63. fejezet

Sziasztok!

Tegnap este megtámadott engem az ihlet, így már hamarabb elkészültem a fejezettel, mint ahogyan terveztem és ígértem:) Ráadásul jó hosszú is lett - majdnem egy oldallal több Word-ben -, úgyhogy ez még egy kis plusz nektek:) Ugye azt ígértem, lehet, hogy már itt a folytatásban ki fog derülni Michelle döntése... hát ez nem éppen így lett:D Este szinte föl sem álltam a gép elől, mert ha megtettem volna, rögtön el is száll az a sok ihlet:) Mondanám, hogy a következő fejezetben már lesznek rá utalások, de még nem tudom, hogy a mostani tervem meddig fog elhúzódni... Na, nem is dumálok tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) Komikat kérek!!:D Na és persze tippeket;) Előre is bocsi a függővégért, bár ez most nem durva, szerintem:)

Puszi


Carlisle szemszöge

Jonathan újbóli „látogatása” óta nagyon lassan teltek a napok. Michelle szinte kis sem tette a lábát a szobájából. Csak vadászni volt hajlandó elmenni, de azt is csak egy kilométeres közelben tette meg. Egyikünk sem volt képes hatni rá. A lányok minden nap felváltva voltak bent nála, hátha sikerül döntésre bírniuk. Bármennyire is próbáltam őket meggyőzni arról, nem biztos, hogy ez a legjobb neki, csak Esme mutatott valamennyi érdeklődést a mondandóm iránt. Jasper egyfolytában az érzéseit figyelte, de ez sem segített valami sokat. A hangulata nagy mértékben ingadozó volt. Egyszer még boldog, aztán hirtelen letört. Nem tudtuk megfejteni, melyik lehetőségek válthatták ki belőle ezeket a reakciókat.
A jeget, úgy tűnt, végül a lányok oldották fel. Bár Michelle még mindig nem volt valami jó állapotban, már kijött a szobájából.
-Elmegyünk vásárolni – csicseregte Alice, amint leértek a nappaliba.
-Biztosan jó ötlet ez? – néztem aggódva szerelmemre.
Még csak egy hete volt vámpír, pontosabban inkább félvámpír. Bármennyire is jó az önuralma, ez akkor is nagyon kevés idő. Ráadásul, nem biztos, hogy egy egész napos vásárlással kéne kezdenie.
-Nyugodj meg, Carlisle – lépett mellém mosolyogva. – Én még nem megyek – fogta meg a kezem.
-Nem is engedtelek volna – húztam magamhoz. – Még nem voltál vámpírként az emberek közvetlen közelében. Ki tudja, hogyan reagálnál a vérükre.
-Szerintem meg sem érezné – legyintett Jasper. – De azért jobb, ha biztosra megyünk – mosolygott szerelmemre, aki ennek következtében fülig pirult. Örültem, hogy ez az emberi tulajdonsága is megmaradt, mert ilyenkor olyan bájos volt. Ugyanakkor meglepetten kapkodtam köztük a tekintetem, de végül annyiban hagytam a dolgot. Majd elmondják, ha akarják.
-Mi elmentünk – ragadta kézen Alice Jaspert, mire Rose belekarolt Michelle-be. Meglepett, hogy fiunk is velük tart, de nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet. Előfordult már jó néhányszor, amikor Alice nem akart egyedül vásárolni. – Valamikor estefelé jövünk – tűntek el az ajtóban.
-Ne haragudj, de Jaspert lehetetlen volt leállítani – sóhajtott szerelmem bocsánatkérően.
-Tessék? – néztem rá szórakozottan. Még hogy Jaspert…
-Khm… hát… az érzéseid… eléggé kikészítették őt az elmúlt napokban – harapta be az alsó ajkát, miközben halvány pír jelent meg az arcán. – Michelle már eleve egy kész rejtvény volt számára, de te…
-Oh – motyogtam meglepetten, majd szélesen elmosolyodtam. – És te ezért kérsz bocsánatot? – nevettem föl. – Szép, mondhatom! – csóváltam meg a fejem játékosan.
-Nem szép dolog elüldözni itthonról a gyerekeket – nézett rám szigorúan. – Még akkor sem, ha már nagyon szeretnénk kettesben lenni. Felelősségteljes szülőkként kell viselkednünk. Nem mutathatunk ilyen példát nekik – szörnyülködött.
-Sajnálom, Édesem, de az érzéseimnek nem igazán tudok parancsolni – néztem végig rajta nagyot nyelve. – Túlságosan csábító vagy ahhoz, hogy ne jusson eszembe egy-két dolog, mikor rád nézek.
-Még jó, hogy felőlem semmit sem érez – sóhajtott.
-Hm… ezek szerint neked is vannak érdekes gondolataid – húztam magamhoz a derekánál fogva.
-Mi tagadás… - kuncogott. – De ez téged nem ment fel a bűnösség alól – érintette mutatóujját az orrom hegyéhez, ismét elkomolyodva.
-Bűnösség? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva. – És ki szabja ki a büntetést? Vagy te lennél a végrehajtó? – kuncogtam.
-Pontosan – bólintott rá, miközben karjait a nyakam köré fonta.
-És mi lesz az? – kérdeztem kíváncsian, egy cinkos mosoly kíséretében.
-Majd meglátod – kacsintott rám, aztán kézen fogott és a lépcső felé kezdett húzni.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mióta vámpír lett belőle, nem sok időt töltöttünk el kettesben. Pontosabban szinte egy percet sem, hiszen még aznap összefutottunk ismét a farkasokkal és azóta szerelmem Michelle-el is sokat foglalkozott. Eszembe sem jutott, hogy már ilyen korán „letámadjam” feleségemet, pedig a látszat szerint, egyáltalán nem lett volna ellenére. Persze csak akkor, amikor kettesben vagyunk. Akkor talán nem kergetem Jaspert őrületbe az érzéseimmel. Szegénynek így is elég dolga van Michelle-lel és most még én is bekavarok.
-Baj van? – simogatta meg Esme aggódva az arcomat. – Valami rosszat mondtam? – harapott az ajkába.
-Nem, dehogy is! – mosolyogtam rá. – Csak eszembe jutott, hogy mióta vámpír lett belőled, mi még nem… - kezdtem bele, de ő egy csókkal elhallgattatott.
Ajkaival lentebb haladt az államra, majd le a nyakamra, aztán vissza.
-Hiányoztál – búgta a fülembe, majd újra megcsókolt. Megmarkolta a galléromat és az ágy felé kezdett húzni.

Egész nap szerettük egymást, de sajnos hamar eljött az este és ezzel együtt a boltok zárási ideje is, ami azt jelentette, hogy a gyerekek és Michelle nemsokára itthon lesznek. Esme a karjaimban szuszogott, miközben apró mintákat rajzolt a mutatóujjával a mellkasomra. Én folyamatosan a hátát, a karját és a haját simogattam. Pár perc múlva halkan fölsóhajtott.
-Mi a baj? – pusziltam bele a hajába, miközben mélyen belélegeztem az illatát, ami furcsa mód, már egyáltalán nem hatott rám. Mármint a bennem rejlő vámpírra, mert a férfi felemet még most is megőrjített ez az édes aroma.
-Olyan hamar eltelt ez a nap – hunyta le a szemeit. – Nem akarom, hogy vége legyen – motyogta halkan.
-Ígérem, hogy minél hamarabb sort kerítünk rá ismét – kuncogtam.
-Csak ne úgy, mint ma – mosolygott fel rám.
-Sajnálom, de a vágyaimnak nem tudok parancsolni – csókoltam meg lágyan.
Kuncogva megcsóválta a fejét, majd maga előtt megtartva a lepedőt, kissé följebb csúszott.
-Csak nem szökni próbálsz? – simítottam a derekára a kezeimet, hogy magamhoz húzzam.
-Nem-nem – rázta meg a fejét. – De nemsokára itthon lesznek a többiek – szomorodott el. – Föl kéne öltöznünk – sóhajtott.
-Igazad van – ültem föl én is, majd azonnal kiugrottam az ágyból és magamra kaptam az alsómat és egy nadrágot.
Éppen a szekrény felé indultam, hogy elővegyek egy tiszta inget, mikor két apró, meleg kéz a derekam köré simult. Meglepetten fordultam meg és néztem le kedvesem gyönyörű arcára.
-Hova ez a nagy sietség? – vonta fel a szemöldökét. – Ráérünk még – indult el most ő a szekrény felé, de emberi tempóban.
Nagyot nyeltem a látványra, ugyanis még csak a fehérnemű volt rajta. Próbáltam másra terelni a gondolataimat. Most már nem teperhetem le őt, hiszen nemsokára itthon lesznek a gyerekek. Szegény Jasper-nek már így is elég nehéz dolga van.
Pont addigra végeztünk az öltözködéssel, amikor meghallottuk Alice-ék lépteit a ház melletti tisztáson. Hallhatóan már mind a négyüknek jobb kedve volt, mert teljes összhangban nevettek valamin. Kézen fogtam szerelmemet és már rögtön a nappaliban is termettem vele együtt, hogy ott várjuk a többieket.
-Sziasztok! – köszöntek mosolyogva, mikor beléptek az ajtón. A kezeik tele voltak szatyrokkal, de a legviccesebben mégis Jasper nézett ki. Szinte nem is látszott szegény a hatalmas táskák és ruhászacskók alatt. Ő, amint belépett a helyiségbe, azonnal a kanapéhoz sietett és lerakta rá a kezében tartott dolgokat.
-Erre nem fogtok még egyszer rávenni – mormogta maga elé.
-Most kivételesen te kérted, hogy velünk jöhess – vonta meg a vállát Alice.
-Lehet, jobban jártam volna azzal, ha inkább itthon maradok – borzongott meg kissé, mire Esme szégyenlősen hajtotta le a fejét. – Ne haragudjatok, ez nem nektek szól – nézett ránk bocsánatkérően -, de legközelebb, ha ilyen helyzet adódik, inkább elmegyek vadászni a hegyekbe.
-Nem lesz legközelebb – rázta meg a fejét gyorsan kedvesem -, igaz? – nézett rám felvont szemöldökkel.
-Azért vigyázz, Esme – mosolyodott el cinkosan Jasper. – Mostanában egyre több érzelem érkezik felőled is – nevetett halkan.
-Tessék? – kérdeztük egyszerre döbbenten. Mind kérdőn néztünk rá.
-Mióta Esme átváltozott, kicsit több érzelem jut el tőle hozzám – vonta meg a vállát. – Eleinte még csak egy-egy kisebb foszlány, de most már sokszor érzem azt a hatalmas szeretet is, amit irántunk táplál – nézett Esmere hatalmas mosollyal az arcán.
-Oh – sütötte le a szemeit kedvesem. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni. Ő mindig inkább a tetteivel mutatta ki, mennyire szereti a családját. Ez az érzése pedig határtalanul boldoggá tett engem is. Tudtam, most már esélye sincs arra, hogy saját gyermeke születhessen, hiszen most már ő is vámpír, így nagyon örültem, hogy ennek ellenére mégis boldog velünk. Hiszen a gyerekek úgy tekintenek ránk, mint a szüleikre, ami már eleve több mint amit Esmevel valaha is reméltünk.
-Anya, vettünk neked is pár ruhát – törte meg a rövid csendet Alice, miközben kézen fogta őt és elkezdte húzni az emelet irányába. – Jasper… - nézett vissza a lépcső aljából – megtennéd, hogy…
Még be sem fejezte a mondatot, mikor fogadott fiam egy sóhaj kíséretében fölvette a csomagokat és elindult utánuk. Rose és Michelle kuncogva követték őket.
Én csak megcsóváltam a fejemet, majd elindultam én is föl az emeletre, viszont én a dolgozó szobámba mentem. Úgy gondoltam, amíg a lányok próbababának használják Esmet, addig én elfoglalom magam a kutatásaimmal. Mostanában nagyon foglalkoztatott ez a vámpír-vérfarkas kötődés. Persze már az összes könyvet elolvastam, ami a szobámban volt, mégis újra átlapoztam őket, hátha legutóbb csak elsiklottam egy-két fontos információ fölött a dologgal kapcsolatban. De sajnos most sem jutottam sokkal előrébb. Egyik könyvben sem volt feltűntetve ilyen eset, hogy egy vérfarkas bevésődött volna egy vámpírba. A két faj szinte külön világba tartozott és csak az egymás elleni harcaik miatt sorolták őket egy kategóriába. Azaz a misztikus lények csoportjába. Mindenhol csak arról lehetett olvasni, hogy a vámpíroknak a farkasok szaga iszonyatos bűzként jut el a tudatukba, és fordítva. Viszont Michelle egy szóval sem említette, hogy ő milyennek érzi Jonathan illatát. Pedig lehet, hogy ezzel az információval kicsit előbbre juthatnánk ez ügyben. De nővéremet még mindig nem szeretném ilyen dolgokkal letámadni. Talán, ha már kicsit lenyugodott és már nagyjából közelít a végső döntése felé, megejtek vele egy ilyen beszélgetést, de szerintem ez még korai lenne. Egyszer már összetört a volt férje, Ramon halála miatt. Pontosabban először miattam. Sosem akarta, hogy én is olyan legyek, mint amilyen ő akkor már volt. Hiszen tudta, milyen következményekkel jár ez a világ számomra és tartott attól, hogy esetleg nem a helyes utat fogom járni.
Gondolataimat halk kopogtatás zavarta meg, majd már nyitódott is az ajtó. Esme mosolyogva dugta be a fejét a keskeny résen.
-Szia, nem zavarlak? – kérdezte, miközben beljebb lépett és a tekintete az asztalomon fekvő könyvre vándorolt. – Látom, megint a kutatással foglalkozol.
-Szia, Édesem! – mosolyodtam el szélesen már abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. – Egyáltalán nem zavarsz. Nem nagyon jutottam előrébb – sóhajtottam csalódottan.
-Pont te mondtad, hogy nincs mindig mindenre magyarázat – lépdelt hozzám közelebb.
-Valóban – bólintottam rá -, de mégis csak a nővéremről van szó. Segíteni szeretnék neki, de fogalmam sincs, mit tehetnék – hajtottam le a fejemet.
-Elég, ha csak mellette állsz, és mindenben támogatod. Persze tudom, hogy ezt te is pontosan így gondolod, de jelen helyzetben nem tudsz többet tenni érte.
Közben halványan mosolyogva megállt mellettem. Kezemet a derekára csúsztattam, majd az ölembe húztam apró testét.
-Nem is tudom, hogyan hálálhatnám ez meg neked – temettem arcomat a hajába, miközben mélyen beszívtam virágillatát.
-Nincs mit meghálálnod – nyomott apró puszit a mellkasomra. – Természetes, hogy nem hagylak szenvedni téged a gondolataid sűrűjében.
-Nálad tökéletesebb feleséget elképzelni sem tudnék – emeltem föl az állát, majd lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Mosolyogva hajtotta vissza fejét a mellkasomra.
-Hát, rád sem lehet panasz… - kuncogott halkan. – Szeretnél még kutakodni? – kérdezte hirtelen.
-Azt hiszem, nem. Miért? – kérdeztem meglepetten.
-Csak azért, mert úgy gondoltam, velem tarthatnál, hogy egy kis pihenéssel kiheverjük a nap fáradalmait – harapott mosolyogva az ajkába, mire felnevettem.
-Álmos vagy? – kérdeztem lágyan, miközben lassan fölálltam, vele a karjaimban. Ez is egy érdekesség volt vele kapcsolatban, ugyanis mióta félig vámpír lett, ugyanúgy van szüksége alvásra, mint az embereknek.
-Meglehetősen fárasztó napom volt – nyomott el egy ásítást kuncogva.
-Ez esetben, szívesen veled tartok – érintettem egy pillanatra ajkaimat az övéihez, majd elindultam a szobánk felé. Mikor beértem, Esmet finoman az ágyra fektettem, majd jól betakargattam, és én is befeküdtem mellé, mire ős azonnal hozzám bújt. – Majdnem el is felejtettem mondani, hogy észvesztően jól áll neked ez a hálóing – mormoltam a fülébe halkan.
-Köszönöm – mosolyodott el szélesen. – Alice-ék most hozták nekem. Bár azt meg kell hagyni, hogy néha kicsit elragadtatják magukat a ruhák terén, mert sokszor olyat is megvesznek nekem, amit én még a legmerészebb elképzeléseimben sem vennék föl, de ezt a darabot nagyon jól eltalálták.
-De csak azért, mert én választottam – hallottuk meg Michelle halk kuncogását a szobájából, mire mis is halkan felnevettünk.
-Aludj, Kedvesem – csókoltam meg a homlokát, mikor már félálomban volt.
-Jó éjt, Carlisle – suttogta még alig hallhatóan, majd teljesen átadta magát az álmoknak.
Egész éjjel csak néztem gyönyörű arcát. Egyszerűen képtelen voltam betelni a szépségével. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ez a gyönyörűséges szirén csak is engem szeret. Képtelenség, hogy egy ilyen tiszta lelkű nőt nekem teremtett volna az Isten. Nem bírtam megállni, hogy ne simítsak végig egyszer-kétszer az arcán. A bőre most talán - ha ez lehetséges - még selymesebb volt, mint eddig bármikor.
Sajnos túl hamar eljött a reggel, és én kénytelen voltam felkelni szerelmem mellől az ágyból, hogy átöltözzek. Pedig muszáj volt. Nem késhettem el a munkából. Reménykedtem benne, hogy mire mindennel elkészülök, Esme talán fölébred, és akkor elbúcsúzhatok tőle, de mivel még mindig mélyen aludt, csak egy lágy csókot leheltem ajkaira és, szinte alig érintve a bőrét, végigsimítottam az arcán.
A nappaliban összetalálkoztam Michelle-lel, aki, mielőtt kimentem volna, hosszan megölelt engem.
-Tudom, mennyire aggódsz miattam, de nem kell, hogy ezen rágd magad – suttogta a fülembe. – Én jól vagyok most már. Talán az elkövetkezendő napokban készen leszek rá, hogy meghozzam a végleges döntést és beszéljek Jonathan-nal.
-Ugye tudod, hogy senki nem kényszerít semmire sem? – néztem mélyen a szemébe. – Ha esetleg a döntésed olyan dolgokat hozna magával, ami árthatna a családunknak, mi akkor is melletted állunk és támogatunk téged. Mi egy család vagyunk. Ezen még az sem változtathatna, hogyha még a lábtörlőre is kapnánk egy lakót – kuncogtam.
-Köszönöm – fonta szorosabbra körülöttem a karjait. – De most már menj! – húzódott el tőlem egy mosollyal az ajkain. A kézfejével automatikusan megtörölte az arcát, mint ahogyan sírás után szokták az emberek. Érdekes, hogy nála még ennyi év után is megmaradt ez az ösztönös reakció. – A végén még elkésel a munkából – lökött rajtam finoman egyet. – Szia! – intett még utánam.
-Szia! – léptem vissza hozzá, majd egy puszit nyomtam az arcára és elfutottam az erdő felé.
Mivel az utóbbi egy hétben ő nem tartott velem, ezért most is egyedül kellett megtennem a kórházhoz vezető utat. Mondjuk, számomra egyáltalán nem volt unalmas az út, mert imádtam futni az erdőben, mégis jobban örültem volna annak, ha Michelle már olyan állapotban lenne, hogy ő is velem tudna jönni dolgozni.
Amint beértem a kórházba, pár gyors köszönés után azonnal az irodámba mentem átöltözni. A mai napom meglehetősen sűrűnek ígérkezik, ami legalább annyiban jó, hogy gyorsabban telik az idő és így hamar el fog menni a műszakom. Meg persze az is beletartozik ebbe, hogy nagyon szeretek gyógyítani. Az első műtétem, rögtön reggel, egy térdműtét volt. Nem volt éppen egyszerű dolgom még nekem sem, mert a látvány, ami a sérült terület felnyitása után elém tárult, nem éppen az volt, mint amire számítottam. Persze tudtam, hogy egy ilyen súlyos sérülés nem a legszebb látvány, de az a sok vér, amit el kellett távolítanom, nem volt éppen a legkellemesebb élmény létezésem során. Amint kiléptem a műtőből, azonnal próbáltam kitörölni a fejemből a rossz gondolatokat, mert ha még nem is csábulok el a vér illatára, azért nem egyszer eszembe jutott már, hogy mi történne, ha egyszer elszabadulnék műtét közben. Kicsit megrezzentem erre a gondolatra, ezért is próbáltam minél hamarabb kitörölni ezeket az emlékeimet a fejemből. Pontosabban, jó mélyre eltemetni, mert elfelejteni képtelen voltam, már csak a tökéletes vámpír-memóriám miatt is. A második műtétem jóval egyszerűbb volt és kevesebb mint másfél óra alatt végeztem is vele. Ezeken kívül szerencsére már csak délután volt egy műtétem, de az e közben eltelt időt sem tudtam pihenéssel – bár számomra ez felesleges lett volna úgy is – eltölteni. Egy mentő szirénázva parkolt le a kórház bejárata előtt. Mivel a nővérek már szóltak pár perccel ezelőtt, hogy súlyos beteg fog érkezni, én már felkészülten tudtam kisietni eléjük, hogy azonnal belekezdhessek a gyógyításba. Arra azonban nem számítottam, hogy a hordágyon fekvő beteg nem éppen hétköznapi látogató az itteni kórházban és biztos voltam benne, hogy most sem önszántából hozták ide. Ezt csak megerősítette az a tény is, hogy a beteg eszméletlenül feküdt a fehér ágyon. Amint megláttam őt, egy pillanatra megtorpantam, de aztán fölgyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb odaérjek. Az egyik mentős azonnal belekezdett a helyzet ismertetésébe.
-A beteg neve…