7. fejezet - Seattle

Sziasztok!

Ígértem egy frisst ezen a blogon is a két ünnep között így hát meg is hoztam. Bár eléggé az utolsó pillanatban, és lassan már indulok is itthonról, de még fel akartam tenni ebben az évben :) Gondolom ti sem nagyon tudjátok már elolvasni idén, hiszen már mindenki készülődik :D Boldog, sikerekben (és persze frissekben) gazdag új évet kívánok minden kedves olvasómnak! :)

Puszi, Juliet

Carlisle szemszöge

Zsebre tett kezekkel sétálgattam a napsütésben, miközben egy pillanatra sem tudtam kiverni Őt a fejemből. Az agyamat elöntötte az a csodálatos virágillat, ami a mezőn nyíló apró virágokból áradt, és amik pontosan Esme illatát idézték fel bennem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy ilyen gyáva módon megfutamodtam. Elég lett volna csak bemennem a kórházba, behívnom őt a rendelőbe és megbeszélni vele, hogy ami kettőnk között majdnem megtörtént, azt inkább tekintsük semmisnek. De miket is hordok én itt össze?! Két perc alatt ismét elgyengültem volna, ami nagyobb bonyodalmat okozott volna, mint ez a döntésem. Jobb lesz így mind a kettőnknek! Ő azt hiszi majd, hogy számomra semmit sem jelent, én pedig tovább élhetek azzal a tudattal, hogy megmentettem őt saját magamtól. Bár nekem nehéz lesz, ezt az érzést háttérbe kell majd szorítanom. Nem szabad többé találkoznom vele. Ha pedig megjelenik a kórházban, majd valamilyen oknál fogva eltűnök. Legalább addig bírnom kell, amíg ő talál egy neki megfelelő férfit, aki szereti őt és mindent megad majd neki. Ha ezt látni fogom, nekem is könnyebb lesz elengednem őt, hiszen tudni fogom, hogy boldog. Boldogabb, mint amilyen velem lehetne.

- Carlisle, már megint ostobaságokon töröd a fejed – szólalt meg halkan Edward mögöttem.

- Egyáltalán nem ostobaságok – mondtam hátra sem nézve.

- Dehogynem! Eleve már az annak számít, hogy azt hiszed, más mellett boldogabb lehet – horkantott fel, mire én megpördültem a tengelyem körül és csodálkozva néztem rá.

- Mikor fertőzött meg téged Alice betegsége? – vontam össze a szemöldököm.

- Semmikor, csak…- túrt a hajába zavartan – az az igazság, hogy ellátogattam ehhez a bizonyos Esméhez. Ne aggódj, ő nem tud róla, hogy ott jártam – nyugtatott meg azonnal. – Csak tudni akartam, hogy ő miként gondol vissza a veled töltött idejére. És be kell vallanom, igazán meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy egy ember már ilyen hamar kötődni tud valakihez. Azt természetesnek vettem, hiszen én is átéltem, hogy te vámpírként első látásra belé szerettél. Ennek így kellett lennie, hiszen rátaláltál az igazira. Róla viszont azt hittem először, hogy csak az köti hozzád, ami a többi nőt is a városban. A külső vonzalmad, a ragadozók tipikus csábítása a zsákmány felé. De nem… ez a nő nem holmi trófeaként tekint rád. Nem a külsődhöz ragaszkodik, hanem ahhoz, ami belül van. Te kinyíltál felé és ő beléd látott. És tetszett neki az, amit látott – mosolyodott el halványan.

- De az én tulajdonságaimat ugyanúgy megtalálhatja más férfiban is. Az pedig lehetetlen, hogy egy rendes férfinak pedig ő ne tetszene… Hiszen egy gyönyörű, fiatal nő, aki szerelemre vágyik. Kedves, intelligens… minden férfi álma. Nem is beszélve arról a bájos rózsákról az arcán, amikor zavarba jön egy bóktól. – A bennem élő kép mindig is így festett róla. Így akartam emlékezni rá örökké.

- De azt te magad is tudod, hogy úgy, mint te, senki más nem szeretné őt – nézett mélyen a szemeimbe.

- Ő akkor is jobbat érdemel nálam. Ha egy másik férfi akár csak ezred annyira szeretni fogja őt, mint én, már akkor elégedett leszek. Legyen az akár ez az Evenson, akár más. A lényeg, hogy ő boldog családban élhesse le az életét.

- Te is meg tudnád ezt adni neki. Ha még mindig a gyerek-témán aggódsz… – tapintott rá a lényegre.

- Nem, Edward, erről hallani sem akarok! – jelentettem ki feldúltan. – Sosem tenném ki őt akkora veszélynek – néztem rá komolyan. – Ezt te is nagyon jól tudod.

- Talán találhatnánk valamilyen megoldást, hogy kevesebb legyen a kockázat – vetette fel.

- Ahhoz nem elég pár nap – vágtam közbe. – Azzal pedig nem álltathatom őt, hogy majd találok valamilyen megoldást, aztán végül mégsem járok sikerrel. Ezt a témát most zárjuk le, mert úgysem tudsz meggyőzni – jelentettem ki. A hangom egyáltalán nem volt mérges. Ugyanolyan nyugodtan beszéltem, mint máskor, de legbelül közben egyfolytában azon gondolkodtam, hogy a fiamnak igaza lehet.

- Rendben, akkor azt mondd meg nekem, hogy miért nem vagy most a közelében? Amikor leskelődtél utána az árvaháznál, akkor is kibírtad, hogy ne menj be hozzá.

- Nem akarom kísérteni az önuralmamat – ráztam meg a fejem. – Egyébként is, ebben az időben csak olyan helyen haladhatnék, ahol takarásban vagyok. Főleg, hogy az emberek úgy tudják, hogy egy egész hetet töltünk el a hegyekben.

- Oké, te tudod, én nem erőltetek semmit – védekezett. – Csak azt tanácsolom, hogy ne távolodj el tőle teljesen. Ne futamodj meg. Ha úgy esik, hogy összetalálkoztok, viselkedj vele természetesen.

Mélyet sóhajtottam, majd elfordultam tőle és tovább lépkedtem a tisztás széle felé. Most egyedüllétre volt szükségem.

Esme szemszöge

Az út Seattle felé elég hosszú volt. Még úgy is, hogy Lizzy-vel szinte végig beszélgettünk. A rossz kedvem csak nem akart teljesen elmúlni, ami beárnyékolta a kocsiban levő jó hangulatot is. Az utolsó tíz percben már csak meredtem kifelé a kocsi ablakán, miközben a húgom kérdéseire elmotyogtam egy igent vagy egy nemet.

- Esme, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte rosszallóan.

- Hm? – kaptam fel a fejemet hirtelen. – Persze, mondjad csak – bólogattam, mire ő megforgatta a szemeit.

- Az előbb éppen azt mondtam, hogy megöltem valakit és eltemettem a hulláját, de te még csak ide sem néztél – húzta össze a szemöldökét. – Mi van veled? Tényleg ennyire megviselt a tegnapi nap? – csodálkozott.

- Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően. – Csak egyfolytában azon pörög az agyam, hogy miért viselkedik így. Mi lehet az a nagy titok, amit rejtegetnek, és miért kerül engem?

- Biztosan nyomós oka volt rá, hogy nem ment be aznap a kórházba, de ne gondold azt, hogy ez miattad volt – szorította meg a kezemet. – Próbáld meg kiverni őt egy kicsit a fejedből és csak a lazulásra koncentrálni.

Nem sokkal később megérkeztünk a házuk elé, engem pedig valamilyen furcsa, szorongató érzés fogott el. Ugyan nem először jártam már itt, hiszen kiskorunkban is sok időt együtt töltöttünk, mert nem akartak teljesen szétválasztani minket egymástól, de így, felnőttként sokkal másabb volt most a ház előtt állni. Nick és Emma az ajtó előtt állt, egymást átkarolva és kedvesen mosolyogtak rám.

- Örülünk, hogy újra láthatunk téged – ölelt magához Emma, mire a nyugodtság azonnal szétáradt bennem. Ők mindig is úgy vigyáztak ránk, és törődtek velünk, mintha az igazi szüleink lettek volna, így mindketten úgy is tekintettünk rájuk. Tulajdonképpen azért nem fogadtak örökbe mind a kettőnket, mert nem tudtak volna megfelelő körülmények között felnevelni minket.

- Én pedig örülök, hogy itt lehetek – viszonoztam az ölelést. – Régen láttalak titeket.

- Igen, túl régen – sóhajtotta, majd elengedett és az ő helyét átvette Nick.

- Lizzy-től hallottunk a hatalmas változásról – puszilt meg. – Honnan jött ez a hatalmas segítség?

- Ezen máig gondolkodom, de nem tudok rájönni – csóváltam meg a fejem. – De inkább nem is akarom megfejteni. A lényeg, hogy most már sokkal jobb körülmények között élhetnek a gyerekek.

- És hogy megy a tanulás? Vagy még mindig csak tanítasz? – vette vissza a szót Emma, miközben elindultunk befelé.

- Az iskolára még mindig nincsen időm. Vagyis… inkább képtelen vagyok elszakadni a gyerekektől.

- Az egyik nyáron belekezdhetnél a tanulásba. Egy diplomával sokkal könnyebben boldogulnál a későbbiekben.

- Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e én ezt – hajtottam le a fejemet. – Jól érzem magam Forks-ban, főleg most, hogy javult a helyzetünk.

Liz erre felhorkantott, majd a szemeit forgatva ledobta magát a kanapéra.

- Vagy inkább valaki megvoltoztatta a városról alkotott véleményedet – nézett rám szúrósan, de én csak megvontam a vállamat.

- Az is lehet, de a lényeg, hogy az egyetemet mindenképpen későbbre hagyom.

- Nocsak, kivel találkoztál? – mosolyodott el Emma, és innentől tudtam, hogy már nincs megállás. Mindent elmondtam nekik, egészen a Cullen család megjelenésétől. Legnagyobb megdöbbenésemre Nick minden szavamra odafigyelt végig.

- Valami gond van? – kérdeztem meg a végén. – Olyan furcsán viselkedsz…

- Csak ismerős nekem ez a leírás – húzta össze a szemöldökét. – Hófehér bőr, hideg test, arany szemek… már találkoztam ilyennel.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Mikor? Hol? – kaptam azonnal az alkalmon, hátha többet megtudhatok róluk.

- Még évekkel ezelőtt. Emlékszel, Emma? Egyszer elmentünk síelni kettesben és volt ott egy család. Talán… Denali, ha jól emlékszem. Igen, ez volt a nevük. Volt két szülő és három örökbe fogadott gyerekük. De a többi leírásod nem illik rájuk, úgyhogy biztosan másokról van szó.

- De talán ismerik egymást – vetettem fel az ötletet. – Ha lesz rá alkalmam, majd megkérdezem.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet – tiltakozott. – Bár nem tűntek veszélyesnek, olyan furcsák voltak. Ijesztőek. Talán nem a legjobb ötlet ujjat húzni velük.

- Nem hiszem, hogy félnem kéne. Dr. Cullentől legalábbis biztosan nem. Ha bántani akart volna, azt tegnap is megtehette volna.

- De nem tudja, hogy gyanakszol…

- Ez hülyeség! Ő egy orvos! Megvédi az embereket, nem bántja őket! – vettem védelembe őket.

- Talán ez csak egy álca – vont vállat Nick. – De inkább váltsunk témát. Kezdünk hülyeségekről beszélni. Én csak annyit mondtam, hogy ijesztőek voltak. Ne engedd magadhoz közel őket.

- Már késő – mormolta az orra alatt Liz, mire én szúrósan néztem rá.

- Befejeznéd végre, hogy minden egyes szavamat kommentálod? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. – Carlisle csak egy orvos a városban és semmi nem volt közöttünk. És itt zárjuk is le a témát!

- Jól van, nem kell mindjárt úgy nekem esni! – fonta keresztbe a karjait morcosan. – Csak próbálom felnyitni a szemeidet.

- Erre semmi szükség – morogtam az orrnyergemet dörzsölve. – Oké, ne haragudj, csak eléggé kimerült vagyok – sóhajtottam egy kicsit nyugodtabban.

- Mi történt veled? Nem szoktál te ilyen feszült lenni – csóválta a fejét Emma.

- Tényleg csak kimerült vagyok – mosolyogtam fel rá fáradtan.

- Akkor talán jobb is lenne, ha felmennétek lefeküdni – ajánlotta az emelet felé intve, majd célzóan Lizre nézve.

- Persze, megyünk már – forgatta meg az említett a szemeit, majd felállt és kézen fogva engem, maga után húzott. Miután leültünk az ágyára, ő azonnal felém fordult. – Esme – fogta a kezei közé az enyémet -, te egy fiatal, gyönyörű, okos nő vagy. Gondolj csak bele, nem érdemes neked egy olyan tuskón gondolkodnod, aki először még le akar smárolni, utána meg már nem is keres. Élvezd, hogy szingli vagy. Ha ilyen görcsösen kapaszkodsz ennek a dokinak az emlékébe, akkor sosem fogsz túllépni rajta. Engedd el magad és ürítsd ki a fejedet. Csak erre a két hétre, kérlek! – nézett rám könyörgően. – Ha az itteni életvitelem nem segít majd a helyzeteden, megígérem, hogy soha többé nem piszkállak majd a költözéssel. Visszamehetsz Forks-ba és várhatsz a szőke hercegedre, oké?

- Jó-jó, legyen – adtam meg végül magam.

- Remek! – csapta össze a kezeit. – Akkor rögtön azzal kezdjük, hogy holnap elmegyünk neked venni pár új, vadító ruhát. Fogadok, az összes pasi téged fog nézni, ha este bemegyünk a városba.

- Azért túlzásokba ne essünk – hajtottam le a fejemet. – Nekem bőven elég az is, ha valamelyik ruhádat kölcsön adod, úgyis egyforma a méretünk.

- Erről hallani sem akarok! – jelentette ki határozottan. – A holnapi nap csak a tiéd lesz. Meglátod, még te magad is elégedett leszel a külsőddel. Pedig ez elég nagy szó…

- Oké, rendben – emeltem fel védekezően a kezeimet. – De csak egy nap!

- Ezt nem ígérhetem, de nem is fontos egyelőre – legyintett. – Most aludjunk! Holnap este nem lehetnek karikásak a szemeid.

A másnap tényleg csak rólam szólt. Reggel már nyolckor ébren voltunk mind a ketten. Lizzy kölcsönadta az egyik ruháját, mert az ő véleménye a szerint az enyémek nem valóak Seattle-be. Így hát rám adott egy lenge szoknyát egy balerinacipővel, és egy hozzá illő felsőt. Az egyetlen dolog, amibe nem kötött bele, vagy nem akarta „lecserélni” az az arcom és a hajam volt. Örültem, hogy nem akarta „levakolni” az arcomat és virágokkal teletűzdelni a hajamat. Mert bevallom, kinéztem volna belőle. Így viszont egész elégedetten álltam meg a tükör előtt, hogy szemügyre vegyem a végső összeállítást.

- Na, legalább már mosolyogsz – karolt belém, majd sietősen kihúzott a szobából. – Gyorsan reggeliznünk kell, mert kilencre kértem időpontot a kozmetikushoz.

- Mi? Várj-várj, mit mondtál? Kozmetikus? – torpantam meg azonnal. – Liz, százszor elmondtam már, hogy én…

- Nyugi, nem szabnak át teljesen – vágott közbe azonnal. – Kapsz egy jó kis arcpakolást, megcsinálják a körmeidet, a szemöldöködet. Szinte észre sem fogod venni a változást.

- Akkor mégis miért van rá szükség? – értetlenkedtem.

- Azért, mert jobban fogod tőle érezni magad – tolt be a konyhába. – Majd meglátod, sokkal magabiztosabb leszel.

A kozmetikus után a fodrász jött, amit szintén nem nagyon értettem. Nem gondoltam, hogy bármi gond is lenne a hajammal, de ezúttal már nem tiltakoztam. Úgysem lett volna értelme. Ami viszont ezután jött, az mindent felülmúlt. Liz sorban vonszolt végig engem a butikokon, mindenhol egy halom ruhát fölpróbáltatva velem. Bevallom, az elején még élveztem is, de amint először a kasszához álltunk, és megláttam az fizetendő összeget, a mosoly azonnal lefagyott az arcomról.

- Arról nem volt szó, hogy ennyit költesz rám – állítottam meg őt, amint elhagytuk az első boltot.

- Jaj, Esme – forgatta meg a szemeit. – Ez még csak egy üzlet volt. Még csak most jön a java. Ráadásul még cipőt is kell vennünk neked.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy mindenhol ennyi pénzt akarsz kidobni csak azért, hogy két hétig minden nap más ruhát vegyek fel.

- Márpedig így lesz. De ne aggódj, ezeket tökéletesen tudod majd hordani Forks-ban is. Aztán a doki majd megnézheti magát, hogy egy ilyen nőt hagyott faképnél, mint te.

- Liz, bennem nincsen egyáltalán bizonyítási vágy – ráztam meg a fejemet. – Nekem nem kell a figyelme. Sőt, az lenne a legjobb, ha levegőnek nézne, semmint, hogy ugyanúgy a közelemben legyen.

- Na neeeem! – torpantam meg azonnal, ahogy beszéd közben megállt a következő üzlet előtt. – Erre nem veszel rá. Semmi szükségem csipkés és kihívő fehérneműre – tiltakoztam. – Senki előtt nem szándékozom levetkőzni sem ma, sem pedig az elkövetkezendő két hétben.

- Márpedig most bejössz ide velem. Ha nem is most, később hasznát veszed majd ezeknek – kacsintott rám, majd karon ragadott és bevonszolt az üzletbe. Amint beléptünk az ajtón, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Folyton úgy éreztem, az emberek engem néznek, és azon nevetnek, mennyire zárkózott vagyok. Csak kullogtam Liz után, keresztül a sorokon, miközben ő összeválogatott nekem közülük párat. – Na, ne legyél már ilyen! – bökött oldalba pár perc elteltével.

- Nem tudok mit csinálni, ha kényelmetlenül érzem magam idebent – vontam meg a vállam.

- Jó, akkor te menjél ki és várj meg a bolt előtt. Majd én felpróbálom ezeket, ha már úgyis egy a méretünk – tolt rajtam egyet az ajtó irányába. Nem is kellett kétszer mondania nekem, amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a butikot.

Kiérve a friss levegőre, azonnal egy pad után kezdtem kutatni. Hosszú óráknak tűnő percek után végre megjelent a húgom is, és tovább indultunk a következő állomáshoz.

Ezután egészen délután négyig jártuk a boltokat és nekem már kezdett fájni a lában. Nem is értettem, hogy ő hogyan bírja az egész napos járkálást.

- Élvezd már egy kicsit a napsütést és mosolyogj! – karolt belém újfent. – Csak két hetem van rá, hogy jobb formába hozzalak lelkileg, de ehhez az az első lépés, hogy jól érezd magad a bőrödben. Úgyhogy, mosolyt fel! Kitartás, már nincs sok vissza! - kacsintott rám, majd tovább húzott.

Mikor végre visszaértünk a házukba, én azonnal leültem a kanapéra és kibújtam a cipőmből. Szörnyen törte már a lábamat és jó volt végre megszabadulni tőle. Egy mély sóhaj után hátradőltem, és csak ekkor tűnt fel, mennyire éhes is vagyok már. A hasam nagyot korgott, mire Lizzy nevetve dobta le magát mellém.

- Ahogy hallom, éhes vagy. Mindjárt összedobunk valami kaját, de előbb nekem is szükségem van egy perc pihenésre.

- Nocsak! Pedig azt hittem, te sosem fáradsz el! – böktem őt oldalba.

- Hát, látod, néha nekem is sok a vásárlásból – nevetett fel, majd lassan feltápászkodott. – Na, gyere! Már így is kicsit késében vagyunk.

- Honnan? – nyögtem fel lemondóan.

- Tulajdonképpen semmi lényeges, csak egy népszerű szórakozóhely, ahová elviszlek téged ma este, hogy végre bepasizz.

- Azt hittem, tisztában vvagy vele, mi számít nekem. Kétlem, hogy olyan férfit találnánk egy ilyen helyen, aki nem dohányzik, nem drogozik, nem túl nyomulós, nem alkoholista és legfőképpen nem részeg!

- Persze, nem mindenki Dr. Cullen – horkantott fel.

- Azt hittem, azt akarod, hogy elfelejtsem őt, mégis mindig te juttatod az eszembe – vontam fel a szemöldökömet, pedig közben igazat adtam neki. – De azért lássuk be, hogy ő sem tökéletes. Tegyük hozzá akkor még azt is, hogy nem csak játszadozik a nőkkel.

- Oké, de akkor egyet húzzunk is ki. A részeget, ugyanis ma este te is az leszel. nem várhatod el egy férfitól sem, hogy ő meg ne igyon. Nem, nem, nem!  - tartotta fel azonnal a kezeit, amint tiltakozni kezdtem volna. – Tudatodnál leszel, csak éppen annyit iszol, hogy feloldódjál. Ez a visszafogottság nem minden pasit vonz, ha viszont magabiztos vagy, rögtön felfigyelnek rád.

- És mi értelme van annak, hogy nem önmagamat adom? – vontam fel a szemöldökömet.

- Tudod mit? Nem válaszolok több kérdésre. Este minden világossá válik majd. Megígértem, hogy ez a nap csakis a tiéd lesz, te pedig beleegyeztél. Pont.

Közben összedobott két szendvicset, amit aztán egy tálcára téve, velem a nyomában, felvitt a szobájába. Miközben a szendvicsemet ettem, ő nekilátott kiválasztani a ruhánkat estére, majd beparancsolt engem a fürdőbe, hogy gyorsan zuhanyozzam le. Amikor kiléptem, egy szál törölközőben a fürdőből, a ruhám már az ágyra kikészítve várt rám, az ágy lábánál a cipőmmel.

- Gyorsan lezuhanyozom én is, addig te öltözz fel! Utána még megcsinálom a sminkedet és készen is leszel.

A következő pillanatban már ott sem volt. Amíg ő a fürdőszobában volt, én jobban szemügyre vettem a ruhát, amit kiválasztott nekem. Örültem, hogy nem erőltette a vásárlás során az olyan ruhákat, amiket én túl kihívónak találtam magamhoz képest. Abban úgysem tudtam volna ténylegesen ellazulni. Az egyetlen gondot a cipő jelentette, ami ugyanis egy magas sarkú volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogok én ebben eljutni egyáltalán a bejárati ajtóig, vagy ami még rosszabb, a lépcső aljáig.

A magas sarok azonban végül nem is okozott olyan nagy gondot, mint azt elsőre gondoltam. Egész ügyesen, anélkül, hogy kitörtem volna a bokámat, vagy elestem volna, tettem pár kört a szobában. Liz meg is jegyezte, hogy ő is azt hitte, hogy több gondom lesz majd vele, de szerencsére nem így történt. Talán nem is nézünk olyan rossz este elébe…

A bejárati ajtó előtt állva, a húgom a kezembe nyomott egy kisebb táskát, majd a taxi felé kormányzott. Végig szorosan mellettem haladt, hogy ha esetleg mégis megbotlanék, akkor azonnal el tudjon kapni, de ez nagy szerencsémre nem történt meg. Még az este első fele is egészen jól sikerült. Kicsit táncoltunk, ami nekem nem ment olyan jól még, főleg nem ebben a cipőben, így inkább leültünk a bárpulthoz és beszélgettünk.

- Odanézz, az a helyes pasi egyfolytában téged bámul! – bökött a fejével mögém, mire én lassan hátra fordultam. Nem messze tőlünk, a pultnak dőlve egy fiatal, huszonéves srác állt, és tényleg engem nézett. A tekintetem egy pillanatra összetalálkozott az övével, így volt alkalmam megcsodálni azokat a gyönyörű, sötétbarna íriszeket. A fejemet azonnal visszafordítottam Lizzy felé. – Akkor én most szerintem kimegyek a mosdóba – állt fel a székéről vigyorogva, majd magához vette a táskáját. – Nem kell félned, rajtad tartom a szemem – hajolt még oda a fülemhez, hogy belesuttogjon, majd elsétált.

Én a koktélomat kavargattam a benne lévő szívószálammal és csak néztem magam mellé a pultra. Egyszer csak egy kezet éreztem meg a derekamon, mire azonnal hátra kaptam a tekintetemet. Az a fiú állt mögöttem, akit az előbb Lizzy is mondott.

- Szia, szabad ez a szék? – mutatott arra a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még a húgom ült.

- Ülj le nyugodtan – mosolyodtam el.

- Köszi – jelent meg apró vigyor az arcán. – Ha jól gondolom, te nem idevalósi vagy – foglalt helyet velem szemben.

- Ezt meg miből gondolod? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet.

- Onnan, hogy még sosem láttalak téged itt. Ebben biztos vagyok, mert egy ilyen szépséget, mint te, biztosan észrevettem volna.

- Nem is jártam még itt – vallottam be enyhén elpirulva az előbbi bóktól. – De akkor ezek szerint te idevalósi vagy… - találgattam.

- Pontosabban Port Angeles-i – vigyorodott el. – Csak néha jó kimozdulni az otthoni körökből. Seattle pontosan jó erre a célra. Néha eljárok ide hétvégenként. Egyébként Zach vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit én azonnal el is fogadtam. Egész szimpatikus volt a srác.

- Esme – mosolyogtam rá.

- Esme… hm… és mondd csak, te hova valósi vagy?

- Forks – feleltem egyszerűen, majd már készültem volna belekezdeni a magyarázatba, hogy merre is van az, amikor ő közölte, hogy nagyon is jól tudja.

- És mit tanulsz? – jött a következő kérdés.

- Tulajdonképpen, én inkább tanítok – feleltem lehajtott fejjel. Tudtam, hogy innen következnek majd a kényes témák.

- Na, nem, ezt nem adod be nekem!  - nevetett fel a fejét rázva. – Kizárt, hogy több legyél huszonnégynél! És még így is sokat mondtam talán.

- Igazság szerint huszonhárom éves vagyok, de tényleg tanítok.

- Ezt nem értem – ráncolta a homlokát elgondolkodva.

- Khm… a szüleim… ők meghaltak, amikor kicsi voltam, ezért árvaházba kerültem. Azóta is ott élek, tanítva a gyerekeket – fordítottam el a tekintetemet róla.

- És ezt te most komolyan szégyelled? – A hangjából hitetlenkedést hallottam ki, ami erősen meglepett.

- Nem tudhatod, hányan lenéztek már emiatt – csóváltam meg a fejemet. – Az lep meg, hogy te nem tartozol közéjük.

- Szerintem az, hogy valaki árvaházban nevelkedik, de mégis céltudatos és egész személyiség lesz belőle, az nagyon is figyelemre méltó – érintette meg a kézfejemet. – Hú, ez most nagyon úgy hangozhatott, mintha csak le akarnálak venni a lábadról, de hidd el, hogy nem így van. Vagyis de, örülnék neki, ha eljönnél velem táncolni egy kicsit – vigyorodott el.

- Talán el is fogadom – mosolyogtam rá. Talán tévedtem a velem egykorú fiúkkal kapcsolatban. Ő például pont olyan volt, akivel boldogan összeismerkedtem volna jobban is. Már csak egy félelmem volt, a tapasztalatlanságom. A többi, ami miatt még távolságot tartottam tőle, egy szóval megfogalmazható volt: Carlisle. Saját magamat sem értettem, de minél többet megtudtam erről a fiúról és minél inkább rájöttem, hogy őt kerestem egészen idáig, annál inkább vágytam arra, hogy Dr. Cullen egyszer csak feltűnjön a táncolók között. Pedig Zach tökéletesen viselkedett velem egész este, mégsem volt elég jó.

- Úgy látom, kezdesz fáradt lenni – húzott magához közelebb, majd arrébb vont az asztalokhoz. – Iszol valamit? – kérdezte mosolyogva.

- Köszi, nem – ráztam meg a fejem. – Tökéletesen megvagyok alkohol nélkül is.

- Miért nem találkoztunk mi hamarabb… - sóhajtott fel, mire én meglepetten kaptam rá a tekintetem.

- Hogy érted ezt? Talán van… van valakid? – kérdeztem kissé sértetten.

- Nem, erről szó sincs, de azért köszi a feltételezést – vigyorgott rám, mire én bocsánatkérően pislogtam vissza. – Az az igazság, hogy nyár végén elutazom – hajolt kicsit közelebb hozzám. – Idén befejeztem az egyetemet és rögtön kaptam is egy állást, de… Londonban. Pedig… olyan szívesen megcsókolnálak most – súgta egészen halkan, nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő. – Ha előbb találkoztunk volna, mondjuk tavaly nyáron, akkor nem aggódnék a távolság miatt, de így… - húzta végig az orra hegyét az arccsontomon, én pedig lassan kezdtem pánikba esni. Elfordítottam a fejemet és kicsit arrébb húzódtam, majd egy mély levegőt vettem. – Ne haragudj – hallottam még egészen halkan a bocsánat kérését.

- Nem csak miattad nem lehet, én sem állok rá készen – ráztam meg a fejemet.

- Talán nemrégen szakítottál a pasiddal, vagy mi?

- Mondjuk úgy, még azelőtt dobott, hogy bármi is lett volna közöttünk – vallottam be. – Csak az a baj, hogy mindez két napja volt. De úgysem lett volna nagy jövője annak a kapcsolatnak – hazudtam.

- Sajnálom. Azt is, hogy így letámadtalak. Tényleg nem olyan lánynak tűnsz, aki csak úgy beadja a derekát – mosolygott rám elismerően.

- Én ezt tartom normálisnak – vontam meg a vállam, holott nagyon jól tudtam, hogy ha Carlisle most felbukkanna és hirtelen megcsókolna, eszembe sem jutna ellenkezni.

- Ne haragudj, nővérkém, de indulnunk kell – jelent meg egyszer csak mellettem Liz, miközben a derekamra tette a kezét. - Remélem, kiszórakoztátok magatokat az este.

- Egy perc, és megyek, rendben? - néztem rá mosolyogva, mire ő felvonta a szemöldökét.

- Oké... már itt sem vagyok – hátrált el tőlünk, aztán már el is tűnt.

- Szeretnék még veled találkozni, mielőtt elutazom – szólalt meg azonnal. - Ugye megoldható? Nem feltétlen ilyen bulira gondoltam, hanem valamilyen nyugisabb helyre.

- Hát, nem is tudom... - haraptam bele az alsó ajkamba.

- Add meg a számodat, és felhívlak, ha megint Seattle-ben leszek. Aztán megdumálunk egy időpontot – ajánlotta.

- Rendben – egyeztem bele végül.

- Köszi – mosolyodott el, miközben felém nyújtotta a telefonját. - Megtudhatnám még a vezetéknevedet is hozzá?

- Persze, ha engem is be akarsz rendszerezni a többiek közé – nevettem fel.

- Ez eszembe sem jutott – érintette meg az ujjaival az arcomat, hogy maga felé fordítsa. - Tényleg hívni foglak – ígérte meg.

- Platt – mondtam, átadva neki a telefont. - Örültem a találkozásnak. Jó volt beszélgetni veled – álltam fel a székemről.

- Én szintén – hajolt oda hozzám, majd egy hirtelen puszit nyomott az arcomra, egészen a fülem tövéhez. - Majd hívlak – suttogta, majd rám kacsintott. - Forksban is meglátogathatlak, ha már nem lennél itt?

- Ha felhívsz, igen – mosolyogtam, majd intettem még egyet és elindultam kifelé.

Amint kiértem a friss levegőre, megtorpantam és mélyet szippantottam a kinti levegőből. Nem is alakult olyan rosszul ez az első este.

Zach már másnap délután felkeresett. Annyira bizakodó volt a hangja az újralátás reményében, hogy képtelen voltam nemet mondani neki.

- Pont ő a neked való fiú! – kiáltott fel Liz másnap reggel.

- Ugyan, még csak nem is találkoztál vele! Egyébként is, a nyár végén elutazik…

- És ez miért baj? Esme, nyár van! Élvezd ki egy kicsit a szabadidődet! Ha pedig komolyabbra fordulna köztetek a dolog, még mindig ott van a távkapcsolat.

 - Tudod, hogy én nem vagyok a nyári kalandok híve – motyogtam rosszallóan. – Másfelől pedig, én koppannék talán a legnagyobbat, ha a későbbiekben ennek rossz vége lenne. Ha Carlisle-t is ilyen nehezen engedem el, pedig még csak alig ismerem, akkor Zach-kel mi lenne?

- Ne törd ezen a fejedet, inkább élvezd ki a megadatott lehetőséget! Zach egy rendes srácnak tűnik, szóval ne ereszd el!

A napok ezután olyan gyorsan teltek el, hogy feleszmélni sem volt időm. Liz minden egyes percemet lekötötte. Képtelen volt egy kis nyugalmat meghagyni nekem, de talán ezt nem is bántam annyira. Így legalább nem jutott eszembe egyfolytában Carlisle. Bár az érzéseim kétség kívül nem csillapodtak iránta, de valahogy megpróbáltam kizárni ezeket a mindennapjaimból. Így amikor legközelebb összefutottam Zach-kel, egy kissé jobban viszonyultam a közelségéhez.

- Helló, Szépségem! – ölelt át, amint meglátott, majd két puszit nyomott az arcomra.

- Szia Zach – mosolyodtam el.

- Már alig vártam, hogy újra láthassalak – karolta át a vállamat. – Úgy látom, még jobban nézel ki, mint legutóbb, kipihentebbnek látszol.

- Kétség kívül többet aludtam az elmúlt napokban – sóhajtottam fel.

- Na, és hol hagytad a húgodat? Vagy ma nem vele jöttél?

- Ó, dehogynem! – nevettem fel. – Elhatározta, hogy minden este elvisz engem valahova, hogy kiszakadjak végre az unalmas hétköznapokból.

- Jól teszi – bólintott rá, majd a kezét a derekamra csúsztatva másfelé irányított.

- A bejárat nem arra van? – húztam össze a szemeimet a másik irányba pillantva. Egy pillanatra megijedtem, de a rossz gondolatokat azonnal elhessegettem a fejemből.

- De igen – bólogatott. – Ne aggódj, semmilyen hátsó szándékom nincsen, csak ismerem a tulajt – kacsintott rám. – Simán beenged minket belépő nélkül is.

- Oh – nyögtem ki igen értelmesen.

Ezután az esténk fantasztikusan telt el. Zach egész végig úgy viselkedett velem, mint egy nagyon jó baráttal, és ezért hálás voltam neki. Bár ezt ő nem tudhatta, én nem is akartam, hogy több legyen közöttünk. Az első csókot olyantól akartam kapni, akivel nem csak pár alkalom erejéig találkozunk. Zach-et lehet, hogy soha többé nem látom majd, miután elutazik. Nem akartam vele elrontani ezt a barátságot.

Abban a két hétben, amit a húgommal töltöttem, mindössze három alkalommal találkoztunk végül. Az utolsó alkalommal, amikor már mi is tisztában voltunk ezzel, elég nehezen búcsúztunk el egymástól. Ő megígértette velem, hogy továbbra is tartani fogjuk majd a kapcsolatot, én pedig vele, hogy ha újra hazajön, akkor feltétlenül felhív majd. Búcsúzáskor még megöleltük egymást, ő pedig még egy puszit nyomott az arcomra, egészen közel a számhoz, amitől egy kissé megremegtem. Így váltunk végül el egymástól.

Demetrit csak két nappal a hazautazásom előtt ismerhettem meg. Lizen annyira látszott, hogy odáig van érte és olyan szerelemmel nézett rá, hogy többé nem voltak kétségeim a kapcsolatukat illetően. Demetrivel is elbeszélgettem és rajta is látszott, mennyire szereti a húgomat. Ezek után már semmi okom nem volt aggódni. Emma és Nick is kedvelték őt, így más már nem állhatott a szerelmük útjába. Be kellett vallanom magamnak, hogy kicsit még irigyeltem is őket ezért. A húgomnak megadatott az, amiről én az eddigi huszonhárom évem alatt csak álmodoztam. Teljes élet egy családban, ahol úgy bánnak veled a nevelőszüleid, mintha a saját gyerekük lennél. Megtapasztalta a szerelmet, a teljes odaadást és a törődést. Azt hiszem, senki nem vágyhat ennél többre, aki csak egy kicsit is tudja, mit jelentenek ezek a dolgok.

6. fejezet - Kétségek

Sziasztok!

Nos, meg is érkeztem az új fejezettel, amiben végre lesz egy kicsit több izgalom:) Remélem, tetszeni fog! És nem is írok most hozzá többet, így is annyit vártatok már rá... Élvezzétek!:)

Puszi, Juliet

Carlisle szemszöge

Miután kinyomtam a lányom hívását, zaklatottan indultam el az irodám felé. Szükségem volt most az egyedüllétre és ezt máshol nem kaphattam meg. Gondolkoznom kellett a továbbiakon. Leülve a székembe, az elhatározás már meg is fogalmazódott bennem. Ezen túl nem fogok ellátogatni az árvaházba. Bármennyire is jó lenne őt látni minden ilyen alkalommal, nem tehetem meg. Már csak a pénteki napot kell valahogyan megoldani. Talán fel kéne hívnom, hogy nem kell visszajönnie kontrollra. De az túlságosan is átlátszó lenne, megbántani pedig nem szeretném őt. Jobb lesz, ha csak egyszerűen soha többé nem lát engem és hamarosan el is fog felejteni. Talán még a költözés gondolatát is megfontolhatnám. Ezt az ötletet azonban azonnal elvetettem. A családom itt érzi jól magát és én nem fogok megfutamodni egy embernő miatt. Ha eddig képes voltam nélküle élni, akkor továbbra is menni fog. Ahogyan neki is visszazökken majd az eredeti kerékvágásba az élete. És mind a ketten ugyanúgy élhetünk tovább, mint a találkozásunk előtt.

A napom további része eseménymentesen telt, ezért a maradék időmben az irodámban tartózkodtam. Senki sem zavart és ez így volt most jó. Hazaérve azonban a lányom harminckét fogas vigyorával találtam szemben magam, mire azonnal megvilágosodtam.

- Te ezt tudtad előre, igaz? – kérdeztem halk hangon, miközben végig tartottam vele a szemkontaktust. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elveszítsem a fejemet.

- Igen, tudtam! – jelentette ki határozottan. – És még mindig úgy gondolom, hogy őrültség ezt csinálnod. Csak mind a ketten szenvedni fogtok! Szerinted el tud majd téged felejteni, miután majdnem megcsókoltad őt? Láttam, mi fog történni vele, ha nem találkoztok többször. Azt fogja hinni, tényleg csak egy futó ábránd voltál a számára. Charles végül meg fogja őt győzni és tőle nem kapja majd meg azt a szerelmet, amit megérdemelne!

- Tőlem pedig azt az éltetet, ami járna neki! – mordultam fel. – Az én érzéseimbe neked nincsen beleszólásod – szorítottam össze a fogaimat.

- Carlisle! – tette a vállamra a kezét Edward.

- Semmi gond, láttam, hogy így fog reagálni, majd megnyugszik – vonta meg a vállát legkisebb lányom, majd sarkon fordult és elindult az emeletre vezető lépcső felé. – Csak tartsd észben, amit mondtam – fordult még vissza egy pillanatra. – Esme csak veled lehet boldog. Az az Evenson tönkre fogja tenni őt, ha nem lépsz közbe időben.

A következő pillanatban már ott sem volt. Fáradt érzéssel ültem le a kanapéra és az arcomat azonnal a tenyereimbe temettem. Lehet, hogy Alice-nek igaza van, de képtelen vagyok tönkretenni az életét.

- Nem tennéd tönkre – szólalt meg halkan Edward.

- Carlisle, miután én megismertem Edwardot, már teljesen mindegy volt, hogy kivel találkoztam, mert mindenkiben csak őt kerestem. A tekintetét, a haja színét… - suttogta Bella. – Előtte sosem tudtam, mi az a szerelem, hiszen sosem tapasztaltam ilyet előtte. De azt tudtam, hogy úgy, mint hozzá, még soha senkihez sem kötődtem. Esme ebben nagyon hasonlít rám. Már az első pillanatban látszott, hogy odavan érted, ahogyan te is őérte. Ha nem lehet veled, sosem lehet igazán boldog. Ezzel talán már most is tisztában van.

- De ha velem van, akkor sem lehet teljesen boldog. Hiszen még olyan fiatal! Előtte van az egész élet! Tanulni akar, egyetemre járni, aztán gyerekeket szülni. Én pedig mindezt egyetlen mozdulatommal elvehetném tőle.

- Akkor sem az az egyetlen mód, hogy távol tartod magadat tőle – csóválta meg a fejét. – Így csak mind a kettőtöknek rossz lesz.

- Nem tehetek mást! Alig töltöttünk el pár percet kettesben az irodában, és én majdnem elgyengültem. Ezt nem engedhetem meg magamnak többször. Inkább okozok neki ezzel fájdalmat, mint hogy tönkretegyem őt.

- Nem kell rögtön elmondanod neki, hogy mik vagyunk – vetette fel az ötletet.

- És mégis meddig várjak? – vontam fel a szemöldököm. – Amíg leérettségizik, majd lediplomázik? Ezt te sem gondolhattad komolyan. És akkor is ott van még a gyerek téma… - emlékeztettem. – És utána mit mondanék neki? Miért nem mondtam el előbb, hogy mik vagyunk?

- Ha szeret téged, veled marad – kulcsolta össze Edward ujjaival a sajátjait.

- Lehet, hogy ez neked most természetes, Bella – csóváltam meg a fejemet. – De ha évekig hazugságban kell élnie, és aztán kiderül az igazság, sosem szerzem vissza a bizalmát, még ha el is magyarázom neki, hogy mindezt a saját érdekében tettem. Ha már tönkre kell tennem az életét, akkor igenis tudnia kell, hogy mire vállalkozik azzal, ha velem van.

- Tégy úgy, ahogyan te jónak látod – sóhajtott végül Edward, pár perc csend után. – De Alice szavait mindig tartsd fejben. Láttam, mi fog történni Esmével, ha távol maradsz tőle. És valóban nem volt szép látvány, de… tudom, hogy én nem szólhatok bele ebbe.

- Köszönöm, Edward – néztem rá hálásan. – Azt hiszem, most elmegyek vadászni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet.

- Rendben – bólintott rá, majd felállt a kanapéról és Bella szinte pontosan vele együtt mozogva ugyanígy tett. Bár hangosan sosem mondtam volna ki, az ő szerelmük teljesen olyan volt, mint amilyenre én is vágytam. Nem estek túlzásokba, legalábbis családi körökön belül sohasem, mégis olyan odaadással szerették egymás, hogy az teljesen látható volt. Elég volt csak egymáshoz érniük, megfogniuk a másik kezét. – Próbáld meg kikapcsolni a gondolataidat, Apa – szólalt meg ismét. – Szükséged van egy kis kikapcsolódásra – mosolygott rám szelíden, majd kézen fogva elindultak felfelé az emeletre.

Nem foglalkoztam olyan kis apróságokkal, mint hogy átöltözzek, helyette úgy, ahogy voltam, kisétáltam az ajtón, majd belevetettem magam az erdő sűrűjébe. Nem kellett sokat futnom ahhoz, hogy megérezzem egy őzcsorda illatát. A méreg azonnal elkezdett összegyűlni a számban, az agyamat pedig szépen lassan elhomályosította a vörös köd. Ész nélkül vetettem rá magamat az egyik jól megtermett példányra, majd miután azzal végeztem, egy másik után iramodtam. Aztán jött a következő, és az az utáni… Amint az utolsó csepp vér is eltűnt az állat ereiből, elengedtem a tetemet, ami így tehetetlenül hullott a földre. Végignézve a pusztításomon, elborzadtam magamtól. Tudtam jól, hogy csak akkor vadászom ennyire mohón, amikor zaklatott vagyok, vagy esetleg túl régen vadásztam. Most azonban az első tűnt ésszerűbbnek. Bár már több száz éve tartózkodom az embervértől és Esme közelében lenni sem volt annyira megterhelő, az ő vére mégis sokkal édesebbnek tűnt, mint bármelyik másik emberé a földön. Ez pedig azért még az én önuralmamat is próbára tette, de az a tény, hogy egyszer sem vesztettem el a fejemet, kissé megnyugtatott.

Amint egy kissé megnyugodtam és az állatvér elkezdett felerősíteni, rögtön visszajöttek a vadászat előtti érzéseim. Hirtelen hatalmas hiányvágy tört rám, amit jelen pillanatban csakis Esme tudott volna enyhíteni. Szükségem volt arra, hogy legalább láthassam őt. Tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele. Olyan hirtelen kellett otthagynom őt a kórházban, hogy még arra sem gondoltam, hogyan jut majd haza.

A lábaim önkéntelenül indultak meg előre. Nem gondolkoztam, csak egyszerűen futottam keresztül az erdőn. Amikor azonban a fák ritkulni kezdtek, lelassítottam, majd mikor elértem az erdő szélére, a hatalmas épület azonnal a szemeim elé tárult. A csupasz fehér falak szinte világítottak a sötétben, míg az épület ablakai többnyire sötétek voltak. Kivéve egyetlen egyet. A lábaim újra megindultak és én elkezdtem a ház körül mászkálni, lehetséges bejáratot keresve, de végül lemondtam erről. Egyedül az Ő ablaka volt nyitva, de sajnos a föld szintjéről nem láthattam be. Hallottam, ahogyan halkan dúdolgatott magában. A hangja egyszerűen meseszép volt. Mély levegőt vettem, mielőtt felugrottam volna az egyik közelben lévő fára. Még szerencse, hogy az én kifinomult látásommal nem gond a távolság, mert így is tökéletesen láttam őt. A szemeim elkerekedtek, amint megláttam, hogy csak egy törölköző fedte a testét. Ráadásul ezt az egyetlen, vékony kis anyagot is levenni készült magáról. Ó, hogy a francba nem gondol rá, hogy valaki beláthat hozzá? Miért nem húzza el a függönyöket? Gondolatban jól fejbekólintottam magam. Miért is gondolná, hogy valaki leskelődik utána? Erről a fáról egy emberi szem nem látna el addig.

A tekintetemet inkább elfordítottam róla, mert nem akartam illetlen lenni, bármennyire is csábító volt a helyzet. Legszívesebben végignéztem volna, ahogyan felöltözik és megtörölközik, de akkor félő lett volna, hogy nem tudok egy helyben megmaradni ezen a fán. Ezért inkább csak füleltem, hogy halljam, mikor öltözött fel teljesen. Hallottam a hálóingjének a suhogását a levegőben, majd amikor a bőréhez ért, és elképzeltem magam előtt a jelenetet.

Megdermedtem ültömben, ahogyan világossá vált a számomra, hogy mit is csinálok. Még csak alig pár napja ismerem őt, de máris ilyen dolgok jutnak az eszembe. Ez nem helyénvaló. Egy szempillantás alatt megpördültem, majd azonnal meg is dermedtem. Esme mogyoróbarna tekintetével néztem farkasszemet. A homlokát ráncolva nézett ki az ablakon, pontosan abba az irányba, ahol én tartózkodtam. Az nem lehet, hogy észrevett! Vajon mit láthat itt? Az erdő teljesen sötét körülöttem, semmilyen fény nem világít meg engem, amiből észrevehetett volna. Talán csak képzelődik, vagy nem is engem lát.

Végül fellélegezhettem, amikor egy apró fejrázás után elfordult az ablaktól. A függönyöket továbbra sem húzta el és az ablakot sem csukta be. Egy ugrással a szomszédos fán termettem, hogy továbbra is láthassam őt, mert közben átsétált a szobája másik felébe, ahol az ágy is volt. Ledőlt a takaróra, majd csak nézett maga elé. Aztán pár perc eltelte után mélyet sóhajtott, majd magára húzta a takarót és mielőtt még lekapcsolta volna a kislámpát az éjjeliszekrényen, motyogott valamit maga elé. Ezután teljes sötétségbe borult a szoba, én azonban ugyan olyan élesen láttam őt továbbra is. Halványan elmosolyodva ültem le az ágra, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a szemeimet. Gondolataimba merülve figyeltem őt, amint szépen lassan álomba szenderült.

- Carlisle – a halk hang teljesen megrémisztett, mert nem hallottam és nem is éreztem, hogy bárki is a közelben lett volna.

- Jasper – sóhajtottam zavarodottan.

- Nem lenne szabad ilyen védtelenül az erdőben mászkálnod. Ebben az állapotodban bárki könnyen rád támadhat – ugrott föl mellém, majd ő is leült.

- Ugyan, nem jár erre senki sem – legyintettem, majd a tekintetem visszatévedt Esme ablakára.

- Talán jobb lenne, ha beszélnél róla valakinek. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, úgyis ismerem az érzéseidet – mondta halkan.

- Akkor talán jobb lenne, ha felvilágosítanál róluk, mert nekem fogalmam sincs róla, hogy mit érzek – motyogtam.

- Hidd el, magadtól is rá fogsz jönni előbb, vagy utóbb, de ha gondolod, segíthetek egy kicsit – mosolyodott el. – Mesélj nekem Esméről! Mire gondolsz, amikor ránézel?

- Ez… ez bonyolult – csóváltam meg a fejem. - Ő… annyira gyönyörű. Amikor először megláttam, mintha minden megszűnt volna körülöttem, csak őt láttam – magyaráztam, visszaemlékezve arra a bizonyos napra. – Az egész lénye olyan energiát sugárzott magából, aminek képtelen voltam ellenállni. Muszáj volt a közelében lennem.

- Én magam is meglepődtem akkor az érzéseiden – vallotta be. – Tudtam, hogy Alice rejteget valamit előlünk, de azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkol majd.

- Bizonyára látta, hogy ha kikotyogja nekünk, akkor én sohasem teszem be a lábam az árvaházba – húztam el keserűen a számat.

- Mellettem nem kell ilyennek mutatnod magad – nevetett fel halkan. – Én tudom, hogy min mész most keresztül, vagyis csak sejtem, de átérzem a helyzeted.

- Nem, Jasper, ez nem álca – ráztam meg a fejem határozottan. – Ha tudtam volna, hogy mi fog történni, sohasem mentem volna a közelébe. Nem akartam volna ártani neki, ahogyan most sem. Mind a kettőnknek az lett volna a legjobb, ha sosem találkozunk.

- Ezt nem gondolod komolyan – vágott közbe hitetlenkedve. – Carlisle, te teljesen odavagy ezért a nőért! Ne hagyd elmenni! Próbálj meg rövidebb időszakokra a közelében maradni és idővel kontrollálni tudod majd a viselkedésedet a jelenlétében.

- Nem akarok kockáztatni és azt sem, hogy neki rosszabb legyen. Ha belém szeret, azzal az életét kockáztatja.

- Esmét már csak egy hajszál választja el attól, hogy beléd szeressen – nézett határozottan a szemembe, mire én kővé dermedtem. Erre a kijelentésre nem voltam még felkészülve. – Te pedig… nem igazán tudom kibogozni az érzéseidet, de te is csak egy hajszálon függesz. Én nem akarok ebbe beleszólni, természetesen támogatlak téged, bárhogyan is döntesz – emelte fel a kezeit, mielőtt ellenkezhettem volna. – Csak gondold át jól ezt! Jusson eszedbe, hogy miért jöttél ma este ide! Idézz fel minden vele kapcsolatos emléket és úgy dönts! – szorította meg a vállamat. – Én most hazamegyek. Te maradj, ameddig csak szeretnél. Várunk majd haza. És ne aggódj, mindenki melletted lesz. Ez a te döntésed, amivel még Alice sem vitatkozhat.

- Köszönöm, fiam – néztem fel rá.

- Nincs mit, Apa! – mosolyodott el, majd leugrott az ágról. – Ó, és majdnem elfelejtettem, Alice azt üzeni: Tégy belátásod szerint! – kacsintott rám, majd futásnak eredt a házunk felé.

Kissé zavartan pillantottam vissza az árvaház épületére. Fogalmam sem volt róla, mire gondolhatott ezzel Alice. Csak néztem Esmét, amint békésen szuszogott, majd egy dolog hirtelen szöget ütött a fejemben. Az ablaka még mindig nyitva volt, ami azt jelentette, hogy én szabadon bemászhattam volna hozzá, ha akarok. Csak azt nem tudtam, hogy akarok-e. Abban biztos voltam, hogy most másra sem vágytam, mint hogy a közelében lehessek, de mindezt nem úgy akartam megvalósítani, hogy úgymond betörök a szobájába. Azt akartam, hogy ébren legyen és beszélgethessünk, de tudtam, hogy ez teljesen reménytelen gondolat volt a részemről.

Talán erre gondolt Alice az üzenetével. De most vajon mi akkor a helyes? Be kéne hozzá másznom, vagy hátat kéne fordítanom az árvaháznak és örökre eltűnni még a környékéről is? Végül emellett döntöttem. Még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetettem arra a gyönyörű, kipirult arcára, hogy az emlékezetembe véssem minden egyes négyzetcentiméterét, majd leugrottam a faágról és azonnal futásnak eredtem az erdő sűrűje felé, mielőtt még meggondoltam volna magam. Az utam azonban nem hazafelé vezetett. Helyette egy olyan helyre mentem, ahol tényleg nyugodtan gondolkozhattam és sem Esme látványa, sem pedig a családom nem zavarhat.

Ez a gyönyörű rét az erdő mélyén helyezkedett el, messze a turistaösvényektől és minden egyéb, emberek lakta területtől. Csak a természet hangjait lehetett itt felfedezni, így a gondolataim szabadon szárnyalhattak.

Az egész éjszakát a szabadban töltöttem és csak akkor indultam el hazafelé, amikor hajnalodni kezdett. Indulnom kellett a kórházba és nem tehettem meg, hogy elkések. Már korán reggelre ki volt írva egy műtét. Még jó, hogy nekem a fáradtság ilyen téren nem okoz gondot.

Hazaérve éppen csak köszöntem a gyerekeknek, akik közben már az iskolába készülődtek. Gyorsan átöltöztem, majd magamhoz vettem a táskámat és már indultam is volna.

- Carlisle – szólt utánam Jasper, mire visszafordultam az ajtóból. – Mire jutottál? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Pontosan még magam sem tudom – feleltem egyszerűen. – Egyelőre maradok az eredeti tervemnél – sóhajtottam. – Sziasztok! – köszöntem el tőlük, majd kimentem a garázsba és beszálltam az autómba.

Út közben végig azon törtem a fejem, hogy miként valósítom meg a távolság tartási fogadalmamat, ha pénteken Esme visszajön vizitre. Beérve a kórházba, azonnal az irodám felé vettem az irányt. Felvettem a köpenyemet, majd tovább haladtam a folyosókon, benézve a betegeimhez, reggeli vizit gyanánt. Az utam felénél beleütköztem Markba, mire azonnal eszembe jutott a megoldás.

- Mark, lehetne hozzád egy kérésem? – fordultam felé, mire ő csak bólintott és érdeklődve nézett rám, várva, hogy mit kérek tőle.

Esme szemszöge

A másnap gyorsan eltelt, és bár folyamatosan a kérdéseket hallgattam, hogy mi történt a kezemmel, egész nyugodt voltam. Az estét gondolkozással töltöttem, ami miatt igen későn aludtam el. Eléggé fáradtnak is éreztem magam, de most nem törődtem ezzel. Az éjjel végül arra a döntésre jutottam, hogy Dr. Cullen majd felkeres, ha akar. Én biztosan nem fogom őt, hiszen, ő volt az, aki csak úgy faképnél hagyott, miközben éppen meg akart csókolni. Nem értettem a viselkedését. Még csak annyit sem mondott, hogy majd hív, vagy találkozunk. Egyedül a pénteket említette meg, de az viszont még olyan soká lesz! Kezdtem egyre inkább azt hinni, hogy nem is gondolta olyan komolyan, vagy talán nem is akart megcsókolni, csak én értelmeztem félre a jeleket. Hiszen én még az sem tudom, milyen az. Egyetlen férfival sem volt alkalmam még megtapasztalni és talán érdemes lenne egy olyan férfire tartogatnom az elsőt, akivel tényleg komolyra fordulhat a dolog. A probléma csak az volt, hogy míg a gondolataimban Dr. Cullen nagyon is ilyen férfi volt, a valóságban ez a kapcsolat több ponton is zátonyba futott. Először a korkülönbség, ami csaknem tíz év közöttünk. Bár tudom, hogy ez nem jelentene akadályt, hiszen eddig is nagyon jól kijöttünk egymással és el tudtunk beszélgetni. Mégis, van bennem egy kis félsz amiatt, hogy számára talán én csak egy játékszer lennék, akit kedvére irányítgathat. Mindez annak ellenére, hogy eddig semmi jel nem utalt erre. Valamint bizonyára sok nővel volt már dolga, nekem viszont még egyetlen kapcsolatom sem volt. Biztosan elszúrnék valamit. Harmadszorra pedig a továbbtanulásom jelentett akadályt. Ő is tudta, hogy arról álmodom, hogy egyetemre járhassak és tanulhassak. Ő viszont mindemellett tovább dolgozna. Ami vagy azzal járna, hogy megnőne a távolság közöttünk és csak ritkábban találkozhatnánk, vagy el kéne költöznie, ami azért elég korai lenne, figyelembe véve még azt is, hogy hat gyereket magával kéne vinnie. De miért is gondolkodom én már egy kapcsolaton? Még csak meg sem csókolt, valószínűleg ő már el is felejtette a tegnap történteket. Majd pénteken mindenre fény derül. Meg lesz rá a lehetősége, hogy lépjen, ha akar.

A hétköznapok ezután gyorsan elteltek és én azon kaptam magam, hogy csütörtökön este izgatottan mozgolódtam a vacsoraasztalnál és este is csak nehezen aludtam el. Folyamatosan a másnap járt a fejemben. Amikor pedig mégis sikerült elaludnom, folyton rémálmok gyötörtek. Egyiknek sem volt értelme, abban a pillanatban viszont, amikor „átéltem” őket, borzasztóak voltak. Ennek köszönhetően pénteken reggel karikás szemekkel és sápadt arccal ébredtem. Remek! Ha Dr. Cullen eddig akart is valamit tőlem, ma biztosan megváltozik a véleménye, amikor meglát.

Bosszankodva kezdtem el készülődni és próbáltam meg eltüntetni a fáradtság jeleit az arcomról. Megmosakodtam, majd gyorsan felöltöztem. A ruhaválasztás azonban ismét gondot okozott. Nem akartam semmi kihívót vagy különlegeset felvenni, hiszen az is lehet, hogy tényleg csak félreértelmeztem őt és nem akar tőlem semmit. Ez esetben pedig nem szeretném magamat nevetségessé tenni. Így végül maradtam az egyszerű öltözetnél, de még így is vagy negyed óráig álltam a szekrényem előtt, mire választottam.

Jaj, Esme, nyugodj már meg! Nem szoktál te ilyenek miatt idegeskedni! – mondogattam magamban egyfolytában, az önbizalmam azonban nem nagyon akart előjönni.

- Hű, Esme, jól nézel ki – jegyezte meg elismerően Christine, amikor meglátott a folyosón. – Így biztosan elkápráztatod majd a dokit – kacsintott rám vigyorogva. Ugyan a majdnem csókot egy szóval sem említettem senkinek sem, azt már mind tudták, hogy a legutóbbi alkalommal Dr. Cullen látott el és ma is ő lesz ott.

- Köszi – mosolyogtam rá. – Biztos nem túl kihívó? – kérdeztem bizonytalanul.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Ha a doki így sem veszi a célzást, akkor elég nagy hülye – vigyorgott. – Na, menj, mielőtt még elkésel!

Egy köszönés után útnak is indultam a kórház felé. Meg sem lepődtem rajta, hogy milyen gyorsan odaértem. Túlságosan is izgatott voltam, de egyszerűen képtelen voltam megnyugodni. Csak akkor torpantam meg, mikor beléptem a bejáraton. Bármennyire is szívesen jöttem most ide, azért még mindig tartózkodtam ettől a helytől. Elsétáltam a váróterembe, majd leültem egy szabad helyre. Az órát nézve vártam, hogy leteljen az a tíz perc, ami még hátra volt tíz óráig, de amikor még újabb tíz perccel később sem hívott be, kissé elszomorodtam, pedig tudtam, hogy az ilyen időpontokat nem szabad komolynak venni. Öt perc múlva azonban mégis kinyitódott a vizsgáló ajtaja, de nem az lépett ki rajta, akire számítottam.

- Miss. Platt – nézett körül a várakozó tömegen, majd a szeme meg is akadt rajtam. – Kérem, fáradjon be!

Az első gondolatom mindjárt az volt, hogy talán Dr. Cullen bent vár és ez az orvos csak szólni jött ki, de csalódnom kellett, amikor belépve a fehér szobába, rajtunk kívül senki más nem tartózkodott bent.

- Hol van Dr. Cullen? – fordultam az orvos felé. – Azt mondta, ma tízre jöjjek.

- Igen, tisztában vagyok vele – bólintott rá. – Dr. Cullen azonban kicsit előrébb vette a családi kirándulás kezdetét és már ma reggel elutazott. Engem kért meg, hogy helyettesítsem őt a mai napon és átadta a mára kiírt betegeinek a listáját. Én Dr. Sloan vagyok – nyújtotta felém a kezét mosolyogva, amit én el is fogadtam, de már koránt sem olyan jó kedvvel, mint ahogyan megérkeztem. Bár ez az orvos is elég jóképű volt, és még ha akarta, sem tudta volna rejtegetni a kidolgozott felsőtestét, de Dr. Cullen mellett szinte eltörpült ez a férfi. – Üljön le, kérem az asztalra – bökött fejével az említett tárgy felé. – Voltak panaszai az elmúlt napokban? Esetleg fájt a keze, vagy érzett zsibbadást? – kérdezte.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem. – Nem erőltettem meg, de nem volt szükség a borogatásra sem.

- Ezt örömmel hallom. Ezek szerint, rohamosan javul a sérülése – mosolyodott el halványan, miközben lassan elkezdte leszedni a kezemről a rögzítőt. – Szóljon, ha fájdalmat érez – pillantott fel rám közben. – Úgy látom, minden a legnagyobb rendben – jelentette ki, miután alaposan végigtapogatta a csuklómat. – Azért még teszek rá egy kötést, és jó lenne, ha még pár napig nem erőltetné meg túlzottan. Valamint írok fel rá egy krémet, amit gyógyszertárban ki is tud váltani. Azzal naponta kétszer, reggel és este, kenje be a sérült területet és pár nap múlva már újra a régi lesz a keze.

- Köszönöm – motyogtam.

- Ez a dolgom – biccentett.

Miután valami krémmel jó alaposan bekente a csuklómat, egy rögzítő fáslival körbetekerte és már készen is voltam.

- Itt a recept – nyújtotta át a kis papírt, miután aláírta azt. – Vigyázzon magára! További jó napot kívánok – mosolygott rám.

- Köszönöm – mondtam ismét. – Viszlát, Dr. Sloan! – köszöntem el.

- Viszlát, Miss. Platt!

Kilépve a vizsgálóból, azonnal a kórház kijárata felé vettem az irányt. Semmi kedvem nem volt tovább itt maradni és értelme sem lett volna. Sietős léptekkel hagytam el az épületet és azonnal hazarohantam. Közeledve az árvaház felé, hirtelen egy teljesen más ötlet fogalmazódott meg bennem. Nem akartam Christine sajnálkozását hallgatni, ezért egy kicsi mellékösvényen lefordultam, be az erdőbe. A lépéseim azonnal lelassultak, de nem álltam meg. Hosszú perceken keresztül csak sétáltam egyre mélyebbre az erdőben. Nem érdekelt, hogy hogyan jutok majd vissza vagy, hogy nem tévedek-e el, gondolkodás nélkül fordultam arra az ösvényen, amerre a testem vitt. Nem értettem saját magamat. Miért borít ki ennyire az, hogy nem Dr. Cullen látott el ismét engem? Valószínűleg tényleg csak előrébb hozták az indulásuk napját. Mégis rossz érzés volt, hogy nem láthattam őt.

Egészen addig bóklásztam az erdőben, amíg el nem kezdett alkonyodni, és ez rögtön megrémített, de még mindig nem akartam hazamenni. Helyette inkább leültem egy fa tövébe és felhúzva a térdeimet, átkaroltam azokat. A zokogás hirtelen tört ki belőlem, amitől csak ideges lettem. Nem lenne szabad ennyire kiborulnom egy ilyen apróság miatt! Bizonyára félreértelmeztem őt legutóbb és igazából semmit nem akar tőlem – mondtam magamban ismét ugyanazt, amit már oly sokszor a hét folyamán.

Idegesen töröltem le a könnyeimet és felálltam a földről. Körülnéztem, hogy merre is kéne elindulnom, majd végül azt az utat választottam, ahonnan jöttem. Tudtam, hogy a többiek majd aggódni fognak értem, de erre az időre most szükségem volt. Egy kis szerencsével már aludni fognak, mire hazaérek, bár nem kellene ebben reménykednem. Chris legutóbb is megvárt.

Visszafelé már sokkal gyorsabban haladtam. Szinte futva vágtam át az erdőn, aminek következtében több ág is megvagdosott az ösvény nyomán. Ez azonban most cseppet sem érdekelt. Az erdő ijesztő hely volt sötétben és nem akartam kint ragadni az éjszakában. Csak akkor nyugodtam meg, amikor meghallottam egy autó hangját, ami valószínűleg a főútról jöhetett. Nem sokkal később ki is értem az útra, hogy folytassam az utat hazafelé. Megérkezve az épület elé, az ajtó azonnal kicsapódott előttem és egy rémült Christinnel találtam szemben magam.

- Te meg mégis hol a francban voltál eddig? – esett nekem azonnal. – Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk érted?

- Hé, Chris, nyugi, semmi bajom, csak egy kis magányra volt szükségem – tettem a vállára a kezemet. – Bocsánat, amiért csak így eltűntem.

- Mi történt veled, Esme? – vonta össze a szemöldökét már-már kétségbe esetten. – Te sosem csináltál ilyet azelőtt – csóválta a fejét.

- Én sem tudom, mi történik, de azt megígérhetem, hogy nem lesz több ilyen. Most már rendben leszek.

- És Dr. Cullen? – lepődött meg. – Azt hittem, legalább vele töltötted a délutánt.

- Dr. Cullen már nincsen a városban – vontam meg a vállamat. – Előrébb hozták a kirándulásukat a családjával és ma már nem is ment be dolgozni.

- Jaj, Esme, annyira sajnálom – mondta együtt érzően.

- Nem kell, Chris – ráztam meg a fejem. – Ha nem akar velem találkozni, én nem erőltetem rá magam. Ha pedig nem ez áll a háttérben, akkor miután hazajöttem Seattle-ből, meg fog keresni.

- Nem kéne ilyen sokat elvárnod tőle – húzta el a száját elgondolkodva. – Nem minden férfi szereti, ha levegőnek nézik őket a nők – figyelmeztetett.

- Majd meglátjuk, mi lesz. Most viszont, ha nem haragszol, elmennék lefeküdni. Fáradt vagyok, holnap pedig utazom Seattle-be és még össze sem pakoltam teljesen.

Miután elköszöntem tőle, felbattyogtam a szobámba, majd úgy, ahogy voltam, befeküdtem az ágyamba és szinte azonnal el is nyomott az álom. A rémálmok azonban nem hagytak aludni. Fél óránként felriadtam szinte, így másnap reggel még rosszabb állapotban ébredtem.

- Te jó ég! – kerekedtek el Anette szemei, amikor meglátott engem a konyhában. – Veled meg mi történt? – lépett oda azonnal hozzám és felemelte az államat.

- Nehéz éjszakám volt – motyogtam. – Készítene nekem valaki egy kávét? Szörnyen fáj a fejem – ültem le az egyik székre, majd az asztalra könyököltem.

- Talán inkább vissza kéne feküdnöd aludni – jegyezte meg Mary. – Tényleg nagyon rosszul nézel ki. Menj vissza az ágyadba, majd mi elkészítjük a reggelit.

- Nem lehet, Lizzy ma délelőtt érkezik és még össze sem pakoltam – morogtam száraz torokkal.

- Szerintem meg fogja érteni és tud majd várni egy kicsit – tette a vállamra a kezét Sarah. – Próbálj meg aludni még egy kicsit, aztán majd felébresztünk, ha megérkezett.

- Köszönöm – ásítottam, miközben nehezen felálltam a székről. Nem sokkal később már az ágyamban feküdtem, szinte félálomban és pár perc múlva aludtam is.

- Esme! Esme, ébredj! – térített magamhoz, számomra igen csak kevés idő után egy lágy hang.

- Hm? – motyogtam bágyadtan. Nem igazán fogtam fel, hogy mi is történik.

- Én vagyok az, Lizzy – simogatta meg az arcomat, mire végre felnyitottam a szemeimet. – Hű, tényleg nem vagy valami jó passzban – csóválta meg a fejét. – Ha gondolod, elhalaszthatjuk az utazást és itt maradhatok még holnapig.

- Nem – könyököltem fel, majd megdörzsöltem a szemeimet. – Jól vagyok, csak keveset aludtam az éjszaka. – Hány óra van? – sóhajtottam.

- Öt – felelt egyszerűen. – Már egy ide itt voltam, de nem akartalak felébreszteni. Összeszedtem neked már pár dolgot, amire feltétlenül szükséged lesz, de a többi már a te feladatod – mosolyodott el gyengéden.

- Köszi – ültem fel nyújtózkodva, majd megöleltem és megpusziltam őt.

- Elmondod, hogy mitől vagy ilyen állapotban? – kérdezte, miután elváltunk egymástól. – Azt hittem, már készen állva fogsz várni az ajtóban, amikor ideérek.

- Közbe jött egy-két dolog – motyogtam.

- Igen, azt gondoltam, mivel nem hívtál fel, hogy mi volt Charles-szal a vacsorán. Várjunk csak! Miatta vagy így magad alatt? – vonta össze a szemöldökét.

- Mondhatjuk így is… - húztam el a számat. – De igazából Dr. Cullen a hibás – vallottam be végül, majd felálltam az ágyról és pakolni kezdtem.

- El is mondod, hogy mi történt, vagy hagyod, hogy teljesen átlyukassza az oldalamat a kíváncsiság? És mi történt a kezeddel? Komolyan… mindent harapófogóval kell belőled kihúzni?

- Elmondom, de mielőtt még kiakadnál, hogy miért nem hívtalak fel azonnal, közlöm veled, hogy azért, mert egyszerre akartam mindent megosztani veled, személyesen – néztem rá egy pillanatra. – Az egész a vacsorán kezdődött – kezdtem bele a mesélésbe. – Charles allergiás rohamot kapott a süteménytől, amit rendelt, ezért mentőt kellett hívni és bevitték őt a kórházba. Mivel én nem voltam sem a családtagja, sem pedig a barátnője, ezért egyik nővér sem akart nekem egy szót sem mondani. Én viszont nem akartam úgy elmenni onnan, hogy legalább azt nem tudom, hogy életben maradt-e egyáltalán, vagy mi van vele. Már régóta várakoztam és fáradt is voltam, ezért elaludtam a folyosón. Dr. Cullen ébresztett fel – mosolyodtam el kissé az emlékre. Akkor még azt hittem, hogy tényleg felfigyelt rám, de most már tudom, hogy ez egyáltalán nincsen így. – Nagyon rendes volt velem. Kiderült, hogy ő látta el Charles-t és készségesen elvezetett a kórterméhez is, hogy a saját szememmel is láthassam őt. Nem volt valami fényes állapotban, de megnyugodtam. Ezután Dr. Cullen felajánlotta, hogy hazavisz, mert éppen akkor járt le a műszakja.

- Ó, csak mond, hogy igent mondtál! – túrt bele a szemeit forgatva a hajába.

- Persze, hogy azt – kuncogtam fel. – Nem utasítottam volna vissza. Ráadásul már hajnali három is elmúlt és nem jöhettem haza egyedül.

- És… gondolom beszélgettetek hazafelé – vonta fel a szemöldökét. – Jaj, Esme, mesélj már!

- Nem jött szóba semmi különös – haraptam kissé zavartan az ajkamba. – Kiderült, hogy a házuk az erdőben van, erre a város széle felé.

- És nem félti ott a gyerekeit? – lepődött meg Lizzy, elkerekedő szemekkel.

- Nekem is pont ez volt az első kérdésem – mosolyogtam. – Erre csak annyit felelt, hogy a gyerekei tudnak vigyázni magukra, de egyébként is kocsival járnak mindenhová. Ma már nem is értem, hogy hogyan, de meg mertem kérdezni tőle, hogy nem nehéz-e egyedül nevelnie őket.

- És, mit válaszolt?

- Azt, hogy elég nehéz neki, mert úgy érzi, nem tud mindent megadni nekik. Hogy eddig a napjai csak a munkájából és a családjából álltak, de még a velük töltött idő alatt sem tudja kárpótolni az anyjuk hiányát. Próbáltam meggyőzni őt arról, hogy a gyerekei imádják őt és nagyon is jó apának tartják – emlékeztem vissza arra a bizonyos útra.

- Gondolom, nem csak erről esett szó köztetek – állapította meg, miután olyan hirtelen hallgattam el.

- Tényleg nem – sóhajtottam. – Azt mondta, hogy szerinte én nagyon is különleges vagyok – sütöttem le a szemeimet, amint kimondtam ezeket a szavakat. A rosszkedvem kezdett elpárologni, de még mindig bizonytalan voltam. Nem értettem az orvos viselkedését.

- Ó, de édes! – nevetett fel Lizzy halkan. – Esme, ez a pasi totál beléd van zúgva! – jelentette ki magabiztosan. – A férfiak csak úgy nem dobálóznak ilyen szavakkal.

- Ezt csak arra mondta, hogy én sokkal felnőttesebben viselkedem a többi korombeli lánynál. De várd csak ki a végét – szusszantottam. – Miután hazavitt, elköszöntem tőle, de semmi más nem történt, mielőtt még találgatni kezdenél – emeltem fel figyelmeztetően a kezeimet, mert láttam, hogy már közbe akart szólni. – Másnap bementem Charles-hoz a kórházba, de nagyon furcsán viselkedett. Egyfolytában azt köszöngette, hogy meglátogattam őt. Elkezdett megint reménykedni, de én megpróbáltam őt ismételten finoman visszautasítani, de ez csak olaj volt a tűzre. Charles teljesen kifordult magából. Elkezdett velem kiabálni, hogy miért mentem el vele vacsorázni, ha nem akarok tőle semmit sem. Mielőtt még bármit is reagálhattam volna rá, megragadta a csuklómat. Meg akarta ígértetni velem, hogy megpróbáljuk ezt a kapcsolatot, de én nem akartam belemenni. Aztán egyszer csak megjelent Dr. Cullen – sóhajtottam fel. – Kiderült, hogy a nővérek nem adtak neki elég gyógyszert és emiatt volt ez a túlzott idegesség.

- Ugye ezt te nem hitted el? – nevetett fel keserűen. – Ennél még én is találtam volna jobb kifogást. Pedig azt hittem, ez a doki nem fogad el kenőpénzt – horkantott fel.

- Nem is ez történt – állítottam meg őt gyorsan. – Dr. Cullen azonnal orvosolta a helyzetet és ezt rögtön azután mondta, hogy elhagytuk a kórtermet. Charles-nak esélye sem volt megvesztegetni őt. Igaz volt az, amit mondott az állapotáról, de azt ő is beismerte, hogy Charles dühe nem csak ebből adódott. Ezután az orvos elvitt az irodájába – folytattam halkan.

- Csak mond, hogy ott végre történt valami! – tette össze a kezeit könyörgően.

- Mindent a maga idejében – intettem le őt. – Szóval… az irodában valahogyan beszédbe elegyedtünk. Mondta, hogy vissza kell mennem majd kontrollra, de mivel én egy héttel később már nem leszek itthon, péntekre hívatott be. Furcsa volt, de kissé úgy tűnt, mintha megijedt volna attól, hogy esetleg Seattle-ben maradok végleg, pedig ez eszembe sem jutott – mosolyodtam el halványan, miközben leültem mellé.

- Ha ez tényleg így van, akkor ez a pasi tényleg beléd zúgott. Mi történt még? – hajolt kicsit közelebb és egyre figyelmesebben hallgatott engem.

- Ellátta a kezemet, de még mielőtt rátette volna a rögzítőt, megkért, hogy ha nincsen sok dolgom, maradjak ott lejegelni a duzzanatot. – Lizzy itt felkuncogott és én pontosan tudtam, hogy miért. – Aztán újra beszélgetni kezdtünk. És nem is tudom, hogy miként, de… uh… nehéz ezt elmagyarázni. A lényeg, hogy majdnem megcsókolt. Legalábbis elég közel jártunk hozzá, de végül megzavartak minket.

- Ezt nem mondod komolyan! - nyögött fel csalódottan. – Esme, a történet eleje óta ezt a részt vártam, úgyhogy mondd, hogy csak viccelsz! – húzta el keserűen a száját.

- Sajnálom, de így történt. Súlyos beteget hoztak a kórházba és neki sürgősen el kellett rohannia a műtőbe. Bocsánatot kért, amiért csak így el kell mennie, majd azon kaptam magam, hogy egyedül állok a kórház folyosóján.

- Várjál, akkor most azért vagy még mindig ennyire kibukva, mert nem csókolt meg? – vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Még ha csak ez lett volna – csóváltam meg a fejem. – Tegnap visszamentem a kórházba kontrollra. Dr. Cullen azt mondta, ő majd behívat, de helyette egy teljesen másik orvos volt ott. Azt mondta, az orvos családja előrébb hozta a kirándulásukat. Dr. Cullen még csak ott sem volt, pedig azt hittem, hogy azok után, ami majdnem kettőnk között történt, majd beszélni akar velem. De sem előtte, sem pedig aznap nem keresett fel, pedig fel is hívhatott volna akár.

- Tehát emiatt borultál ki ennyire – fogta meg a kezemet.

- Tudom, hogy őrültség, de nem tehetek róla. Még csak alig ismerem őt, de mégis olyan érzésem van, mintha mindent tudnék róla. Leszámítva azt a nagy titkot, amit a családjával őrizget, mert abban még mindig biztos vagyok, hogy van ilyen.

- Én nem hibáztatlak ezért. Ha engem akart volna megcsókolni egy ilyen férfi, aztán pedig még csak fel sem keres, én is kiborultam volna.

- Köszi, ez most igazán megnyugtatott – morogtam magam elé.

- Hé, tudod, hogyan értettem – karolta át a vállamat. – Na, de most folytasd a pakolást, mert még ma vissza akarok érni Seattle-be. Ott majd te is elfelejted ezeket a buta gondolatokat és meglátod, pár nap múlva már sokkal tisztábban fogod látni a helyzeted. A hozzáállásod is meg fog változni és könnyebben veszed majd a nehézségeket és az emlékeket, hidd el! – puszilta meg az arcomat.

- Remélem, igazad lesz – sóhajtottam, miközben előhalásztam a szekrény mélyéről egy bőröndöt, majd az eddig kikészített holmikat elkezdtem belepakolni.

- Ebben ne kételkedj! Mellesleg, most végre megismerheted Demetrit is – szélesedett ki a mosolya. – Meglátod, imádni fogod őt. Arról nem is beszélve, hogy talán ad majd néhány tanácsot neked – nevetett halkan. – A férfiak jobban megértik egymás gondolkodásmódját.

- Azért nem egy számomra vadidegen embertől kérnék tanácsot, ha nem baj – néztem fel rá egy pillanatra. – Majd meglátjuk, hogyan alakul.

- Ez már egy pozitív hozzáállás, helyes! – pattant fel. – Jut is eszembe! – nyitotta ki újfent a szekrényemet. – Kell valami jó kis ruci is neked, mert szándékomban áll elvinni téged bulizni, hogy végre ismerkedj egy kicsit új arcokkal is. Ott aztán garantáltan elfelejted majd ezt a dokit, sőt, talán még kedvedre való úriembert is találsz – kacsintott rám.

- Nem hinném, hogy bárki is felül tudná múlni – húztam el a számat. – De a tegnapi nap után már ez sem érdekel. Igazad lehet, talán tényleg csak ennyire van szükségem – értettem vele egyet.

Ha a bulizás tényleg olyan, mint amilyennek azt eddig Liz mesélte, akkor garantáltan jó estéim lesznek Seattle-ben…