69. fejezet

Sziasztok!

Hát, itt is lenne a friss:) A végére még támadt egy kis ihletem, úgyhogy átírtam picit:) Jó olvasást hozzá:)


Esme szemszöge

Carlisle egy mély sóhaj után kinyitotta előttünk Jonathan szobájának ajtaját, előreengedve minket. Amint beléptem a helyiségbe, rögtön megakadt a szemem az egyetlen ágyon, ami használva volt. Jó volt újra látni őt, de nem ilyen állapotban. Az arca nyúzott volt és sápadt, még a bőrszíne ellenére is. Szemei lehunyva voltak. Látszott rajta, mennyire megviselte ez az egész. A lélegzete el-elakadozott.
Michelle közelebb lépkedett hozzá, mire rögtön felpattantak a szemei és az arca azonnal felderült.
-Nahát, Michelle! Azt hittem, ma már be sem jössz. – Látszott rajta mennyire jó hatással volt rá Mitch jelenléte.
-És még hoztam is magammal valakit – vigyorgott, majd tett pár lépést oldalra.
Jonathan, ahogy meglátott engem, elkerekedett szemekkel, pislogás nélkül bámult rám perceken keresztül.
-Szia – mosolyodtam el, közelebb lépve az ágyához.
-Esme – suttogta. – Nem hittem volna, hogy eljössz – hajtotta le a fejét.
-Erre való egy barát, nem? – léptem még közelebb hozzá. – Hogy mindig mellettünk álljon, még akkor is, ha valami óriási nagy butaságot csináltunk.
-Haragudhatnál rám… teljesen jogosan – motyogta.
-Igen – bólintottam -, de eszem ágában sincs lemondani a legjobb barátomról. Tudom, mire képes a szerelem – pillantottam Carlislera -, és most már azt is, hogy miért ilyen mély ez a bevésődés – néztem Michellere.
-Sokkal jobban érezném magam, ha egy óriási pofont lekeversz nekem, minthogy csak így megbocsáss nekem.
-Még mindig megtehetem – mosolyodtam el -, ha szeretnéd. De azt hiszem, jelen fizikai állapotomban többet ártanék neked ezzel a tettemmel, minthogy segítenék.
-És… hogy érzed magad…? – kérdezte óvatosan.
-Még nem ugrottam neki senkinek sem – halkítottam le a hangomat -, úgyhogy nagyon jól. De szerintem jelen pillanatban a te egészséged válságosabb állapotban van, mint az enyém. Sajnálom, ami az apukáddal történt – léptem újra előre, elérve ezzel az ágyához. – Tudom, hogy még csak két hónapja ismered, de látszik rajtad, mennyire megviselt.
-Még ha csak egy szívinfarktus lenne – sóhajtott lemondóan -, de tudod milyen nehéz megbirkózni a tudattal, hogy miattam került ilyen helyzetbe?
-Nem szabályozhatják azt, hogy kibe szeretsz bele! – emeltem egy kissé föl a hangomat.
-Ahogy mi se őket. Nézd Esme, bármit is mondasz, igazuk van… Veszélybe sodortam őket és még nem voltam a falka tagja. Nem kötelességük mellém állni egy ilyen helyzetben.
-És emiatt még a saját falkájuk tagjaira is rátámadnak? – háborodtam föl. – Miféle falka ez, ha még ezt is meg merik csinálni? Ha Clare nem lenne az egyik farkas bevésődése, már egyikőtök sem élne.
-Esme – lépett mellém Carlisle és figyelmeztetően a vállamra tette a kezét.
-Tudom… nem tesz jót nekem az idegesség – sóhajtottam kissé lenyugodva.
-Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Nath.
-Nem mondtad el neki? – néztem döbbenten Carlislera, aki csak egy fejrázással válaszolt. – De hát miért?
-Egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna rá.
-Jonathan nem bántana engem! Egyszer megtette és tanult is a hibájából. – Éreztem, hogy végigfolynak az első könnycseppek az arcomon. Nem értettem, hogy miért sírok, hiszen semmi okom nem volt rá, mégis… mintha hirtelen elsöprő erősségű szomorúság telepedett volna rám.
Kitéptem magam Carlisle öleléséből és egy ugrással ki is jutottam az ablakon. Fel sem fogtam, milyen puhán értem talajt. Csak az érdekelt, hogy minél messzebb legyek ettől a helytől. Fogalmam sem volt róla, miért öntött el ez az érzés, de képtelen voltam abbahagyni a futást. Már tíz perce száguldottam egyfolytában, amikor hirtelen két erős kar elkapta a derekamat, ezzel megállásra késztetve engem, de én még nem akartam lassítani.
-Esme! Csssh – fonódott a két kar körém. Carlisle leheletét már az arcomon éreztem és kezdtem egyre jobban megnyugodni. – Jobban vagy? – kérdezte óvatosan, pár perc elteltével.
-Igen… azt hiszem – suttogtam. – Ne haragudj, hogy így… így kiakadtam és… elfutottam – hajtottam le a fejem. – Nem értem, mitől volt ez a hirtelen hangulatváltozás.
-Tényleg? – csodálkozott el őszintén. Meglepetten néztem fel rá. – Édesem, ez a terhességgel jár – kuncogott fel halkan. – Számítanom kellett volna a közeljövőben egy ilyen kifakadásra, de nem gondoltam volna, hogy ez pont most fog megtörténni. Annyira kiegyensúlyozott voltál az utóbbi napokban, hogy ez meg sem fordult a fejemben. Bár, ez is a vámpírsággal jár… eléggé kiszámíthatatlanok vagyunk az első hónapokban. Na gyere, menjünk haza – fogta meg a kezem mosolyogva, majd futásnak eredt.
-De neked még nem járt le a munkaidőd, nem? – kérdeztem meglepetten, miközben kicsit visszavettem a tempóból. Még mindig gyorsabb voltam nála.
-Valóban nem, de nem akarom, hogy egyedül mászkálj az erdőben – pillantott rám oldalra. – Úgyhogy hazakísérlek, aztán visszamegyek a kórházba.
-Szerinted én boldog vagyok attól, hogy TE egyedül mászkálsz? – vontam fel a szemöldököm.
-Jelen pillanatban te és Michelle nagyobb veszélynek vagytok kitéve, mint mi – ellenkezett, megvonva a vállát.
-Nem tudlak meggyőzni, igaz? – sóhajtottam beletörődően.
-Nem, nem hinném – rázta meg a fejét mosolyogva, miközben lelassított, majd végül teljesen megállt, pontosan a házunk lépcsője előtt.
Már épp nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, mikor kivágódott a bejárati ajtó és a következő pillanatban két kar fonódott a nyakam köré.
-Esme! – sikította a kezek tulajdonosa, én viszont csak megdermedve álltam és vártam, hogy elengedjen. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, nem tudtam rájönni, ki lehetett ez a lány.
Ahogy elengedett, ijedten léptem hátra egyet, nekiütközve ezzel Carlisle-nak, aki azonnal védelmezően körém fonta a karjait és halkan morogva, kissé maga mögé tolt.
-Ne haragudj, de… ismerlek? – néztem kétkedve az előttem álló lányra.
Egészen mostanáig fel sem tűnt, hogy ő is vámpír, de a szemeinek a színe megnyugtatott. Aranybarna íriszei boldogan csillogtak, amit egyelőre nem tudtam hova tenni. Szőkésbarna haja a válláig ért és magasságra… nem lehetett sokkal nagyobb nálam, ami azért eléggé nagy szó. A jelenléte viszont valamilyen furcsa okból nyugodtsággal töltött el. Vagy csak Jasper manipulálja az érzéseimet? Nem tudom.
-Nora, ne támadd le szegényt – jött a nevetős dorgálás az ajtóból. Egy férfi állt ott, lazán az ajtófélfának dőlve. – Ne haragudj a viselkedése miatt – lökte el magát lazán, majd elindult felém. – Csak nagyon izgatott, amiért újra láthat téged – kuncogott.
-Sajnálom, de nem hinném, hogy ismerjük egymást – ráztam meg a fejem zavartan, majd tétován pillantottam hátra Carlisle-ra, aki összeszűkített szemekkel méregette az előttünk állókat.
A következő pillanatban megjelentek a többiek is az ajtóban és mind mosolyogva nézték a jelenetet.
-Na igen, erre számítottunk is, hogy így vámpírként már nem ismersz majd meg minket, de azért reménykedünk benne, hogy nem felejtettél el minket teljesen. – Újra közelebb lépett hozzám, majd vigyorogva a kezét nyújtotta felém. – Nicholas Platt vagyok – mosolyodott el még szélesebben. – Ő, pedig a feleségem, Nora – mutatott az éppen mellé lépő lányra.
Kikerekedett szemekkel bámultam a felém nyújtott kézre, majd föl annak tulajdonosára. Hirtelen villantak be az emlékek és, mint egy megvágott film, peregtek le előttem.
„-Anya! – pattant föl mellőlem és az anyukájához rohant. – Esme megint elvette a játékomat! – panaszkodott.
-Gyerekek, ne piszkáljátok már egymást egyfolytában! – szólt ránk. – Próbáljatok meg csendben meglenni egymás mellett, amíg mi felnőttek beszélgetünk.
Amint elfordult az anyukája, Nicholas felém nyúlt és megfogta a copfomat, erősen maga felé húzva.
-Ezt az előbbiért kaptad – vigyorodott el gonoszul, majd elfutott a ház felé.”
Mennyit veszekedtünk kiskorunkban… És milyen kis apróságokon…
„-Hé, Nath! Van kedved fogócskázni? – futott oda hozzánk Nicholas és megfogta a mellettem ülő fiú karját.
-Nath most velem játszik – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
-Esme… - állt föl tétován az említett. – Megígérem, hogy egy kicsit később játszok veled, de…
-Jó, menj csak – fordultam el durcásan. – Már nem akarok játszani veled.
Legközelebb visszafordulva már egyikük sem volt ott. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek, de visszanyeltem őket. Nem szerzem meg nekik ezt az örömet. Biztosan kinevetnének miatta.”
Nora megismerése talán még ezeknél is élesebben maradt meg bennem. Az ellenségemből lett az egyik legjobb barátnőm, ami nagy változást hozott az életembe. Tíz éves lehettem, mikor megismertem őt. Már első ránézésre megállapítottam róla, hogy nem leszünk jóban és igazam is lett. Az akkor még aranyszőke haja mindig tökéletesen volt két copfba fonva, amit minden lány irigyelt tőle az iskolában. Emellett nagyon fenn hordta az orrát, mert azt hitte, ő a legszebb és mindent megkaphat. A lányok csoportja két részre oszlott. A nagyszájú, gazdag kislányokéra és a kevésbé fennkölt, szelíd, jó tanulókéra. És ez így is maradt, egészen tizennégy éves korunkig, amikor végre mindketten befejeztük az iskolát és azt hittük, soha többé nem látjuk már egymást. Mekkorát tévedtünk…
„-Esme, Nath, bemutatom nektek Norát, a menyasszonyomat – intett Nicholas az ajtó felé.
A lány, amint belépett az ajtón, szégyenlősen hajtotta le a fejét. Ő már tudta, kivel áll szemben. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról és hűvösen mértem végig őt.
-Sziasztok! – köszönt halkan.
Összehúzott szemöldökkel néztem végig rajta. Mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam… Szőke haja kicsit sötétebb lett és most kibontva hordta. Kék szemei azonban sokkal szebben csillogtak, mint korábban. Ott volt bennük a boldogság, ami kicsit megenyhítette a véleményemet róla. Talán nem csak külsőre változott meg. Lehetséges lenne, hogy már nem az az elkényeztetett kislány, aki pár évvel ezelőtt volt? Nem hinném, hogy Nicholas egy olyan feleséget választana magának, akit otthon kell pátyolgatni, ha csak egy kicsit is megfázott.
-Szia! – mosolyogtam rá. Úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, hogy bizonyítson, és nem fogom rögtön lenézni őt a múlt miatt.”
Így utólag belegondolva, jól is tettem. Végül annyira jóban lettünk, hogy ő lett a legjobb barátnőm és vele töltöttem szinte minden időmet.
-Jaj, Nicholas! – ugrottam gondolkodás nélkül a nyakába, kiszabadítva magamat Carlisle öleléséből. A nagy lendületnek hála mindketten eldőltünk, Norát is magunkkal rántva. – Ne haragudjatok – vigyorogtam rájuk. – Úgy örülök, hogy újra látlak titeket. Sajnálom, hogy először nem emlékeztem rátok.
-Ugyan, gondoltuk, hogy így lesz – legyintett Nicholas, miközben felállt, majd minket is felsegített a földről.
-Engem is beavatnál, kicsim? – lépett mellém Carlisle.
-Oh, persze… Nora, Nicholas, ő itt a férjem, Carlisle. Drágám, ő Nicholas, a másod unokatestvérem és a felesége, Nora – mutattam be őket egymásnak.
-Uh, na jó… - nézett ránk Carlisle zavarodottan.
-Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
-Nem, csak… kicsit nehéz feldolgozni a tényt, hogy tulajdonképpen a vérszerinti családunk is vámpírokból áll. Ilyen azért kevés akad, szerintem. Ráadásul nézd a szemüket – magyarázta.
-Az életmód ösztönös – vonta meg a vállát Nicholas. – Ez sosem volt másképp.
-Persze, ezt Carlisle is tudja – bólogattam.
-Úristen! – kiáltott fel Nora. Mind megdöbbenve néztünk rá, de ő csak Carlislet bámulta egyfolytában és hitetlenkedve nézett végig rajta újra meg újra.
-Khm… Nora… - érintettem meg a vállát, mire egy kissé összerezzent.
-Tehát ő lenne az a bizonyos Dr. Cullen? – vigyorodott el. – A szőke herceg fehér lovon, aki ellátta és begipszelte a lábadat?
-Nora… - próbáltam megállítani zavaromban, de nem tudtam.
-Ha tudnád, mennyit hallottam rólad… - mosolygott Carlisle-ra leplezetlenül. – Esme csak úgy áradozott rólad az első találkozásotok után…
Végül Nicholas volt az, aki elhallgattatta azzal, hogy tenyerét a szájára szorította. Hálásan pillantottam rá.
-Nocsak… - kuncogott Carlisle.
-Inkább ne mondj most semmit sem – néztem rá kérlelőn, de azonnal le is sütöttem a szemeimet. Az a vigyor, ami Nora szavaira elterült az arcán…
-Szóval tényleg ő az? – ujjongott, amint kiszabadult Nicholas karjai közül. Bólintottam. – Mondtam! Megmondtam, hogy nem akkor láttad őt utoljára – ugrott ismét a nyakamba.
-Ezt elismételhetted volna akkor is, mikor apám bejelentette, hogy férjhez akar adni engem… - néztem rá szkeptikusan.
-Jó-jó, befejeztem – sóhajtott. – Nem értem, miért zavar ez téged ennyire – forgatta meg a szemeit.
-Talán, mert nem kell mindenkinek tudnia minden egyes érzésemről? – vontam fel a szemöldökömet. – Komolyan, néha kezdem azt hinni, hogy semmit sem változtál tizennégy éves korod óta… Ilyenkor kezdem sajnálni szegény Nicholast – vigyorodtam el végül én is.
-Oké, felfogtam – emelte föl a kezét, hogy megállítson.
-Köszönöm – bólintottam. – Akkor térjünk át más témára… Mikor érkeztetek és honnan tudtátok, hogy itt vagyok?
-Csak körülbelül egy órája vagyunk itt, de igazából nem téged kerestünk. Ahogy jártuk a világot, elmentünk Olaszországba is és ott találkoztunk a Voltúrival. Aro mondta, hogy nem mi vagyunk az egyedüli vegetáriánus vámpírok. Mesélt Carlisle-ról, így gondoltuk, felkeressük őt. Nyomoztunk egy ideig, hogy merre élhet, mert ugye a kórháznál fel kellett mondania minden költözésénél és így találtunk végül ide.
-Honnan tudtátok, hogy kórházakban dolgozom? – döbbent meg szerelmem.
-Aro azt is elmondta, hogy mikor legutóbb találkozott veled, már akkor is az volt az egyik nagy álmod, hogy elsajátítod az orvoslás tudományát, hogy aztán majd segíthess az embereken. Utoljára a Riói reptéren láttak téged, így ott kezdtünk a keresésedbe.
Carlisle megkönnyebbülten pillantott rám. Tudtam, hogy nagyon félt aznap, hátha megláttak engem is, amint vele sétáltam, de ezek szerint semmit sem sejtenek, a Denalik pedig tartják a szájukat.
-Oh, azt majdnem el is felejtettem mondani, hogy Aro azt üzeni, szívesen venné, ha ellátogatnál hozzá a közeljövőben – tette még hozzá Nora.
Elakadó lélegzettel szorítottam meg Carlisle karját, aki viszont csak gondolkodva nézett maga elé.
-Nem mehetsz oda egyedül! – kiáltotta Alice. – Veled megyünk! – jelentette ki.
-Ha azt akarjuk, hogy ne szerezzenek tudomást rólatok, akkor egyedül kell mennem – nézett rám aggódva.
-Ez őrültség! – ráztam meg a fejem.
-Ha megtudják, milyen képességekkel rendelkeztek – nézett Alice-re és Jasper-re -, rögtön lecsapnának rátok, és biztosan kitalálnának valami olyat, amivel megzsarolhatnak titeket, csak hogy megszerezzék azokat. Esmét pedig szerintem érthető, miért nem akarom magammal vinni.
-És ha mi kísérnénk el téged? – vonta fel a szemöldökét Nicholas.
-Ez nem is rossz ötlet, Carlisle – kezdett bele Jazz. – Ők még nem tudnak rólunk mindent – pillantott rám. – A gondolataikban nem fog semmi érdekeset sem találni.
-Azon kívül persze, hogy Esme úgy néz ki, mint egy ember – vetette ellen.
-Azt a te gondolataidban is láthatja. Sőt, még sokkal többet is – vágott közbe Alice.
-Ezt majd később megbeszéljük – szólaltam meg én is. – Most inkább menjünk be – ajánlottam. – Azt hiszem, elég sok megbeszélni valónk van.


Nora és Nicholas nevéért így utólag bocsánatot szeretnék kérni. Nem tudom, Stephenie egyáltalán megnevezte-e őket valahol és, hogy csak azért volt-e ismerős, mert már olvastam valahol előtte, vagy a történetek miatt, de! Nicholas nevét Winnie: A szerelem nem diadalmenet című történetében olvastam, Noráét pedig Carly történetében. Ha emiatt valami gond lenne, nyugodtan szóljatok, és megváltoztatom a nevüket:)

Puszi