62. fejezet

Sziasztok!

Jól látjátok, ez itt a teljes 62. fejezet!:D Sikerült még ma összehoznom és mivel a másik blogon is most eléggé érdekes részhez értünk, talán ott is lesz új még hétfő előtt:) Remélem tetszeni fog nektek:) Benne van a megígért Michelle szemszög, hogy ő mit érzett ebben a helyzetben:) Pontosabban rögtön ezzel kezdődik:D Sajnos a végső döntése már nem fért bele:/ Viszont most nem raktam bele függővéget:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Jó olvasást hozzá:) És persze KOMIKAT!!! Mint mindig:D

Puszi

Michelle szemszöge

A kezdeti boldogságomat, hogy Esme ilyen jól tudja már most kontrollálni magát, azonnal elfújta egy másik, számomra eddig ismeretlen érzés. Az, hogy Jonathan bevallotta nekem, hogy én vagyok a bevésődése, egyszerre mérgesített fel és döbbentett le. Ezek mellett azonban még valamit éreztem. Tudtam, hogy ismerem már ezt az érzést, de nem tudtam eldönteni, hogy honnan. Féltem. Féltem, hogy mi lesz ezután, hogy mi lesz velem… velünk… Ha most nemet mondok neki, azzal csak még jobban magunkra haragítjuk a farkasokat és egy egész falkával már nem biztos, hogy elbírnánk ennyien. Legalábbis veszteség nélkül biztosan nem. De képtelen lennék feláldozni a családom bármely tagját is, csak, hogy nekem jó legyen. De egyáltalán akarok én neki nemet mondani? Fogalmam sincs. Nem tudom, mit érzek iránta. Hiszen ő az ősi ellenségem! Képtelenség, hogy bármiféle kapcsolat kialakuljon közöttünk. Talál kérnem kéne tőle egy kis időt, amíg gondolkozhatok. Ennyit csak megtehet értem.
A méreg kezdett egyre jobban felszállni az agyamból, így minden gondolatom szabad utat tört magának az elmémbe. Képtelen voltam tovább a közelében maradni. Egyszerűen nem tudtam elviselni a tekintetét a testemen. Viszont megszólalni sem bírtam. Reméltem, hogy magától felajánlja, hogy vár, amíg eldöntöm, és nem esik neki rögtön Carlisle-éknak. Nem akarhat fájdalmat okozni nekem.
A támadóállással már régen felhagytam, így most csak sarkon fordultam és elrohantam az erdőbe. Először nem akartam visszamenni a házba, de végül mégis azt az uticélt választottam. Nem akartam, hogy aggódjanak értem a többiek, vagy esetleg a keresésemre jöjjenek. Egyedül akarok most lenni. Nincs kedvem senkivel sem beszélni és remélem, ezt ők is felfogják majd.
Egyik fáról a másikra ugráltam remélve, hogy a számomra szokatlan útvonal kissé eltereli a figyelmemet, de nem így történt. A fák egybefolyt, megnyugtató és hívogató árnyékaitól csak még inkább idegennek éreztem a környezetet. Leugrottam a talajra, hogy ott folytassam az utamat. Így jóval gyorsabban haladtam.
Pár perc múlva aztán megláttam a házunkat és nem sokkal később pedig berontottam az ajtón, becsapva azt mögöttem és azonnal a szobámban termettem. Eldőltem az ágyamon, majd a párnát a fejemre húzva, keserves, könnyek nélküli zokogásba kezdtem, de még így is meghallottam a közeledő lépteket, amik az ajtó előtt megakadtak.
-Michelle? – kérdezte tétován Alice. Halkan mordultam egyet, ezzel jelezve, hogy most semmi kedvem nincs a beszélgetéshez. – Történt valami? Hol vannak Carlisle-ék? Ugye nincs semmi bajuk? – ömlöttek ki a szavak Alice-ből.
-Mi történt? – hallottam meg Rose rémült hangját is.
Nem válaszoltam. Abban reménykedtem, hogy idővel megunják a kérdezősködést és elmennek. De nem így történt. Pár perc múlva halkan kinyitódott az ajtó és mindketten bejöttek a szobámba.
-Mich – ült le az ágyam szélére Rose, majd őt követte Alice is. – Mondd el, kérlek, hogy mi történt. Ugye nincs semmi baj?
Megráztam a fejem, de még mindig nem voltam hajlandó megszólalni. Talán, ha megtudják, hogy nincs semmi bajuk a többieknek, akkor végre békén hagynak. Ez valamennyire be is vált, mert ugyan bent maradtak a szobában, de nem szóltak hozzám. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Alice-nek látni kellett volna a történteket, de végül a többi gondolatom elnyomta ezt az egyetlen lényegtelen kis dolgot. Hiszen lehet, hogy csak nem ránk koncentrált. Vagy talán Esme miatt megint nem látott semmit sem.
Nem figyeltem az idő múlására, ezért fogalmam sem volt, mióta ülhetnek itt mellettem szótlanul. Csak néha-néha lehetett hallani a szipogásomat.
Legközelebb arra figyeltem fel, mikor megéreztem Carlisle-ék illatát közeledni. Remek! Ő aztán már biztosan nem fog békén hagyni.
-Elnézését kérem, hölgyem! – hallottam meg a bátyám hangját.
-Még meggondolom, hogy elfogadom-e a bocsánatkérést – Esme hangján hallani lehetett, mennyire jó kedve van. Ezek szerint nem történhetett nagyobb baj. De várjunk csak… hol van Jasper? – Köszönöm, de innen már a saját lábamon is boldogulok.
-Előbb meg szeretném vizsgálni kegyedet, hogy biztosan nincs-e komolyabb baja – vetette ellen.
-Rendben – adta meg magát Esme.
Ezután kinyitódott a bejárati ajtó, újabb lépések hangja hallatszott, majd Carlisle ismét megszólalt.
-Megnézem őket – suttogta egészen halkan. – Mindjárt jövök.
-Veled megyek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy Esme hirtelen felülve elkapja Carlisle karját. – Azt hiszem, kicsit gyorsan álltam fel. Szoknom kell még ezt a gyorsaságot.
Nem nagyon értettem, hogy mire értette ezt, de pillanatnyilag nem is érdekelt túlzottan. Te jó ég! A testvérem feleségéről, családjáról van szó és ez engem ennyire hidegen hagy?
Tudtam, hogy ez alól már nem bújhatok ki, így föltornáztam magam ülő helyzetbe, majd a fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam.
Nem sokkal később ismét egy halk beszélgetés ütötte meg a fülemet. Mi tart már ennyi ideig. Minél hamarabb túl szeretnék esni ezen az egészen.
Aztán végre három kopogás után kinyitódott az ajtó.
-Mi történt? – kérdezte Alice, gondolom Carlisle-tól. – Először azt hittük, hogy valami bajotok esett, de mikor rákérdeztünk erre Mich-nél, csak megrázta a fejét.
-Elég hosszú történet – sóhajtott a testvérem. – És azt hiszem jobb, ha ezt személyesen tőle halljátok.
Mindeközben végig magamon éreztem a tekintetét, ami szinte lyukat égetett a bőrömbe.

Esme szemszöge

Nem értettem, miért van furcsa érzésem Michelle közelében. Mintha… mintha irigy lennék rá. Pedig erre egyáltalán nincsen okom. Talán csak az a bajom, hogy Jonathan a legjobb barátom és ő most elveszi tőlem… Fogalmam sincs, de furcsa mód nagyon is reménykedtem abban, hogy esetleg nemet mond neki. Hiszen melyik vámpír akarná összeszűrni a levet egy vérfarkassal. Te jó ég! Mikre gondolok? Valóban féltékeny lennék rá? Nem, az lehetetlen!
Aztán Michelle végül belekezdett a mesélésbe.
-Jonatham... akit a múltkor majdnem megöltünk… be… bevésődött – suttogta halkan.
-És ez hol érint minket? – vonta fel a szemöldökét Rose, de Alice leintette. Látszott rajta, hogy már ennyiből is megértette a problémát.
Egy pillantást vetettem Jasper-re, aki összeráncolt szemöldökkel fürkészte Mich arcát. Próbálta kibogozni az érzéseit, de láthatóan nem nagyon sikerült neki.
-Belém… én… én vagyok a bevésődése – dadogta Michelle.
-Hogy micsoda? – kiáltott föl Rose. – De hát ez lehetetlen! Hiszen ő egy vérfarkas… te padig egy vámpír – rázta meg a fejét értetlenül, mintha így minden a helyére kerülne benne.
-Úgy tűnik, mégis lehetséges… - motyogta Carlisle maga elé. Mindeddig fogta a kezemet, de most elengedett, hogy odaüljön nővére mellé. – Ne aggódj, minden rendben lesz – kezdte el simogatni a hátát. – Azt mondta, várni fog rád. Amikor már döntöttél, és mindent tisztáztál magadban, csak meg kell keresned őt, vagy üzenned neki a falka egyik tagjával.
-De fogalmam sincs arról, hogy mit érzek! – fakadt ki kétségbeesetten. – És mi van, ha nem szeretem? A farkasokat azzal biztosan kihoznánk a sodrukból, és annak nem lenne jó vége. Egy egész falkával nem bírunk el! – hangja egyre hisztérikusabban csengett. – Jasper! – nézett könyörgően az ágy előtt álló fiúra.
-Sajnálom Michelle, de erre magadtól kell rájönnöd – rázta meg a fejét. – De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni.
-Nem teheted tönkre magadat a család miatt! – szólt Carlisle felháborodva, mintha csak most jutottak volna el Mich szavai a tudatáig. – Ha nem akarsz vele lenni, akkor nem kell. Senki sem várja ezt el tőled. De azért sem fog egyikünk sem megvetni, ha szereted őt.
-Ez… ez annyira… - kereste a megfelelő szavakat, de nem nagyon tudta, mit mondhatna.
-Bizarr? Igen, tényleg az – bólintottam rá. Mindenki meglepetten kapta rám a tekintetét. Valóban nem volt hozzám illő ez a felszólalás. Talán a vámpírság ezt váltja ki belőlem. – De Carlisle-nak igaza van. Ha szereted őt, ne hagyd elmenni! – néztem mélyen a szemébe.
-Azt hiszem, jobb lesz, ha most egy kicsit egyedül hagyjuk őt a gondolataival. Épp elég dolog kavarog a fejében, nem kellünk ide még mi is – indítványozta Jasper.
-Ha szükséged van valamire vagy valakire, esetleg sikerült döntened, csak szólj – puszilta meg Carlisle Mich homlokát, majd fölállt mellőle.
Visszalépett hozzám, majd egyik kezével átkarolta a derekamat és kivezetett a szobából.
-Mi lesz most? – ültem le az ágyra, amint beértünk a szobánkba.
-Mire gondolsz? – érdeklődött még mindig elgondolkodva.
-Mit csinálunk, ha Michelle meghozza a döntését? – húztam le magam mellé.
-Nem tudom… - ingatta a fejét, miközben az ölébe húzott. – Ha Jonathan-nal akar lenni, nem tarthatjuk vissza… Támogatnunk kell mindenben – sóhajtott gondterhelten. – De ha végül nemet mond neki, akkor tényleg fenn áll annak a lehetősége, hogy a falka egyszerűen csak nekünk támad. Emlékezz csak vissza… Amíg Jonathan nem látta meg Michellet, nem érdekelte különösképpen a tetteinek a következménye.
-De csak nem akarna fájdalmat okozni a szerelmének – szörnyülködtem. Száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy ha szeretünk valakit, annak nem okozunk szándékosan fájdalmat.
-Sajnos, a vérfarkasok eléggé kiszámíthatatlanok – simogatta a hátamat folyamatosan. – Nem vagy szomjas? – kérdezte hirtelen, pár perc csönd után. Megráztam a fejem. – Biztos? – fürkészte tekintetével az arcomat. – Még újszülött vagy, már ha ezt az időszakot nálad annak lehet nevezni… ne szégyelld, ha hamarabb megszomjazol – nézett mélyen a szemembe.
-Tényleg nem vagyok szomjas – ráztam meg a fejem magabiztosan. – Pontosabban… - gondolkodtam el -, inkább úgy érzem, hogy éhes vagyok… de most inkább kívánnék emberi ételt, mint vért – magyaráztam, meglepődve saját magamon. – Hogy lehetséges ez? – néztem fel szerelmemre döbbenten.
-Talán csak a megszokott emberi szükségleteid miatt gondolod úgy, hogy éhes vagy – válaszolta rövid morfondírozás után, de ez rögtön meg is cáfolódott, amin megkordult a hasam. Döbbenten, szinte eltátott szájjal nézett le a hasamra, majd vissza az arcomra. Aztán egy hirtelen mozdulattal felkelt mellőlem és engem az ölébe kapott, majd lerohant velem a konyhába. Meg sem várva, hogy odalépjen a hűtőhöz, megelőztem őt, majd én magam kezdtem élelem után kutakodni, amit hamarosan meg is találtam. – Hogy… hogy ízlik? – méregetett Carlisle.
-Kifejezetten finom – csodálkoztam. – Hogy lehet ez? – néztem rá döbbenten.
-Talán ez is amiatt van, hogy az átváltozásod neked csak másfél napig tartott. Pontosabban csak félig lettél vámpír – gondolkodott el.
Visszafordultam az ételhez, majd miután megettem az összest, ami a tányéron volt, felnéztem Carlisle-ra. Már sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam.
-Sokkal jobb színben vagy – állapította meg mosolyogva.
-Jobban is érzem magam – bólintottam rá, viszonozva a gesztusát. – És azt hiszem, jól is laktam.
-Akkor menjünk föl – lépett mellém, majd fölsegített a székről. Nem mintha egyedül nem tudtam volna fölállni, de Carlisle mindig is úriemberként viselkedett velem. Persze a többiekkel is, de úgy vettem észre, hogy nálam sokkal jobban odafigyelt erre. Bár ez szerintem már, ha szabad így fogalmaznom, a „vérében” van.
-Rendben – indultam el utána, összefűzve közben az ujjainkat. – Azt hiszem, már meg sem lepődök azon, hogy fáradtak érzem magam – ásítottam, mikor már egy jó ideje fönt feküdtünk az ágyunkban.
-A mai nap után ez már valóban nem meglepő – mosolyodott el halványan, de arca gondterhelt volt.
-Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
-Semmi, csak… - hunyta le egy pillanatra a szemeit – annyira furcsa ez az egész. Még sosem láttam a te esetedhez hasonlót. Egy… félvér – nézett rám aggodalommal teli pillantással.
-Nem lesz semmi gond – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Te is láttad és érezted is – fintorodtam el egy pillanatra, ahogy eszembe jutott, mikor túl erősen öleltem magamhoz őt és fájdalmat okoztam neki ezzel a cselekedetemmel -, hogy most már nem olyan könnyű nekem ártani. Most már nem lehet olyan könnyen bajom.
-De ezek a furcsaságok… - hajtotta le a fejét – és ha tovább öregszel? – suttogta maga elé.
-Carlisle – fogtam kezeim közé az arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Miért ellenezted annyira az átváltozásom, ha ilyen nehezen viseled el ezt a gondolatot? – vontam fel a szemöldökömet.
-Esme, én képtelen lennék nélküled élni – hunyta le a szemeit. – Ostobaságnak tartottam, hogy ezt az életnek nem nevezhető létet akarod választani. A mostani állapotodból is látszik, hogy te nem vámpírnak születtél. Te annál sokkal, de sokkal többet érsz, mint hogy az örökkévalóság végéig türtőztetned kelljen magad. Tudtam, hogy szörnyű lesz, ha majd egyszer távozol erről a világról, de nem lehettem önző. Nem dönthettem helyetted. Meg akartam adni neked a választás lehetőségét, hogy ha egyszer új életet szeretnél kezdeni valaki mással, akkor megtehesd. De annak most már semmi esélye számodra, hogy egy normális kapcsolatot kialakíthass valakivel, aki nem a mi fajtánkból való. Persze, ha találsz valakit, akivel boldogabb lennél, mint amennyire most vagy velem, nem tartanálak vissza, de… - Nem bírtam tovább hallgatni, így gyorsan betapasztottam a tenyeremmel a száját.
-Ezt most fejezd be! – parancsoltam rá szigorúan. – Nekem te vagy a mindenem! Sohasem szerettem és nem is fogok mást – mondtam magabiztosan.
-Ne ígérj semmit sem előre – motyogta a kezembe.
-Te egyáltalán nem látod magadat tisztán – csóváltam meg a fejem megrovóan. – Sehol sem találhatnék nálad tökéletesebb párt magam mellé. Ezt már ember koromban is tudtam. Mikor kényszerből majdnem hozzámentem Charles-hoz, teljesen feladtam a reményt, hogy egyszer megtalálom az igaz szerelmet. Minden nap abban reménykedtem, hogy egyszer csak újra megjelensz, és én ismét láthatlak. De ez nem következett be. Egészen addig a bizonyos estéig. Szeretlek, Carlisle! És ezen semmi sem változtathat.
Kissé följebb tornásztam magam az ágyon, majd egyik lábamat átvetettem a csípője fölött. Szemei meglepetten pattantak fel, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem felette.
-Esme! – hangja meglepett volt.
-Nem épp ezt a reakciót vártam – vontam össze tettetett bosszúsággal a szemöldököm.
Meglepett arccal nézett rám, majd elmosolyodott, amint rájött, mire értettem.
-Én is szerelek, Esme! – mosolyodott el végre, amit én egy szenvedélyes csókkal jutalmaztam.