71. fejezet

Sziasztok!

Hát, mit ne mondjak, eléggé kiszámoltam az időt:D De a lényeg, hogy betartottam, ami nálam már igencsak nagy haladás:D Nem is fecsegek tovább:) Jó olvasást a fejezethez:)

Puszi


Esme szemszöge

Ajkamat harapdálva vártam, hogy Michelle végre belekezdjen a mesélésbe. Tudtam, hogy megbízhatok Nicholas-ban és Norában, de nem tudtam, mi lesz a reakciójuk. Aztán Mitch megtorpant és a vendégeink felé fordulva belekezdett.
-Ugye, említettük már, hogy Jonathan sebesítette meg Esmét. Nos, én vagyok Nath bevésődése – mondta zavartan egy szuszra.
Nicholas furcsán nyugodtnak tűnt, amiről rögtön tudtam, hogy nem igazán értette meg ennyiből a dolog lényegét.
-Ez azt jelenti, hogy Jonathan beleszeretett Michelle-be – egészítettem ki, mire Nora a szája elé kapta a kezét, de Nicholas még mindig nyugodt volt. Legalábbis látszólag. Hosszú percekig csak fürkésző pillantással méregette Michelle-t.
-És gondolom, te is szereted őt – állapította meg végül. Mitch óvatosan bólintott. – De ez hogyan lehetséges? – nézett Carlisle-ra.
-Nem olyan sok vámpír él a földön – vonta meg a vállát kedvesem. – Az, hogy Nath bevésődött a nővérembe, akkor is megtörtént volna, ha még ember, mikor találkoznak. Úgy gondolom, ez teljesen természetes, csak meglehetősen ritka.
-Szóval te sem hallottál még ilyen esetről?
-Nem. Valószínűleg nem is nagyon van másik ilyen eset, hiszen a vámpírok és a farkasok köztudottan undorodnak egymás szagától és csak akkor mennek egymás közelébe, ha harcra kerül a sor. Márpedig a nomád vámpíroknak általában nem kegyelmeznek. Elég kicsi rá az esély, hogy még egyszer ilyen megtörténjen.
-Biztosak vagytok benne, hogy ez nem csak egy taktika? – vonta fel a szemöldökét. – Hiszen azért eléggé sokan vagytok és lehet, hogy csak így akarnak félrevezetni titeket.
-Nath az életét kockáztatta azért, hogy Michelle-el lehessen. Ráadásul ő nem is a falka tagja, mert még csak pár hónapja jött ide és nem fogadták be azonnal – magyarázta szerelmem.
-Hogy érted azt, hogy az életét kockáztatta? – lepődött meg Nora. – Mi történt?
-A falkának azt mondta eleinte, hogy Esme miatt jött ide Forksba, ami akkor még igaz is volt. Úgy gondolta, neki Esme a bevésődése és a falka segítségét kérte azért, hogy megszerezze őt. De a terve fordítva sült el, mert Esmét akaratlanul is súlyosan megsebesítette, így át kellett változtatnunk, majd mikor megjelent Mitch is a helyszínen és meglátta őt…
-Bevésődött – fejezte be bólogatva Nicholas.
-Igen. Mikor ezek után a falka rájött, hogy mi történt Jonathan-nal és mivel nem is akart változtatni az érzésein, rátámadtak. Csak az a lány állt mellé, akiknél az elmúlt hónapokban lakott. Mivel ez a lány az egyik falkatag bevésődése, így őt nem bánthatták, ezért Jonathant sem tudták megölni, viszont mindketten súlyos sérülésekkel kerültek kórházba, miután rájuk találtak.
-De hát ez borzasztó! – háborodott fel Nora, mire mind szomorúan pillantottunk felé, de az arcát látva rögtön megértettük, hogy ezt nem arra értette, mint amire mi gondoltuk. – Hogy tehetnek ilyet csak azért az emberrel, mert beleszeretett egy nőbe? Ezek nem normálisak! – fakadt ki.
-Nora, édesem, nyugi! – csitítgatta Nicholas. – Ne haragudj, Esme, szólnom kellett volna neked Nath-ről – nézett rám bűnbánóan.
-Tessék? – döbbentem meg. – Miről beszélsz?
-Én tudtam, hogy Nath hogyan érez irántad, mégsem mondtam el. Talán egészen máshogy alakultak volna a dolgok, ha már akkor elmondod neki, hogy te csak barátként tekintesz rá. Akkor nem jött volna utánad, és ez az egész meg sem történik – ingatta a fejét szomorúan.
-Ugyan, Nicholas, ezt te sem gondolhatod komolyan – legyintettem. – Nehogy magadat hibáztasd a történtekért! Egyikünk sem tudhatta, hogy ekkora ballépésre képes.
-Esmének igaza van – bólintott rá Carlisle. Mintha még akart volna mondani valamit, szólásra nyitotta a száját, de végül nem szólalt meg.
Szégyenkezve hajtotta le a fejét. Összevont szemöldökkel figyeltem minden egyes mozdulatát és próbáltam rájönni, mi válthatta ki belőle ezt a hirtelen hangulatváltozást. Végül úgy döntöttem, hogy majd rákérdezek, ha már csak kettesben leszünk. Ez nem sokára be is következett. A vendégek elvonultak a vendégszobába, majd ki-ki a saját hálójába. A végére maradtunk mi ketten Carlisle-lal. Lassan indultunk el egymás mellett fölfelé a lépcsőn. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin és azt is, hogy olyanon töri a fejét, amin nem lenne szabad. Egyszerre megtorpantam a lépcső közepén. Ahogy észrevette, hogy lemaradtam, kérdőn fordult vissza felém.
-Valami baj van? – fogta meg a kezemet. Tekintetével az arcomat fürkészte, de még most sem járt teljesen a valóságban. Hirtelen ötlettől vezérelve felléptem arra a lépcsőfokra, amelyen ő is állt, majd kezeimet az arcára simítva, lassan kezdtem közelíteni felé. Mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet, hogy lássam, mikor van már teljesen magánál, és mikor ez megtörtént, megszüntetve a maradék távolságot közöttünk, lágyan megcsókoltam édes ajkait. Átkarolta a derekamat és közelebb vont magához. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, ám ő egyszer csak elhúzódott tőlem. Mikor ajkaink elváltak egymástól, mindketten kapkodva vettük a levegőt. Homlokát az enyémnek támasztva, lehunyt szemmel próbálta szabályozni a légzését és mikor sikerült neki, elkezdte csókokkal behinteni az arcomat, majd egyre lejjebb haladt az államon keresztül a nyakamra.
-Édesem… – suttogtam két sóhaj között. – Ezt… most nem… lehet – próbáltam finoman hátrébb húzódni tőle, de a fal nem engedte.
Szerelmem fölfelé kezdett haladni a nyakamon a csókjaival, míg végül ajkaink újra találkoztak egy röpke pillanatra.
-Mivel érdemeltem ezt ki? – húzta szívdöglesztő mosolyra az ajkait, miközben kissé hátrébb húzódott tőlem.
-Annyira a gondolataidba merültél, hogy muszáj volt valamivel elterelnem a figyelmedet – mosolyodtam el én is szélesen. – Ezek szerint sikerült is – simogattam meg az arcát.
-Nem is akármennyire – sóhajtotta vágyakozva.
-Drágám, te is tudod, hogy amíg nem oldódnak meg a farkasokkal a nézeteltéréseink és nem tudunk velük kompromisszumot kötni, addig nem mehetünk el sehova sem kettesben, hogy kikapcsolódjunk – simítottam végig az ujjaim hegyével a mellkasán.
-Igen, tudom – bólintott szomorúan. – Nem is tennélek ki ilyen veszélynek téged.
Újra elmosolyodtam, majd kézen fogtam szerelmemet és tovább indultunk a szobánk felé. Ahogy egyre közeledtünk az ajtó felé, elhatároztam magamban, hogy ma már nem hozom fel a témát, hanem inkább csak holnap reggel. Nem fogom újra elszomorítani őt.
Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, én a szekrény felé indultam, hogy átvegyem a hálóruhámat. Mindeközben végig háttal voltam szerelmemnek. Már csak a fehérnemű volt rajtam, mikor megéreztem a hűvös érintést a derekamon.
-Te direkt kínzol engem – suttogta a fülembe játékosan.
-Én? Dehogy! Csak felveszem a hálóruhámat – válaszoltam kacéran. – Vagy szeretnéd, hogy inkább bemenjek a fürdőbe? – akartam ellépni előle, de visszatartott.
-Nem – vágta rá azonnal, és miután visszahúzott magához, kezeit a hasamra csúsztatta. – Inkább viselkedek – csókolt bele a nyakamba, mire jól eső borzongás futott végig rajtam. – De azzal nem árthatok, ha egy kicsit segítek neked… - nyúlt a melltartóm kapcsa felé és egy egyszerű mozdulattal kikapcsolta. Gyengéden végighúzva a vállamon a kezeit, csúsztatta le a pántokat, majd a vékony anyagot a többi ruhához dobta. Minden egyes érintésétől újra meg újra megremegtem. – Így mindjárt jobb – búgta a fülembe. Kezei visszatértek a derekamra, majd megfogták az enyémeket és miközben lágyan végigsimított az oldalamon, a fejem fölé húzta a karjaimat. – Maradj így, és hunyd le a szemed – utasított a fülembe suttogva, én pedig engedelmeskedtem neki. A kezei egy pillanatra elengedtek, de a következőben már ismét engem simogattak. Hallottam, ahogy a puha anyag susog a levegőben és éreztem, ahogy lassan elfedte meztelen testemet. Hihetetlen érzés volt a tudat, hogy Carlisle teszi ezt velem, de őt magát nem látom. Éreztem, amint egy-egy csókot hintett a szemhéjaimra, majd megszólalt.
-Most már kinyithatod a szemeidet – suttogta egészen közel az arcomhoz. Ahogy felnéztem rá, a tüdőmben akadt a levegő. Már megszokhattam volna, hogy éjszakára mindig leveszi az ingjét, mégsem tudtam nem elámulni a látványtól, amit meztelen felsőteste elém tárt.
-Tökéletes – suttogtam alig hallhatóan, mire Carlisle halkan felkuncogott.
-Túlságosan elfogult vagy – mosolygott, majd lassan a karjaiba emelt és elsétálva velem az ágyig, gyengéden lefektetett rá, majd ő is mellém helyezkedett.
Ahogy a hátamon feküdtem, ő megtámasztva a fejét a karján, féloldalasan simult hozzám, miközben egyik kezét a hasamra csúsztatta és lágyan simogatni kezdett.
-Gondolkodtál már azon, hogyan fogjuk hívni? – mosolyogtam elgondolkodva. – Szerintem kislány lesz, szerinted? Vagy te mit szeretnél? Inkább kisfiút? – néztem fel rá.
-Számomra még elég hihetetlen ez az egész és nem nagyon tudtam az utóbbi időben gond nélkül elgondolkozni ezen, így a neveken sem. És teljesen mindegy, hogy fiú lesz-e, vagy kislány, mert én ugyanúgy szeretni fogom.
-És nincs olyan név, ami közel áll hozzád? Ami szerinted illene hozzá? – kérdeztem.
-Az Mary mindig is közel állt hozzám, de nem szeretném, hogy mikor a kislányomra nézek, az édesanyám jusson eszembe róla. Már túltettem magam az elvesztésén.
-Rendben – egyeztem bele gyorsan, mielőtt még újra elszomorodott volna. – Akkor a Mary mindenképpen kihúzva a listáról. Fiú névre esetleg van ötleted?
-Hm… - gondolkodott el. – Egyszer volt egy betegem… nagyon erős és bátor kisfiú. Edward-nak hívták – mosolyodott el az emlékek hatására. – Pedig a gyerekek általában azok, akik a legjobban félnek tőlem, míg a felnőttek inkább csak babonásak.
-Edward – ízlelgettem a nevet. – Edward Cullen. Nagyon jól hangzik – bólogattam.
-Akkor most te jössz. Te milyen nevekre gondoltál? – kérdezte kíváncsian.
-Igazából már nagyon sok eszembe jutott – gondolkodtam el. – Ha kisfiú lesz, akkor nekem tetszene a Henry, a James, az Andrew, a Peter, a Metthew, az Emmett, az Aaron, és az Anthony.
-Miért pont ezek? – mosolygott szélesen.
-Nem tudom – vontam meg a vállam. – Neked melyik tetszik ezek közül?
-Talán az Anthony… és az Emmett… de a többi is mind nagyon szép név. És ha kislány lesz? – kérdezte aztán hirtelen.
-Hm… gondoltam a Lily-re, de mivel Rose második neve Lillian, végül elvetettem ezt az ötletet. Amik viszont még tetszenek és illenének is a Cullen névhez, azok a Sara, a Christine, az Elizabeth, az Isabella és a Samantha.
-Jó sok ötleted van már most – mondta meglepetten.
-Volt időm gondolkodni.
-Édesem, én nem akarlak megbántani, de még csak a harmadik hónapban vagy… Nem gondolod, hogy a névválasztás még kicsit… korai? – kérdezte óvatosan.
-Lehet – vontam meg ismét a vállam. – De nem is mondtam, hogy muszáj most választanunk. Csak gondoltam, elmondom az én ötleteimet és meghallgatom a tieidet is – simogattam meg az arcát. – Ne aggódj, nem bántottál meg – mosolyogtam fel rá.
-Ennek örülök – puszilta meg a homlokom. – De most már aludj, mert későre jár – cirógatta meg az arcomat.
Nem telt bele sok időbe és én már aludtam is. Meglehetősen nyugodt éjszakám volt. Hogy ez azért volt-e, mert hosszú idő után végre egy kicsit nyugodtabb napom volt, vagy csak mert már nagyon ki voltam merülve, nem tudom. Csak akkor ébredtem föl és kezdtem nyitogatni a szemeimet, mikor a nap sugarai elérték az arcomat. Várjunk csak… süt a nap? A szemeim azonnal felpattantak és én gyorsan felültem az ágyban. Kimászva az ágyból, azonnal odarohantam az ablakhoz és még jobban széthúzva a függönyöket, csukott szemmel próbáltam magamba szívni a meleg napsugarakat. Szerettem Forks-ot és imádtam itt lakni, de néha már hiányzott a napsütés.
-Jó reggelt, édesem – karolt át hátulról Carlisle, miközben finoman a nyakamba csókolt.
-Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá hátrafordulva. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Ahogy a nap sugarai érintették a bőrét, az ezernyi gyémántként kezdett csillogni. A látványt csak fokozta, hogy szerelmemen nem volt ing, így a mellkasának egy részét is érték a sugarak. – Káprázatos – suttogtam megbabonázva.
-Ahogyan te is – csókolt meg lágyan.
Hosszú percekig csak álltunk az ablak előtt és néztük a kinti tájat. Ahogy a fák levelei tündöklő zöld színben pompáztak. Aztán hirtelen eszembe jutott a tegnap este és egy lemondó sóhaj után elfordultam az ablaktól.
-Valami baj van? – kérdezte szerelmem aggódva.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Csak eszembe jutott a tegnap este… - Kérdőn nézett rám, mire belekezdtem a magyarázkodásba. – Bűntudatom van, amiért belekevertem ebbe az egészbe Norát és Nicholast is és, mert minden miattam történt. Jonathan miattam jött ide és igaza volt benne Nicholas-nak, ha én nem lennék, most teljes biztonságban élnétek. Ráadásul, tegnap úgy elszomorodtál és nekem fogalmam sem volt, hogy mitől. Ha nem szeretnéd, persze nem kell elmondanod, csak…
Carlisle félbeszakította a mondatomat egy csókkal, mire rögtön el is felejtettem, hogy mit akartam mondani még az előbb. Miután elhúzódott tőlem, a szám elé tette a mutatóujját.
-Először is, nem kell, hogy bűntudatod legyen, és biztosan ők sem gondolják úgy, hogy emiatt kéne marcangolnod magad. Másodszor, ha te nem lennél, az életem üres lenne. Te hozol színt a mindennapjaimba. Nélküled én egy… semmi lennék – mondta halkan, végig a szemembe nézve. – Ami pedig a harmadik dolgot illeti… - folytatta – nem is tudom, hogyan mondhatnám el… Akkor, abban a pillanatban, nekem átfutott az agyamon, hogy… hogy tulajdonképpen még jó is, hogy ez történt… - hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Annyira jó boldognak látni Michelle-t, főleg, hogy tulajdonképpen miattam veszítette el a férjét. Akkor csak az volt előttem, hogy ő boldog lehet, és minden mást egyszerűen kitöröltem a fejemből. Amikor pedig elhallgattam, akkor tört fel bennem minden. Hogy most mindannyian veszélyben vagyunk, és még az is lehet, hogy ezt az egészet nem éli túl valaki – suttogta megtörten. – Hogy elveszíthetlek téged, vagy megint szenvedni látnálak, ha baj történne… Ezt nem tudnám elviselni. És ha már a tegnapi napnál tartunk… jobb lenne, ha minél előbb tisztáznánk egy bizonyos dolgot – nézett mélyen a szemembe. – Én tudom, hogy csak engem akartál védeni, de mindketten pontosan tudjuk, hogy nagyon is önzőségből tettem azt, amit. Ha úgy találtam volna rád, hogy te haldokolsz, egy pillanatig sem fordult volna meg a fejemben komolyan, hogy ne mentselek meg – mondta bűnbánóan.
-Mindketten más szögből nézzük a dolgokat. Én örülök neki, hogy így történt. Lehet, hogy csak ezért ez a véleményem, de ettől függetlenül én így gondolom. De abban ne reménykedj, hogy hagyni fogom, hogy saját magadat ostorozd emiatt. Én kértelek meg rá téged és annak ellenére is, amilyen körülmények között meg kellett történnie, boldog vagyok, mert veled lehetek. És ez egyáltalán nem számít „botlásnak” az életedben. Már csak azért sem, mert nagyon is jó lépés volt – mosolyodtam el. – És ami a legfontosabb, hogy meg tudtál állni. Képes voltál abbahagyni, hogy életben maradjak.
-Túlságosan is jó vagy hozzám – húzott ismét magához. – Meg sem érdemelnélek – fúrta az arcát a hajamba.
-Ebben, ha úgy vesszük, legalább egy véleményen vagyunk, mert én is így gondolom, csak persze fordítva – kuncogtam halkan, mire ő is felnevetett.