7. fejezet - Seattle

Sziasztok!

Ígértem egy frisst ezen a blogon is a két ünnep között így hát meg is hoztam. Bár eléggé az utolsó pillanatban, és lassan már indulok is itthonról, de még fel akartam tenni ebben az évben :) Gondolom ti sem nagyon tudjátok már elolvasni idén, hiszen már mindenki készülődik :D Boldog, sikerekben (és persze frissekben) gazdag új évet kívánok minden kedves olvasómnak! :)

Puszi, Juliet

Carlisle szemszöge

Zsebre tett kezekkel sétálgattam a napsütésben, miközben egy pillanatra sem tudtam kiverni Őt a fejemből. Az agyamat elöntötte az a csodálatos virágillat, ami a mezőn nyíló apró virágokból áradt, és amik pontosan Esme illatát idézték fel bennem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy ilyen gyáva módon megfutamodtam. Elég lett volna csak bemennem a kórházba, behívnom őt a rendelőbe és megbeszélni vele, hogy ami kettőnk között majdnem megtörtént, azt inkább tekintsük semmisnek. De miket is hordok én itt össze?! Két perc alatt ismét elgyengültem volna, ami nagyobb bonyodalmat okozott volna, mint ez a döntésem. Jobb lesz így mind a kettőnknek! Ő azt hiszi majd, hogy számomra semmit sem jelent, én pedig tovább élhetek azzal a tudattal, hogy megmentettem őt saját magamtól. Bár nekem nehéz lesz, ezt az érzést háttérbe kell majd szorítanom. Nem szabad többé találkoznom vele. Ha pedig megjelenik a kórházban, majd valamilyen oknál fogva eltűnök. Legalább addig bírnom kell, amíg ő talál egy neki megfelelő férfit, aki szereti őt és mindent megad majd neki. Ha ezt látni fogom, nekem is könnyebb lesz elengednem őt, hiszen tudni fogom, hogy boldog. Boldogabb, mint amilyen velem lehetne.

- Carlisle, már megint ostobaságokon töröd a fejed – szólalt meg halkan Edward mögöttem.

- Egyáltalán nem ostobaságok – mondtam hátra sem nézve.

- Dehogynem! Eleve már az annak számít, hogy azt hiszed, más mellett boldogabb lehet – horkantott fel, mire én megpördültem a tengelyem körül és csodálkozva néztem rá.

- Mikor fertőzött meg téged Alice betegsége? – vontam össze a szemöldököm.

- Semmikor, csak…- túrt a hajába zavartan – az az igazság, hogy ellátogattam ehhez a bizonyos Esméhez. Ne aggódj, ő nem tud róla, hogy ott jártam – nyugtatott meg azonnal. – Csak tudni akartam, hogy ő miként gondol vissza a veled töltött idejére. És be kell vallanom, igazán meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy egy ember már ilyen hamar kötődni tud valakihez. Azt természetesnek vettem, hiszen én is átéltem, hogy te vámpírként első látásra belé szerettél. Ennek így kellett lennie, hiszen rátaláltál az igazira. Róla viszont azt hittem először, hogy csak az köti hozzád, ami a többi nőt is a városban. A külső vonzalmad, a ragadozók tipikus csábítása a zsákmány felé. De nem… ez a nő nem holmi trófeaként tekint rád. Nem a külsődhöz ragaszkodik, hanem ahhoz, ami belül van. Te kinyíltál felé és ő beléd látott. És tetszett neki az, amit látott – mosolyodott el halványan.

- De az én tulajdonságaimat ugyanúgy megtalálhatja más férfiban is. Az pedig lehetetlen, hogy egy rendes férfinak pedig ő ne tetszene… Hiszen egy gyönyörű, fiatal nő, aki szerelemre vágyik. Kedves, intelligens… minden férfi álma. Nem is beszélve arról a bájos rózsákról az arcán, amikor zavarba jön egy bóktól. – A bennem élő kép mindig is így festett róla. Így akartam emlékezni rá örökké.

- De azt te magad is tudod, hogy úgy, mint te, senki más nem szeretné őt – nézett mélyen a szemeimbe.

- Ő akkor is jobbat érdemel nálam. Ha egy másik férfi akár csak ezred annyira szeretni fogja őt, mint én, már akkor elégedett leszek. Legyen az akár ez az Evenson, akár más. A lényeg, hogy ő boldog családban élhesse le az életét.

- Te is meg tudnád ezt adni neki. Ha még mindig a gyerek-témán aggódsz… – tapintott rá a lényegre.

- Nem, Edward, erről hallani sem akarok! – jelentettem ki feldúltan. – Sosem tenném ki őt akkora veszélynek – néztem rá komolyan. – Ezt te is nagyon jól tudod.

- Talán találhatnánk valamilyen megoldást, hogy kevesebb legyen a kockázat – vetette fel.

- Ahhoz nem elég pár nap – vágtam közbe. – Azzal pedig nem álltathatom őt, hogy majd találok valamilyen megoldást, aztán végül mégsem járok sikerrel. Ezt a témát most zárjuk le, mert úgysem tudsz meggyőzni – jelentettem ki. A hangom egyáltalán nem volt mérges. Ugyanolyan nyugodtan beszéltem, mint máskor, de legbelül közben egyfolytában azon gondolkodtam, hogy a fiamnak igaza lehet.

- Rendben, akkor azt mondd meg nekem, hogy miért nem vagy most a közelében? Amikor leskelődtél utána az árvaháznál, akkor is kibírtad, hogy ne menj be hozzá.

- Nem akarom kísérteni az önuralmamat – ráztam meg a fejem. – Egyébként is, ebben az időben csak olyan helyen haladhatnék, ahol takarásban vagyok. Főleg, hogy az emberek úgy tudják, hogy egy egész hetet töltünk el a hegyekben.

- Oké, te tudod, én nem erőltetek semmit – védekezett. – Csak azt tanácsolom, hogy ne távolodj el tőle teljesen. Ne futamodj meg. Ha úgy esik, hogy összetalálkoztok, viselkedj vele természetesen.

Mélyet sóhajtottam, majd elfordultam tőle és tovább lépkedtem a tisztás széle felé. Most egyedüllétre volt szükségem.

Esme szemszöge

Az út Seattle felé elég hosszú volt. Még úgy is, hogy Lizzy-vel szinte végig beszélgettünk. A rossz kedvem csak nem akart teljesen elmúlni, ami beárnyékolta a kocsiban levő jó hangulatot is. Az utolsó tíz percben már csak meredtem kifelé a kocsi ablakán, miközben a húgom kérdéseire elmotyogtam egy igent vagy egy nemet.

- Esme, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte rosszallóan.

- Hm? – kaptam fel a fejemet hirtelen. – Persze, mondjad csak – bólogattam, mire ő megforgatta a szemeit.

- Az előbb éppen azt mondtam, hogy megöltem valakit és eltemettem a hulláját, de te még csak ide sem néztél – húzta össze a szemöldökét. – Mi van veled? Tényleg ennyire megviselt a tegnapi nap? – csodálkozott.

- Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően. – Csak egyfolytában azon pörög az agyam, hogy miért viselkedik így. Mi lehet az a nagy titok, amit rejtegetnek, és miért kerül engem?

- Biztosan nyomós oka volt rá, hogy nem ment be aznap a kórházba, de ne gondold azt, hogy ez miattad volt – szorította meg a kezemet. – Próbáld meg kiverni őt egy kicsit a fejedből és csak a lazulásra koncentrálni.

Nem sokkal később megérkeztünk a házuk elé, engem pedig valamilyen furcsa, szorongató érzés fogott el. Ugyan nem először jártam már itt, hiszen kiskorunkban is sok időt együtt töltöttünk, mert nem akartak teljesen szétválasztani minket egymástól, de így, felnőttként sokkal másabb volt most a ház előtt állni. Nick és Emma az ajtó előtt állt, egymást átkarolva és kedvesen mosolyogtak rám.

- Örülünk, hogy újra láthatunk téged – ölelt magához Emma, mire a nyugodtság azonnal szétáradt bennem. Ők mindig is úgy vigyáztak ránk, és törődtek velünk, mintha az igazi szüleink lettek volna, így mindketten úgy is tekintettünk rájuk. Tulajdonképpen azért nem fogadtak örökbe mind a kettőnket, mert nem tudtak volna megfelelő körülmények között felnevelni minket.

- Én pedig örülök, hogy itt lehetek – viszonoztam az ölelést. – Régen láttalak titeket.

- Igen, túl régen – sóhajtotta, majd elengedett és az ő helyét átvette Nick.

- Lizzy-től hallottunk a hatalmas változásról – puszilt meg. – Honnan jött ez a hatalmas segítség?

- Ezen máig gondolkodom, de nem tudok rájönni – csóváltam meg a fejem. – De inkább nem is akarom megfejteni. A lényeg, hogy most már sokkal jobb körülmények között élhetnek a gyerekek.

- És hogy megy a tanulás? Vagy még mindig csak tanítasz? – vette vissza a szót Emma, miközben elindultunk befelé.

- Az iskolára még mindig nincsen időm. Vagyis… inkább képtelen vagyok elszakadni a gyerekektől.

- Az egyik nyáron belekezdhetnél a tanulásba. Egy diplomával sokkal könnyebben boldogulnál a későbbiekben.

- Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e én ezt – hajtottam le a fejemet. – Jól érzem magam Forks-ban, főleg most, hogy javult a helyzetünk.

Liz erre felhorkantott, majd a szemeit forgatva ledobta magát a kanapéra.

- Vagy inkább valaki megvoltoztatta a városról alkotott véleményedet – nézett rám szúrósan, de én csak megvontam a vállamat.

- Az is lehet, de a lényeg, hogy az egyetemet mindenképpen későbbre hagyom.

- Nocsak, kivel találkoztál? – mosolyodott el Emma, és innentől tudtam, hogy már nincs megállás. Mindent elmondtam nekik, egészen a Cullen család megjelenésétől. Legnagyobb megdöbbenésemre Nick minden szavamra odafigyelt végig.

- Valami gond van? – kérdeztem meg a végén. – Olyan furcsán viselkedsz…

- Csak ismerős nekem ez a leírás – húzta össze a szemöldökét. – Hófehér bőr, hideg test, arany szemek… már találkoztam ilyennel.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Mikor? Hol? – kaptam azonnal az alkalmon, hátha többet megtudhatok róluk.

- Még évekkel ezelőtt. Emlékszel, Emma? Egyszer elmentünk síelni kettesben és volt ott egy család. Talán… Denali, ha jól emlékszem. Igen, ez volt a nevük. Volt két szülő és három örökbe fogadott gyerekük. De a többi leírásod nem illik rájuk, úgyhogy biztosan másokról van szó.

- De talán ismerik egymást – vetettem fel az ötletet. – Ha lesz rá alkalmam, majd megkérdezem.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet – tiltakozott. – Bár nem tűntek veszélyesnek, olyan furcsák voltak. Ijesztőek. Talán nem a legjobb ötlet ujjat húzni velük.

- Nem hiszem, hogy félnem kéne. Dr. Cullentől legalábbis biztosan nem. Ha bántani akart volna, azt tegnap is megtehette volna.

- De nem tudja, hogy gyanakszol…

- Ez hülyeség! Ő egy orvos! Megvédi az embereket, nem bántja őket! – vettem védelembe őket.

- Talán ez csak egy álca – vont vállat Nick. – De inkább váltsunk témát. Kezdünk hülyeségekről beszélni. Én csak annyit mondtam, hogy ijesztőek voltak. Ne engedd magadhoz közel őket.

- Már késő – mormolta az orra alatt Liz, mire én szúrósan néztem rá.

- Befejeznéd végre, hogy minden egyes szavamat kommentálod? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. – Carlisle csak egy orvos a városban és semmi nem volt közöttünk. És itt zárjuk is le a témát!

- Jól van, nem kell mindjárt úgy nekem esni! – fonta keresztbe a karjait morcosan. – Csak próbálom felnyitni a szemeidet.

- Erre semmi szükség – morogtam az orrnyergemet dörzsölve. – Oké, ne haragudj, csak eléggé kimerült vagyok – sóhajtottam egy kicsit nyugodtabban.

- Mi történt veled? Nem szoktál te ilyen feszült lenni – csóválta a fejét Emma.

- Tényleg csak kimerült vagyok – mosolyogtam fel rá fáradtan.

- Akkor talán jobb is lenne, ha felmennétek lefeküdni – ajánlotta az emelet felé intve, majd célzóan Lizre nézve.

- Persze, megyünk már – forgatta meg az említett a szemeit, majd felállt és kézen fogva engem, maga után húzott. Miután leültünk az ágyára, ő azonnal felém fordult. – Esme – fogta a kezei közé az enyémet -, te egy fiatal, gyönyörű, okos nő vagy. Gondolj csak bele, nem érdemes neked egy olyan tuskón gondolkodnod, aki először még le akar smárolni, utána meg már nem is keres. Élvezd, hogy szingli vagy. Ha ilyen görcsösen kapaszkodsz ennek a dokinak az emlékébe, akkor sosem fogsz túllépni rajta. Engedd el magad és ürítsd ki a fejedet. Csak erre a két hétre, kérlek! – nézett rám könyörgően. – Ha az itteni életvitelem nem segít majd a helyzeteden, megígérem, hogy soha többé nem piszkállak majd a költözéssel. Visszamehetsz Forks-ba és várhatsz a szőke hercegedre, oké?

- Jó-jó, legyen – adtam meg végül magam.

- Remek! – csapta össze a kezeit. – Akkor rögtön azzal kezdjük, hogy holnap elmegyünk neked venni pár új, vadító ruhát. Fogadok, az összes pasi téged fog nézni, ha este bemegyünk a városba.

- Azért túlzásokba ne essünk – hajtottam le a fejemet. – Nekem bőven elég az is, ha valamelyik ruhádat kölcsön adod, úgyis egyforma a méretünk.

- Erről hallani sem akarok! – jelentette ki határozottan. – A holnapi nap csak a tiéd lesz. Meglátod, még te magad is elégedett leszel a külsőddel. Pedig ez elég nagy szó…

- Oké, rendben – emeltem fel védekezően a kezeimet. – De csak egy nap!

- Ezt nem ígérhetem, de nem is fontos egyelőre – legyintett. – Most aludjunk! Holnap este nem lehetnek karikásak a szemeid.

A másnap tényleg csak rólam szólt. Reggel már nyolckor ébren voltunk mind a ketten. Lizzy kölcsönadta az egyik ruháját, mert az ő véleménye a szerint az enyémek nem valóak Seattle-be. Így hát rám adott egy lenge szoknyát egy balerinacipővel, és egy hozzá illő felsőt. Az egyetlen dolog, amibe nem kötött bele, vagy nem akarta „lecserélni” az az arcom és a hajam volt. Örültem, hogy nem akarta „levakolni” az arcomat és virágokkal teletűzdelni a hajamat. Mert bevallom, kinéztem volna belőle. Így viszont egész elégedetten álltam meg a tükör előtt, hogy szemügyre vegyem a végső összeállítást.

- Na, legalább már mosolyogsz – karolt belém, majd sietősen kihúzott a szobából. – Gyorsan reggeliznünk kell, mert kilencre kértem időpontot a kozmetikushoz.

- Mi? Várj-várj, mit mondtál? Kozmetikus? – torpantam meg azonnal. – Liz, százszor elmondtam már, hogy én…

- Nyugi, nem szabnak át teljesen – vágott közbe azonnal. – Kapsz egy jó kis arcpakolást, megcsinálják a körmeidet, a szemöldöködet. Szinte észre sem fogod venni a változást.

- Akkor mégis miért van rá szükség? – értetlenkedtem.

- Azért, mert jobban fogod tőle érezni magad – tolt be a konyhába. – Majd meglátod, sokkal magabiztosabb leszel.

A kozmetikus után a fodrász jött, amit szintén nem nagyon értettem. Nem gondoltam, hogy bármi gond is lenne a hajammal, de ezúttal már nem tiltakoztam. Úgysem lett volna értelme. Ami viszont ezután jött, az mindent felülmúlt. Liz sorban vonszolt végig engem a butikokon, mindenhol egy halom ruhát fölpróbáltatva velem. Bevallom, az elején még élveztem is, de amint először a kasszához álltunk, és megláttam az fizetendő összeget, a mosoly azonnal lefagyott az arcomról.

- Arról nem volt szó, hogy ennyit költesz rám – állítottam meg őt, amint elhagytuk az első boltot.

- Jaj, Esme – forgatta meg a szemeit. – Ez még csak egy üzlet volt. Még csak most jön a java. Ráadásul még cipőt is kell vennünk neked.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy mindenhol ennyi pénzt akarsz kidobni csak azért, hogy két hétig minden nap más ruhát vegyek fel.

- Márpedig így lesz. De ne aggódj, ezeket tökéletesen tudod majd hordani Forks-ban is. Aztán a doki majd megnézheti magát, hogy egy ilyen nőt hagyott faképnél, mint te.

- Liz, bennem nincsen egyáltalán bizonyítási vágy – ráztam meg a fejemet. – Nekem nem kell a figyelme. Sőt, az lenne a legjobb, ha levegőnek nézne, semmint, hogy ugyanúgy a közelemben legyen.

- Na neeeem! – torpantam meg azonnal, ahogy beszéd közben megállt a következő üzlet előtt. – Erre nem veszel rá. Semmi szükségem csipkés és kihívő fehérneműre – tiltakoztam. – Senki előtt nem szándékozom levetkőzni sem ma, sem pedig az elkövetkezendő két hétben.

- Márpedig most bejössz ide velem. Ha nem is most, később hasznát veszed majd ezeknek – kacsintott rám, majd karon ragadott és bevonszolt az üzletbe. Amint beléptünk az ajtón, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Folyton úgy éreztem, az emberek engem néznek, és azon nevetnek, mennyire zárkózott vagyok. Csak kullogtam Liz után, keresztül a sorokon, miközben ő összeválogatott nekem közülük párat. – Na, ne legyél már ilyen! – bökött oldalba pár perc elteltével.

- Nem tudok mit csinálni, ha kényelmetlenül érzem magam idebent – vontam meg a vállam.

- Jó, akkor te menjél ki és várj meg a bolt előtt. Majd én felpróbálom ezeket, ha már úgyis egy a méretünk – tolt rajtam egyet az ajtó irányába. Nem is kellett kétszer mondania nekem, amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a butikot.

Kiérve a friss levegőre, azonnal egy pad után kezdtem kutatni. Hosszú óráknak tűnő percek után végre megjelent a húgom is, és tovább indultunk a következő állomáshoz.

Ezután egészen délután négyig jártuk a boltokat és nekem már kezdett fájni a lában. Nem is értettem, hogy ő hogyan bírja az egész napos járkálást.

- Élvezd már egy kicsit a napsütést és mosolyogj! – karolt belém újfent. – Csak két hetem van rá, hogy jobb formába hozzalak lelkileg, de ehhez az az első lépés, hogy jól érezd magad a bőrödben. Úgyhogy, mosolyt fel! Kitartás, már nincs sok vissza! - kacsintott rám, majd tovább húzott.

Mikor végre visszaértünk a házukba, én azonnal leültem a kanapéra és kibújtam a cipőmből. Szörnyen törte már a lábamat és jó volt végre megszabadulni tőle. Egy mély sóhaj után hátradőltem, és csak ekkor tűnt fel, mennyire éhes is vagyok már. A hasam nagyot korgott, mire Lizzy nevetve dobta le magát mellém.

- Ahogy hallom, éhes vagy. Mindjárt összedobunk valami kaját, de előbb nekem is szükségem van egy perc pihenésre.

- Nocsak! Pedig azt hittem, te sosem fáradsz el! – böktem őt oldalba.

- Hát, látod, néha nekem is sok a vásárlásból – nevetett fel, majd lassan feltápászkodott. – Na, gyere! Már így is kicsit késében vagyunk.

- Honnan? – nyögtem fel lemondóan.

- Tulajdonképpen semmi lényeges, csak egy népszerű szórakozóhely, ahová elviszlek téged ma este, hogy végre bepasizz.

- Azt hittem, tisztában vvagy vele, mi számít nekem. Kétlem, hogy olyan férfit találnánk egy ilyen helyen, aki nem dohányzik, nem drogozik, nem túl nyomulós, nem alkoholista és legfőképpen nem részeg!

- Persze, nem mindenki Dr. Cullen – horkantott fel.

- Azt hittem, azt akarod, hogy elfelejtsem őt, mégis mindig te juttatod az eszembe – vontam fel a szemöldökömet, pedig közben igazat adtam neki. – De azért lássuk be, hogy ő sem tökéletes. Tegyük hozzá akkor még azt is, hogy nem csak játszadozik a nőkkel.

- Oké, de akkor egyet húzzunk is ki. A részeget, ugyanis ma este te is az leszel. nem várhatod el egy férfitól sem, hogy ő meg ne igyon. Nem, nem, nem!  - tartotta fel azonnal a kezeit, amint tiltakozni kezdtem volna. – Tudatodnál leszel, csak éppen annyit iszol, hogy feloldódjál. Ez a visszafogottság nem minden pasit vonz, ha viszont magabiztos vagy, rögtön felfigyelnek rád.

- És mi értelme van annak, hogy nem önmagamat adom? – vontam fel a szemöldökömet.

- Tudod mit? Nem válaszolok több kérdésre. Este minden világossá válik majd. Megígértem, hogy ez a nap csakis a tiéd lesz, te pedig beleegyeztél. Pont.

Közben összedobott két szendvicset, amit aztán egy tálcára téve, velem a nyomában, felvitt a szobájába. Miközben a szendvicsemet ettem, ő nekilátott kiválasztani a ruhánkat estére, majd beparancsolt engem a fürdőbe, hogy gyorsan zuhanyozzam le. Amikor kiléptem, egy szál törölközőben a fürdőből, a ruhám már az ágyra kikészítve várt rám, az ágy lábánál a cipőmmel.

- Gyorsan lezuhanyozom én is, addig te öltözz fel! Utána még megcsinálom a sminkedet és készen is leszel.

A következő pillanatban már ott sem volt. Amíg ő a fürdőszobában volt, én jobban szemügyre vettem a ruhát, amit kiválasztott nekem. Örültem, hogy nem erőltette a vásárlás során az olyan ruhákat, amiket én túl kihívónak találtam magamhoz képest. Abban úgysem tudtam volna ténylegesen ellazulni. Az egyetlen gondot a cipő jelentette, ami ugyanis egy magas sarkú volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogok én ebben eljutni egyáltalán a bejárati ajtóig, vagy ami még rosszabb, a lépcső aljáig.

A magas sarok azonban végül nem is okozott olyan nagy gondot, mint azt elsőre gondoltam. Egész ügyesen, anélkül, hogy kitörtem volna a bokámat, vagy elestem volna, tettem pár kört a szobában. Liz meg is jegyezte, hogy ő is azt hitte, hogy több gondom lesz majd vele, de szerencsére nem így történt. Talán nem is nézünk olyan rossz este elébe…

A bejárati ajtó előtt állva, a húgom a kezembe nyomott egy kisebb táskát, majd a taxi felé kormányzott. Végig szorosan mellettem haladt, hogy ha esetleg mégis megbotlanék, akkor azonnal el tudjon kapni, de ez nagy szerencsémre nem történt meg. Még az este első fele is egészen jól sikerült. Kicsit táncoltunk, ami nekem nem ment olyan jól még, főleg nem ebben a cipőben, így inkább leültünk a bárpulthoz és beszélgettünk.

- Odanézz, az a helyes pasi egyfolytában téged bámul! – bökött a fejével mögém, mire én lassan hátra fordultam. Nem messze tőlünk, a pultnak dőlve egy fiatal, huszonéves srác állt, és tényleg engem nézett. A tekintetem egy pillanatra összetalálkozott az övével, így volt alkalmam megcsodálni azokat a gyönyörű, sötétbarna íriszeket. A fejemet azonnal visszafordítottam Lizzy felé. – Akkor én most szerintem kimegyek a mosdóba – állt fel a székéről vigyorogva, majd magához vette a táskáját. – Nem kell félned, rajtad tartom a szemem – hajolt még oda a fülemhez, hogy belesuttogjon, majd elsétált.

Én a koktélomat kavargattam a benne lévő szívószálammal és csak néztem magam mellé a pultra. Egyszer csak egy kezet éreztem meg a derekamon, mire azonnal hátra kaptam a tekintetemet. Az a fiú állt mögöttem, akit az előbb Lizzy is mondott.

- Szia, szabad ez a szék? – mutatott arra a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még a húgom ült.

- Ülj le nyugodtan – mosolyodtam el.

- Köszi – jelent meg apró vigyor az arcán. – Ha jól gondolom, te nem idevalósi vagy – foglalt helyet velem szemben.

- Ezt meg miből gondolod? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet.

- Onnan, hogy még sosem láttalak téged itt. Ebben biztos vagyok, mert egy ilyen szépséget, mint te, biztosan észrevettem volna.

- Nem is jártam még itt – vallottam be enyhén elpirulva az előbbi bóktól. – De akkor ezek szerint te idevalósi vagy… - találgattam.

- Pontosabban Port Angeles-i – vigyorodott el. – Csak néha jó kimozdulni az otthoni körökből. Seattle pontosan jó erre a célra. Néha eljárok ide hétvégenként. Egyébként Zach vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit én azonnal el is fogadtam. Egész szimpatikus volt a srác.

- Esme – mosolyogtam rá.

- Esme… hm… és mondd csak, te hova valósi vagy?

- Forks – feleltem egyszerűen, majd már készültem volna belekezdeni a magyarázatba, hogy merre is van az, amikor ő közölte, hogy nagyon is jól tudja.

- És mit tanulsz? – jött a következő kérdés.

- Tulajdonképpen, én inkább tanítok – feleltem lehajtott fejjel. Tudtam, hogy innen következnek majd a kényes témák.

- Na, nem, ezt nem adod be nekem!  - nevetett fel a fejét rázva. – Kizárt, hogy több legyél huszonnégynél! És még így is sokat mondtam talán.

- Igazság szerint huszonhárom éves vagyok, de tényleg tanítok.

- Ezt nem értem – ráncolta a homlokát elgondolkodva.

- Khm… a szüleim… ők meghaltak, amikor kicsi voltam, ezért árvaházba kerültem. Azóta is ott élek, tanítva a gyerekeket – fordítottam el a tekintetemet róla.

- És ezt te most komolyan szégyelled? – A hangjából hitetlenkedést hallottam ki, ami erősen meglepett.

- Nem tudhatod, hányan lenéztek már emiatt – csóváltam meg a fejemet. – Az lep meg, hogy te nem tartozol közéjük.

- Szerintem az, hogy valaki árvaházban nevelkedik, de mégis céltudatos és egész személyiség lesz belőle, az nagyon is figyelemre méltó – érintette meg a kézfejemet. – Hú, ez most nagyon úgy hangozhatott, mintha csak le akarnálak venni a lábadról, de hidd el, hogy nem így van. Vagyis de, örülnék neki, ha eljönnél velem táncolni egy kicsit – vigyorodott el.

- Talán el is fogadom – mosolyogtam rá. Talán tévedtem a velem egykorú fiúkkal kapcsolatban. Ő például pont olyan volt, akivel boldogan összeismerkedtem volna jobban is. Már csak egy félelmem volt, a tapasztalatlanságom. A többi, ami miatt még távolságot tartottam tőle, egy szóval megfogalmazható volt: Carlisle. Saját magamat sem értettem, de minél többet megtudtam erről a fiúról és minél inkább rájöttem, hogy őt kerestem egészen idáig, annál inkább vágytam arra, hogy Dr. Cullen egyszer csak feltűnjön a táncolók között. Pedig Zach tökéletesen viselkedett velem egész este, mégsem volt elég jó.

- Úgy látom, kezdesz fáradt lenni – húzott magához közelebb, majd arrébb vont az asztalokhoz. – Iszol valamit? – kérdezte mosolyogva.

- Köszi, nem – ráztam meg a fejem. – Tökéletesen megvagyok alkohol nélkül is.

- Miért nem találkoztunk mi hamarabb… - sóhajtott fel, mire én meglepetten kaptam rá a tekintetem.

- Hogy érted ezt? Talán van… van valakid? – kérdeztem kissé sértetten.

- Nem, erről szó sincs, de azért köszi a feltételezést – vigyorgott rám, mire én bocsánatkérően pislogtam vissza. – Az az igazság, hogy nyár végén elutazom – hajolt kicsit közelebb hozzám. – Idén befejeztem az egyetemet és rögtön kaptam is egy állást, de… Londonban. Pedig… olyan szívesen megcsókolnálak most – súgta egészen halkan, nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő. – Ha előbb találkoztunk volna, mondjuk tavaly nyáron, akkor nem aggódnék a távolság miatt, de így… - húzta végig az orra hegyét az arccsontomon, én pedig lassan kezdtem pánikba esni. Elfordítottam a fejemet és kicsit arrébb húzódtam, majd egy mély levegőt vettem. – Ne haragudj – hallottam még egészen halkan a bocsánat kérését.

- Nem csak miattad nem lehet, én sem állok rá készen – ráztam meg a fejemet.

- Talán nemrégen szakítottál a pasiddal, vagy mi?

- Mondjuk úgy, még azelőtt dobott, hogy bármi is lett volna közöttünk – vallottam be. – Csak az a baj, hogy mindez két napja volt. De úgysem lett volna nagy jövője annak a kapcsolatnak – hazudtam.

- Sajnálom. Azt is, hogy így letámadtalak. Tényleg nem olyan lánynak tűnsz, aki csak úgy beadja a derekát – mosolygott rám elismerően.

- Én ezt tartom normálisnak – vontam meg a vállam, holott nagyon jól tudtam, hogy ha Carlisle most felbukkanna és hirtelen megcsókolna, eszembe sem jutna ellenkezni.

- Ne haragudj, nővérkém, de indulnunk kell – jelent meg egyszer csak mellettem Liz, miközben a derekamra tette a kezét. - Remélem, kiszórakoztátok magatokat az este.

- Egy perc, és megyek, rendben? - néztem rá mosolyogva, mire ő felvonta a szemöldökét.

- Oké... már itt sem vagyok – hátrált el tőlünk, aztán már el is tűnt.

- Szeretnék még veled találkozni, mielőtt elutazom – szólalt meg azonnal. - Ugye megoldható? Nem feltétlen ilyen bulira gondoltam, hanem valamilyen nyugisabb helyre.

- Hát, nem is tudom... - haraptam bele az alsó ajkamba.

- Add meg a számodat, és felhívlak, ha megint Seattle-ben leszek. Aztán megdumálunk egy időpontot – ajánlotta.

- Rendben – egyeztem bele végül.

- Köszi – mosolyodott el, miközben felém nyújtotta a telefonját. - Megtudhatnám még a vezetéknevedet is hozzá?

- Persze, ha engem is be akarsz rendszerezni a többiek közé – nevettem fel.

- Ez eszembe sem jutott – érintette meg az ujjaival az arcomat, hogy maga felé fordítsa. - Tényleg hívni foglak – ígérte meg.

- Platt – mondtam, átadva neki a telefont. - Örültem a találkozásnak. Jó volt beszélgetni veled – álltam fel a székemről.

- Én szintén – hajolt oda hozzám, majd egy hirtelen puszit nyomott az arcomra, egészen a fülem tövéhez. - Majd hívlak – suttogta, majd rám kacsintott. - Forksban is meglátogathatlak, ha már nem lennél itt?

- Ha felhívsz, igen – mosolyogtam, majd intettem még egyet és elindultam kifelé.

Amint kiértem a friss levegőre, megtorpantam és mélyet szippantottam a kinti levegőből. Nem is alakult olyan rosszul ez az első este.

Zach már másnap délután felkeresett. Annyira bizakodó volt a hangja az újralátás reményében, hogy képtelen voltam nemet mondani neki.

- Pont ő a neked való fiú! – kiáltott fel Liz másnap reggel.

- Ugyan, még csak nem is találkoztál vele! Egyébként is, a nyár végén elutazik…

- És ez miért baj? Esme, nyár van! Élvezd ki egy kicsit a szabadidődet! Ha pedig komolyabbra fordulna köztetek a dolog, még mindig ott van a távkapcsolat.

 - Tudod, hogy én nem vagyok a nyári kalandok híve – motyogtam rosszallóan. – Másfelől pedig, én koppannék talán a legnagyobbat, ha a későbbiekben ennek rossz vége lenne. Ha Carlisle-t is ilyen nehezen engedem el, pedig még csak alig ismerem, akkor Zach-kel mi lenne?

- Ne törd ezen a fejedet, inkább élvezd ki a megadatott lehetőséget! Zach egy rendes srácnak tűnik, szóval ne ereszd el!

A napok ezután olyan gyorsan teltek el, hogy feleszmélni sem volt időm. Liz minden egyes percemet lekötötte. Képtelen volt egy kis nyugalmat meghagyni nekem, de talán ezt nem is bántam annyira. Így legalább nem jutott eszembe egyfolytában Carlisle. Bár az érzéseim kétség kívül nem csillapodtak iránta, de valahogy megpróbáltam kizárni ezeket a mindennapjaimból. Így amikor legközelebb összefutottam Zach-kel, egy kissé jobban viszonyultam a közelségéhez.

- Helló, Szépségem! – ölelt át, amint meglátott, majd két puszit nyomott az arcomra.

- Szia Zach – mosolyodtam el.

- Már alig vártam, hogy újra láthassalak – karolta át a vállamat. – Úgy látom, még jobban nézel ki, mint legutóbb, kipihentebbnek látszol.

- Kétség kívül többet aludtam az elmúlt napokban – sóhajtottam fel.

- Na, és hol hagytad a húgodat? Vagy ma nem vele jöttél?

- Ó, dehogynem! – nevettem fel. – Elhatározta, hogy minden este elvisz engem valahova, hogy kiszakadjak végre az unalmas hétköznapokból.

- Jól teszi – bólintott rá, majd a kezét a derekamra csúsztatva másfelé irányított.

- A bejárat nem arra van? – húztam össze a szemeimet a másik irányba pillantva. Egy pillanatra megijedtem, de a rossz gondolatokat azonnal elhessegettem a fejemből.

- De igen – bólogatott. – Ne aggódj, semmilyen hátsó szándékom nincsen, csak ismerem a tulajt – kacsintott rám. – Simán beenged minket belépő nélkül is.

- Oh – nyögtem ki igen értelmesen.

Ezután az esténk fantasztikusan telt el. Zach egész végig úgy viselkedett velem, mint egy nagyon jó baráttal, és ezért hálás voltam neki. Bár ezt ő nem tudhatta, én nem is akartam, hogy több legyen közöttünk. Az első csókot olyantól akartam kapni, akivel nem csak pár alkalom erejéig találkozunk. Zach-et lehet, hogy soha többé nem látom majd, miután elutazik. Nem akartam vele elrontani ezt a barátságot.

Abban a két hétben, amit a húgommal töltöttem, mindössze három alkalommal találkoztunk végül. Az utolsó alkalommal, amikor már mi is tisztában voltunk ezzel, elég nehezen búcsúztunk el egymástól. Ő megígértette velem, hogy továbbra is tartani fogjuk majd a kapcsolatot, én pedig vele, hogy ha újra hazajön, akkor feltétlenül felhív majd. Búcsúzáskor még megöleltük egymást, ő pedig még egy puszit nyomott az arcomra, egészen közel a számhoz, amitől egy kissé megremegtem. Így váltunk végül el egymástól.

Demetrit csak két nappal a hazautazásom előtt ismerhettem meg. Lizen annyira látszott, hogy odáig van érte és olyan szerelemmel nézett rá, hogy többé nem voltak kétségeim a kapcsolatukat illetően. Demetrivel is elbeszélgettem és rajta is látszott, mennyire szereti a húgomat. Ezek után már semmi okom nem volt aggódni. Emma és Nick is kedvelték őt, így más már nem állhatott a szerelmük útjába. Be kellett vallanom magamnak, hogy kicsit még irigyeltem is őket ezért. A húgomnak megadatott az, amiről én az eddigi huszonhárom évem alatt csak álmodoztam. Teljes élet egy családban, ahol úgy bánnak veled a nevelőszüleid, mintha a saját gyerekük lennél. Megtapasztalta a szerelmet, a teljes odaadást és a törődést. Azt hiszem, senki nem vágyhat ennél többre, aki csak egy kicsit is tudja, mit jelentenek ezek a dolgok.