61. fejezet/I.

Sziasztok!:)

Chat-ben már írtam az előbb, hogy fölrakok egy kis részletet a következő fejezetből:) Remélem tetszeni fog:) Egy icipici függővéget nem hagyhattam ki;) Valahogy pont így adódott a választóvonal:D Jó olvasást hozzá:)

Puszi


Esme szemszöge

Döbbenten meredtem egykori legjobb barátomra. Vagy talán még most is az. Nem tudom, mit is érzek az irányába. Persze azt tudom, hogy nem szeretem őt szerelemből, és nem tudnám viszonozni az érzéseit, főleg így, hogy most már itt van nekem Carlisle. De abban is biztos vagyok, hogy a düh, amit iránta érzek, mert elvette tőlem az egyetlen olyan dolgot, amiért hajlandó lettem volna még ember maradni, szinte fojtogatott belülről, ahogyan próbáltam visszatartani és nem rázúdítani az egészet. Görcsösen szorongattam szerelmem kezét. Már attól féltem, hogy összezúzom a csontjait, hiszen most jóval erősebb vagyok nála, de ő még csak meg sem rezzent. Fejét oda-vissza kapkodta a nővére és Jonathan között. Még mindig sokkolva volt a hír miatt.
Megrezzentem és automatikusan berogyasztottam a térdeimet, mikor Michelle megmozdult mögöttünk. Lassan egyenesedett föl a támadó állásából és már azt hittem, hogy Nath karjaiba ugrik rögtön. De nem így lett.
-Mégis fájdalmat okoztál nekem – suttogta maga elé, majd sarkon fordult és már el is tűnt a fák között.
Sokáig csak bámultam azt a helyet, ahol utoljára látni lehetett még meglibbenni a haját, majd visszafordultam a farkasokhoz. Tekintetemmel azonnal Jonathant kutattam, aki meredten nézte ugyanazt a pontot, amit én nem sokkal ezelőtt. Hosszú ideig csak néztem az arcát. Valószínűleg ezt megérezve, fölnézett rám, majd bűnbánó szemeit az enyémbe fúrta.
-Esme… - suttogta. – Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgött.
Szerelmem halkan felmordult mellettem, mire nyugtatóan a mellkasára simítottam az egyik tenyeremet. Teste ellazult, de még mindig gyilkos pillantással méregette a farkast. Igen, a farkast. Számomra ő már nem volt több egy állatnál. Majdnem felbomlasztotta a családunkat, és most még be is akar férkőzni közénk.
Zavartan meredtem magam elé. Én nem vagyok ilyen! Ez nem én vagyok! Mi történik velem, amiért ennyire megváltozik a személyiségem? Talán a vámpírság ezt váltja ki belőlem? Én sosem akartam senkinek sem rosszat és most itt áll előttem az egykori legjobb barátom, mégis képtelen vagyok megbocsátani neki.
-Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű – ráztam meg a fejem. – Azt hiszed, egy bocsánatkéréssel elsimíthatsz minden gondot? Azt hitted, hogy szerelmes vagy belém. Akkor miért okoztál nekem fájdalmat többször is?
-Velem boldogabb lehettél volna – vágott közbe.
-Igen? És ha közben valaki másba szeretsz bele? Az igazi lenyomatodba? Eldobtál volna engem, mint egy használt rongyot.
-Ezt ugye most magadra értetted? – kérdezte gúnyosan felvonva a szemöldökét. – Eszedbe sem jutottam, mióta az a vérszívó elrabolt téged! Miféle legjobb barát tesz ilyesmit? Legalább egy levelet küldhettél volna.
Csalódottan hajtottam le a fejem, mikor rájöttem, hogy igaza van. De valahogy mégsem éreztem azt, hogy hibás lettem volna.
-Ha kapcsolatba lépett volna veled az elrablása után, akkor te már nem élnél – szólalt meg Carlisle hirtelen. – Ha a nomád rájött volna, milyen közel állsz Esmehez, rögtön más célpontot választott volna. Veled zsarolta volna őt, és Esme bármit megtett volna érted, hogy megmentsen – szűkítette össze a szemeit. – Mert ezt teszi egy barát. De te csak fájdalmat okoztál neki újra meg újra. Ránk küldtél egy vámpírt, hogy válasszon el minket egymástól. Olyan súlyosan megsebesítetted, hogy kénytelen voltam idő előtt átváltoztatni őt – morogta Carlisle. – Ezek után hogyan várhatod még el tőle, hogy megbocsásson neked? Álmai voltak, amiket te egy lökéssel a föld alá temettél!
Tudtam, hogy mire gondol. Kezem automatikus indult el az arcom felé, hogy letöröljem onnan a könnycseppeket. A másikat reflexszerűen simítottam a hasamra. Akaratlanul is bevillant egy régi álmomból egy kisfiú képe. Egy kis Carlisle-é. Csak akkor jutott eszembe, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, mikor egy könnycsepp a fölsőmre hullott, halvány nyomot hagyva ezzel az anyagon. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Bizonyára ez is csak egy megmaradt emberi tulajdonság, mint ahogy az is, hogy még mindig dobog a szívem, és szükségem van levegővételre.
Szerelmem védelmezően átkarolta a derekamat.
-De hiszen ő ember! – horkantott föl Jonathan. – A szemei ugyanolyan barnák, mint mikor legutoljára láttam őt. Ráadásul a bőre sem falfehér, mint a ti fajtátoknak és dobog a szíve is – nevetett gúnyosan. – Ne akarjátok magatokhoz hasonlítani őt. Kétlem, hogy ő is olyan gyilkos lenne, mint a magukfajták jelentős része.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodtam a földtől és egy ugrással Nath előtt termettem. Carlisle már nem tudott visszarántani maga mellé.