éreztem, ha nem talállak meg, abba belehalok. Mikor végre rátok találtam, és megláttam veled a doktort…
-… ránk küldted azt a vámpírnőt, aki miatt majdnem szétesett a családunk – fejezte be helyette a mondatot Esme.
-Ho… honnan tudsz te… Mercedesről? – kérdezte döbbenten Jonathan. Arca ijedtséget tükrözött, amit teljes mértékben megértettem.
-Mégis ki más akart volna Carlisle és közém állni? – kérdezett vissza felháborodottan. Kissé szorosabban öleltem magamhoz, nehogy hirtelen meginduljon a fiú felé. Még sokkal erősebb nálam. Nem bírnám visszatartani. – Miért szövetkeztél egy vámpírral? Mit értél el vele?
-Meggyengültetek mindketten. Ha azok a mocskos vérszívók csak egy nappal is később érkeznek, akkor már simán elhitték volna, hogy te küldted el Carlislet. Ha tudtam volna, hogy jönnek, akkor jobban sietek hozzád.
-Még mindig nem tudom, hogy miért tetted és hogy miért nem ugrasz most ismét nekünk – morogta szerelmem. Talán nála csak később tör felszínre az újszülöttséggel járó feszültség. Egyre idegesebb volt, ami nem sok jót ígért. Ha elszabadul, ki tudja, mit csinál, amit utána megbán. – Megmentettem a nyamvadt kis életedet, úgyhogy úgy gondolom, tartozol nekem ennyivel!
-Szeretlek Esme! – nézett mélyen a szemébe. – Mióta csak az eszemet tudom, szerelmes vagyok beléd. Ha nem vagy mellettem, a hiányod megőrjít, és egyszerűen képtelen vagyok ésszerűen gondolkodni. Az évek során, amíg kerestelek, annyi minden történt velünk, de ez az érzés, még mindig nem tűnt el. Mikor igent mondtál Evensonnak, legszívesebben mindent kitálaltam volna neked. Hogy naponta bordélyházakba jár, holt részegen jár haza, és kártyán üti el az apja pénzét. De nem tettem. Tudtam, te csak azért mondtál neki igent, mert a családodat akartad megmenteni a teljes csődtől. Ha nem történik az a gyári baleset, talán az én menyasszonyom lettél volna. Boldogan élhetnénk most, és nem kellene bujdosnod a kiléted miatt. De tiszteletben tartottam a döntésedet és elfogadtam a tényt, hogy már soha többé nem lehetsz az enyém. Reméltem, hogy Charles megváltozik és nem lesz kegyetlen veled. De ezt már sosem tudjuk meg. Bár, miután eltűntél, nem sokat bánkódott utánad.
-A lényeget, Nath! – vágott közbe szerelmem, ami némiképp megnyugvással töltött el. Nem érdekelte a fiú szerelmi vallomása. – Miért vagy most itt?
-Két dolog miatt is. Az első, mert bocsánatot szerettem volna kérni tőled… tőletek – nézett ránk tétován. – A második, ami kapcsolódik az elsőhöz is, hogy megtaláltam a bevésődésem tárgyát – nézett fel félve, Esme azonban csak figyelmesen, rezzenéstelen arccal várta a folytatást. – De nem a te személyedben…
Kérdőn nézett rá. Nem értettem, hogy tud még mindig ilyen nyugodt lenni. Hisz már engem is majd szét vet az idegesség, ő viszont olyan nyugodtam áll mellettem, mintha éppen az időjárásról beszélgetnének, nem pedig ilyen komoly témákról.
-És, ki lenne a „szerencsés”? – vonta föl a szemöldökét kedvesem. Látszott rajta, hogy nagyon érdekli a válasz, de próbálta nem kimutatni a kíváncsiságát.
Jonathan ekkor elnézett mellettünk, mire meglepetten fordultunk hátra mindketten. Csak egy valaki állt mögöttünk. Méghozzá Michelle. A vicces az volt, hogy ő is hátranézett a válla fölött, majd zavartan fordult vissza. Négyünk közül egyedül csak Jasper nem mozdult. Meredten nézte a négy farkast Jonathan mögött.
-Michelle? – döbbent meg szerelmem, majd kikerekedett szemekkel fordult vissza a fiúhoz.