36. fejezet

Sziasztok!
Nah... kisebb-nagyobb nehézségek árán, de meghoztam a következő fejezetet:) remélem tetszeni fog:) köszi h türelmesek voltatok:))
jó olvasást!:D
puszi:CC&EC



Jonathan szemszöge

Hogy lehetek ekkora szerencsétlen? Miért nem tudom megvédeni a vérszívóktól? Először én vallok kudarcot, majd Mercedes. Már régen az enyém lehetne, a karjaimban tarthatnám… Miért nem sikerül semmi sem? Még én is jobb lennék számára, pedig én sem vagyok makulátlan a kilétemet tekintve. Már bánom, hogy egy vámpír segítségét kértem az ügyben. Csak közelebb kerültek egymáshoz. Én magam fogom elintézni ezt a dolgot! Elmegyek érte! Elhozom, mindenáron! Nem fogja tönkretenni az a mocskos vérszopó. Mellettem fogja leélni az életét. Már csak egy jó terv kell és meg kell őt találnom.


Carlisle szemszöge

A születésnapom már most csodálatos volt, pedig még alig kezdődött el. És most jött el az ajándékok ideje.
-Ajándékosztás – lelkendezett Alice. Csak mosolyogtam rajta. Nekem van születésnapom, mégis szinte vidámabb, mint én.
Először Esme lépett oda hozzám.
-Mivel nem tudtuk, hogy minek örülnél, így azt a dolgot kapod, ami biztosan tetszeni fog. Mivel szinte mindenki részt vett a megkeresésében, így ez közös ajándék – nyújtott át mosolyogva egy kisebb csomagot.
Esmet megcsókoltam, a többieket pedig szorosan megöleltem.
-Bontsd ki! – unszolt Alice, én pedig engedelmesen kezdtem el leszedni a csomagolást az ajándékról. Egy könyv – legalábbis első ránézésre annak tűnt – és egy kisebb dobozka volt benne.
Csodálkozva néztem föl rájuk. Vajon mik lehetnek ezek?
-Csak nézd meg alaposan – mosolygott szerelmem.
Letettem az asztalra a csomagban lévő dobozt, majd a könyvet kezdtem el vizsgálgatni. Ami elsőre feltűnt, az az elején feltűntetett évszám volt: 1639-1640. Ahogy felnyitottam a „könyv” fedelét, rögtön rájöttem, mi az. Az első oldalon ugyanis ez állt: „Mary Wells Cullen naplója”. Megdöbbenve lapoztam párat. Ugyan az írás kissé régi volt, mégis tökéletesen el tudtam olvasni.
„1639. augusztus 22. Kedves naplóm! Hatalmas hírem van. Terhes vagyok! Ismét! Nem akarom nagyon elhíresztelni a dolgot, mert ha megint elveszítem a kicsit, nem akarom, hogy sajnáljanak a falubeliek. Itt Londonban nagyon gyorsan terjednek a pletykák. Ezért csak a férjemnek mondom el. Annyira boldog vagyok. Már azt is tudom, hogy hogyan fogják hívni. Ha lány lesz, akkor férjem kérésére őt is Marynek fogják hívni, ha pedig fiú, akkor Carlisle lesz a neve. Ebben még régebben megegyeztünk. Talán most már szerencsével járunk. Már két hónapja terhes vagyok. Most már egyre kisebb az esélye, hogy elveszítsem őt is. Remélem szerencsénk lesz.”
Az anyám naplója! A vastag könyvbe minden nap írtak egy rövid bejegyzést. Odalapoztam az utolsóhoz, ahol ez a dátum állt: 1640. március 29. A születésem előtti nap. Ha tudtam volna sírni – szégyen, nem szégyen – nem tartottam volna vissza a könnyeimet.
-Hogyan találtátok ezeket meg? – kérdeztem suttogva, de nem vettem le szemeimet a naplóról.
-Elmentünk egy kicsit keresgélni Londonba – mondta Alice.
-Ennyi év után is még rátaláltatok?
-Tudod, a könyvtárban nem csak születési bizonyítványokat lehet találni. Az egyik polc alatt volt elrejtve.
-Elrejtve? Tehát valaki látta már ezeket? – döbbentem meg.
-Valószínűleg igen, de már régen nem nyúlt hozzájuk senki sem. Nagyon porosak voltak – magyarázkodott Alice.
-És a doboz? – vettem kezembe a fadobozkát.
-Nézd meg!
Felnyitottam a fedelét. Egy gyémántköves arany nyaklánc, egy ahhoz hasonló karkötő és két fülbevaló volt benne. A legalján, pedig egy arany karikagyűrű. Ez lehetett az ékszeres doboza. De akkor hova lett belőle a többi ékszer? Lehet, hogy csak ennyi maradt meg belőlük. Hisz régebben szokás volt értékeket is eltemetni a holttest mellé.
-Köszönöm – néztem föl rájuk hálásan.
-Reméltük, hogy tetszeni fog – mosolyodtak el szinte egyszerre.

Másfél évvel később

Minden nap eszembe jut az a nap, amikor beszélgettünk Esme átváltoztatásáról. Azóta már másfél év is eltelt, de még mindig nem érzem magam eléggé felkészültnek a dologra. Azóta ő nem hozta föl a témát, mert tudta, mennyire ellenemre van a dolog. Ellentétben Aliceszel. Őt nem zavarta, mikor már majdnem ordibáltam vele dühömben, pedig én egy eléggé nyugodt természet vagyok, ráadásul ő a lányom.
De szerintem sosem leszek eléggé felkészült. Nem akarom őt is szörnyeteggé változtatni. Persze nem engedném, hogy embereket öljön, de akkor is vágyni fog a vérükre. Ő viszont ezt akarja. Már mindent elmondtam neki a vámpírlétről. Hogy minimum az első hónapokban mindennél erősebb lesz a vérszomja. Nem fog másra vágyni, csak vérre, vérre, és még több vérre. De ez sem tántorította vissza.
Magamban mélyet sóhajtottam.
A két év elteltével muszáj lesz megtennem, mert ha nem, akkor Alice fogja és ezt nem akarom. Ha már valaki megteszi, akkor az én leszek.
Talán már eljött az ideje. Főleg ha azt akarom, hogy még emberként a feleségem legyen. Mert ezt szeretném, de nem tudom, mit válaszolna. Korai nem lenne, hisz már 2 éve együtt vagyunk. De nem tudom, hogy ő gondolt-e ilyenfajta kötelékre is kettőnk között. Remélem igen.

Bátortalan léptekkel mentem be az ékszerüzletbe. Nem tudom, hogy pontosan milyen gyűrűt szeretnék neki. Úgy gondolom, mikor meglátom a neki valót, azonnal tudni fogom, hogy az kell.
-Jó napot, Dr. Cullen – köszönt mosolyogva az eladó. Egyszer gyógyítottam őt. Eltörött a keze és bejött a korházba. Én láttam el.
-Jó napot! – biccentettem.
-Miben segíthetek?
-Gyűrűt szeretnék venni – mondtam bizonytalanul. - Tudna mutatni párat a legszebbek közül?
-Természetesen – bólintott. – Nézzük csak – hajolt le a pulthoz, majd egy kisebb lapot vett elő, amin gyűrűk sorakoztak egymás után. – Szerintem ezek a legszebb darabok. Nézze csak meg őket.
Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem az ékszereket. És úgy volt, ahogy gondoltam. Tekintetem végigsiklott az összesen, de az egyiken megakadt. Gyönyörű volt. Arany karika, rajta egy csillogó gyémánt szívvel. Szinte tátott szájjal bámultam.
-Az a gyűrű, szív alakú gyémánttal, mennyibe kerül? – kérdeztem fölnézve az eladónőre.
-750 dollár – pirult el. Pedig semmi oka nem volt rá. Természetes, hogy egy ilyen gyönyörű darabot rendesen meg kell fizetni.
-Akkor elvinném – mosolyogtam rá, mire kissé megkönnyebbülten kifújta a levegőt, de arca csak még vörösebb lett.
-Biztosan jó lesz a méret? – kérdezte meglepetten. Hát igen. Nem sokan szoktak próbálás nélkül ilyen drága gyűrűket venni, de mivel az én látásom tökéletes, így pontosan tudom, mekkora méret kell. És ez pont megfelelő.
-Igen, biztosan.
-Milyen dobozt kér hozzá? Mutatok egyet-kettőt – hajolt ismét a pult alá, majd apró ékszeres dobozokat rakosgatott ki az üveglapra.
Pár percig gondolkodva néztem a dobozkákat, majd végül egy vörös, bársonyfedésű mellett döntöttem.
-Ezt kérném – nyújtottam át a kiválasztott darabot.
-Rendben – vette el remegő kézzel, majd óvatosan belehelyezte a gyűrűt. – Óhajt még valamit?
-Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Mennyi lesz?
-760 dollár – pirult el ismét.
-Tessék – nyújtottam át egy kicsivel nagyobb összeget.
-Köszönöm – hajtotta le a fejét miután megszámolta a pénzt.
-Viszontlátásra – köszöntem el – És köszönöm, hogy segített – néztem rá hálásan.
Még hallottam egy halk „Viszlát!”-ot, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Most már csak azt kell elterveznem, hogyan kérem meg a kezét. Talán elvihetném a rétünkre. De lehet, hogy amiatt meg feltörnének a rossz emlékei. Azért megkérdezem tőle.
Rekord sebességgel értem haza. Mivel a munka miatt egész nap nem láttam szerelmemet, már nagyon vártam, hogy újra találkozzunk. A lépcső előtt lelassítottam, majd emberi tempóban mentem föl a verandára és nyitottam be az ajtón.
-Sziasztok! – köszöntem Aliceéknek. Jasperrel a kanapén ültek egymás mellett. – Esme fönt van? – kérdeztem, bár elég lett volna, ha hallgatózom egy kicsit.
-Szia! – köszöntek egyszerre. – Igen, fönt beszélgetnek Rosezal.
Döbbenten meredtem rájuk. Rose eddig nagyon távolságtartó volt Esmevel szemben, mert félt, hogy rátámad. És most kettesben van vele egy szobában?
-Ne aggódj. Figyelek Rosera – nyugtatott Jasper.
-Köszönöm – néztem rá hálásan, majd az emelet felé indultam.
-Esme, nem tudod, mit vállalsz azzal, hogy vámpír akarsz lenni – hallottam meg Rose elkeseredett hangját. – Felfogtad egyáltalán, mit is jelentene ez számodra? Nem számítanak a lehetőségeid?
-Miért jön mindenki a lehetőségeimmel? – kérdezte Esme kissé mérgesen. – Számtalanszor elmondtam már nektek, hogy nem választanám azt a létet, ha nem akarnám. Döntöttem, Rosalie! Ebben még te sem tudsz megingatni – mondta határozottan. – Ha Carlisle nem teszi meg fél éven belül, akkor Alice fog átváltoztatni. Értsd meg, nekem Carlisle a mindenem! Nélküle nem tudok élni. Örökké vele szeretnék lenni! És ha ehhez le kell mondanom minden emberi lehetőségemről, akkor is boldogan belemegyek.
Ledermedve álltam a folyosón. Nem tudtam, mit csináljak. Ha most bekopogok, Esme tudni fogja, hogy hallottam a beszélgetésüket. De nincs más választásom, ha még ma el akarom vinni őt a rétre.
Így hát halkan bekopogtam az ajtón.
-Szabad – szólt Esme meglepett hangon. – Carlisle! – fejét azonnal lehajtotta. Arca már most rákvörös volt.
-Szia – léptem oda hozzá. – Remélem nem zavarok – mosolyodtam el. – Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem a rétünkre – erre azonnal fölkapta a fejét.
-A vízeséshez? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Igen – bólintottam rá.
-Persze – ugrott föl boldogan. – Gyorsan elkészülök, és már mehetünk is – rohant a szekrényhez.
Ezek szerint nem a rossz emlékek jutnak az eszébe arról a helyről.
-Valami szépet vegyél fel – kacsintottam rá, majd meglepett arcát látva, kuncogva kisétáltam a szobából.

Türelmesen vártam rá a nappaliban ülve. Jasper többször is megkérdezte, hogy miért vagyok ennyire izgatott, de én mindannyiszor csak annyit feleltem: „Idejében meg fogod tudni.”.
Egy negyed óra készülődés után Esme végre lassan lejött a nappaliba.
-Gyönyörű vagy – csókoltam meg lágyan.
-Köszönöm – pirult el. - Indulhatunk – mondta izgatottan.
Gyorsan felrohantam még a szobánkba egy pokrócért, majd azonnal szerelmem mellett is termettem.
-Rendben – nyújtottam felé a karom, amit azonnal el is fogadott. – Majd jövünk – néztem hátra rejtélyesen a többiekre.
-Mire allergiás Esme? – kérdezte hirtelen Alice. Megtorpantam félúton az ajtó felé.
-A mandulára, miért? – fordultam vissza kíváncsian. Majd hirtelen, mintha fejbe vágtak volna, tökéletesen világossá vált, hogy miért kérdezte. – Hányszor van olyan, Alice, hogy rejtélyesen célozgatsz valamire? Mi mégsem gyanúsítunk olyankor téged – gorombaságom nem neki szólt. Azóta sem tudtam teljesen elfelejteni azt a napot.
-Én nem… - nézett rám bocsánatkérően, de leintettem.
-Ne aggódj, Alice. Nincs semmi gond. Még ma visszajövünk. Nem akarom, hogy Esme megfázzon – azzal ismét belekaroltam Esmebe és az ajtó felé vettük az irányt.

A gyűrű:D