Sziasztok!
Hát, mit ne mondjak, eléggé kiszámoltam az időt:D De a lényeg, hogy betartottam, ami nálam már igencsak nagy haladás:D Nem is fecsegek tovább:) Jó olvasást a fejezethez:)
Puszi
Esme szemszöge
Ajkamat harapdálva vártam, hogy Michelle végre belekezdjen a mesélésbe. Tudtam, hogy megbízhatok Nicholas-ban és Norában, de nem tudtam, mi lesz a reakciójuk. Aztán Mitch megtorpant és a vendégeink felé fordulva belekezdett.
-Ugye, említettük már, hogy Jonathan sebesítette meg Esmét. Nos, én vagyok Nath bevésődése – mondta zavartan egy szuszra.
Nicholas furcsán nyugodtnak tűnt, amiről rögtön tudtam, hogy nem igazán értette meg ennyiből a dolog lényegét.
-Ez azt jelenti, hogy Jonathan beleszeretett Michelle-be – egészítettem ki, mire Nora a szája elé kapta a kezét, de Nicholas még mindig nyugodt volt. Legalábbis látszólag. Hosszú percekig csak fürkésző pillantással méregette Michelle-t.
-És gondolom, te is szereted őt – állapította meg végül. Mitch óvatosan bólintott. – De ez hogyan lehetséges? – nézett Carlisle-ra.
-Nem olyan sok vámpír él a földön – vonta meg a vállát kedvesem. – Az, hogy Nath bevésődött a nővérembe, akkor is megtörtént volna, ha még ember, mikor találkoznak. Úgy gondolom, ez teljesen természetes, csak meglehetősen ritka.
-Szóval te sem hallottál még ilyen esetről?
-Nem. Valószínűleg nem is nagyon van másik ilyen eset, hiszen a vámpírok és a farkasok köztudottan undorodnak egymás szagától és csak akkor mennek egymás közelébe, ha harcra kerül a sor. Márpedig a nomád vámpíroknak általában nem kegyelmeznek. Elég kicsi rá az esély, hogy még egyszer ilyen megtörténjen.
-Biztosak vagytok benne, hogy ez nem csak egy taktika? – vonta fel a szemöldökét. – Hiszen azért eléggé sokan vagytok és lehet, hogy csak így akarnak félrevezetni titeket.
-Nath az életét kockáztatta azért, hogy Michelle-el lehessen. Ráadásul ő nem is a falka tagja, mert még csak pár hónapja jött ide és nem fogadták be azonnal – magyarázta szerelmem.
-Hogy érted azt, hogy az életét kockáztatta? – lepődött meg Nora. – Mi történt?
-A falkának azt mondta eleinte, hogy Esme miatt jött ide Forksba, ami akkor még igaz is volt. Úgy gondolta, neki Esme a bevésődése és a falka segítségét kérte azért, hogy megszerezze őt. De a terve fordítva sült el, mert Esmét akaratlanul is súlyosan megsebesítette, így át kellett változtatnunk, majd mikor megjelent Mitch is a helyszínen és meglátta őt…
-Bevésődött – fejezte be bólogatva Nicholas.
-Igen. Mikor ezek után a falka rájött, hogy mi történt Jonathan-nal és mivel nem is akart változtatni az érzésein, rátámadtak. Csak az a lány állt mellé, akiknél az elmúlt hónapokban lakott. Mivel ez a lány az egyik falkatag bevésődése, így őt nem bánthatták, ezért Jonathant sem tudták megölni, viszont mindketten súlyos sérülésekkel kerültek kórházba, miután rájuk találtak.
-De hát ez borzasztó! – háborodott fel Nora, mire mind szomorúan pillantottunk felé, de az arcát látva rögtön megértettük, hogy ezt nem arra értette, mint amire mi gondoltuk. – Hogy tehetnek ilyet csak azért az emberrel, mert beleszeretett egy nőbe? Ezek nem normálisak! – fakadt ki.
-Nora, édesem, nyugi! – csitítgatta Nicholas. – Ne haragudj, Esme, szólnom kellett volna neked Nath-ről – nézett rám bűnbánóan.
-Tessék? – döbbentem meg. – Miről beszélsz?
-Én tudtam, hogy Nath hogyan érez irántad, mégsem mondtam el. Talán egészen máshogy alakultak volna a dolgok, ha már akkor elmondod neki, hogy te csak barátként tekintesz rá. Akkor nem jött volna utánad, és ez az egész meg sem történik – ingatta a fejét szomorúan.
-Ugyan, Nicholas, ezt te sem gondolhatod komolyan – legyintettem. – Nehogy magadat hibáztasd a történtekért! Egyikünk sem tudhatta, hogy ekkora ballépésre képes.
-Esmének igaza van – bólintott rá Carlisle. Mintha még akart volna mondani valamit, szólásra nyitotta a száját, de végül nem szólalt meg.
Szégyenkezve hajtotta le a fejét. Összevont szemöldökkel figyeltem minden egyes mozdulatát és próbáltam rájönni, mi válthatta ki belőle ezt a hirtelen hangulatváltozást. Végül úgy döntöttem, hogy majd rákérdezek, ha már csak kettesben leszünk. Ez nem sokára be is következett. A vendégek elvonultak a vendégszobába, majd ki-ki a saját hálójába. A végére maradtunk mi ketten Carlisle-lal. Lassan indultunk el egymás mellett fölfelé a lépcsőn. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin és azt is, hogy olyanon töri a fejét, amin nem lenne szabad. Egyszerre megtorpantam a lépcső közepén. Ahogy észrevette, hogy lemaradtam, kérdőn fordult vissza felém.
-Valami baj van? – fogta meg a kezemet. Tekintetével az arcomat fürkészte, de még most sem járt teljesen a valóságban. Hirtelen ötlettől vezérelve felléptem arra a lépcsőfokra, amelyen ő is állt, majd kezeimet az arcára simítva, lassan kezdtem közelíteni felé. Mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet, hogy lássam, mikor van már teljesen magánál, és mikor ez megtörtént, megszüntetve a maradék távolságot közöttünk, lágyan megcsókoltam édes ajkait. Átkarolta a derekamat és közelebb vont magához. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, ám ő egyszer csak elhúzódott tőlem. Mikor ajkaink elváltak egymástól, mindketten kapkodva vettük a levegőt. Homlokát az enyémnek támasztva, lehunyt szemmel próbálta szabályozni a légzését és mikor sikerült neki, elkezdte csókokkal behinteni az arcomat, majd egyre lejjebb haladt az államon keresztül a nyakamra.
-Édesem… – suttogtam két sóhaj között. – Ezt… most nem… lehet – próbáltam finoman hátrébb húzódni tőle, de a fal nem engedte.
Szerelmem fölfelé kezdett haladni a nyakamon a csókjaival, míg végül ajkaink újra találkoztak egy röpke pillanatra.
-Mivel érdemeltem ezt ki? – húzta szívdöglesztő mosolyra az ajkait, miközben kissé hátrébb húzódott tőlem.
-Annyira a gondolataidba merültél, hogy muszáj volt valamivel elterelnem a figyelmedet – mosolyodtam el én is szélesen. – Ezek szerint sikerült is – simogattam meg az arcát.
-Nem is akármennyire – sóhajtotta vágyakozva.
-Drágám, te is tudod, hogy amíg nem oldódnak meg a farkasokkal a nézeteltéréseink és nem tudunk velük kompromisszumot kötni, addig nem mehetünk el sehova sem kettesben, hogy kikapcsolódjunk – simítottam végig az ujjaim hegyével a mellkasán.
-Igen, tudom – bólintott szomorúan. – Nem is tennélek ki ilyen veszélynek téged.
Újra elmosolyodtam, majd kézen fogtam szerelmemet és tovább indultunk a szobánk felé. Ahogy egyre közeledtünk az ajtó felé, elhatároztam magamban, hogy ma már nem hozom fel a témát, hanem inkább csak holnap reggel. Nem fogom újra elszomorítani őt.
Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, én a szekrény felé indultam, hogy átvegyem a hálóruhámat. Mindeközben végig háttal voltam szerelmemnek. Már csak a fehérnemű volt rajtam, mikor megéreztem a hűvös érintést a derekamon.
-Te direkt kínzol engem – suttogta a fülembe játékosan.
-Én? Dehogy! Csak felveszem a hálóruhámat – válaszoltam kacéran. – Vagy szeretnéd, hogy inkább bemenjek a fürdőbe? – akartam ellépni előle, de visszatartott.
-Nem – vágta rá azonnal, és miután visszahúzott magához, kezeit a hasamra csúsztatta. – Inkább viselkedek – csókolt bele a nyakamba, mire jól eső borzongás futott végig rajtam. – De azzal nem árthatok, ha egy kicsit segítek neked… - nyúlt a melltartóm kapcsa felé és egy egyszerű mozdulattal kikapcsolta. Gyengéden végighúzva a vállamon a kezeit, csúsztatta le a pántokat, majd a vékony anyagot a többi ruhához dobta. Minden egyes érintésétől újra meg újra megremegtem. – Így mindjárt jobb – búgta a fülembe. Kezei visszatértek a derekamra, majd megfogták az enyémeket és miközben lágyan végigsimított az oldalamon, a fejem fölé húzta a karjaimat. – Maradj így, és hunyd le a szemed – utasított a fülembe suttogva, én pedig engedelmeskedtem neki. A kezei egy pillanatra elengedtek, de a következőben már ismét engem simogattak. Hallottam, ahogy a puha anyag susog a levegőben és éreztem, ahogy lassan elfedte meztelen testemet. Hihetetlen érzés volt a tudat, hogy Carlisle teszi ezt velem, de őt magát nem látom. Éreztem, amint egy-egy csókot hintett a szemhéjaimra, majd megszólalt.
-Most már kinyithatod a szemeidet – suttogta egészen közel az arcomhoz. Ahogy felnéztem rá, a tüdőmben akadt a levegő. Már megszokhattam volna, hogy éjszakára mindig leveszi az ingjét, mégsem tudtam nem elámulni a látványtól, amit meztelen felsőteste elém tárt.
-Tökéletes – suttogtam alig hallhatóan, mire Carlisle halkan felkuncogott.
-Túlságosan elfogult vagy – mosolygott, majd lassan a karjaiba emelt és elsétálva velem az ágyig, gyengéden lefektetett rá, majd ő is mellém helyezkedett.
Ahogy a hátamon feküdtem, ő megtámasztva a fejét a karján, féloldalasan simult hozzám, miközben egyik kezét a hasamra csúsztatta és lágyan simogatni kezdett.
-Gondolkodtál már azon, hogyan fogjuk hívni? – mosolyogtam elgondolkodva. – Szerintem kislány lesz, szerinted? Vagy te mit szeretnél? Inkább kisfiút? – néztem fel rá.
-Számomra még elég hihetetlen ez az egész és nem nagyon tudtam az utóbbi időben gond nélkül elgondolkozni ezen, így a neveken sem. És teljesen mindegy, hogy fiú lesz-e, vagy kislány, mert én ugyanúgy szeretni fogom.
-És nincs olyan név, ami közel áll hozzád? Ami szerinted illene hozzá? – kérdeztem.
-Az Mary mindig is közel állt hozzám, de nem szeretném, hogy mikor a kislányomra nézek, az édesanyám jusson eszembe róla. Már túltettem magam az elvesztésén.
-Rendben – egyeztem bele gyorsan, mielőtt még újra elszomorodott volna. – Akkor a Mary mindenképpen kihúzva a listáról. Fiú névre esetleg van ötleted?
-Hm… - gondolkodott el. – Egyszer volt egy betegem… nagyon erős és bátor kisfiú. Edward-nak hívták – mosolyodott el az emlékek hatására. – Pedig a gyerekek általában azok, akik a legjobban félnek tőlem, míg a felnőttek inkább csak babonásak.
-Edward – ízlelgettem a nevet. – Edward Cullen. Nagyon jól hangzik – bólogattam.
-Akkor most te jössz. Te milyen nevekre gondoltál? – kérdezte kíváncsian.
-Igazából már nagyon sok eszembe jutott – gondolkodtam el. – Ha kisfiú lesz, akkor nekem tetszene a Henry, a James, az Andrew, a Peter, a Metthew, az Emmett, az Aaron, és az Anthony.
-Miért pont ezek? – mosolygott szélesen.
-Nem tudom – vontam meg a vállam. – Neked melyik tetszik ezek közül?
-Talán az Anthony… és az Emmett… de a többi is mind nagyon szép név. És ha kislány lesz? – kérdezte aztán hirtelen.
-Hm… gondoltam a Lily-re, de mivel Rose második neve Lillian, végül elvetettem ezt az ötletet. Amik viszont még tetszenek és illenének is a Cullen névhez, azok a Sara, a Christine, az Elizabeth, az Isabella és a Samantha.
-Jó sok ötleted van már most – mondta meglepetten.
-Volt időm gondolkodni.
-Édesem, én nem akarlak megbántani, de még csak a harmadik hónapban vagy… Nem gondolod, hogy a névválasztás még kicsit… korai? – kérdezte óvatosan.
-Lehet – vontam meg ismét a vállam. – De nem is mondtam, hogy muszáj most választanunk. Csak gondoltam, elmondom az én ötleteimet és meghallgatom a tieidet is – simogattam meg az arcát. – Ne aggódj, nem bántottál meg – mosolyogtam fel rá.
-Ennek örülök – puszilta meg a homlokom. – De most már aludj, mert későre jár – cirógatta meg az arcomat.
Nem telt bele sok időbe és én már aludtam is. Meglehetősen nyugodt éjszakám volt. Hogy ez azért volt-e, mert hosszú idő után végre egy kicsit nyugodtabb napom volt, vagy csak mert már nagyon ki voltam merülve, nem tudom. Csak akkor ébredtem föl és kezdtem nyitogatni a szemeimet, mikor a nap sugarai elérték az arcomat. Várjunk csak… süt a nap? A szemeim azonnal felpattantak és én gyorsan felültem az ágyban. Kimászva az ágyból, azonnal odarohantam az ablakhoz és még jobban széthúzva a függönyöket, csukott szemmel próbáltam magamba szívni a meleg napsugarakat. Szerettem Forks-ot és imádtam itt lakni, de néha már hiányzott a napsütés.
-Jó reggelt, édesem – karolt át hátulról Carlisle, miközben finoman a nyakamba csókolt.
-Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá hátrafordulva. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Ahogy a nap sugarai érintették a bőrét, az ezernyi gyémántként kezdett csillogni. A látványt csak fokozta, hogy szerelmemen nem volt ing, így a mellkasának egy részét is érték a sugarak. – Káprázatos – suttogtam megbabonázva.
-Ahogyan te is – csókolt meg lágyan.
Hosszú percekig csak álltunk az ablak előtt és néztük a kinti tájat. Ahogy a fák levelei tündöklő zöld színben pompáztak. Aztán hirtelen eszembe jutott a tegnap este és egy lemondó sóhaj után elfordultam az ablaktól.
-Valami baj van? – kérdezte szerelmem aggódva.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Csak eszembe jutott a tegnap este… - Kérdőn nézett rám, mire belekezdtem a magyarázkodásba. – Bűntudatom van, amiért belekevertem ebbe az egészbe Norát és Nicholast is és, mert minden miattam történt. Jonathan miattam jött ide és igaza volt benne Nicholas-nak, ha én nem lennék, most teljes biztonságban élnétek. Ráadásul, tegnap úgy elszomorodtál és nekem fogalmam sem volt, hogy mitől. Ha nem szeretnéd, persze nem kell elmondanod, csak…
Carlisle félbeszakította a mondatomat egy csókkal, mire rögtön el is felejtettem, hogy mit akartam mondani még az előbb. Miután elhúzódott tőlem, a szám elé tette a mutatóujját.
-Először is, nem kell, hogy bűntudatod legyen, és biztosan ők sem gondolják úgy, hogy emiatt kéne marcangolnod magad. Másodszor, ha te nem lennél, az életem üres lenne. Te hozol színt a mindennapjaimba. Nélküled én egy… semmi lennék – mondta halkan, végig a szemembe nézve. – Ami pedig a harmadik dolgot illeti… - folytatta – nem is tudom, hogyan mondhatnám el… Akkor, abban a pillanatban, nekem átfutott az agyamon, hogy… hogy tulajdonképpen még jó is, hogy ez történt… - hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Annyira jó boldognak látni Michelle-t, főleg, hogy tulajdonképpen miattam veszítette el a férjét. Akkor csak az volt előttem, hogy ő boldog lehet, és minden mást egyszerűen kitöröltem a fejemből. Amikor pedig elhallgattam, akkor tört fel bennem minden. Hogy most mindannyian veszélyben vagyunk, és még az is lehet, hogy ezt az egészet nem éli túl valaki – suttogta megtörten. – Hogy elveszíthetlek téged, vagy megint szenvedni látnálak, ha baj történne… Ezt nem tudnám elviselni. És ha már a tegnapi napnál tartunk… jobb lenne, ha minél előbb tisztáznánk egy bizonyos dolgot – nézett mélyen a szemembe. – Én tudom, hogy csak engem akartál védeni, de mindketten pontosan tudjuk, hogy nagyon is önzőségből tettem azt, amit. Ha úgy találtam volna rád, hogy te haldokolsz, egy pillanatig sem fordult volna meg a fejemben komolyan, hogy ne mentselek meg – mondta bűnbánóan.
-Mindketten más szögből nézzük a dolgokat. Én örülök neki, hogy így történt. Lehet, hogy csak ezért ez a véleményem, de ettől függetlenül én így gondolom. De abban ne reménykedj, hogy hagyni fogom, hogy saját magadat ostorozd emiatt. Én kértelek meg rá téged és annak ellenére is, amilyen körülmények között meg kellett történnie, boldog vagyok, mert veled lehetek. És ez egyáltalán nem számít „botlásnak” az életedben. Már csak azért sem, mert nagyon is jó lépés volt – mosolyodtam el. – És ami a legfontosabb, hogy meg tudtál állni. Képes voltál abbahagyni, hogy életben maradjak.
-Túlságosan is jó vagy hozzám – húzott ismét magához. – Meg sem érdemelnélek – fúrta az arcát a hajamba.
-Ebben, ha úgy vesszük, legalább egy véleményen vagyunk, mert én is így gondolom, csak persze fordítva – kuncogtam halkan, mire ő is felnevetett.
2011. május 27., péntek
2011. május 21., szombat
70. fejezet
Sziasztok!:)
Meghoztam ismét egy szép kerek számú fejezetet, vagyis a 70.-et:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Egy-két probléma most megoldódni látszik majd, de még a következő fejezetben is eljönnek újabbak:) Függővéget most sem hagytam:) Ez most annak köszönhető, hogy annyira nincsenek benne nagy átütő erejű megoldások, úgyhogy nem sok értelme lenne:) Na, de nem is fecsegek itt tovább nektek:) Jó olvasást a fejezethez:)
Puszi
Carlisle szemszöge
Sokszor elgondolkodom azon, mi lett volna, ha nem támadnak rám azon az éjjelen. Ha sohasem lesz belőlem vámpír, és ötven éves koromban meghalok… Mennyi minden történt volna másképpen… Akkor sosem találkoztam volna Esmével, nem tudtam volna segíteni Jaspernek az önuralma megerősítésében, nem ismertem volna meg a nővéremet. Talán sosem találkoztam volna Esmével, és sosem lettem volna szerelmes. Pedig ezek mind milyen fontos dolgok. És nem csak az én életem változott volna meg. Nem hal meg miattam Ramon, Michelle férje, és tovább élhettek volna együtt vámpírként. Ki tudja, mennyire elvadult volna Jasper még annak ellenére is, hogy ott lenne neki Alice, aki egyfolytában bátorítatná őt. Aztán ott van Rosalie, aki valószínűleg meghalt volna, ha nem érünk oda időben. És végül Esme. Az én drága Esmém. Ha nem találok rá az erdőben, akkor nem élte volna túl azt az éjszakát. De már késő ezen gondolkodni. Ezeken már úgysem tudunk változtatni.
Nora és Nicholas felbukkanása nagy felfordulást okozott a már eddig sem nyugodt életünkben. Nem tudta egyikünk sem, hogy mi lenne a helyes megoldás. Elmondhatjuk-e nekik az igazat és kockáztatunk, hogy nem jut valamilyen véletlen folytán a Volturi fülébe, vagy hallgatunk Esme terhességéről, de így el kéne küldenünk őket egy idő után, mert Esmén hamarosan már látszódni fognak az ezzel járó jelek. Mivel én voltam a családfő, mindenki tőlem várta a választ, de én csak némán néztem magam elé. Nem akartam veszélybe sodorni a feleségemet.
-Én vállalom az ezzel járó veszélyeket – szólalt meg hirtelen Esme. - Nora és Nicholas a… családom. Nem fogok egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előlük, csak hogy biztonságosabb legyen. A farkasok már így is elég nagy zűrt okoztak, ráadásul ők még segíteni is tudnának nekünk ebben a helyzetben.
-És gondolod, hogy ha megtudják, Michelle egy vérfarkas bevésődése, akkor nem fognak undorodva elfordulni tőlünk? – emelte fel Jasper a szemöldökét.
-Ők nem olyanok. Jól ismerem őket – ellenkezett.
-És hogyan magyarázzuk ki a dolgokat a Voltúrinak? – kérdezte Alice, mire mind rám néztek.
-Majd én is elmegyek Carlisle-lal. Ha látnak engem, talán el tudjuk magyarázni, hogy ez a kisbaba egyáltalán nem veszélyes – próbálkozott Esme.
-Nem! – csattantam föl, mire a többiek mind meglepetten pislogtak rám, csak Esme maradt nyugodt és határozott. Kitartóan nézett a szemembe. – Ezt nem engedem! Nem foglak a Volturi kezébe adni téged. Te is tudod, hiszen annak idején mondta neked Eleazar, hogy neked is van képességed – próbáltam meggyőzni. – Ráadásul nem csak egy…
-Én viszont azt nem engedem meg, hogy egyedül elmenj Olaszországba. Vagy velem, vagy sehogyan – jelentette ki.
-Esme… - próbálkoztam újra.
-Nem! – mondta halkan, de határozottan.
-Ezt majd még megbeszéljük – néztem mélyen a szemébe, amikben ezúttal remény csillant. – Most pedig, ha tényleg ezt akarod, mondjuk el nekik az igazat.
-Nem kéne ezzel megvárni Michellet is? – kérdezte Rose. – Hiszen, az igazság egy része róla is szól…
-Már nemsokára itthon van – szagolt a levegőbe Jasper. – Nagyon aggódik valami miatt – ráncolta össze a szemöldökét.
-Khm… az azt hiszem, miattam van – harapott az ajkába Esme. Furcsa volt az előbbi határozottsága után ennyire kislányosnak látni. Jazz kérdőn nézett rá. – Volt egy kisebb kifakadásom a kórházban és elrohantam, Carlisle pedig utánam.
-Pedig mikor hazaértetek, nem úgy tűnt, mint akiknek valami gondjuk van – csodálkozott Jasper.
-Ezt majd elmeséljük, mikor már Michelle is jelen lesz – karoltam át szerelmem derekát. – Most jobb lesz, ha kimegyünk elé, mert az idegen illatokat már biztosan megérezte.
Abban a pillanatban, ahogy mi kiléptünk az ajtón, Michelle jelent meg az erdő szélén és meg sem állt addig, amíg elénk nem ért.
-Jaj, Esme, jól vagy? Mi történt? – fürkészte aggódva szerelmem arcát.
-Ne aggódj, Michelle, csak a tünetek – kacsintott Esme. Elmosolyodtam erre a válaszra. Nem lett volna jó, ha Noráék idő előtt megtudják a titkot és ezt ő is pontosan tudta.
-Kik vannak itt? – nézett el a vállunk fölött Mitch.
-Khm… ezt inkább bent beszéljük meg – intettem nekik, hogy jöjjenek be, majd a nappali felé vettem az irányt. Ahogy megálltam vendégeink előtt, megfogtam nővérem kezét, és magam mellé húztam. – Mitch, ő Esme másod unokatestvére, Nicholas és a felesége, Nora. Nora, Nicholas, ő a nővérem, Michelle.
-Úgy érted, vérszerinti? – vonta össze a szemöldökét Nora.
-Igen – bólintottam kissé zavarodottan. Nem értettem, miből vonta le ezt a következtetést.
-Csak, mert nagyon hasonlítotok egymásra – mért végig minket újra.
-Nora mindig is ilyen… közvetlen volt – mosolyodott el Esme. – Főleg, amikor az emberek külsejéről kellett véleményt mondani – nézett rá kissé szúrósan, amit nem nagyon értettem, de gondoltam, valami régi történetre célzott vele.
-Én csak megjegyeztem, hogy nagyon hasonlítanak egymásra – védekezett Nora azonnal.
-Most nehogy ezen kapjatok össze – fogta be játékosan felesége száját Nicholas. – Komolyan… rosszabbak vagytok, mint a gyerekek – forgatta meg a szemeit.
-Ha te azt tudnád, hogy milyenek voltunk az iskolában… - nevetett fel Esme.
Furcsa volt ezeket a szavakat hallani tőle. Még sosem mesélt nekem a múltjáról és én sem kértem erre őt. Nem tudtam, hogy nem szakítok-e fel a kíváncsiságommal egy régi sebet. De ezek szerint, nyugodtan rákérdezhettem volna. Ha Nora társaságában nem a rossz érzés fogja el, nem történhetett olyan nagy probléma, amiről nem szívesen beszélne velem.
-Inkább térjünk vissza az eredeti témához – sétált pár méterrel közelebb a vendégeinkhez Jasper. – Először a ti történeteteket szeretnénk hallani.
Nem szóltam közbe. Igaz, hogy én voltam a család feje, de egy ilyen dologban Jazz jártasabb, mint én. Mármint, nem kihallgatásra gondolok, hanem, ő sokkal jobban tudja, hogyan érdemes elkezdeni egy ilyen beszélgetést. Bár, ami azt illeti, eddig nekem is ment volna...
-Hát, nem sok különbség van a kettőnk története között – nézett Nicholas a feleségére. – Az igazság az, hogy az átváltozás előtti egy-két napból semmire sem emlékszünk. Mintha csak ájultan feküdtünk volna valahol napokig. Aztán valaki megharapott mindkettőnket, majd ott hagyott az erdőben. Csak azokra a hosszú, kínnal teli órákra emlékszünk. Szinte egyszerre tértünk magunkhoz. Eléggé kínos volt a helyzet, mert újszülöttként egymásra akartunk támadni. Ha nem érezzük meg a közelben lévő állatok illatát, talán egymásnak is ugrottunk volna.
-Gondolom, azóta éltek állatvéren – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt.
-Hát, tulajdonképpen igen… - tétovázott Nora -, de mindkettőnknek volt egy-egy botlása – hajtotta le a fejét. – Viszont most már több mint két és fél éve tiszták vagyunk. Ugyan még nem bírjuk olyan jól az emberek közelségét, de nagyon igyekszünk, hogy mihamarabb visszailleszkedhessünk a mindennapi életbe.
-Mikor változtattak át titeket? – kérdeztem.
-Kicsit több mint három éve.
-Akkor az igazán szép teljesítmény – bólintottam elismerően. – Hogy vissza tudtátok tartani egymást az újszülött éveitekben és ilyen nagy volt az akaraterőtök is. – Kezdtem egyre jobban feloldódni a vendégeink társagásában. Sosem vallottam volna be hangosan, de kicsit féltem attól, hogy az itt létük nem a legjobb hatással lesz Esmére. Hiszen azok a dolgok, amiket elsőre hallottam róluk, mind azt bizonyították, hogy még nem régóta vámpírok. Ráadásul Esme is csak most változott át nemrég és bármennyire is jó az önuralma, nem biztos, hogy egy kifakadása során képes lenne józanul gondolkodni. Hiszen ez jellemzi a fajtánkat az első egy évben.
-Carlisle, minden rendben? – simogatta meg az arcomat Esme. – Nicholas tőled kérdezett – tájékoztatott, miután már látta, hogy újra a „földön járok”.
-Oh, ne haragudjatok – ráztam aprót a fejemen -, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?
-Csak arra vagyok kíváncsi, hogy te mióta folytatod ezt az életmódot – nézett rám fürkésző pillantással.
-Lassan már kétszáz-ötven éve – válaszoltam kissé büszkén. Az egész életemben ez volt az egyetlen olyan dolog, ami büszkeséggel tölthetett el engem. Hiszen az a magány, amiben több mint két évszázadig éltem, nem a legszebb időszakom volt. Nem is beszélve arról a pár hétről, amikor meg akartam ölni magam, hogy ne kelljen gyilkolnom.
-Kétszáz-ötven? – hüledezett Nora. – Hogyan csináltad?
-Csakis akaraterő kérdése – vontam meg a vállam. – Miután átváltoztam, és majdnem megöltem egy embert, elborzadva tapasztaltam, hogy mi lett belőlem. Megpróbáltam többféle módon is végezni magammal, de mint ti is látjátok, ez nem igazán sikerült – mutattam végig magamon, halványan elmosolyodva.
-Te még sohasem öltél meg egyetlen embert sem? – néztek rám mindketten döbbenten.
-Nem. Mármint, a vámpír létemből kifolyólag egyetlen embert sem bántottam még az ösztöneim hatása alatt.
-Ezt kifejtenéd bővebben? – húzta össze a szemeit Nicholas.
-Egyrészt, már egy jó ideje orvosként dolgozom, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy akaratomon kívül is meg ne haljon a kezeim között egy ember. Persze én mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg, de én sem vagyok csodadoktor, bármennyire is tökéletesek az érzékszerveim. A halálos betegségeket még én sem tudom meggyógyítani. Másrészt pedig, ha úgy nézzük, én… Nem is tudom, hogyan mondhatnám el ezt… - dörzsöltem meg két ujjammal az orrnyergemet. – Azt hiszem, érthető, ha úgy mondom, hogy mivel én változtattam át Esmét, ezzel az ő emberi életének is véget vetettem – néztem szerelmemre szomorúan. – Tehát én sem vagyok teljesen tiszta…
-Az egészen más! – tiltakozott kedvesem. – Én kértelek meg rá téged, hogy változtass át vámpírrá. Te nem tetted volna meg ezt, ha én nem győzködlek annyit – próbált kimenteni engem.
Mély levegőt vettem, majd megráztam a fejemet. Nem akarom ezt az egészet a vendégeink előtt megbeszélni Esmével. Ő is pontosan tudja, hogy mekkora önzőségnek tartom ezt a cselekedetemet még mindig. Tisztában van vele, mégis próbál újra meg újra meggyőzni.
-Ezt majd megbeszéljük máskor. Most ennél fontosabb dolgok is vannak – próbáltam meg visszaterelni a beszélgetést az eredeti témájához.
-Mesélnétek egy kicsit ti is magatokról? – kérdezte Nicholas. – Vagy lenne még más kérdésetek is?
-Csak annyi, hogy van-e valamilyen képességetek – tettem fel az utolsó, engem foglalkoztató kérdést.
-Nekem nincs – rázta meg a fejét Nora. – Viszont Nicholas…
-Én képes vagyok manipulálni az emberek gondolatait – mosolyodott el. – Úgy értem, meg tudom választani, hogy egy adott helyzet helyett mit lásson az illető.
-Ez érdekes… - gondolkodtam el. – Ez működik más késséggel rendelkező vámpírokon is? Mármint, ha mondjuk Aro kutatni akarna a gondolataim között, te meg tudnád választani, hogy mit lásson bizonyos dolgok helyett? – hangom reménykedő volt és láttam, hogy mindenki más is izgatottan hallgatja Nicholast.
-Igen – bólintott. – Az én képességemről sem tud, pontosan azért, mert tudtam, hogy gyűjti az értékes és érdekes vámpírokat – vonta meg a vállát. – De miért érdekel ez ennyire titeket? – nézett körbe rajtunk.
-Erre majd később kitérünk – pillantottam szerelmemre, majd az ezután beállt rövid csendet ismét én törtem meg azzal, hogy belekezdtem a történetembe. Mindent elmeséltem nekik, nem hagyva ki a szerelmemmel való első találkozást sem, egészen addig a részig, amíg nem csatlakoztak hozzám Aliceék, így ők folytatták a mesélést. Elmondták ők is az átváltozásuk történetét, pontosabban csak Jasper, mert Alice nem emlékezett az azelőtti életére, csak elmosódott foltokban. Ezután következett Esme a másodszori találkozásunkkal és a vámpírüldözésekkel, majd Rose, akinek talán a legkevesebb jutott ebből a történetből. A végén ismét én vettem át a szót, hogy a problémásabb dolgokról már én beszéljek. – Eldöntöttem, hogy megkérem Esme kezét – mosolyogtam szerelmemre. – Nem sokkal később összeházasodtunk, de arra nem gondoltunk, hogy még közel sincs vége a körülöttünk történő bonyodalmaknak. Esme teherbe esett tőlem a nászúton, de erre csak akkor jöttünk rá, mikor már megtörtént a baj – hajtottam le a fejem. Tudtam, hogy az én hibámból történt ez az egész. Nem jöttem rá időben, hogy mi történt és emiatt kellett szenvednie hosszú hónapokig. Sőt, még most is szenved. Látszik rajta, hogy fájnak neki az emlékek, mikor ez szóba kerül. – Esme elkapott valami súlyos, lázzal járó betegséget Rióban és elvesztette a babát. – Átkaroltam szerelmemet, aki meglehetősen nyugodtnak látszott, de a szemei elárulták. Üveges tekintettel meredt maga elé és próbálta kizárni a fejéből ezeket a szavakat. Gyorsan megpróbáltam átlépni ezen a témán és folytattam. – Mikor Esmét bevittem a kórházba, akkor találkoztunk Michelle-el. – Itt nővérem vette át a szót, de pár rövid és lényegre törő mondat után be is fejezte, és újra én következtem és áttértem Jonathan-ra, majd ismét szerelmemre. – Kérlek titeket, ez most nagyon fontos dolog, úgyhogy hallgassatok végig engem, és csak utána ítélkezzetek – kértem őket, mire egy bólintással válaszoltak. – Miután Nath megsebesítette őt, át kellett változtatni és csak nemrég jöttünk rá, hogy Esme ismét terhes, amit igazából még most sem nagyon értünk, hogyan lehet, mert nem fejlődik olyan gyorsan a magzat, mint előzőleg.
-Várj egy kicsit – tette föl a kezét Nicholas. – Esme most is terhes? – csillant meg a szemében valami furcsa fény. – Bólintottam. – Akkor ezért változott át csak félig – nevetett fel megkönnyebbülten, mi pedig értetlenül néztünk rá. – Ne haragudjatok… De mi már találkoztunk ilyennel nem is olyan rég. Egy nő, mikor még ember volt, teherbe esett egy férfitól, de erre csak azután jöttek rá, pont úgy, mint ahogy ti is, miután a férfi átváltoztatta a nőt.
-És mi történt? – dőltem kissé előre.
-A magzat fejlődése lelassult, de mivel már kéthónaposnak számított az előtte való gyors növekedése miatt, már csak hét hónapig fejlődött, majd természetes módon megszületett.
-És mi lett a nővel? – kérdeztem aggódva. Tudnom kellett, hogy Esme biztonságban van-e.
Az arca kissé elkomorult, de azonnal válaszolt.
-Újra visszaesett az átváltozás állapotába és belőle is teljes értékű vámpír lett – mondta halkan. – Ez valószínűleg Esménél is így lesz, úgyhogy tanácsolnám valamilyen erős fájdalomcsillapító beadását, hátha az segít majd neki.
-Rendben, majd észben tartjuk – bólintottam, majd halványan szerelmemre mosolyogtam. Nem mutatott ki semmiféle érzelmet. A mosolyt viszonozta ugyan, de az arca komor maradt. Nem tudtam, mi bánthatja, így rögtön elhatároztam, hogy amint kettesben leszünk ismét, rákérdezek erre. Visszafordultam a vendégeink felé, majd feltettem a következő, igencsak fontos kérdést. – És mi lett a kisbabával? Hogyan fejlődött tovább?
-Akárcsak egy ember – vonta meg a vállát. – Persze vámpír tulajdonságokkal. Ugyanúgy vért iszik, viszont néha megeszi az emberi ételt is. Az érzékszervei fokozatosan fejlődnek, legalábbis az akkori tapasztalatink szerint, de a memóriájuk az már egészen pici korukban is tökéletes – mosolygott.
-És meddig fejlődnek? Úgy értem, hány éves korukig?
-Ezt sajnos nem tudjuk, mert csak pár hetet töltöttünk el ennél a családnál főleg az életmódjuk miatt, mert nem tudtak átszokni az állatvérre – húzta el a száját. – A gyermek viszont ennyi idő alatt külsőre nem fejlődött sokat. Most körülbelül fél éves lehet, ha rendes tempóban növekszik.
-Nem is tudjátok, mennyit jelentenek nekünk ezek az információk – sóhajtottam mélyet. – Annyira aggódtunk, hogy nem lesz-e valamelyiküknek baja és, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész, de ezek szerint minden rendben lesz.
-Örülünk, hogy segíthettünk – mosolygott Nicholas.
-Viszont lenne itt még egy dolog, amiről tudnotok kéne – néztem tétován a nővéremre, aki rövid hallgatás után felállt mellőlem, majd fel alá járkálva a helyiségben, mesélni kezdett. Nem tudtam, hogyan fognak reagálni erre a bevésődés dologra. A terhességet lehet, hogy még könnyen elnézték, mert tanúi voltak már egy hasonló helyzetnek, de ez egy teljesen más dolog és még csak nem is Esmével kapcsolatos. Reménykedjünk a legjobbakban. Talán Esmének igaza lesz, és nem fognak undorodva elfordulni tőlünk. Ő mégis csak jobban ismeri őket, mint mi.
Meghoztam ismét egy szép kerek számú fejezetet, vagyis a 70.-et:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Egy-két probléma most megoldódni látszik majd, de még a következő fejezetben is eljönnek újabbak:) Függővéget most sem hagytam:) Ez most annak köszönhető, hogy annyira nincsenek benne nagy átütő erejű megoldások, úgyhogy nem sok értelme lenne:) Na, de nem is fecsegek itt tovább nektek:) Jó olvasást a fejezethez:)
Puszi
Carlisle szemszöge
Sokszor elgondolkodom azon, mi lett volna, ha nem támadnak rám azon az éjjelen. Ha sohasem lesz belőlem vámpír, és ötven éves koromban meghalok… Mennyi minden történt volna másképpen… Akkor sosem találkoztam volna Esmével, nem tudtam volna segíteni Jaspernek az önuralma megerősítésében, nem ismertem volna meg a nővéremet. Talán sosem találkoztam volna Esmével, és sosem lettem volna szerelmes. Pedig ezek mind milyen fontos dolgok. És nem csak az én életem változott volna meg. Nem hal meg miattam Ramon, Michelle férje, és tovább élhettek volna együtt vámpírként. Ki tudja, mennyire elvadult volna Jasper még annak ellenére is, hogy ott lenne neki Alice, aki egyfolytában bátorítatná őt. Aztán ott van Rosalie, aki valószínűleg meghalt volna, ha nem érünk oda időben. És végül Esme. Az én drága Esmém. Ha nem találok rá az erdőben, akkor nem élte volna túl azt az éjszakát. De már késő ezen gondolkodni. Ezeken már úgysem tudunk változtatni.
Nora és Nicholas felbukkanása nagy felfordulást okozott a már eddig sem nyugodt életünkben. Nem tudta egyikünk sem, hogy mi lenne a helyes megoldás. Elmondhatjuk-e nekik az igazat és kockáztatunk, hogy nem jut valamilyen véletlen folytán a Volturi fülébe, vagy hallgatunk Esme terhességéről, de így el kéne küldenünk őket egy idő után, mert Esmén hamarosan már látszódni fognak az ezzel járó jelek. Mivel én voltam a családfő, mindenki tőlem várta a választ, de én csak némán néztem magam elé. Nem akartam veszélybe sodorni a feleségemet.
-Én vállalom az ezzel járó veszélyeket – szólalt meg hirtelen Esme. - Nora és Nicholas a… családom. Nem fogok egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előlük, csak hogy biztonságosabb legyen. A farkasok már így is elég nagy zűrt okoztak, ráadásul ők még segíteni is tudnának nekünk ebben a helyzetben.
-És gondolod, hogy ha megtudják, Michelle egy vérfarkas bevésődése, akkor nem fognak undorodva elfordulni tőlünk? – emelte fel Jasper a szemöldökét.
-Ők nem olyanok. Jól ismerem őket – ellenkezett.
-És hogyan magyarázzuk ki a dolgokat a Voltúrinak? – kérdezte Alice, mire mind rám néztek.
-Majd én is elmegyek Carlisle-lal. Ha látnak engem, talán el tudjuk magyarázni, hogy ez a kisbaba egyáltalán nem veszélyes – próbálkozott Esme.
-Nem! – csattantam föl, mire a többiek mind meglepetten pislogtak rám, csak Esme maradt nyugodt és határozott. Kitartóan nézett a szemembe. – Ezt nem engedem! Nem foglak a Volturi kezébe adni téged. Te is tudod, hiszen annak idején mondta neked Eleazar, hogy neked is van képességed – próbáltam meggyőzni. – Ráadásul nem csak egy…
-Én viszont azt nem engedem meg, hogy egyedül elmenj Olaszországba. Vagy velem, vagy sehogyan – jelentette ki.
-Esme… - próbálkoztam újra.
-Nem! – mondta halkan, de határozottan.
-Ezt majd még megbeszéljük – néztem mélyen a szemébe, amikben ezúttal remény csillant. – Most pedig, ha tényleg ezt akarod, mondjuk el nekik az igazat.
-Nem kéne ezzel megvárni Michellet is? – kérdezte Rose. – Hiszen, az igazság egy része róla is szól…
-Már nemsokára itthon van – szagolt a levegőbe Jasper. – Nagyon aggódik valami miatt – ráncolta össze a szemöldökét.
-Khm… az azt hiszem, miattam van – harapott az ajkába Esme. Furcsa volt az előbbi határozottsága után ennyire kislányosnak látni. Jazz kérdőn nézett rá. – Volt egy kisebb kifakadásom a kórházban és elrohantam, Carlisle pedig utánam.
-Pedig mikor hazaértetek, nem úgy tűnt, mint akiknek valami gondjuk van – csodálkozott Jasper.
-Ezt majd elmeséljük, mikor már Michelle is jelen lesz – karoltam át szerelmem derekát. – Most jobb lesz, ha kimegyünk elé, mert az idegen illatokat már biztosan megérezte.
Abban a pillanatban, ahogy mi kiléptünk az ajtón, Michelle jelent meg az erdő szélén és meg sem állt addig, amíg elénk nem ért.
-Jaj, Esme, jól vagy? Mi történt? – fürkészte aggódva szerelmem arcát.
-Ne aggódj, Michelle, csak a tünetek – kacsintott Esme. Elmosolyodtam erre a válaszra. Nem lett volna jó, ha Noráék idő előtt megtudják a titkot és ezt ő is pontosan tudta.
-Kik vannak itt? – nézett el a vállunk fölött Mitch.
-Khm… ezt inkább bent beszéljük meg – intettem nekik, hogy jöjjenek be, majd a nappali felé vettem az irányt. Ahogy megálltam vendégeink előtt, megfogtam nővérem kezét, és magam mellé húztam. – Mitch, ő Esme másod unokatestvére, Nicholas és a felesége, Nora. Nora, Nicholas, ő a nővérem, Michelle.
-Úgy érted, vérszerinti? – vonta össze a szemöldökét Nora.
-Igen – bólintottam kissé zavarodottan. Nem értettem, miből vonta le ezt a következtetést.
-Csak, mert nagyon hasonlítotok egymásra – mért végig minket újra.
-Nora mindig is ilyen… közvetlen volt – mosolyodott el Esme. – Főleg, amikor az emberek külsejéről kellett véleményt mondani – nézett rá kissé szúrósan, amit nem nagyon értettem, de gondoltam, valami régi történetre célzott vele.
-Én csak megjegyeztem, hogy nagyon hasonlítanak egymásra – védekezett Nora azonnal.
-Most nehogy ezen kapjatok össze – fogta be játékosan felesége száját Nicholas. – Komolyan… rosszabbak vagytok, mint a gyerekek – forgatta meg a szemeit.
-Ha te azt tudnád, hogy milyenek voltunk az iskolában… - nevetett fel Esme.
Furcsa volt ezeket a szavakat hallani tőle. Még sosem mesélt nekem a múltjáról és én sem kértem erre őt. Nem tudtam, hogy nem szakítok-e fel a kíváncsiságommal egy régi sebet. De ezek szerint, nyugodtan rákérdezhettem volna. Ha Nora társaságában nem a rossz érzés fogja el, nem történhetett olyan nagy probléma, amiről nem szívesen beszélne velem.
-Inkább térjünk vissza az eredeti témához – sétált pár méterrel közelebb a vendégeinkhez Jasper. – Először a ti történeteteket szeretnénk hallani.
Nem szóltam közbe. Igaz, hogy én voltam a család feje, de egy ilyen dologban Jazz jártasabb, mint én. Mármint, nem kihallgatásra gondolok, hanem, ő sokkal jobban tudja, hogyan érdemes elkezdeni egy ilyen beszélgetést. Bár, ami azt illeti, eddig nekem is ment volna...
-Hát, nem sok különbség van a kettőnk története között – nézett Nicholas a feleségére. – Az igazság az, hogy az átváltozás előtti egy-két napból semmire sem emlékszünk. Mintha csak ájultan feküdtünk volna valahol napokig. Aztán valaki megharapott mindkettőnket, majd ott hagyott az erdőben. Csak azokra a hosszú, kínnal teli órákra emlékszünk. Szinte egyszerre tértünk magunkhoz. Eléggé kínos volt a helyzet, mert újszülöttként egymásra akartunk támadni. Ha nem érezzük meg a közelben lévő állatok illatát, talán egymásnak is ugrottunk volna.
-Gondolom, azóta éltek állatvéren – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt.
-Hát, tulajdonképpen igen… - tétovázott Nora -, de mindkettőnknek volt egy-egy botlása – hajtotta le a fejét. – Viszont most már több mint két és fél éve tiszták vagyunk. Ugyan még nem bírjuk olyan jól az emberek közelségét, de nagyon igyekszünk, hogy mihamarabb visszailleszkedhessünk a mindennapi életbe.
-Mikor változtattak át titeket? – kérdeztem.
-Kicsit több mint három éve.
-Akkor az igazán szép teljesítmény – bólintottam elismerően. – Hogy vissza tudtátok tartani egymást az újszülött éveitekben és ilyen nagy volt az akaraterőtök is. – Kezdtem egyre jobban feloldódni a vendégeink társagásában. Sosem vallottam volna be hangosan, de kicsit féltem attól, hogy az itt létük nem a legjobb hatással lesz Esmére. Hiszen azok a dolgok, amiket elsőre hallottam róluk, mind azt bizonyították, hogy még nem régóta vámpírok. Ráadásul Esme is csak most változott át nemrég és bármennyire is jó az önuralma, nem biztos, hogy egy kifakadása során képes lenne józanul gondolkodni. Hiszen ez jellemzi a fajtánkat az első egy évben.
-Carlisle, minden rendben? – simogatta meg az arcomat Esme. – Nicholas tőled kérdezett – tájékoztatott, miután már látta, hogy újra a „földön járok”.
-Oh, ne haragudjatok – ráztam aprót a fejemen -, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?
-Csak arra vagyok kíváncsi, hogy te mióta folytatod ezt az életmódot – nézett rám fürkésző pillantással.
-Lassan már kétszáz-ötven éve – válaszoltam kissé büszkén. Az egész életemben ez volt az egyetlen olyan dolog, ami büszkeséggel tölthetett el engem. Hiszen az a magány, amiben több mint két évszázadig éltem, nem a legszebb időszakom volt. Nem is beszélve arról a pár hétről, amikor meg akartam ölni magam, hogy ne kelljen gyilkolnom.
-Kétszáz-ötven? – hüledezett Nora. – Hogyan csináltad?
-Csakis akaraterő kérdése – vontam meg a vállam. – Miután átváltoztam, és majdnem megöltem egy embert, elborzadva tapasztaltam, hogy mi lett belőlem. Megpróbáltam többféle módon is végezni magammal, de mint ti is látjátok, ez nem igazán sikerült – mutattam végig magamon, halványan elmosolyodva.
-Te még sohasem öltél meg egyetlen embert sem? – néztek rám mindketten döbbenten.
-Nem. Mármint, a vámpír létemből kifolyólag egyetlen embert sem bántottam még az ösztöneim hatása alatt.
-Ezt kifejtenéd bővebben? – húzta össze a szemeit Nicholas.
-Egyrészt, már egy jó ideje orvosként dolgozom, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy akaratomon kívül is meg ne haljon a kezeim között egy ember. Persze én mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg, de én sem vagyok csodadoktor, bármennyire is tökéletesek az érzékszerveim. A halálos betegségeket még én sem tudom meggyógyítani. Másrészt pedig, ha úgy nézzük, én… Nem is tudom, hogyan mondhatnám el ezt… - dörzsöltem meg két ujjammal az orrnyergemet. – Azt hiszem, érthető, ha úgy mondom, hogy mivel én változtattam át Esmét, ezzel az ő emberi életének is véget vetettem – néztem szerelmemre szomorúan. – Tehát én sem vagyok teljesen tiszta…
-Az egészen más! – tiltakozott kedvesem. – Én kértelek meg rá téged, hogy változtass át vámpírrá. Te nem tetted volna meg ezt, ha én nem győzködlek annyit – próbált kimenteni engem.
Mély levegőt vettem, majd megráztam a fejemet. Nem akarom ezt az egészet a vendégeink előtt megbeszélni Esmével. Ő is pontosan tudja, hogy mekkora önzőségnek tartom ezt a cselekedetemet még mindig. Tisztában van vele, mégis próbál újra meg újra meggyőzni.
-Ezt majd megbeszéljük máskor. Most ennél fontosabb dolgok is vannak – próbáltam meg visszaterelni a beszélgetést az eredeti témájához.
-Mesélnétek egy kicsit ti is magatokról? – kérdezte Nicholas. – Vagy lenne még más kérdésetek is?
-Csak annyi, hogy van-e valamilyen képességetek – tettem fel az utolsó, engem foglalkoztató kérdést.
-Nekem nincs – rázta meg a fejét Nora. – Viszont Nicholas…
-Én képes vagyok manipulálni az emberek gondolatait – mosolyodott el. – Úgy értem, meg tudom választani, hogy egy adott helyzet helyett mit lásson az illető.
-Ez érdekes… - gondolkodtam el. – Ez működik más késséggel rendelkező vámpírokon is? Mármint, ha mondjuk Aro kutatni akarna a gondolataim között, te meg tudnád választani, hogy mit lásson bizonyos dolgok helyett? – hangom reménykedő volt és láttam, hogy mindenki más is izgatottan hallgatja Nicholast.
-Igen – bólintott. – Az én képességemről sem tud, pontosan azért, mert tudtam, hogy gyűjti az értékes és érdekes vámpírokat – vonta meg a vállát. – De miért érdekel ez ennyire titeket? – nézett körbe rajtunk.
-Erre majd később kitérünk – pillantottam szerelmemre, majd az ezután beállt rövid csendet ismét én törtem meg azzal, hogy belekezdtem a történetembe. Mindent elmeséltem nekik, nem hagyva ki a szerelmemmel való első találkozást sem, egészen addig a részig, amíg nem csatlakoztak hozzám Aliceék, így ők folytatták a mesélést. Elmondták ők is az átváltozásuk történetét, pontosabban csak Jasper, mert Alice nem emlékezett az azelőtti életére, csak elmosódott foltokban. Ezután következett Esme a másodszori találkozásunkkal és a vámpírüldözésekkel, majd Rose, akinek talán a legkevesebb jutott ebből a történetből. A végén ismét én vettem át a szót, hogy a problémásabb dolgokról már én beszéljek. – Eldöntöttem, hogy megkérem Esme kezét – mosolyogtam szerelmemre. – Nem sokkal később összeházasodtunk, de arra nem gondoltunk, hogy még közel sincs vége a körülöttünk történő bonyodalmaknak. Esme teherbe esett tőlem a nászúton, de erre csak akkor jöttünk rá, mikor már megtörtént a baj – hajtottam le a fejem. Tudtam, hogy az én hibámból történt ez az egész. Nem jöttem rá időben, hogy mi történt és emiatt kellett szenvednie hosszú hónapokig. Sőt, még most is szenved. Látszik rajta, hogy fájnak neki az emlékek, mikor ez szóba kerül. – Esme elkapott valami súlyos, lázzal járó betegséget Rióban és elvesztette a babát. – Átkaroltam szerelmemet, aki meglehetősen nyugodtnak látszott, de a szemei elárulták. Üveges tekintettel meredt maga elé és próbálta kizárni a fejéből ezeket a szavakat. Gyorsan megpróbáltam átlépni ezen a témán és folytattam. – Mikor Esmét bevittem a kórházba, akkor találkoztunk Michelle-el. – Itt nővérem vette át a szót, de pár rövid és lényegre törő mondat után be is fejezte, és újra én következtem és áttértem Jonathan-ra, majd ismét szerelmemre. – Kérlek titeket, ez most nagyon fontos dolog, úgyhogy hallgassatok végig engem, és csak utána ítélkezzetek – kértem őket, mire egy bólintással válaszoltak. – Miután Nath megsebesítette őt, át kellett változtatni és csak nemrég jöttünk rá, hogy Esme ismét terhes, amit igazából még most sem nagyon értünk, hogyan lehet, mert nem fejlődik olyan gyorsan a magzat, mint előzőleg.
-Várj egy kicsit – tette föl a kezét Nicholas. – Esme most is terhes? – csillant meg a szemében valami furcsa fény. – Bólintottam. – Akkor ezért változott át csak félig – nevetett fel megkönnyebbülten, mi pedig értetlenül néztünk rá. – Ne haragudjatok… De mi már találkoztunk ilyennel nem is olyan rég. Egy nő, mikor még ember volt, teherbe esett egy férfitól, de erre csak azután jöttek rá, pont úgy, mint ahogy ti is, miután a férfi átváltoztatta a nőt.
-És mi történt? – dőltem kissé előre.
-A magzat fejlődése lelassult, de mivel már kéthónaposnak számított az előtte való gyors növekedése miatt, már csak hét hónapig fejlődött, majd természetes módon megszületett.
-És mi lett a nővel? – kérdeztem aggódva. Tudnom kellett, hogy Esme biztonságban van-e.
Az arca kissé elkomorult, de azonnal válaszolt.
-Újra visszaesett az átváltozás állapotába és belőle is teljes értékű vámpír lett – mondta halkan. – Ez valószínűleg Esménél is így lesz, úgyhogy tanácsolnám valamilyen erős fájdalomcsillapító beadását, hátha az segít majd neki.
-Rendben, majd észben tartjuk – bólintottam, majd halványan szerelmemre mosolyogtam. Nem mutatott ki semmiféle érzelmet. A mosolyt viszonozta ugyan, de az arca komor maradt. Nem tudtam, mi bánthatja, így rögtön elhatároztam, hogy amint kettesben leszünk ismét, rákérdezek erre. Visszafordultam a vendégeink felé, majd feltettem a következő, igencsak fontos kérdést. – És mi lett a kisbabával? Hogyan fejlődött tovább?
-Akárcsak egy ember – vonta meg a vállát. – Persze vámpír tulajdonságokkal. Ugyanúgy vért iszik, viszont néha megeszi az emberi ételt is. Az érzékszervei fokozatosan fejlődnek, legalábbis az akkori tapasztalatink szerint, de a memóriájuk az már egészen pici korukban is tökéletes – mosolygott.
-És meddig fejlődnek? Úgy értem, hány éves korukig?
-Ezt sajnos nem tudjuk, mert csak pár hetet töltöttünk el ennél a családnál főleg az életmódjuk miatt, mert nem tudtak átszokni az állatvérre – húzta el a száját. – A gyermek viszont ennyi idő alatt külsőre nem fejlődött sokat. Most körülbelül fél éves lehet, ha rendes tempóban növekszik.
-Nem is tudjátok, mennyit jelentenek nekünk ezek az információk – sóhajtottam mélyet. – Annyira aggódtunk, hogy nem lesz-e valamelyiküknek baja és, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész, de ezek szerint minden rendben lesz.
-Örülünk, hogy segíthettünk – mosolygott Nicholas.
-Viszont lenne itt még egy dolog, amiről tudnotok kéne – néztem tétován a nővéremre, aki rövid hallgatás után felállt mellőlem, majd fel alá járkálva a helyiségben, mesélni kezdett. Nem tudtam, hogyan fognak reagálni erre a bevésődés dologra. A terhességet lehet, hogy még könnyen elnézték, mert tanúi voltak már egy hasonló helyzetnek, de ez egy teljesen más dolog és még csak nem is Esmével kapcsolatos. Reménykedjünk a legjobbakban. Talán Esmének igaza lesz, és nem fognak undorodva elfordulni tőlünk. Ő mégis csak jobban ismeri őket, mint mi.
2011. május 18., szerda
Díj... itt is :)
Sziasztok!
A blog ismételten díjat kapott, amit most ki is teszek ide:) Nagyon szépen köszönöm Carly-nak és Alicebrandon-nak:)
1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg akitől kaptad!(linkelve)
3. Add tovább 7 embernek!
4. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak róla!
5. Írj 7 dolgot magadról!
Hát, már tényleg nem tudom, mit mondhatnék még magamról:) Ha valakinek kérdése lenne, az nyugodtan tegye fel és válaszolok, de így elég nehéz írni magamról:)
Mivel én már a másik blog által tovább adtam a díjakat, most nem sorolnám föl ugyanazoknak a nevét:)
Nagyon szépen köszönöm még egyszer! :)
Ui.: A frissel kapcsolatban még nem tudok biztosat mondani:/ Talán a péntek este vagy a szombat a legvalószínűbb:/
Puszi
A blog ismételten díjat kapott, amit most ki is teszek ide:) Nagyon szépen köszönöm Carly-nak és Alicebrandon-nak:)
1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg akitől kaptad!(linkelve)
3. Add tovább 7 embernek!
4. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak róla!
5. Írj 7 dolgot magadról!
Hát, már tényleg nem tudom, mit mondhatnék még magamról:) Ha valakinek kérdése lenne, az nyugodtan tegye fel és válaszolok, de így elég nehéz írni magamról:)
Mivel én már a másik blog által tovább adtam a díjakat, most nem sorolnám föl ugyanazoknak a nevét:)
Nagyon szépen köszönöm még egyszer! :)
Ui.: A frissel kapcsolatban még nem tudok biztosat mondani:/ Talán a péntek este vagy a szombat a legvalószínűbb:/
Puszi
2011. május 9., hétfő
69. fejezet
Sziasztok!
Hát, itt is lenne a friss:) A végére még támadt egy kis ihletem, úgyhogy átírtam picit:) Jó olvasást hozzá:)
Esme szemszöge
Carlisle egy mély sóhaj után kinyitotta előttünk Jonathan szobájának ajtaját, előreengedve minket. Amint beléptem a helyiségbe, rögtön megakadt a szemem az egyetlen ágyon, ami használva volt. Jó volt újra látni őt, de nem ilyen állapotban. Az arca nyúzott volt és sápadt, még a bőrszíne ellenére is. Szemei lehunyva voltak. Látszott rajta, mennyire megviselte ez az egész. A lélegzete el-elakadozott.
Michelle közelebb lépkedett hozzá, mire rögtön felpattantak a szemei és az arca azonnal felderült.
-Nahát, Michelle! Azt hittem, ma már be sem jössz. – Látszott rajta mennyire jó hatással volt rá Mitch jelenléte.
-És még hoztam is magammal valakit – vigyorgott, majd tett pár lépést oldalra.
Jonathan, ahogy meglátott engem, elkerekedett szemekkel, pislogás nélkül bámult rám perceken keresztül.
-Szia – mosolyodtam el, közelebb lépve az ágyához.
-Esme – suttogta. – Nem hittem volna, hogy eljössz – hajtotta le a fejét.
-Erre való egy barát, nem? – léptem még közelebb hozzá. – Hogy mindig mellettünk álljon, még akkor is, ha valami óriási nagy butaságot csináltunk.
-Haragudhatnál rám… teljesen jogosan – motyogta.
-Igen – bólintottam -, de eszem ágában sincs lemondani a legjobb barátomról. Tudom, mire képes a szerelem – pillantottam Carlislera -, és most már azt is, hogy miért ilyen mély ez a bevésődés – néztem Michellere.
-Sokkal jobban érezném magam, ha egy óriási pofont lekeversz nekem, minthogy csak így megbocsáss nekem.
-Még mindig megtehetem – mosolyodtam el -, ha szeretnéd. De azt hiszem, jelen fizikai állapotomban többet ártanék neked ezzel a tettemmel, minthogy segítenék.
-És… hogy érzed magad…? – kérdezte óvatosan.
-Még nem ugrottam neki senkinek sem – halkítottam le a hangomat -, úgyhogy nagyon jól. De szerintem jelen pillanatban a te egészséged válságosabb állapotban van, mint az enyém. Sajnálom, ami az apukáddal történt – léptem újra előre, elérve ezzel az ágyához. – Tudom, hogy még csak két hónapja ismered, de látszik rajtad, mennyire megviselt.
-Még ha csak egy szívinfarktus lenne – sóhajtott lemondóan -, de tudod milyen nehéz megbirkózni a tudattal, hogy miattam került ilyen helyzetbe?
-Nem szabályozhatják azt, hogy kibe szeretsz bele! – emeltem egy kissé föl a hangomat.
-Ahogy mi se őket. Nézd Esme, bármit is mondasz, igazuk van… Veszélybe sodortam őket és még nem voltam a falka tagja. Nem kötelességük mellém állni egy ilyen helyzetben.
-És emiatt még a saját falkájuk tagjaira is rátámadnak? – háborodtam föl. – Miféle falka ez, ha még ezt is meg merik csinálni? Ha Clare nem lenne az egyik farkas bevésődése, már egyikőtök sem élne.
-Esme – lépett mellém Carlisle és figyelmeztetően a vállamra tette a kezét.
-Tudom… nem tesz jót nekem az idegesség – sóhajtottam kissé lenyugodva.
-Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Nath.
-Nem mondtad el neki? – néztem döbbenten Carlislera, aki csak egy fejrázással válaszolt. – De hát miért?
-Egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna rá.
-Jonathan nem bántana engem! Egyszer megtette és tanult is a hibájából. – Éreztem, hogy végigfolynak az első könnycseppek az arcomon. Nem értettem, hogy miért sírok, hiszen semmi okom nem volt rá, mégis… mintha hirtelen elsöprő erősségű szomorúság telepedett volna rám.
Kitéptem magam Carlisle öleléséből és egy ugrással ki is jutottam az ablakon. Fel sem fogtam, milyen puhán értem talajt. Csak az érdekelt, hogy minél messzebb legyek ettől a helytől. Fogalmam sem volt róla, miért öntött el ez az érzés, de képtelen voltam abbahagyni a futást. Már tíz perce száguldottam egyfolytában, amikor hirtelen két erős kar elkapta a derekamat, ezzel megállásra késztetve engem, de én még nem akartam lassítani.
-Esme! Csssh – fonódott a két kar körém. Carlisle leheletét már az arcomon éreztem és kezdtem egyre jobban megnyugodni. – Jobban vagy? – kérdezte óvatosan, pár perc elteltével.
-Igen… azt hiszem – suttogtam. – Ne haragudj, hogy így… így kiakadtam és… elfutottam – hajtottam le a fejem. – Nem értem, mitől volt ez a hirtelen hangulatváltozás.
-Tényleg? – csodálkozott el őszintén. Meglepetten néztem fel rá. – Édesem, ez a terhességgel jár – kuncogott fel halkan. – Számítanom kellett volna a közeljövőben egy ilyen kifakadásra, de nem gondoltam volna, hogy ez pont most fog megtörténni. Annyira kiegyensúlyozott voltál az utóbbi napokban, hogy ez meg sem fordult a fejemben. Bár, ez is a vámpírsággal jár… eléggé kiszámíthatatlanok vagyunk az első hónapokban. Na gyere, menjünk haza – fogta meg a kezem mosolyogva, majd futásnak eredt.
-De neked még nem járt le a munkaidőd, nem? – kérdeztem meglepetten, miközben kicsit visszavettem a tempóból. Még mindig gyorsabb voltam nála.
-Valóban nem, de nem akarom, hogy egyedül mászkálj az erdőben – pillantott rám oldalra. – Úgyhogy hazakísérlek, aztán visszamegyek a kórházba.
-Szerinted én boldog vagyok attól, hogy TE egyedül mászkálsz? – vontam fel a szemöldököm.
-Jelen pillanatban te és Michelle nagyobb veszélynek vagytok kitéve, mint mi – ellenkezett, megvonva a vállát.
-Nem tudlak meggyőzni, igaz? – sóhajtottam beletörődően.
-Nem, nem hinném – rázta meg a fejét mosolyogva, miközben lelassított, majd végül teljesen megállt, pontosan a házunk lépcsője előtt.
Már épp nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, mikor kivágódott a bejárati ajtó és a következő pillanatban két kar fonódott a nyakam köré.
-Esme! – sikította a kezek tulajdonosa, én viszont csak megdermedve álltam és vártam, hogy elengedjen. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, nem tudtam rájönni, ki lehetett ez a lány.
Ahogy elengedett, ijedten léptem hátra egyet, nekiütközve ezzel Carlisle-nak, aki azonnal védelmezően körém fonta a karjait és halkan morogva, kissé maga mögé tolt.
-Ne haragudj, de… ismerlek? – néztem kétkedve az előttem álló lányra.
Egészen mostanáig fel sem tűnt, hogy ő is vámpír, de a szemeinek a színe megnyugtatott. Aranybarna íriszei boldogan csillogtak, amit egyelőre nem tudtam hova tenni. Szőkésbarna haja a válláig ért és magasságra… nem lehetett sokkal nagyobb nálam, ami azért eléggé nagy szó. A jelenléte viszont valamilyen furcsa okból nyugodtsággal töltött el. Vagy csak Jasper manipulálja az érzéseimet? Nem tudom.
-Nora, ne támadd le szegényt – jött a nevetős dorgálás az ajtóból. Egy férfi állt ott, lazán az ajtófélfának dőlve. – Ne haragudj a viselkedése miatt – lökte el magát lazán, majd elindult felém. – Csak nagyon izgatott, amiért újra láthat téged – kuncogott.
-Sajnálom, de nem hinném, hogy ismerjük egymást – ráztam meg a fejem zavartan, majd tétován pillantottam hátra Carlisle-ra, aki összeszűkített szemekkel méregette az előttünk állókat.
A következő pillanatban megjelentek a többiek is az ajtóban és mind mosolyogva nézték a jelenetet.
-Na igen, erre számítottunk is, hogy így vámpírként már nem ismersz majd meg minket, de azért reménykedünk benne, hogy nem felejtettél el minket teljesen. – Újra közelebb lépett hozzám, majd vigyorogva a kezét nyújtotta felém. – Nicholas Platt vagyok – mosolyodott el még szélesebben. – Ő, pedig a feleségem, Nora – mutatott az éppen mellé lépő lányra.
Kikerekedett szemekkel bámultam a felém nyújtott kézre, majd föl annak tulajdonosára. Hirtelen villantak be az emlékek és, mint egy megvágott film, peregtek le előttem.
„-Anya! – pattant föl mellőlem és az anyukájához rohant. – Esme megint elvette a játékomat! – panaszkodott.
-Gyerekek, ne piszkáljátok már egymást egyfolytában! – szólt ránk. – Próbáljatok meg csendben meglenni egymás mellett, amíg mi felnőttek beszélgetünk.
Amint elfordult az anyukája, Nicholas felém nyúlt és megfogta a copfomat, erősen maga felé húzva.
-Ezt az előbbiért kaptad – vigyorodott el gonoszul, majd elfutott a ház felé.”
Mennyit veszekedtünk kiskorunkban… És milyen kis apróságokon…
„-Hé, Nath! Van kedved fogócskázni? – futott oda hozzánk Nicholas és megfogta a mellettem ülő fiú karját.
-Nath most velem játszik – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
-Esme… - állt föl tétován az említett. – Megígérem, hogy egy kicsit később játszok veled, de…
-Jó, menj csak – fordultam el durcásan. – Már nem akarok játszani veled.
Legközelebb visszafordulva már egyikük sem volt ott. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek, de visszanyeltem őket. Nem szerzem meg nekik ezt az örömet. Biztosan kinevetnének miatta.”
Nora megismerése talán még ezeknél is élesebben maradt meg bennem. Az ellenségemből lett az egyik legjobb barátnőm, ami nagy változást hozott az életembe. Tíz éves lehettem, mikor megismertem őt. Már első ránézésre megállapítottam róla, hogy nem leszünk jóban és igazam is lett. Az akkor még aranyszőke haja mindig tökéletesen volt két copfba fonva, amit minden lány irigyelt tőle az iskolában. Emellett nagyon fenn hordta az orrát, mert azt hitte, ő a legszebb és mindent megkaphat. A lányok csoportja két részre oszlott. A nagyszájú, gazdag kislányokéra és a kevésbé fennkölt, szelíd, jó tanulókéra. És ez így is maradt, egészen tizennégy éves korunkig, amikor végre mindketten befejeztük az iskolát és azt hittük, soha többé nem látjuk már egymást. Mekkorát tévedtünk…
„-Esme, Nath, bemutatom nektek Norát, a menyasszonyomat – intett Nicholas az ajtó felé.
A lány, amint belépett az ajtón, szégyenlősen hajtotta le a fejét. Ő már tudta, kivel áll szemben. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról és hűvösen mértem végig őt.
-Sziasztok! – köszönt halkan.
Összehúzott szemöldökkel néztem végig rajta. Mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam… Szőke haja kicsit sötétebb lett és most kibontva hordta. Kék szemei azonban sokkal szebben csillogtak, mint korábban. Ott volt bennük a boldogság, ami kicsit megenyhítette a véleményemet róla. Talán nem csak külsőre változott meg. Lehetséges lenne, hogy már nem az az elkényeztetett kislány, aki pár évvel ezelőtt volt? Nem hinném, hogy Nicholas egy olyan feleséget választana magának, akit otthon kell pátyolgatni, ha csak egy kicsit is megfázott.
-Szia! – mosolyogtam rá. Úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, hogy bizonyítson, és nem fogom rögtön lenézni őt a múlt miatt.”
Így utólag belegondolva, jól is tettem. Végül annyira jóban lettünk, hogy ő lett a legjobb barátnőm és vele töltöttem szinte minden időmet.
-Jaj, Nicholas! – ugrottam gondolkodás nélkül a nyakába, kiszabadítva magamat Carlisle öleléséből. A nagy lendületnek hála mindketten eldőltünk, Norát is magunkkal rántva. – Ne haragudjatok – vigyorogtam rájuk. – Úgy örülök, hogy újra látlak titeket. Sajnálom, hogy először nem emlékeztem rátok.
-Ugyan, gondoltuk, hogy így lesz – legyintett Nicholas, miközben felállt, majd minket is felsegített a földről.
-Engem is beavatnál, kicsim? – lépett mellém Carlisle.
-Oh, persze… Nora, Nicholas, ő itt a férjem, Carlisle. Drágám, ő Nicholas, a másod unokatestvérem és a felesége, Nora – mutattam be őket egymásnak.
-Uh, na jó… - nézett ránk Carlisle zavarodottan.
-Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
-Nem, csak… kicsit nehéz feldolgozni a tényt, hogy tulajdonképpen a vérszerinti családunk is vámpírokból áll. Ilyen azért kevés akad, szerintem. Ráadásul nézd a szemüket – magyarázta.
-Az életmód ösztönös – vonta meg a vállát Nicholas. – Ez sosem volt másképp.
-Persze, ezt Carlisle is tudja – bólogattam.
-Úristen! – kiáltott fel Nora. Mind megdöbbenve néztünk rá, de ő csak Carlislet bámulta egyfolytában és hitetlenkedve nézett végig rajta újra meg újra.
-Khm… Nora… - érintettem meg a vállát, mire egy kissé összerezzent.
-Tehát ő lenne az a bizonyos Dr. Cullen? – vigyorodott el. – A szőke herceg fehér lovon, aki ellátta és begipszelte a lábadat?
-Nora… - próbáltam megállítani zavaromban, de nem tudtam.
-Ha tudnád, mennyit hallottam rólad… - mosolygott Carlisle-ra leplezetlenül. – Esme csak úgy áradozott rólad az első találkozásotok után…
Végül Nicholas volt az, aki elhallgattatta azzal, hogy tenyerét a szájára szorította. Hálásan pillantottam rá.
-Nocsak… - kuncogott Carlisle.
-Inkább ne mondj most semmit sem – néztem rá kérlelőn, de azonnal le is sütöttem a szemeimet. Az a vigyor, ami Nora szavaira elterült az arcán…
-Szóval tényleg ő az? – ujjongott, amint kiszabadult Nicholas karjai közül. Bólintottam. – Mondtam! Megmondtam, hogy nem akkor láttad őt utoljára – ugrott ismét a nyakamba.
-Ezt elismételhetted volna akkor is, mikor apám bejelentette, hogy férjhez akar adni engem… - néztem rá szkeptikusan.
-Jó-jó, befejeztem – sóhajtott. – Nem értem, miért zavar ez téged ennyire – forgatta meg a szemeit.
-Talán, mert nem kell mindenkinek tudnia minden egyes érzésemről? – vontam fel a szemöldökömet. – Komolyan, néha kezdem azt hinni, hogy semmit sem változtál tizennégy éves korod óta… Ilyenkor kezdem sajnálni szegény Nicholast – vigyorodtam el végül én is.
-Oké, felfogtam – emelte föl a kezét, hogy megállítson.
-Köszönöm – bólintottam. – Akkor térjünk át más témára… Mikor érkeztetek és honnan tudtátok, hogy itt vagyok?
-Csak körülbelül egy órája vagyunk itt, de igazából nem téged kerestünk. Ahogy jártuk a világot, elmentünk Olaszországba is és ott találkoztunk a Voltúrival. Aro mondta, hogy nem mi vagyunk az egyedüli vegetáriánus vámpírok. Mesélt Carlisle-ról, így gondoltuk, felkeressük őt. Nyomoztunk egy ideig, hogy merre élhet, mert ugye a kórháznál fel kellett mondania minden költözésénél és így találtunk végül ide.
-Honnan tudtátok, hogy kórházakban dolgozom? – döbbent meg szerelmem.
-Aro azt is elmondta, hogy mikor legutóbb találkozott veled, már akkor is az volt az egyik nagy álmod, hogy elsajátítod az orvoslás tudományát, hogy aztán majd segíthess az embereken. Utoljára a Riói reptéren láttak téged, így ott kezdtünk a keresésedbe.
Carlisle megkönnyebbülten pillantott rám. Tudtam, hogy nagyon félt aznap, hátha megláttak engem is, amint vele sétáltam, de ezek szerint semmit sem sejtenek, a Denalik pedig tartják a szájukat.
-Oh, azt majdnem el is felejtettem mondani, hogy Aro azt üzeni, szívesen venné, ha ellátogatnál hozzá a közeljövőben – tette még hozzá Nora.
Elakadó lélegzettel szorítottam meg Carlisle karját, aki viszont csak gondolkodva nézett maga elé.
-Nem mehetsz oda egyedül! – kiáltotta Alice. – Veled megyünk! – jelentette ki.
-Ha azt akarjuk, hogy ne szerezzenek tudomást rólatok, akkor egyedül kell mennem – nézett rám aggódva.
-Ez őrültség! – ráztam meg a fejem.
-Ha megtudják, milyen képességekkel rendelkeztek – nézett Alice-re és Jasper-re -, rögtön lecsapnának rátok, és biztosan kitalálnának valami olyat, amivel megzsarolhatnak titeket, csak hogy megszerezzék azokat. Esmét pedig szerintem érthető, miért nem akarom magammal vinni.
-És ha mi kísérnénk el téged? – vonta fel a szemöldökét Nicholas.
-Ez nem is rossz ötlet, Carlisle – kezdett bele Jazz. – Ők még nem tudnak rólunk mindent – pillantott rám. – A gondolataikban nem fog semmi érdekeset sem találni.
-Azon kívül persze, hogy Esme úgy néz ki, mint egy ember – vetette ellen.
-Azt a te gondolataidban is láthatja. Sőt, még sokkal többet is – vágott közbe Alice.
-Ezt majd később megbeszéljük – szólaltam meg én is. – Most inkább menjünk be – ajánlottam. – Azt hiszem, elég sok megbeszélni valónk van.
Nora és Nicholas nevéért így utólag bocsánatot szeretnék kérni. Nem tudom, Stephenie egyáltalán megnevezte-e őket valahol és, hogy csak azért volt-e ismerős, mert már olvastam valahol előtte, vagy a történetek miatt, de! Nicholas nevét Winnie: A szerelem nem diadalmenet című történetében olvastam, Noráét pedig Carly történetében. Ha emiatt valami gond lenne, nyugodtan szóljatok, és megváltoztatom a nevüket:)
Puszi
Hát, itt is lenne a friss:) A végére még támadt egy kis ihletem, úgyhogy átírtam picit:) Jó olvasást hozzá:)
Esme szemszöge
Carlisle egy mély sóhaj után kinyitotta előttünk Jonathan szobájának ajtaját, előreengedve minket. Amint beléptem a helyiségbe, rögtön megakadt a szemem az egyetlen ágyon, ami használva volt. Jó volt újra látni őt, de nem ilyen állapotban. Az arca nyúzott volt és sápadt, még a bőrszíne ellenére is. Szemei lehunyva voltak. Látszott rajta, mennyire megviselte ez az egész. A lélegzete el-elakadozott.
Michelle közelebb lépkedett hozzá, mire rögtön felpattantak a szemei és az arca azonnal felderült.
-Nahát, Michelle! Azt hittem, ma már be sem jössz. – Látszott rajta mennyire jó hatással volt rá Mitch jelenléte.
-És még hoztam is magammal valakit – vigyorgott, majd tett pár lépést oldalra.
Jonathan, ahogy meglátott engem, elkerekedett szemekkel, pislogás nélkül bámult rám perceken keresztül.
-Szia – mosolyodtam el, közelebb lépve az ágyához.
-Esme – suttogta. – Nem hittem volna, hogy eljössz – hajtotta le a fejét.
-Erre való egy barát, nem? – léptem még közelebb hozzá. – Hogy mindig mellettünk álljon, még akkor is, ha valami óriási nagy butaságot csináltunk.
-Haragudhatnál rám… teljesen jogosan – motyogta.
-Igen – bólintottam -, de eszem ágában sincs lemondani a legjobb barátomról. Tudom, mire képes a szerelem – pillantottam Carlislera -, és most már azt is, hogy miért ilyen mély ez a bevésődés – néztem Michellere.
-Sokkal jobban érezném magam, ha egy óriási pofont lekeversz nekem, minthogy csak így megbocsáss nekem.
-Még mindig megtehetem – mosolyodtam el -, ha szeretnéd. De azt hiszem, jelen fizikai állapotomban többet ártanék neked ezzel a tettemmel, minthogy segítenék.
-És… hogy érzed magad…? – kérdezte óvatosan.
-Még nem ugrottam neki senkinek sem – halkítottam le a hangomat -, úgyhogy nagyon jól. De szerintem jelen pillanatban a te egészséged válságosabb állapotban van, mint az enyém. Sajnálom, ami az apukáddal történt – léptem újra előre, elérve ezzel az ágyához. – Tudom, hogy még csak két hónapja ismered, de látszik rajtad, mennyire megviselt.
-Még ha csak egy szívinfarktus lenne – sóhajtott lemondóan -, de tudod milyen nehéz megbirkózni a tudattal, hogy miattam került ilyen helyzetbe?
-Nem szabályozhatják azt, hogy kibe szeretsz bele! – emeltem egy kissé föl a hangomat.
-Ahogy mi se őket. Nézd Esme, bármit is mondasz, igazuk van… Veszélybe sodortam őket és még nem voltam a falka tagja. Nem kötelességük mellém állni egy ilyen helyzetben.
-És emiatt még a saját falkájuk tagjaira is rátámadnak? – háborodtam föl. – Miféle falka ez, ha még ezt is meg merik csinálni? Ha Clare nem lenne az egyik farkas bevésődése, már egyikőtök sem élne.
-Esme – lépett mellém Carlisle és figyelmeztetően a vállamra tette a kezét.
-Tudom… nem tesz jót nekem az idegesség – sóhajtottam kissé lenyugodva.
-Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Nath.
-Nem mondtad el neki? – néztem döbbenten Carlislera, aki csak egy fejrázással válaszolt. – De hát miért?
-Egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna rá.
-Jonathan nem bántana engem! Egyszer megtette és tanult is a hibájából. – Éreztem, hogy végigfolynak az első könnycseppek az arcomon. Nem értettem, hogy miért sírok, hiszen semmi okom nem volt rá, mégis… mintha hirtelen elsöprő erősségű szomorúság telepedett volna rám.
Kitéptem magam Carlisle öleléséből és egy ugrással ki is jutottam az ablakon. Fel sem fogtam, milyen puhán értem talajt. Csak az érdekelt, hogy minél messzebb legyek ettől a helytől. Fogalmam sem volt róla, miért öntött el ez az érzés, de képtelen voltam abbahagyni a futást. Már tíz perce száguldottam egyfolytában, amikor hirtelen két erős kar elkapta a derekamat, ezzel megállásra késztetve engem, de én még nem akartam lassítani.
-Esme! Csssh – fonódott a két kar körém. Carlisle leheletét már az arcomon éreztem és kezdtem egyre jobban megnyugodni. – Jobban vagy? – kérdezte óvatosan, pár perc elteltével.
-Igen… azt hiszem – suttogtam. – Ne haragudj, hogy így… így kiakadtam és… elfutottam – hajtottam le a fejem. – Nem értem, mitől volt ez a hirtelen hangulatváltozás.
-Tényleg? – csodálkozott el őszintén. Meglepetten néztem fel rá. – Édesem, ez a terhességgel jár – kuncogott fel halkan. – Számítanom kellett volna a közeljövőben egy ilyen kifakadásra, de nem gondoltam volna, hogy ez pont most fog megtörténni. Annyira kiegyensúlyozott voltál az utóbbi napokban, hogy ez meg sem fordult a fejemben. Bár, ez is a vámpírsággal jár… eléggé kiszámíthatatlanok vagyunk az első hónapokban. Na gyere, menjünk haza – fogta meg a kezem mosolyogva, majd futásnak eredt.
-De neked még nem járt le a munkaidőd, nem? – kérdeztem meglepetten, miközben kicsit visszavettem a tempóból. Még mindig gyorsabb voltam nála.
-Valóban nem, de nem akarom, hogy egyedül mászkálj az erdőben – pillantott rám oldalra. – Úgyhogy hazakísérlek, aztán visszamegyek a kórházba.
-Szerinted én boldog vagyok attól, hogy TE egyedül mászkálsz? – vontam fel a szemöldököm.
-Jelen pillanatban te és Michelle nagyobb veszélynek vagytok kitéve, mint mi – ellenkezett, megvonva a vállát.
-Nem tudlak meggyőzni, igaz? – sóhajtottam beletörődően.
-Nem, nem hinném – rázta meg a fejét mosolyogva, miközben lelassított, majd végül teljesen megállt, pontosan a házunk lépcsője előtt.
Már épp nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, mikor kivágódott a bejárati ajtó és a következő pillanatban két kar fonódott a nyakam köré.
-Esme! – sikította a kezek tulajdonosa, én viszont csak megdermedve álltam és vártam, hogy elengedjen. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, nem tudtam rájönni, ki lehetett ez a lány.
Ahogy elengedett, ijedten léptem hátra egyet, nekiütközve ezzel Carlisle-nak, aki azonnal védelmezően körém fonta a karjait és halkan morogva, kissé maga mögé tolt.
-Ne haragudj, de… ismerlek? – néztem kétkedve az előttem álló lányra.
Egészen mostanáig fel sem tűnt, hogy ő is vámpír, de a szemeinek a színe megnyugtatott. Aranybarna íriszei boldogan csillogtak, amit egyelőre nem tudtam hova tenni. Szőkésbarna haja a válláig ért és magasságra… nem lehetett sokkal nagyobb nálam, ami azért eléggé nagy szó. A jelenléte viszont valamilyen furcsa okból nyugodtsággal töltött el. Vagy csak Jasper manipulálja az érzéseimet? Nem tudom.
-Nora, ne támadd le szegényt – jött a nevetős dorgálás az ajtóból. Egy férfi állt ott, lazán az ajtófélfának dőlve. – Ne haragudj a viselkedése miatt – lökte el magát lazán, majd elindult felém. – Csak nagyon izgatott, amiért újra láthat téged – kuncogott.
-Sajnálom, de nem hinném, hogy ismerjük egymást – ráztam meg a fejem zavartan, majd tétován pillantottam hátra Carlisle-ra, aki összeszűkített szemekkel méregette az előttünk állókat.
A következő pillanatban megjelentek a többiek is az ajtóban és mind mosolyogva nézték a jelenetet.
-Na igen, erre számítottunk is, hogy így vámpírként már nem ismersz majd meg minket, de azért reménykedünk benne, hogy nem felejtettél el minket teljesen. – Újra közelebb lépett hozzám, majd vigyorogva a kezét nyújtotta felém. – Nicholas Platt vagyok – mosolyodott el még szélesebben. – Ő, pedig a feleségem, Nora – mutatott az éppen mellé lépő lányra.
Kikerekedett szemekkel bámultam a felém nyújtott kézre, majd föl annak tulajdonosára. Hirtelen villantak be az emlékek és, mint egy megvágott film, peregtek le előttem.
„-Anya! – pattant föl mellőlem és az anyukájához rohant. – Esme megint elvette a játékomat! – panaszkodott.
-Gyerekek, ne piszkáljátok már egymást egyfolytában! – szólt ránk. – Próbáljatok meg csendben meglenni egymás mellett, amíg mi felnőttek beszélgetünk.
Amint elfordult az anyukája, Nicholas felém nyúlt és megfogta a copfomat, erősen maga felé húzva.
-Ezt az előbbiért kaptad – vigyorodott el gonoszul, majd elfutott a ház felé.”
Mennyit veszekedtünk kiskorunkban… És milyen kis apróságokon…
„-Hé, Nath! Van kedved fogócskázni? – futott oda hozzánk Nicholas és megfogta a mellettem ülő fiú karját.
-Nath most velem játszik – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
-Esme… - állt föl tétován az említett. – Megígérem, hogy egy kicsit később játszok veled, de…
-Jó, menj csak – fordultam el durcásan. – Már nem akarok játszani veled.
Legközelebb visszafordulva már egyikük sem volt ott. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek, de visszanyeltem őket. Nem szerzem meg nekik ezt az örömet. Biztosan kinevetnének miatta.”
Nora megismerése talán még ezeknél is élesebben maradt meg bennem. Az ellenségemből lett az egyik legjobb barátnőm, ami nagy változást hozott az életembe. Tíz éves lehettem, mikor megismertem őt. Már első ránézésre megállapítottam róla, hogy nem leszünk jóban és igazam is lett. Az akkor még aranyszőke haja mindig tökéletesen volt két copfba fonva, amit minden lány irigyelt tőle az iskolában. Emellett nagyon fenn hordta az orrát, mert azt hitte, ő a legszebb és mindent megkaphat. A lányok csoportja két részre oszlott. A nagyszájú, gazdag kislányokéra és a kevésbé fennkölt, szelíd, jó tanulókéra. És ez így is maradt, egészen tizennégy éves korunkig, amikor végre mindketten befejeztük az iskolát és azt hittük, soha többé nem látjuk már egymást. Mekkorát tévedtünk…
„-Esme, Nath, bemutatom nektek Norát, a menyasszonyomat – intett Nicholas az ajtó felé.
A lány, amint belépett az ajtón, szégyenlősen hajtotta le a fejét. Ő már tudta, kivel áll szemben. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról és hűvösen mértem végig őt.
-Sziasztok! – köszönt halkan.
Összehúzott szemöldökkel néztem végig rajta. Mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam… Szőke haja kicsit sötétebb lett és most kibontva hordta. Kék szemei azonban sokkal szebben csillogtak, mint korábban. Ott volt bennük a boldogság, ami kicsit megenyhítette a véleményemet róla. Talán nem csak külsőre változott meg. Lehetséges lenne, hogy már nem az az elkényeztetett kislány, aki pár évvel ezelőtt volt? Nem hinném, hogy Nicholas egy olyan feleséget választana magának, akit otthon kell pátyolgatni, ha csak egy kicsit is megfázott.
-Szia! – mosolyogtam rá. Úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, hogy bizonyítson, és nem fogom rögtön lenézni őt a múlt miatt.”
Így utólag belegondolva, jól is tettem. Végül annyira jóban lettünk, hogy ő lett a legjobb barátnőm és vele töltöttem szinte minden időmet.
-Jaj, Nicholas! – ugrottam gondolkodás nélkül a nyakába, kiszabadítva magamat Carlisle öleléséből. A nagy lendületnek hála mindketten eldőltünk, Norát is magunkkal rántva. – Ne haragudjatok – vigyorogtam rájuk. – Úgy örülök, hogy újra látlak titeket. Sajnálom, hogy először nem emlékeztem rátok.
-Ugyan, gondoltuk, hogy így lesz – legyintett Nicholas, miközben felállt, majd minket is felsegített a földről.
-Engem is beavatnál, kicsim? – lépett mellém Carlisle.
-Oh, persze… Nora, Nicholas, ő itt a férjem, Carlisle. Drágám, ő Nicholas, a másod unokatestvérem és a felesége, Nora – mutattam be őket egymásnak.
-Uh, na jó… - nézett ránk Carlisle zavarodottan.
-Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
-Nem, csak… kicsit nehéz feldolgozni a tényt, hogy tulajdonképpen a vérszerinti családunk is vámpírokból áll. Ilyen azért kevés akad, szerintem. Ráadásul nézd a szemüket – magyarázta.
-Az életmód ösztönös – vonta meg a vállát Nicholas. – Ez sosem volt másképp.
-Persze, ezt Carlisle is tudja – bólogattam.
-Úristen! – kiáltott fel Nora. Mind megdöbbenve néztünk rá, de ő csak Carlislet bámulta egyfolytában és hitetlenkedve nézett végig rajta újra meg újra.
-Khm… Nora… - érintettem meg a vállát, mire egy kissé összerezzent.
-Tehát ő lenne az a bizonyos Dr. Cullen? – vigyorodott el. – A szőke herceg fehér lovon, aki ellátta és begipszelte a lábadat?
-Nora… - próbáltam megállítani zavaromban, de nem tudtam.
-Ha tudnád, mennyit hallottam rólad… - mosolygott Carlisle-ra leplezetlenül. – Esme csak úgy áradozott rólad az első találkozásotok után…
Végül Nicholas volt az, aki elhallgattatta azzal, hogy tenyerét a szájára szorította. Hálásan pillantottam rá.
-Nocsak… - kuncogott Carlisle.
-Inkább ne mondj most semmit sem – néztem rá kérlelőn, de azonnal le is sütöttem a szemeimet. Az a vigyor, ami Nora szavaira elterült az arcán…
-Szóval tényleg ő az? – ujjongott, amint kiszabadult Nicholas karjai közül. Bólintottam. – Mondtam! Megmondtam, hogy nem akkor láttad őt utoljára – ugrott ismét a nyakamba.
-Ezt elismételhetted volna akkor is, mikor apám bejelentette, hogy férjhez akar adni engem… - néztem rá szkeptikusan.
-Jó-jó, befejeztem – sóhajtott. – Nem értem, miért zavar ez téged ennyire – forgatta meg a szemeit.
-Talán, mert nem kell mindenkinek tudnia minden egyes érzésemről? – vontam fel a szemöldökömet. – Komolyan, néha kezdem azt hinni, hogy semmit sem változtál tizennégy éves korod óta… Ilyenkor kezdem sajnálni szegény Nicholast – vigyorodtam el végül én is.
-Oké, felfogtam – emelte föl a kezét, hogy megállítson.
-Köszönöm – bólintottam. – Akkor térjünk át más témára… Mikor érkeztetek és honnan tudtátok, hogy itt vagyok?
-Csak körülbelül egy órája vagyunk itt, de igazából nem téged kerestünk. Ahogy jártuk a világot, elmentünk Olaszországba is és ott találkoztunk a Voltúrival. Aro mondta, hogy nem mi vagyunk az egyedüli vegetáriánus vámpírok. Mesélt Carlisle-ról, így gondoltuk, felkeressük őt. Nyomoztunk egy ideig, hogy merre élhet, mert ugye a kórháznál fel kellett mondania minden költözésénél és így találtunk végül ide.
-Honnan tudtátok, hogy kórházakban dolgozom? – döbbent meg szerelmem.
-Aro azt is elmondta, hogy mikor legutóbb találkozott veled, már akkor is az volt az egyik nagy álmod, hogy elsajátítod az orvoslás tudományát, hogy aztán majd segíthess az embereken. Utoljára a Riói reptéren láttak téged, így ott kezdtünk a keresésedbe.
Carlisle megkönnyebbülten pillantott rám. Tudtam, hogy nagyon félt aznap, hátha megláttak engem is, amint vele sétáltam, de ezek szerint semmit sem sejtenek, a Denalik pedig tartják a szájukat.
-Oh, azt majdnem el is felejtettem mondani, hogy Aro azt üzeni, szívesen venné, ha ellátogatnál hozzá a közeljövőben – tette még hozzá Nora.
Elakadó lélegzettel szorítottam meg Carlisle karját, aki viszont csak gondolkodva nézett maga elé.
-Nem mehetsz oda egyedül! – kiáltotta Alice. – Veled megyünk! – jelentette ki.
-Ha azt akarjuk, hogy ne szerezzenek tudomást rólatok, akkor egyedül kell mennem – nézett rám aggódva.
-Ez őrültség! – ráztam meg a fejem.
-Ha megtudják, milyen képességekkel rendelkeztek – nézett Alice-re és Jasper-re -, rögtön lecsapnának rátok, és biztosan kitalálnának valami olyat, amivel megzsarolhatnak titeket, csak hogy megszerezzék azokat. Esmét pedig szerintem érthető, miért nem akarom magammal vinni.
-És ha mi kísérnénk el téged? – vonta fel a szemöldökét Nicholas.
-Ez nem is rossz ötlet, Carlisle – kezdett bele Jazz. – Ők még nem tudnak rólunk mindent – pillantott rám. – A gondolataikban nem fog semmi érdekeset sem találni.
-Azon kívül persze, hogy Esme úgy néz ki, mint egy ember – vetette ellen.
-Azt a te gondolataidban is láthatja. Sőt, még sokkal többet is – vágott közbe Alice.
-Ezt majd később megbeszéljük – szólaltam meg én is. – Most inkább menjünk be – ajánlottam. – Azt hiszem, elég sok megbeszélni valónk van.
Nora és Nicholas nevéért így utólag bocsánatot szeretnék kérni. Nem tudom, Stephenie egyáltalán megnevezte-e őket valahol és, hogy csak azért volt-e ismerős, mert már olvastam valahol előtte, vagy a történetek miatt, de! Nicholas nevét Winnie: A szerelem nem diadalmenet című történetében olvastam, Noráét pedig Carly történetében. Ha emiatt valami gond lenne, nyugodtan szóljatok, és megváltoztatom a nevüket:)
Puszi
2011. május 1., vasárnap
Újabb díj:))
Sziasztok!
A blog újabb díjjal gazdagodott:) Nagyon szépen köszönöm Winnie-nek és Carly-nak, hogy gondoltak rám:)
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 3 dolgot!
4. Add tovább 3 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Hát jó... a három dolog rólam:
1. A bátyámmal naphosszat csak "tépjük" egymást. Ha éppen nem adódik ilyen helyzet, hát kreálunk egyet:D
2. Jó sok türelem kell hozzám:D
3. Túl sok csúnya szót használok és erről szeretnék is leszokni, de hát, kell a feszültséglevezetés...
A három ember, akinek továbbadnám:
Beus
Alicebrandon
LaMes
Nagyon szépen köszönöm még egyszer!:)
Puszi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)