64. fejezet

Sziasztok!:)

Meghoztam a friss fejezetet:) Ugyan azt mondtam eddig, hogy Esme félig vámpírrá válásának okáról még nem lesz szó, de most mégis beleírtam egy két lehetséges okot;) Jó olvasást hozzá:) Remélem, tetszeni fog:) Most végre kiderül, ki is az a beteg, na meg persze Michelle döntésére is fény derül:) Bár egy-két következményt sajnos lehetetlen elkerülni...;) Komikat kérek!:D

Puszi


Carlisle szemszöge

-A beteg neve Jonathan Abshire. Állattámadás áldozata lett a nővérével, Clare Abshire-rel együtt. Az erdőben találtak rájuk teljesen meztelenül, körülöttük a ruháiknak a cafatjaival. – Eközben megérkezett a másik mentő is, ami nagy valószínűséggel Jonathan nővérét hozhatta. – A fiúnak feltehetőleg több bordája is eltörött. Valószínűleg belső vérzése is van – folytatta a férfi. – Súlyos fejsérülést szenvedett és a vérzést még nem sikerült teljesen elállítanunk. A bal karja is szinte szilánkosra törött.
Mindeközben már a kórház folyosóján „száguldottunk” a sürgősségi felé a beteggel. Nagyon jól tudtam, hogy ha Jonathan csontjai külső segítség nélkül kezdenek el összeforrni, annak nagyon rossz következményei lehetnek. Lehet, hogy már most is késő van.
-Köszönöm, innen már átvesszük – biccentettem a mentősnek, majd gyorsan elkezdtem vizsgálni a fiú testét. Meglepetten tapasztaltam, hogy több helyen is éles karmok szántották föl a bőrét és már így első ránézésre is meg tudtam róluk állapítani, hogy egy fajtársa ejtette rajta ezeket a sebeket. Először a fején éktelenkedő seb kitisztításába kezdtem bele, amit a mentősök nem végeztek el rendesen. Ha nem figyelek oda, könnyen elfertőződhetett volna, aminek akár halálos következménye is lehetett volna. Miután azzal végeztem, megvizsgáltam a törött csontjait is, de azon kívül, hogy bekötöztem és begipszeltem őket, nem sok mindent tudtam már csinálni. A csontok már forrásnak indultak. A belső vérzés szerencsére az ő esetében magától rendbe jön, mert gyorsan regenerálódnak a szervei, de azért még megfigyelés alatt kell tartanunk. Remélem, megérti majd, hogy most egy jó ideig nem hagyhatja el a kórházat, még akkor sem, ha már teljesen jól lesz, hiszen eléggé furcsa lenne, ha pár nap múlva teljesen egészségesen távozna.
Egy mély sóhajjal léptem ki a kórteremből, ahova Jonathant helyezték. Nem tudtam, mi lenne most a helyes lépés. Szólok Michelle-nek, ami talán nagyban befolyásolná a döntését, vagy elhallgatom előle, ameddig csak tudom és vállalom a következményeket, amik ezzel a döntésemmel járnának, hogy esetleg nagyon dühös lesz majd rám emiatt.
-Dr. Cullen! – szólt utánam a nővérpultnál Maggie, miközben felém sietett.
-Igen, Meggie? – néztem rá kérdőn.
-Dr. Wells kereste magát valamilyen sürgős ügyben. Azt kérte, ha van egy kis ideje, hívja föl őt – hadarta el gyorsan.
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm – azzal el is indultam a pult felé. Bár nem nagyon értettem, miért hívhatott Michelle. Remélem, nincsen semmi baj otthon. Vagy esetleg már tud Jonathan-ról?
-Dr. Cullen – szólt kedvesen az egyik nővér. – Mr. Hutmen műtétje ma délutánra van kiírva – tájékoztatott. – Nemsokára a műtőben kellene lennie.
-Uh… köszönöm, Ann – biccentettem zavarodottan. Nem sokszor fordult elő velem, hogy valamit elfelejtettem. Sőt, talán még sohasem, de Jonathan esete annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem figyeltem az időre. Így már nem tudom fölhívni Michellet. Remélem, nem lesz belőle semmi gond. – Mindjárt megyek.
Bementem az irodámba, hogy átöltözzek a műtős ruhámba és úgy indultam el a műtők felé. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis kórházban hogyan lehet ekkora zsongás egy nap. Van, amikor alig szállingózik errefelé egy-két beteg, de olyan is előfordult már, hogy egész nap alig volt megállás, mert mindig rohannom kellett valahová. Ráadásul ez a mai nap még nem is annyira zsúfolt.
-Előkészítették már a beteget a műtétre? – léptem be a műtő ajtaján, mire azonnal hozzám sietett egy nővér és felhúzta a kezemre a gumikesztyűket.
-Igen, a beteg már altatásban van.
-Akkor kezdjünk neki – léptem az asztal mellé. Persze már tudtam, hogy milyen műtétre jöttem be, de a biztonság kedvéért még vetettem egy pillantást a beteg csuklójára, hogy megbizonyosodjak efelől. A karszalag a jobb csuklóján volt és a felirat is megegyezett az általam gondoltakkal.
A műtét nem tartott tovább egy óránál, mégis egy halk sóhajjal léptem be az irodámba, ám ezt a reakciót most a megkönnyebbülés váltotta ki belőlem. Mivel a mai műszakom lejárt, így végre hazamehettem. Nagyon aggódtam, hogy nincs-e otthon valami gond. Michelle hívása óta egyfolytában csak ezen járt az agyam és nem nagyon tudtam másra koncentrálni. Az egyetlen dolog, ami valamilyen szinten eltérítette a gondolataimat, a műtét volt.
Gyors léptekkel haladtam az utcákon. Sajnos itt még vissza kellett fognom magam. Ilyenkor utáltam ezt a lassú, emberi tempót. Legszívesebben keresztülcikáznék az utcákon, és így pillanatokon belül elérném az erdőt, de nem kockáztathatom meg, hogy észrevegyen bárki is.
Mikor végre elértem az erdő szélét még pár lépést emberi tempóban tettem meg befelé, majd amint eltűntem a szemek elől, azonnal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még ez a sebesség is irtózatosan lassúnak tűnt. Jó lett volna már végre otthon lenni, hogy kiderüljön, fölöslegesen aggódtam és nincsen semmi baj. Talán még sosem tűnt ilyen hosszúnak az út hazafelé.
Mikor végre elérkeztem a házhoz, megtorpantam az ajtóban, bentről ugyanis halk nevetés hallatszott ki. Kissé megkönnyebbülten nyomtam le a kilincset és léptem be a házba.
-Megjöttem! – kiáltottam el magam, holott tudtam, már egy jó ideje hallották és érezték is, hogy jövök.
-Szia! – termett azonnal előttem nővérem, majd szorosan megölelt. – Gratulálok! – nyomott két hatalmas puszit az arcomra.
Értetlenül pislogtam rá, és félszegen viszonoztam csak az ölelését. Michellet pár másodperccel később felváltotta Alice, őt Rosalie, majd végül Jasper következett. Ő volt a legvisszafogottabb közülük. Esme valahogy kimaradt a sorból. Csak a háttérből figyelte mosolyogva az ostromlásomat.
-Hagyjátok őt is szóhoz jutni – dorgálta meg őket kedvesen, miközben közelebb jött hozzám. – Milyen napod volt? – kérdezte mosolyogva. Nem értettem ezt az egészet. Mihez gratuláltak a többiek és mitől ilyen vidám mindenki.
-Jaj, Esme, mond már el neki! – unszolta őt nővérem.
-Igen, anya! Látni akarjuk a reakcióját – kuncogott két lányunk.
Kedvesem egy mély sóhajjal megrázta a fejét, majd megfogta a kezemet és magával húzott a kanapéra.
-Mi folyik itt? – vontam fel a szemöldököm, ahogy a gyerekeink és Mitch is leültek hozzánk a nappaliba. – Történt valami?
-Méghozzá nem is akármi – csicseregte Alice, de aztán csak várt, hogy Esme folytassa, amit ő elkezdett.
Kérdőn pillantottam szerelmemre. Szemeiben boldog csillogást láttam. Egy pillanatra Michelle-re nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy mondhatja, majd ismét visszafordult felém. Hosszan csak nézett a szemeimbe, majd szólásra nyitotta ajkait.
-Terhes vagyok – mondta boldogan, miközben alsó ajkát szégyenlősen beharapta és a fejét kissé lejjebb hajtva nézett föl rám.
Teljesen lefagytam. De hát ez lehetetlen! Hiszen ő már félig vámpír… Vagy talán pont emiatt lehetséges? Hiszen a teste képes változni, így kihordani egy egészséges kisbabát is. De akkor hogy nem jöttünk rá előbb? Hiszen legutóbb már pár nap elteltével jelentkeztek nála a terhességre utaló jelek, most viszont már az átváltozása óta is eltelt több mint egy hét. Vagy talán tegnap… Nem, az nem lehet! Még csak egy nap telt el azóta. De mi van, ha amiatt, hogy most már Esme is vámpír egy bizonyos részig, még gyorsabban fog nőni a baba?
-Mi… micsoda? De hát… hogyan? Mióta? – hüledeztem.
-Esme ma reggel rosszul lett miután felkelt. Először azt hittük, hogy csak egy kis betegség, de utána jött a szédülés és így visszagondolva rá, a nagy étvágy is – magyarázta Michelle mosolyogva.
Szinte fel sem tűnt, hogy mikor terült szét az arcomon az a hatalmas mosoly. A következő pillanatban fölpattantam a kanapéról és felkaptam szerelmemet is, majd párszor megpörgettem őt a levegőben. Nevetve kérlelt, hogy tegyem le őt, mire óvatosan a talpaira állítottam, majd azonnal csókolni kezdtem édes ajkait.
A külvilág megszűnt körülöttünk és csak ketten léteztünk. Egy torokköszörülés rántott csak vissza minket a valóságba. Mosolyogva elszakadtam kedvesem ajkaitól, mire kissé elpirulva hajtotta le a fejét, de szemeiben boldogság és néhány kósza könnycsepp csillogott.
-Féltem, hogy esetleg nem fogsz neki örülni – harapott szégyenlősen az ajkába.
-Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csóváltam meg mosolyogva a fejemet, miközben megsimogattam az arcát. – És ez most már biztos? – néztem nővéremre. – Úgy értem, megvizsgáltad? Nincs semmi baja? – a hangom, akaratom ellenére is kissé aggódóra sikeredett.
-Minden a legnagyobb rendben – bólintott. – Viszont, vigyázni kell, mert még csak a harmadik hónapban van, és ilyenkor még sokkal nagyobb veszély fenyegeti – nézett ránk figyelmeztetően. – Sok pihenésre van szükségük mindkettejüknek.
-Azt hiszem, így már könnyebb lesz odafigyelni erre, hogy egyáltalán tisztában vagyunk a helyzettel – állapítottam meg. – Viszont akkor sem értem… - gondolkodtam el. – Legutóbb a baba sokkal gyorsabban nőtt, nem? – vontam fel a szemöldököm.
-Talán most kevesebb vámpír-gént kapott – találgatott Jasper.
-De hiszen most már Esme is vámpír! Képtelenség, hogy ez lelassítaná a növekedését – rázta meg a fejét Alice.
Hosszú percekig csak a gondolatainkba burkolózva néztünk magunk elé. Egyikünk sem tudta a pontos választ a történtekre. Abban viszont mind biztosak voltunk, hogy ez a kisbaba egy csoda a mi családunkban. Pár hónappal ezelőttig teljesen abban a tudatban „éltem”, hogy nekem már sohasem lehet gyermekem. Legalábbis nem „vér szerinti”. Végül ez megcáfolódott. Mikor azonban át kellett változtatnom szerelmemet, már véglegesen lemondtam róla. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpírnak – még ha csak félig is az – lehet gyermeke, de úgy látszik, csodák mindig vannak.
-Nem lehet – kezdett bele óvatosan Rose -, hogy még az átváltozása előtt fogant meg a kisbaba? – kérdezte halkan.
Mind rá kaptuk a tekintetünk, és elgondolkodva emésztgettük magunkban a kérdését. Lehetséges, hogy mindez csak emiatt történt? Talán Esme is emiatt változott át csak félig, hogy képes legyen életet adni egy gyermeknek. Talán a baba ezért is növekszik lassabban. De ez mind csak talán. Valószínűleg sosem fogunk rájuk választ kapni. Azt hiszem, be kell érnünk azzal a tudattal, hogy bárhogyan is lehetséges ez, de így van.
-Lehet – válaszoltam lassan. – De semmiben sem lehetünk biztosak – néztem mélyen a szemébe. – Talán, ha megszületik a baba, többet tudunk meg róla.
-Szerintem fölösleges ezen rágódnunk és gondolkodnunk – vonta meg a vállát Michelle, mire meglepetten néztem rá. Ő nem szokott ilyen lenni. – Ne nézz így rám, öcsi! – kuncogott. – Törődj bele, hogy apa leszel. Biztosan fény derül majd minden titokra.
-Mikor lettél ilyen optimista? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Ne is mondd! – sóhajtott Jasper. – Egész nap az érzéseit kellett tűrnöm.
Kérdőn néztem a nővéremre.
-Meg akartalak várni vele – mosolygott. – Döntöttem – jelentette ki magabiztosan.
A szemeim elkerekedtek, de nem a meglepettségtől. Nagyot nyeltem. El kell mondanom neki. Tőlem kell megtudnia. Ha most elmegy megkeresni Jonathant az erdőbe…
-Carlisle… - tette Jasper a vállamra a kezét – Mi a baj? Mitől félsz?
Ezekre a szavakra Esme ijedten pillantott fel az arcomra, majd összevont szemöldökkel kezdte vizsgálgatni a vonásaimat.
-Én… - kezdtem bele lassan, de nem tudtam folytatni. Tétován pillantottam szerelmemre, majd vissza nővéremre. Szemeimet az övéibe fúrtam és úgy mondtam ki végül a szavakat. – Jonathant ma délután súlyos sérülésekkel hozták be a kórházba a nővérével együtt. Szerencsére nem szenvedett maradandó károsodásokat, bár még nem tért magához, így nem tudhatjuk, nincsen-e kisebb emlékezetvesztése. Arra gyanakszom, hogy valamelyik fajtársa tehette ezt velük, ez esetben gondolom, kettő, mert a sérülések igencsak erre utaltak – hadartam el egy szuszra, közben végig Mitch szemeibe nézve.
-Miért nem hívtál föl?
Szemei tágra nyíltak a döbbenettől és mérgesen szikrázó szemekkel ereszkedett támadóállásba. Nyugodtan álltam egy helyben, miközben Esmet egy kicsit arrébb húztam, hogy ne köztünk álljon. Persze tudtam, hogy nem fog nekem ugrani, annál ő sokkal okosabb, mint hogy kétségbeesésében rám támadjon. Mert tudtam, hogy nincsen igaza. Mégis mit mondhattam volna neki a telefonba? „Szia! Jonathant most hozták be a kórházba súlyos sérülésekkel. Bár tudom, hogy még nem döntöttél, de azért gondoltam, szólok…”
-Te is tudod, hogy ezt nem lehetett volna ennyivel elintézni. Csak annyit értem volna el vele, hogy ész nélkül rohantál volna be a kórházba, hogy meglátogasd.
-Akkor még nem tudtad, hogy hogyan döntöttem – morogta, bár már közel sem volt annyira mérges, mint eleinte.
-Pontosan ezért nem hívtalak – magyaráztam.
Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe, majd ő lassan visszaegyenesedett és bűnbánó arccal sütötte le a tekintetét.
-Igazad van, ne haragudj – motyogta halkan. – Ha megbocsátotok, én most elmennék vadászni.
-Nem akarsz hozzá bemenni? – lepődtem meg.
Egy vállrándítás után válaszolt.
-Ha súlyosak voltak a sérülései, bármennyire is gyorsan gyógyul, valószínűleg megfigyelés alatt tartják, úgyhogy nem hinném, hogy be tudnék hozzá osonni. Orvosként pedig nem látogathatom meg, mert mindenki úgy tudja, hogy én most beteg vagyok. Majd holnap elmegyek hozzá látogatási időben. Úgyis alszik még, addig pedig nem érdemes magamat őrölni a dolog miatt.
-Nem te tehetsz róla – ingattam hevesen a fejemet.
-Pont te mondtad, hogy valószínűleg másik farkasok sebesítették meg őket. Szerinted miért? – vonta fel a szemöldökét, várva, hogy én találjam ki magamtól a választ.
-Úgy gondolod, hogy a hozzád való kötődése miatt tették ezt vele? – csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy a farkasok ennyire tiszteletlenül bánjanak egymással. Hiszen ez a saját életük és bármennyire is összetartja őket a génszerkezet, nem egy családba tartoznak. Mi sem tagadtuk mi Michellet a családból csak, mert belé szeretett egy farkas. Pontosabban az ősi ellenségünk, de ez már más kérdés.
-Igen – sóhajtott. – Ha nem bánjátok, én most megyek. Kicsit kiszellőztetem a fejem – indult el az ajtó felé. – Reggelre itthon leszek – biztosított minket.
-Persze, menj csak – bólintottam. Tudtam, mekkora szüksége van erre a pár óra magányra. Én is teljesen magam alá süllyedtem, mikor Esme kómába esett. Akkor nekem is erre volt szükségem. De végül rendbe jöttem, ahogy Michelle is jobban lesz, amint beszélni tud Jonathan-nal. Csak remélni merem, hogy ez a „baleset”, ami vele történt, nem fog kihatni az elhatározásaira és képes lesz szembeszállni azokkal, akik ellenzik a kapcsolatukat. Nem bírnám a nővéremet nap, mint nap szenvedni látni emiatt.