70. fejezet

Sziasztok!:)

Meghoztam ismét egy szép kerek számú fejezetet, vagyis a 70.-et:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Egy-két probléma most megoldódni látszik majd, de még a következő fejezetben is eljönnek újabbak:) Függővéget most sem hagytam:) Ez most annak köszönhető, hogy annyira nincsenek benne nagy átütő erejű megoldások, úgyhogy nem sok értelme lenne:) Na, de nem is fecsegek itt tovább nektek:) Jó olvasást a fejezethez:)

Puszi


Carlisle szemszöge

Sokszor elgondolkodom azon, mi lett volna, ha nem támadnak rám azon az éjjelen. Ha sohasem lesz belőlem vámpír, és ötven éves koromban meghalok… Mennyi minden történt volna másképpen… Akkor sosem találkoztam volna Esmével, nem tudtam volna segíteni Jaspernek az önuralma megerősítésében, nem ismertem volna meg a nővéremet. Talán sosem találkoztam volna Esmével, és sosem lettem volna szerelmes. Pedig ezek mind milyen fontos dolgok. És nem csak az én életem változott volna meg. Nem hal meg miattam Ramon, Michelle férje, és tovább élhettek volna együtt vámpírként. Ki tudja, mennyire elvadult volna Jasper még annak ellenére is, hogy ott lenne neki Alice, aki egyfolytában bátorítatná őt. Aztán ott van Rosalie, aki valószínűleg meghalt volna, ha nem érünk oda időben. És végül Esme. Az én drága Esmém. Ha nem találok rá az erdőben, akkor nem élte volna túl azt az éjszakát. De már késő ezen gondolkodni. Ezeken már úgysem tudunk változtatni.
Nora és Nicholas felbukkanása nagy felfordulást okozott a már eddig sem nyugodt életünkben. Nem tudta egyikünk sem, hogy mi lenne a helyes megoldás. Elmondhatjuk-e nekik az igazat és kockáztatunk, hogy nem jut valamilyen véletlen folytán a Volturi fülébe, vagy hallgatunk Esme terhességéről, de így el kéne küldenünk őket egy idő után, mert Esmén hamarosan már látszódni fognak az ezzel járó jelek. Mivel én voltam a családfő, mindenki tőlem várta a választ, de én csak némán néztem magam elé. Nem akartam veszélybe sodorni a feleségemet.
-Én vállalom az ezzel járó veszélyeket – szólalt meg hirtelen Esme. - Nora és Nicholas a… családom. Nem fogok egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előlük, csak hogy biztonságosabb legyen. A farkasok már így is elég nagy zűrt okoztak, ráadásul ők még segíteni is tudnának nekünk ebben a helyzetben.
-És gondolod, hogy ha megtudják, Michelle egy vérfarkas bevésődése, akkor nem fognak undorodva elfordulni tőlünk? – emelte fel Jasper a szemöldökét.
-Ők nem olyanok. Jól ismerem őket – ellenkezett.
-És hogyan magyarázzuk ki a dolgokat a Voltúrinak? – kérdezte Alice, mire mind rám néztek.
-Majd én is elmegyek Carlisle-lal. Ha látnak engem, talán el tudjuk magyarázni, hogy ez a kisbaba egyáltalán nem veszélyes – próbálkozott Esme.
-Nem! – csattantam föl, mire a többiek mind meglepetten pislogtak rám, csak Esme maradt nyugodt és határozott. Kitartóan nézett a szemembe. – Ezt nem engedem! Nem foglak a Volturi kezébe adni téged. Te is tudod, hiszen annak idején mondta neked Eleazar, hogy neked is van képességed – próbáltam meggyőzni. – Ráadásul nem csak egy…
-Én viszont azt nem engedem meg, hogy egyedül elmenj Olaszországba. Vagy velem, vagy sehogyan – jelentette ki.
-Esme… - próbálkoztam újra.
-Nem! – mondta halkan, de határozottan.
-Ezt majd még megbeszéljük – néztem mélyen a szemébe, amikben ezúttal remény csillant. – Most pedig, ha tényleg ezt akarod, mondjuk el nekik az igazat.
-Nem kéne ezzel megvárni Michellet is? – kérdezte Rose. – Hiszen, az igazság egy része róla is szól…
-Már nemsokára itthon van – szagolt a levegőbe Jasper. – Nagyon aggódik valami miatt – ráncolta össze a szemöldökét.
-Khm… az azt hiszem, miattam van – harapott az ajkába Esme. Furcsa volt az előbbi határozottsága után ennyire kislányosnak látni. Jazz kérdőn nézett rá. – Volt egy kisebb kifakadásom a kórházban és elrohantam, Carlisle pedig utánam.
-Pedig mikor hazaértetek, nem úgy tűnt, mint akiknek valami gondjuk van – csodálkozott Jasper.
-Ezt majd elmeséljük, mikor már Michelle is jelen lesz – karoltam át szerelmem derekát. – Most jobb lesz, ha kimegyünk elé, mert az idegen illatokat már biztosan megérezte.
Abban a pillanatban, ahogy mi kiléptünk az ajtón, Michelle jelent meg az erdő szélén és meg sem állt addig, amíg elénk nem ért.
-Jaj, Esme, jól vagy? Mi történt? – fürkészte aggódva szerelmem arcát.
-Ne aggódj, Michelle, csak a tünetek – kacsintott Esme. Elmosolyodtam erre a válaszra. Nem lett volna jó, ha Noráék idő előtt megtudják a titkot és ezt ő is pontosan tudta.
-Kik vannak itt? – nézett el a vállunk fölött Mitch.
-Khm… ezt inkább bent beszéljük meg – intettem nekik, hogy jöjjenek be, majd a nappali felé vettem az irányt. Ahogy megálltam vendégeink előtt, megfogtam nővérem kezét, és magam mellé húztam. – Mitch, ő Esme másod unokatestvére, Nicholas és a felesége, Nora. Nora, Nicholas, ő a nővérem, Michelle.
-Úgy érted, vérszerinti? – vonta össze a szemöldökét Nora.
-Igen – bólintottam kissé zavarodottan. Nem értettem, miből vonta le ezt a következtetést.
-Csak, mert nagyon hasonlítotok egymásra – mért végig minket újra.
-Nora mindig is ilyen… közvetlen volt – mosolyodott el Esme. – Főleg, amikor az emberek külsejéről kellett véleményt mondani – nézett rá kissé szúrósan, amit nem nagyon értettem, de gondoltam, valami régi történetre célzott vele.
-Én csak megjegyeztem, hogy nagyon hasonlítanak egymásra – védekezett Nora azonnal.
-Most nehogy ezen kapjatok össze – fogta be játékosan felesége száját Nicholas. – Komolyan… rosszabbak vagytok, mint a gyerekek – forgatta meg a szemeit.
-Ha te azt tudnád, hogy milyenek voltunk az iskolában… - nevetett fel Esme.
Furcsa volt ezeket a szavakat hallani tőle. Még sosem mesélt nekem a múltjáról és én sem kértem erre őt. Nem tudtam, hogy nem szakítok-e fel a kíváncsiságommal egy régi sebet. De ezek szerint, nyugodtan rákérdezhettem volna. Ha Nora társaságában nem a rossz érzés fogja el, nem történhetett olyan nagy probléma, amiről nem szívesen beszélne velem.
-Inkább térjünk vissza az eredeti témához – sétált pár méterrel közelebb a vendégeinkhez Jasper. – Először a ti történeteteket szeretnénk hallani.
Nem szóltam közbe. Igaz, hogy én voltam a család feje, de egy ilyen dologban Jazz jártasabb, mint én. Mármint, nem kihallgatásra gondolok, hanem, ő sokkal jobban tudja, hogyan érdemes elkezdeni egy ilyen beszélgetést. Bár, ami azt illeti, eddig nekem is ment volna...
-Hát, nem sok különbség van a kettőnk története között – nézett Nicholas a feleségére. – Az igazság az, hogy az átváltozás előtti egy-két napból semmire sem emlékszünk. Mintha csak ájultan feküdtünk volna valahol napokig. Aztán valaki megharapott mindkettőnket, majd ott hagyott az erdőben. Csak azokra a hosszú, kínnal teli órákra emlékszünk. Szinte egyszerre tértünk magunkhoz. Eléggé kínos volt a helyzet, mert újszülöttként egymásra akartunk támadni. Ha nem érezzük meg a közelben lévő állatok illatát, talán egymásnak is ugrottunk volna.
-Gondolom, azóta éltek állatvéren – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt.
-Hát, tulajdonképpen igen… - tétovázott Nora -, de mindkettőnknek volt egy-egy botlása – hajtotta le a fejét. – Viszont most már több mint két és fél éve tiszták vagyunk. Ugyan még nem bírjuk olyan jól az emberek közelségét, de nagyon igyekszünk, hogy mihamarabb visszailleszkedhessünk a mindennapi életbe.
-Mikor változtattak át titeket? – kérdeztem.
-Kicsit több mint három éve.
-Akkor az igazán szép teljesítmény – bólintottam elismerően. – Hogy vissza tudtátok tartani egymást az újszülött éveitekben és ilyen nagy volt az akaraterőtök is. – Kezdtem egyre jobban feloldódni a vendégeink társagásában. Sosem vallottam volna be hangosan, de kicsit féltem attól, hogy az itt létük nem a legjobb hatással lesz Esmére. Hiszen azok a dolgok, amiket elsőre hallottam róluk, mind azt bizonyították, hogy még nem régóta vámpírok. Ráadásul Esme is csak most változott át nemrég és bármennyire is jó az önuralma, nem biztos, hogy egy kifakadása során képes lenne józanul gondolkodni. Hiszen ez jellemzi a fajtánkat az első egy évben.
-Carlisle, minden rendben? – simogatta meg az arcomat Esme. – Nicholas tőled kérdezett – tájékoztatott, miután már látta, hogy újra a „földön járok”.
-Oh, ne haragudjatok – ráztam aprót a fejemen -, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?
-Csak arra vagyok kíváncsi, hogy te mióta folytatod ezt az életmódot – nézett rám fürkésző pillantással.
-Lassan már kétszáz-ötven éve – válaszoltam kissé büszkén. Az egész életemben ez volt az egyetlen olyan dolog, ami büszkeséggel tölthetett el engem. Hiszen az a magány, amiben több mint két évszázadig éltem, nem a legszebb időszakom volt. Nem is beszélve arról a pár hétről, amikor meg akartam ölni magam, hogy ne kelljen gyilkolnom.
-Kétszáz-ötven? – hüledezett Nora. – Hogyan csináltad?
-Csakis akaraterő kérdése – vontam meg a vállam. – Miután átváltoztam, és majdnem megöltem egy embert, elborzadva tapasztaltam, hogy mi lett belőlem. Megpróbáltam többféle módon is végezni magammal, de mint ti is látjátok, ez nem igazán sikerült – mutattam végig magamon, halványan elmosolyodva.
-Te még sohasem öltél meg egyetlen embert sem? – néztek rám mindketten döbbenten.
-Nem. Mármint, a vámpír létemből kifolyólag egyetlen embert sem bántottam még az ösztöneim hatása alatt.
-Ezt kifejtenéd bővebben? – húzta össze a szemeit Nicholas.
-Egyrészt, már egy jó ideje orvosként dolgozom, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy akaratomon kívül is meg ne haljon a kezeim között egy ember. Persze én mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg, de én sem vagyok csodadoktor, bármennyire is tökéletesek az érzékszerveim. A halálos betegségeket még én sem tudom meggyógyítani. Másrészt pedig, ha úgy nézzük, én… Nem is tudom, hogyan mondhatnám el ezt… - dörzsöltem meg két ujjammal az orrnyergemet. – Azt hiszem, érthető, ha úgy mondom, hogy mivel én változtattam át Esmét, ezzel az ő emberi életének is véget vetettem – néztem szerelmemre szomorúan. – Tehát én sem vagyok teljesen tiszta…
-Az egészen más! – tiltakozott kedvesem. – Én kértelek meg rá téged, hogy változtass át vámpírrá. Te nem tetted volna meg ezt, ha én nem győzködlek annyit – próbált kimenteni engem.
Mély levegőt vettem, majd megráztam a fejemet. Nem akarom ezt az egészet a vendégeink előtt megbeszélni Esmével. Ő is pontosan tudja, hogy mekkora önzőségnek tartom ezt a cselekedetemet még mindig. Tisztában van vele, mégis próbál újra meg újra meggyőzni.
-Ezt majd megbeszéljük máskor. Most ennél fontosabb dolgok is vannak – próbáltam meg visszaterelni a beszélgetést az eredeti témájához.
-Mesélnétek egy kicsit ti is magatokról? – kérdezte Nicholas. – Vagy lenne még más kérdésetek is?
-Csak annyi, hogy van-e valamilyen képességetek – tettem fel az utolsó, engem foglalkoztató kérdést.
-Nekem nincs – rázta meg a fejét Nora. – Viszont Nicholas…
-Én képes vagyok manipulálni az emberek gondolatait – mosolyodott el. – Úgy értem, meg tudom választani, hogy egy adott helyzet helyett mit lásson az illető.
-Ez érdekes… - gondolkodtam el. – Ez működik más késséggel rendelkező vámpírokon is? Mármint, ha mondjuk Aro kutatni akarna a gondolataim között, te meg tudnád választani, hogy mit lásson bizonyos dolgok helyett? – hangom reménykedő volt és láttam, hogy mindenki más is izgatottan hallgatja Nicholast.
-Igen – bólintott. – Az én képességemről sem tud, pontosan azért, mert tudtam, hogy gyűjti az értékes és érdekes vámpírokat – vonta meg a vállát. – De miért érdekel ez ennyire titeket? – nézett körbe rajtunk.
-Erre majd később kitérünk – pillantottam szerelmemre, majd az ezután beállt rövid csendet ismét én törtem meg azzal, hogy belekezdtem a történetembe. Mindent elmeséltem nekik, nem hagyva ki a szerelmemmel való első találkozást sem, egészen addig a részig, amíg nem csatlakoztak hozzám Aliceék, így ők folytatták a mesélést. Elmondták ők is az átváltozásuk történetét, pontosabban csak Jasper, mert Alice nem emlékezett az azelőtti életére, csak elmosódott foltokban. Ezután következett Esme a másodszori találkozásunkkal és a vámpírüldözésekkel, majd Rose, akinek talán a legkevesebb jutott ebből a történetből. A végén ismét én vettem át a szót, hogy a problémásabb dolgokról már én beszéljek. – Eldöntöttem, hogy megkérem Esme kezét – mosolyogtam szerelmemre. – Nem sokkal később összeházasodtunk, de arra nem gondoltunk, hogy még közel sincs vége a körülöttünk történő bonyodalmaknak. Esme teherbe esett tőlem a nászúton, de erre csak akkor jöttünk rá, mikor már megtörtént a baj – hajtottam le a fejem. Tudtam, hogy az én hibámból történt ez az egész. Nem jöttem rá időben, hogy mi történt és emiatt kellett szenvednie hosszú hónapokig. Sőt, még most is szenved. Látszik rajta, hogy fájnak neki az emlékek, mikor ez szóba kerül. – Esme elkapott valami súlyos, lázzal járó betegséget Rióban és elvesztette a babát. – Átkaroltam szerelmemet, aki meglehetősen nyugodtnak látszott, de a szemei elárulták. Üveges tekintettel meredt maga elé és próbálta kizárni a fejéből ezeket a szavakat. Gyorsan megpróbáltam átlépni ezen a témán és folytattam. – Mikor Esmét bevittem a kórházba, akkor találkoztunk Michelle-el. – Itt nővérem vette át a szót, de pár rövid és lényegre törő mondat után be is fejezte, és újra én következtem és áttértem Jonathan-ra, majd ismét szerelmemre. – Kérlek titeket, ez most nagyon fontos dolog, úgyhogy hallgassatok végig engem, és csak utána ítélkezzetek – kértem őket, mire egy bólintással válaszoltak. – Miután Nath megsebesítette őt, át kellett változtatni és csak nemrég jöttünk rá, hogy Esme ismét terhes, amit igazából még most sem nagyon értünk, hogyan lehet, mert nem fejlődik olyan gyorsan a magzat, mint előzőleg.
-Várj egy kicsit – tette föl a kezét Nicholas. – Esme most is terhes? – csillant meg a szemében valami furcsa fény. – Bólintottam. – Akkor ezért változott át csak félig – nevetett fel megkönnyebbülten, mi pedig értetlenül néztünk rá. – Ne haragudjatok… De mi már találkoztunk ilyennel nem is olyan rég. Egy nő, mikor még ember volt, teherbe esett egy férfitól, de erre csak azután jöttek rá, pont úgy, mint ahogy ti is, miután a férfi átváltoztatta a nőt.
-És mi történt? – dőltem kissé előre.
-A magzat fejlődése lelassult, de mivel már kéthónaposnak számított az előtte való gyors növekedése miatt, már csak hét hónapig fejlődött, majd természetes módon megszületett.
-És mi lett a nővel? – kérdeztem aggódva. Tudnom kellett, hogy Esme biztonságban van-e.
Az arca kissé elkomorult, de azonnal válaszolt.
-Újra visszaesett az átváltozás állapotába és belőle is teljes értékű vámpír lett – mondta halkan. – Ez valószínűleg Esménél is így lesz, úgyhogy tanácsolnám valamilyen erős fájdalomcsillapító beadását, hátha az segít majd neki.
-Rendben, majd észben tartjuk – bólintottam, majd halványan szerelmemre mosolyogtam. Nem mutatott ki semmiféle érzelmet. A mosolyt viszonozta ugyan, de az arca komor maradt. Nem tudtam, mi bánthatja, így rögtön elhatároztam, hogy amint kettesben leszünk ismét, rákérdezek erre. Visszafordultam a vendégeink felé, majd feltettem a következő, igencsak fontos kérdést. – És mi lett a kisbabával? Hogyan fejlődött tovább?
-Akárcsak egy ember – vonta meg a vállát. – Persze vámpír tulajdonságokkal. Ugyanúgy vért iszik, viszont néha megeszi az emberi ételt is. Az érzékszervei fokozatosan fejlődnek, legalábbis az akkori tapasztalatink szerint, de a memóriájuk az már egészen pici korukban is tökéletes – mosolygott.
-És meddig fejlődnek? Úgy értem, hány éves korukig?
-Ezt sajnos nem tudjuk, mert csak pár hetet töltöttünk el ennél a családnál főleg az életmódjuk miatt, mert nem tudtak átszokni az állatvérre – húzta el a száját. – A gyermek viszont ennyi idő alatt külsőre nem fejlődött sokat. Most körülbelül fél éves lehet, ha rendes tempóban növekszik.
-Nem is tudjátok, mennyit jelentenek nekünk ezek az információk – sóhajtottam mélyet. – Annyira aggódtunk, hogy nem lesz-e valamelyiküknek baja és, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész, de ezek szerint minden rendben lesz.
-Örülünk, hogy segíthettünk – mosolygott Nicholas.
-Viszont lenne itt még egy dolog, amiről tudnotok kéne – néztem tétován a nővéremre, aki rövid hallgatás után felállt mellőlem, majd fel alá járkálva a helyiségben, mesélni kezdett. Nem tudtam, hogyan fognak reagálni erre a bevésődés dologra. A terhességet lehet, hogy még könnyen elnézték, mert tanúi voltak már egy hasonló helyzetnek, de ez egy teljesen más dolog és még csak nem is Esmével kapcsolatos. Reménykedjünk a legjobbakban. Talán Esmének igaza lesz, és nem fognak undorodva elfordulni tőlünk. Ő mégis csak jobban ismeri őket, mint mi.