56. fejezet/III.

Sziasztok!

Meghoztam itt is a fejezet befejező részét:) Remélem tetszeni fog:) Találgassatok csak;) És azon jót nevettem, hogy pont akkor gondoltok a legrosszabbra, mikor semmi baj sincs:D És persze fordítva:) Na de most félreérthetetlen ilyen szempontból a vége;) Azt még hozzátenném, hogy ezzel a felbontot fejezettel itt is jól jártatok, mert ez is hosszabb lett egészében, mint az átlag:) Jó olvasást:) Komikat kérek!!:D

Puszi


-Nyugodj meg, nincs semmi baj – simogatta meg az arcom kuncogva. – Csak Jaspernek egy kicsit sok volt már az érzéseimből – hangja kissé zavart volt.
Megkönnyebbülten lazítottam el újra az izmaimat. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy teljesen megnyugodjak, majd újra felnéztem szerelmemre.
-Jól vagy? – nézett rám aggódva. – Nagyon megijedtél – simogatta nyugtatólag az arcomat és a karomat.
Igaza volt. Olyan érzésem volt, mintha a szívem a torkomban dobogott volna.
-Igen, már jobban – sóhajtottam.
El akart húzódni tőlem, de most én nem engedtem.
-Mi értelme lenne annak, hogy Jaspert „elüldözted” az érzéseiddel, ha utána itt abbahagyjuk? – szörnyülködtem színpadiasan.
Féloldalas mosoly jelent meg az arcán, amitől rögtön el is felejtettem, hogy mennyire megijedtem egy-két perccel ezelőtt. Közelebb hajolt az arcomhoz, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolt.
Megvárta, amíg újra teljesen átadtam magam a szenvedélynek, és csak ekkor kezdett el mozogni. Könnyedén fölvettem vele a ritmust. Először még lassan, gyengéden mozgott, aztán az én ösztönzésemre egyre gyorsabb tempót diktált. Sikolyaimat és nyögéseinket egy-egy hosszabb csókkal fogtuk vissza. Legalábbis megpróbáltuk. Elég volt azonban egyetlen pillanat, amikor szerelmem levegőhöz akart juttatni engem, és én szinte abban a pillanatban nyögtem fel hangosan, amint ajkaink elváltak egymástól.
Pár másodpercig hagyta, hogy lélegezzek, miközben a tempón is lassított, ami nekem már nem annyira tetszett. Visszahúztam magamhoz a fejét, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Mozgása ismét egyre gyorsabb lett és én már alig bírtam visszafogni magam. Olyan szorosan öleltem át karjaimmal, hogy ha ember lett volna, akkor valószínűleg eltörtem volna jó pár bordáját.
A mindent elsöprő érzés áramként cikázott keresztül a testemen, ahogy elértem a csúcsot, nem sokkal később, pedig szerelmem is követett engem. Aztán teste fáradtan rám hanyatlott, de még így is tartotta magát, hogy ne nehezedjen rám egész súlyával. Még ebben a pillanatban is figyelt az épségemre.
Lassan legördült rólam és mellém feküdt, mire én azonnal a mellkasához bújtam. Körém fonta a karjait. Tökéletes biztonságban éreztem magam az ölelésében.
-Azt hiszem, bocsánatot kell majd kérnünk Jaspertől – motyogtam pár perccel később zavartan a mellkasába.
-Szerintem tökéletesen megérti, és szó szerint átérzi a helyzetünket. De ahogy gondolod, édesem – puszilta meg a hajamat.
-Akkor sem szép, hogy csak így „elüldöztük” itthonról. Hogy fogok még ezek után a szemébe nézni? – temettem arcomat a mellkasába, és mélyeket lélegeztem édes illatából.
-Ugyan úgy, ahogyan eddig is – simogatta meg a hajam. – Ne gondolod, hogy őt nem ragadja néha magával a hév – kuncogott. – Ráadásul most is Aliceszel távozott, és ha jól hallom, még nem jöttek vissza. Nyugodj meg, kedvesem. Senki sem neheztel ránk emiatt.
Mélyet sóhajtottam, majd szinte alig érintve a bőrét, végigsimítottam a mellkasán.
-Majd meglátjuk, mi lesz holnap – suttogtam végül.
-Próbálj meg ellazulni – lehelt csókot a homlokomra. – Jó éjt, édesem – suttogta.
-Jó éjt – motyogtam már félálomban. Eléggé kimerültnek éreztem magam a mai nap után.

* * *

Másnap reggel vakító napsütésre ébredtem. Hunyorogva pislogtam párat, amíg szemem meg nem szokta a fényt. Nyújtóztam egyet, majd felnéztem Carlislera.
-Jó reggelt, drágám – lehelt lágy csókot ajkaimra. Arca különösen kisimultnak látszott ma. Mintha egyszerre minden eddigi gondját feledte volna.
-Jó reggelt – viszonoztam a csókot. – Milyen volt az éjszakád? – nevettem halkan.
-Hm… Nagyon jó – mormolta a tincseimbe. – Megint elkezdtél álmodban beszélni – szinte láttam magam előtt, ahogy mosolygott.
Ezen kicsit meglepődtem. Utoljára a nászutunkon beszéltem álmomban, legalábbis Carlisle azóta nem mondta.
Nem is kérdeztem rá, hogy mit mondtam, mert már így is tudtam a választ, ami mindig ugyanaz volt. De nem is lett volna rá alkalmam, ugyanis a hasam hangos korgással követelte a jussát.
Szerelmem halkan felkuncogott.
-Nem etetlek eleget – hangja komoly volt. – Tegnap sem vacsoráztál – ingatta a fejét gondolkodva.
-Este még nem voltam éhes – ráztam meg a fejem. – De inkább menjünk le, mert most már nagyon is az vagyok – tettem hozzá.
Egész gyorsan sikerült kikászálódnunk ezek után az ágyból és röpke 20 perc múlva már lefelé tartottunk a lépcsőn, mindketten felöltözve.
A reggelivel is hamar végeztem, ami nálam csodának számított, ugyanis sosem voltam az a mohó típus.
-Kérsz még? Úgy látom, ízlett – húzta ki magát büszkén szerelmem.
-Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem mosolyogva. – De tényleg nagyon finom volt – bólogattam elismerően.
-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni az erdőbe? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
-Találtál itt is egy gyönyörű helyet? – lelkesültem föl azonnal.
-Nem, még nem – ingatta a fejét szomorúan. – Csak gondoltam, lehetnénk még egy kicsit kettesben. Csak egy rövidke séta. Talán még rá is lelünk egy hasonló rétre, mint ami Portóban is volt.
-Rendben, nagyon tetszik az ötlet – álltam föl a székről. – Mikor indulunk? – lettem egyre izgatottabb.
-Amint elkészültél – mosolygott.
-Akkor sietek – indultam el a konyhaajtó felé. – Khm… - fordultam vissza tétovázva. – Esetleg lenne kedved velem tartani egy fürdés erejéig? – kérdeztem halkan suttogva. Reméltem, hogy a többiek most nem ránk figyelnek.
-Szívesen veled tartanék – jött oda hozzám, majd átkarolta a derekamat -, de akkor félő lenne, hogy ma már nem tesszük ki a lábunkat a házból, úgyhogy most kivételesen visszautasítom az ajánlatot – csókolt bele a nyakamba. – A nappaliban megvárlak – suttogta a bőrömbe, majd már el is tűnt mellőlem.
Elindultam föl az emeletre, hogy gyorsan megfürödjek. Kapkodva szabadultam meg a ruháimtól és álltam be a zuhany alá, majd egy gyors fürdés után magam köré csavartam egy törülközőt. Sietős léptekkel indultam el a fürdőszobaajtóig, aminek az lett a vége, hogy megcsúsztam a vizes kövön, és ha nem kapaszkodok meg a csap peremében, valószínűleg el is estem volna.
Zihálva próbáltam lenyugtatni magamat. A légzésem és a szívverésem messze felülmúlta a normálist és a meleg hirtelen árasztotta el a testem.
Miután nagyjából sikerült megnyugodnom, óvatos léptekkel mentem át a szobába, nehogy újra megcsússzak. Gyorsan felöltöztem, majd lesiettem a nappaliba Carlislehoz.
-Mehetünk – álltam meg előtte.
Felnézett rám, majd szélesen elmosolyodott.
-Igenis, hölgyen – pattan föl, majd a jobbját nyújtotta felém, amibe készségesen belekaroltam.
-Nem szólunk a lányoknak, hogy elmegyünk? – néztem rá kíváncsian.
-Én már szóltam nekik – biztosított, miközben kinyitotta előttem az ajtót.
-Oh, rendben.
Azzal neki is vágtunk az erdőnek. Csak csodáltam szerelmem csillogó bőrét a napfényben, amíg a fák árnyéka alá nem értünk. Csalódottan sóhajtottam föl.
-Ígérem, hogy találunk itt is majd egy olyan gyönyörű helyet, mint Portóban – suttogta a fülembe.
Ezután csak csöndben, egymás kezét fogva ballagtunk a fák között. Talán már órák óta nem is szólaltunk meg, de ez most így volt jó. Carlisle itt volt mellettem, éreztem a közelségét, az érintését és másra nem is volt szükségem.
Aztán egyszer csak megtorpant és mélyen a levegőbe szimatolt. Vészjóslóan fölmordult, miközben magához rántott és körém fonta a karjait.
-Carlisle – suttogtam rémültem. – Mi történt? – kérdeztem egyre elvékonyodó hangon a félelemtől.
-Itt van – morogta, miközben tekintete a fákat és bokrokat kutatta. – Megint – sziszegte.
És ezzel együtt egy alak körvonala kezdett kirajzolódni a fák árnyékában.