55. fejezet

Sziasztok!

Na mit hoztam???:DD Hát egy új fejezetet:D xD A frisst most a hatalmas jókedvemnek köszönhetitek, ami abból adódik, hogy ma végre újra elkezdhettem viszonylag rendesen edzeni:D Egész jól mennek már a dolgok, ése a hétvégi meccsekre már viszek szerelést:) Bár az is lehet, hogy csak bemelegítek a többiekkel, és nem is játszok, de hatalmas megkkönnyebbülés számomra, hogy nem estem ki annyira a formából:) Legalábbis technikailag:) Fizikálisan viszont annál inkább:( Na de nem is papolok tovább itt nektek, csak gondoltam megosztom veletek az örömömet:)
a frissel kapcsolatban pedig annyit, hogy igyekszem még hétvégéig írogatni picit, hogy majd jövő héten minél előbb föl tujam rakni az új fejezetet:)
Remélem tetszeni fog ez a rész is:) És most itt sem lett függővég:) Legalábbis szerintem nem olyan dühítő ez a befejezés:D Jó olvasást hozzá:) Kérek szépen KOMIKAT!!!!:$:)

Puszi



Carlisle szemszöge

Gondolataimat feleségem kérdése szakította félbe.
-Min gondolkodsz?
-Csak az elmúlt egy-két órán – néztem rá mosolyogva, de ez a vidámság csak egy pillanatig tartott. – Valami baj van? – fürkésztem az arcát összeráncolt szemöldökkel.
Beleharapott alsó ajkába és csak azután válaszolt.
-Csak… - motyogta maga elé, de nem folytatta. Arca fokozatosa borult lángokba, ahogy teltek a másodpercek.
-Mi a baj? – emeltem föl az állát aggódva. – Esme kérlek, mond el! – könyörögtem. Látszott rajta, hogy valami nagyon aggasztja.
-Úgy érzem, hogy kihasználtalak – motyogta, miközben ismét lesütötte a tekintetét.
Teljesen ledöbbentem.
-Tessék?
-Téged is meg kellett volna kérdeznem a dologról, és nem egyedül dönteni – nyelt nagyot. – Neked is meg kellett volna adnom a választás lehetőségét.
Nem értem, miről beszél. Milyen választási lehetőség?
-Esme… - simogattam meg az arcát, hogy felém forduljon. – Elmondanád számomra is érthetően, hogy mi bánt? – halványan rá mosolyogtam, de többet nem sikerült kipréselnem magamból. Nagyon aggódtam érte. Talán valami baja lett?
-Hosszú ideje most először gondoltam újra egy… egy kisbabára. – Megdermedtem. - A gyerekünk elvesztése miatt eddig nem jutott eszembe, de most… Én annyira sajnálom! – Az első könnycsepp már utat tört magának és végigfolyt gyönyörű arcán. – Először téged is meg kellett volna kérdeznem – szipogott halkan.
Nagyon mérges voltam, de próbáltam nem mutatni. Persze nem rá haragudtam, sokkal inkább saját magamra, amiért nem gondoltam a következményekre.
Kissé eltoltam magamtól, hogy fölkönyököljek mellette. Görcsösen kapott utánam, amiből tudtam, azt hiszi, haragszom rá, ezért próbáltam minden haragomat eltüntetni a hangomból és az arcomról egyaránt, és úgy megszólalni.
-Miért nem mondtad el? – kérdeztem szomorúan.
Talán nem bízik bennem? Hiszen tudja, hogy minden vágyam őt boldognak látni. De talán igaza is volt valamilyen mértékben, mert féltettem őt. Nagyon! A kisbaba nagyon gyorsan fejlődött, ami kárt tehetne benne. Főleg, ha részben vámpír, mivel az én gyermekem is.
-Attól féltem, hogy talán majd te nem akarod – mondta, bebizonyítva ezzel a feltételezésem. - Olyan gyorsan fejlődött előző alkalommal is a kicsi… - lehajtotta a fejét, de én visszafordítottam magam felé. Látni akartam az arcát. – Annyira aggódtál értem. De most olyan rosszul érzem magam emiatt – megfogta a kezem, de nem nézett rám. – Kérlek, ne haragudj rám – hangja kissé hisztérikusan csengett.
Mi van, ha ismét teherbe ejtettem? Nem bírnám ki, ha valami baja lenne miattam. Mert ez miattam lenne. Én vagyok a hibás amiatt, ami vagyok. Nem lett volna szabad eddig elmennem.
Ahogy néztem könnyektől fénylő arcát, nem bírtam megmozdulni. Féltem, hogy talán egyetlen mozdulatommal is bánthatom most már. Egy rossz mozdulat és ismét valami baj történik.
Hosszú percekig feküdtünk így, egymás mellett. Szemei végig lehunyva voltak. Tudtam, hogy nem mer rám nézni. Csak most fogtam föl, hogy ő most azt hiszi, haragszom rá.
Teste már remegett mellettem, ahogy rázta őt a hideg, ami kissé észhez térített.
Felálltam mellőle, mire egy újabb könnycsepp csordult végig az arcán, pedig nem akartam fájdalmat okozni neki.
Gyorsan fölkaptam magamra az alsónadrágomat, majd óvatosan felemeltem szerelmemet a kanapéról a köpennyel együtt. Teste még mindig remegett.
Meg akartam nyugtatni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki.
-Csssh… Nincs semmi baj – suttogtam végül a fülébe.
Már a lépcső felénél jártunk. Emberi tempóban mertem csak közlekedni vele, nehogy rosszul legyen. Most nincs felkészülve a száguldásra.
Végre beértem a szobánkba és óvatosan lefektettem őt az ágyra, majd alaposan betakargattam. Aztán leültem a takaró szélére, és ismét csak néztem őt. Tudtam, hogy tudja, itt vagyok és ezért nem nyitja még mindig ki a szemeit.
-Nézz rám, édesem – simogattam meg az arcát, kissé közelebb hajolva hozzá. – Kérlek! – suttogtam kérlelőn. Lassan fölnézett rám. – Nincs semmi baj. Nem haragszom rád – próbáltam megnyugtatni.
Kezét lassan kihúzta a takaró alól, majd összekulcsolta az enyémmel és görcsösen szorongatta.
-Én annyira sajnálom – szipogta. – Megérdemelném, hogy dühös legyél rám, hogy ordibálj velem, de még te nyugtatsz engem.
-Nem haragszom rád – ismételtem el újra. – Nem mondom, hogy jól esett, de semmi okom rád mérgesnek lennem – ráztam meg a fejem kissé. – És biztos vagyok benne, hogy nem csak emiatt történt az, ami történt – mosolyodtam el halványan.
-Nem, tényleg nem – rázta meg hevesen a fejét. – Ilyenekre nem is gondolj!
-És ha mérges is vagyok, azt ne vedd magadra. Utálom magam, hogy ennyire nem figyeltem. Csak egy kicsit kellett volna gondolnom a következményekre – sóhajtottam mélyet.
-Nehogy még magadat okold miatta.
-De féltelek, és mégsem vigyázok rád eléggé.
-Ezek szerint nem egyeztél volna bele, ha megkérdezlek – hajtotta le szomorúan a fejét.
Egy hosszú pillanatig csak néztem meggyötört arcát.
-Nagyon aggódok érted Esme, de nem lehet önző – ráztam meg a fejem.
-És ha nem lesz semmi bajom? – tette fel azt az egyetlen kérdést, amire nem tudok válaszolni.
-Esme, minden vágyam, hogy boldognak lássalak, de meg kell értened, hogy nagyon féltelek téged – néztem rá szomorúan.
-De túl fogom élni! – mondta határozottan. – Ráadásul te orvos vagy Carlisle.
Fölkönyökölt az ágyon, de a kezeinket összekulcsolva hagyta.
Nehéz döntés elé állított.
Végül aprót bólintottam.
-Ugye tudod, hogy nagyon nagy örültséget kérsz tőlem? – hajoltam kissé közelebb az arcához és így suttogtam neki a szavakat.
Halványan elmosolyodott.
-Szerintem egyáltalán nem őrültség.
-Hihetetlen vagy – dőltem el mellette az ágyon, de nem bújtam be a takaró alá. Féltem, hogy újra fázni fog.
Sokáig csak így feküdtünk. Esme a mellkasomon pihentette a fejét, miközben én a hátát cirógattam.
-Lassan föl kéne öltöznünk – sóhajtottam. – Aliceék nemsokára itthon lesznek.
-Már ennyi az idő? – kapta fejét az ablak felé. - Oké, mindjárt összeszedem magam – motyogta a mellkasomba.
Öt perccel később, pedig lassan fölült az ágyban, majd a köpenybe belebújva a szekrényhez sétált.
Közben én gyorsan lerohantam, hogy összeszedjem a ruháink maradványait. Esme fehérneműjén már nem lehetett segíteni, de azért felkaptam a ruháimmal együtt és még egyszer körülnézve a nappaliban, visszarohantam a szobánkba.
-Azt hiszem, ez teljesen tönkrement – mondtam kissé zavartan, a fehérneműre mutatva, amit közben leraktam az ágyra.
-Úgy látom, Alice felkészült rá… - motyogta pironkodva, miközben a szekrény tartalmát vizsgálgatta.
Hallottam, hogy a gyerekek már nagyon közel vannak, ezért gyorsan felkaptam magamra egy nadrágot, majd elővettem egy inget.
-Pár perc és itthon lesznek – tájékoztattam szerelmemet, aki azonnal előkapott egy egyszerű blúzt és egy nadrágot a szekrényből, majd nekiállt felöltözni.
Pont addigra végzett, mikor Alice benyitott a házba, és őt követte Jasper is.
-Sziasztok! – kiáltották el magukat hangosan.
Tudtam, hogy azért csinálják ezt, hogy biztosan meghalljuk őket.
Mosolyogva kézen fogtam szerelmemet, majd elindultam vele lefelé.
-Milyen napotok volt? – kérdezte Alice, hatalmas vigyorral az arcán.
Jasper csak elnézően ingatta fejét mellette.
Én viszont kissé döbbenten meredtem lányunkra, aki szinte rögtön rájött, hogy min lepődtem meg ennyire.
-Ugyan, már napok óta várható volt – legyintett. – Csak azon csodálkozom, miért nem történt meg előbb – nézett kérdőn kedvesemre, aki erre fülig pirult.
-Drágám, hagyd már őket – mondta Jasper szelíden Alicenek. – Ez az ő dolguk, ne avatkozz bele – fogta meg a kezét.
Hálásan néztem fiamra.
-Sziasztok! Megjöttünk! – léptek be az ajtón Rose-ék.
-Sziasztok! Milyen volt a napotok? – kapott az alkalmon szerelmem, hogy elterelje a témát.
-Nagyon jó – mosolygott Rose.
-De közel sem olyan jó, mint a tiétek – kontrázott Michelle, mire egy kedvesem egy nagyot sóhajtott.
-Hát mindenki tudott róla, hogy mi készülődik „ellenem”, csak én nem? – ingattam a fejem.
-Túlságosan vak vagy, öcsi – borzolta össze a hajamat Michelle, miután mellém lépett.
-Legalább nem vásárlásmániás – morogtam magam elé, bár úgyis tudtam, hogy meghallja.
-Gyere Rose, mutassuk meg a fiúknak, hogy mit vettünk! – fogta kézen lányunkat, majd Alice karját is megragadta. – Ti is gyertek! Nektek is vettünk pár ruhát – húzta maga után már Esmet is. Nem tudtam, mit csinált volna, ha egyikük sem akar vele tartani. Talán egyenként viszi föl őket. – Ti pedig addig üljetek le – parancsolt ránk, mire fiammal engedelmesen leültünk a kanapéra.
Hosszú ideig csak halk motyogás hallatszott az emeletről, aztán meghallottunk Michelle hangját.
-Az isten szerelmére, Esme! Részleteket! – parancsolt rá kedvesemre, mire halkan felkuncogtam. Úgy tűnik, nem csak ruhákról van szó.
-Mich! – szinte láttam magam előtt, ahogy befogta nővérem száját. – Mindent hall, amit beszélünk – halkította le a hangját.
-Jasper – súgtam oda fiamnak -, megtennéd, hogy lenyugtatod kicsit Michellet? – mosolyogtam rá.
-Ne merészeld! – jött a felháborodott „válasz” az emeletről.
Jasper megadóan tartotta fel maga elé a kezeit, holott tudta, hogy ezt úgysem látják az emeltről.
-Annyira idegőrlő ez a sötétség! – bosszankodott fiam.
-Hogy érted? – néztem rá tűnődve.
-Esme – sóhajtott. – Mikor hazajöttetek a kórházból, már egészen máshogy éreztem őt, mint ahogy azelőtt. Már nem semmi volt, hanem sötétség. Mint amit magamban érzek, mikor már csak nehezen tudom türtőztetni magam az emberek közelében. Aztán ez egy idő után elmúlt, de most újra előjött – sóhajtott ismét. – Fogalmam sincs, mi váltja ki ezeket az ingadozásokat, de eléggé kiborító, hogy szinte minden pillanatban olyan érzés sugárzik felőle, mint aki mindjárt ölni tudna. Pontosabban én csak ennyit „látok”. Azt nem mondom, hogy ez így is van.
Döbbenten hallgattam végig a monológját.
-Talán csak a stressz miatt. Tudod, mennyire kiborult, mikor elvesztette a kisbabát – halkítottam le még jobban a hangomat. És az is lehet, hogy csak egy számodra ismeretlen érzés uralkodik benne, amit nem tudsz megfejteni, és ezért érzel sötétséget felőle.
-Igazad lehet – motyogta. – Remélem, nem értetted félre, amit mondtam. Én nem gyanúsítom Esmet, csak… aggódok érte.
-Persze Jasper, megértem – mosolyodtam el halványan.
-Amúgy – váltott gyorsan témát -, Alice-szel arra gondoltunk, hogy elkezdhetnénk iskolába járni – vetette fel az ötletet. – A helyi gimnáziumba iratkoznánk be.
-Nem is rossz ötlet – gondolkodtam el a lehetőségen. – De talán jobb, ha még kicsit várunk vele. Esme nemsokára egy lesz közülünk, és akkor elkél majd a segítségetek.
-Hogy döntöttetek végül? – kérdezte tétován. – Mármint, nem kell ahhoz különleges képesség, hogy lássam, Esme mennyire vágyik egy kisbaba után.
-Tudtam, hogy egyszer ez lesz – temettem tenyereimbe az arcomat. – Annyira féltem őt. Sokkal könnyebb lett volna neki, ha nem szeret belém.
-Ennek eléggé minimális volt az esélye, ezt te is tudod. Már akkor mély benyomást tettél rá, mikor először találkoztatok a kórházban. Ezt ő maga mondta. Ha nem találkoztok, akkor is tudat alatt… mindig is csak téged szeretett volna. És ő nem csak maga miatt szeretne közös gyereket veled, hanem miattad is.
-Miattam? – néztem rá meglepetten. – Tudja, mennyire féltem őt, és ő azt mondja, miattam is teszi?
Valahol mélyen tudtam, hogy igenis, igaza van Jaspernek. Én is szeretném azt a babát, csak a félelmem erősebb ennél az érzésnél. Rajtam kívül talán ő ismer engem a legjobban. Legalábbis az érzéseimet.
-Igen, miattad – bólintott rá. – Tudja, hogy téged örök időkig gyötörne a bűntudat, hogy nem tudtál neki mindent megadni. És most, hogy alkalma nyílt ezt megcáfolni, csak megerősíti a vágyát egy közös gyermek után – nézett a szemembe komolyan.
-Tudom, hogy igazad van, de inkább élnék bűntudatban amiatt, hogy nem tudtam neki mindent megadni, minthogy bármivel is bántsam őt.
-Nem tudhatod, mivel jár ez a terhesség. Talán teljesen ártalmatlan rá nézve. Még, hogyha gyorsan is, nem biztos, hogy kárt okozhat Esmeben. Vagy talán attól függ, hogy rád, vagy rá hasonlít inkább. Gondolom, ha inkább Esmere, akkor több lesz az emberi tulajdonsága. Viszont, ha inkább rád, akkor több vámpírképessége is megmutatkozik majd. Vagy talán valahol a kettőtök között – gondolkodott el.
-Úgy érted, félvér? – döbbentem meg.
Bólintott.
Talán igaza lehet. De azt nem tudhatjuk, milyen veszélyekkel jár. Ha vámpír lesz, akkor jóval erősebb lesz Esmenél, és akkor talán bántani fogja. Egy emberi kisbaba is sokat mozgolódik az anyja hasában. Ha ebben a babában történetesen „vámpírvér is csörgedezik”, akkor ki tudja, milyen erős lesz majd kicsiként.