19. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy sokáig nem jött friss. Nagyon sok dolgom volt, és az ötletek sem nagyon akartak jönni. Ráadásul még a net is sza*r(:D) mostanában. És még azt hittem, hogy nyáron majd több időm lesz írni, de tévedtem. Most viszont itt a friss:D Jó olvasást!
Pusy: J

ui.:csak röviden: a fejezet most nem Esme és Carlisle szemszögéből lesz. Úgy gondoltam, lényegesek az információk ebből a fejezetből is:D



Jasper szemszöge

Amint Carlisle elhagyta a házat, rögtön visszafordultam Rose felé, aki szomorúan nézett rám.
-Annyira sajnálom, hogy szétszakítom a családotokat – mondta halkan, lehajtott fejjel.
-Ugyan, nem te tehetsz róla. 1-2 év múlva újra együtt lesz a család. Ráadásul folyamatosan tartjuk velük majd a kapcsolatot – vigasztaltam. A szomorúsága rám is átragadt. – Mesélnél még egy kicsit magadról?
-Mit szeretnél tudni?
-Milyen életed volt emberként? – nem tudtam jobban megfogalmazni a kérdést.
-Tudod, a családunk sosem mondhatta magát anyagi gondokkal küszködőknek. Nagyon jó sorom volt. Gazdag, tehetséges lány voltam. Az emberek tátott szájjal bámultak utánam az utcán – na ezen nem csodálkozom, hisz nagyon gyönyörű. – Egy szóval, mindenem megvolt. Az idő csak repült, én pedig 20 éves lettem és még mindig nem voltam férjnél. Nem azért, mert nem lett volna elég udvarlóm, hanem az igazit kerestem, de nem találtam meg. Apám egyik bankjában dolgozott egy igen csak jómódú férfi, akinek a fia velem volt egy idős. Royce már évek óta csak nekem udvarolt, én mégsem tudtam úgy ránézni, mint jövendőbeli férjemre. Sok pletyka keringett róla, miszerint esténként rendszeresen inni megy a barátaival és csak hajnalban, holt részegen esik haza. Én nem akartam ilyen férjet. A szüleim bíztattak, hogy sosem találhatnék nála jobbat. Ők nem hittek a pletykákban. Szentül hitték, hogy csak az irigyei terjesztik ezt róla. Egyik este viszont, mikor a barátnőmtől jöttem hazafelé, láttam őt és a barátait az utcán. Részegek voltak. Sikerült eltűnnöm, mielőtt észrevettek volna, mégis reszketve a félelemtől siettem hazafelé. Még a szüleim sem akartak hinni nekem. Azt hitték, hogy csak kibúvót kersek. Ezután csak nagyon ritkán mertem kimenni este egyedül az utcára. Egyszer viszont… - itt elakadt a hangja. Átültem mellé és átkaroltam a vállát, majd nyugtató hullámokat küldtem felé. Nemsokára megnyugodott és tovább folytatta. – Ugyanúgy a barátnőmtől siettem hazafelé. Tél volt és már elég késő is volt. Nem akartam, hogy a szüleim halálra aggódják miattam magukat, így a rövidebb utat választottam. Bár ne tettem volna. Az utolsó sikátor volt, amin át kellett haladnom. Láttam egy elsuhanó árnyékot, így még gyorsabban szedtem a lábaimat. Reméltem, hogy még időben kiérek a sötét kis utcából, de nem volt szerencsém. Hirtelen egy jéghideg, kőkemény valaminek ütköztem neki. Mielőtt még elestem volna, két hideg kar elkapott, majd egy hideg kezet éreztem a számon is. Próbáltam szabadulni a szorításából, de megmozdulni sem bírtam. Aztán a levegő süvíteni kezdett mellettem. Elég sokáig futottunk, én pedig nem sokkal később elvesztettem az eszméletem. Aztán már a házban tértem magamhoz, ahol megmentettetek minket – tekintete elhomályosult, szeme a távolba meredt. Teljesen átadta magát a múltnak. – A következő két napban nagyon sokat egyedül voltam, az idő mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjek mi is ő valójában. Aztán egyszer csak beállított Esmevel. Először elég goromba voltam vele – sütötte le a szemét. -, azonban egy kis idő elteltével oldódott közöttünk a hangulat. Nem lehettem valami kellemes beszédpartner. Eléggé ideges voltam. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mik Daniel szándékai velem, és gondolom akkor már Esmevel is. Próbáltam finoman elmagyarázni Esmenek, hogy Daniel vámpír, azonban már tudott róla – itt halvány mosoly jelent meg a száján. – Leesett az állam, mikor elmondta, hogy a barátja egy vámpír és, hogy még további két vámpírral lakik egy házban. Először őrültnek néztem, amiért nem fél, de még csak nem is undorodik tőletek, aztán mikor elmagyarázta, hogy ti nem öltök embereket, már én is más szemmel láttalak titeket. A többiről, pedig már tudsz – nézett rám. Miközben mesélt, végig a szőnyeget bámulta. Csak bólintottam válaszként. Igaza volt, Esme tényleg nagyon könnyen beszélt ezekről a dolgokról és biztos vagyok benne, annak ellenére, hogy nem érzem őt, hogy sosem fordult meg a fejében, hogy mi akár egy ujjal is bántani akarnánk. Pedig meg lett volna rá az oka. Az első napok szörnyűek voltak. Mintha tüzes vasat nyomnának le a torkomon. Alig mertem levegőt venni a közelében. Aztán napról napra egyre enyhült a fájdalom, ahogy illata mindig belengte az egész házat. Aztán, mikor megmentettük őt a barlangban és több sebből is vérzett, csak azért nem támadtam rá, mert számítottam rá, hogy milyen állapotban fogjuk viszont látni őt. Felkészültem.
-Mesélnél te is egy kicsit magadról? – szakított ki Rose kérdése a gondolataimból.
-Persze. 1843-ban, Texasban születtem. Gyermekkoromba is mindig harcos akartam lenni.
Egy nagyobb háborúban végre lehetőségem adatott erre. Egyik alkalommal három nőre találtam. Mint kiderült a három nő vámpír volt. Az egyik szemet vetett rám, és átváltoztatott. Maria és én utána egy fiatal vámpírokból álló hadsereget akartunk összeállítani, és megtámadni vele az egész világot. A terv jónak tűnt, de én egy idő után már nem bírtam az emberek öldöklését. Az én feladatom volt az is, hogy a harcra alkalmatlan újszülötteket megsemmisítsem. Végül elszöktem Mariatól. Vándorolni kezdtem, mígnem az egyik nap betértem egy fogadóba. Ott várt rám Alice. Látta előre, hogy jövök . elmosolyodtam az emlékre.
-Ezt meg, hogy érted? – értetlenkedett Rose.
-Tudod, néhány vámpírnak van különleges képessége. Alice látja a jövőt, Carlislenak hatalmas önuralma van, én pedig érzem és tudom manipulálni az érzelmeket.
-Így már értem – bólintott rá, majd várakozóan nézett rám.
-Alice elmondta nekem – folytattam -, hogy van egy vámpírférfi, aki már nagyon régóta egyedül él. Ráadásul állatvéren. Már akkor nagyon szerettem Alicet és éreztem, hogy ő is ugyanúgy szeret, így vele tartottam. Carlisle megkeresése nagyjából zökkenőmentesen zajlott, csak egy bökkenő volt, amikor találkozott Esmevel a korházban. Ugyanis se Alice, se én nem tudjuk használni a képességünket rajta. Alice csak feketeséget lát, én meg csak ürességet érzek. Nem tudjuk, hogy miért. Alice teljesen kétségbe esett, hogy mi történhetett vele, mert eltűnt a jövője. Pontosabban elhomályosult. Azután már könnyedén megtaláltunk őt. Az erdőben találkoztunk vele, mikor vadászni volt. Kissé meglepte, hogy mindent tudunk róla Alice által – mosolyogtam. – Utána, pedig segítettek nekem teljesen rászokni az állatvérre, ami elég nehéz volt, mivel elég sokáig emberek vérén éltem.
-Nem volt valami kellemes a kezdet, de a végén csak jól alakult – mosolygott. – Elmondanád nekem, hogy miben különbözik a vámpírlét az emberléttől? – kérdezte kíváncsian.
-A vámpírok erősek, gyorsak, érzékszerveik sokkal kifinomultabbak. Ha napfény éri a testünket, az csillogni kezd, így emberek előtt nem mehetünk ki a napra. Ezért is szoktunk esős várost keresni, hogy nyugodtan élhessük a mindennapjainkat. Ráadásul nem öregszünk, így örökké élünk. Nincsenek többé emberi szükségleteink és… - most ezt hogyan mondjam el neki? – öhm… szóval… - tétováztam - már nem lehet többé gyereked – néztem zavartan a lábamat. Nem tudtam, hogyan fog reagálni, de semmi jóra nem számítottam. Bár Esme sem akadt ki annyira, pedig ő igazi anya típus. Ráadásul neki volt választási lehetősége. Rosenak viszont nem volt.
Percekig csak némán meredt maga elé, majd nyelt egy nagyot és megszólalt.
-Tehát soha többé nem lehetek… anya? – kérdezte megtörten, suttogva.
-Nem – éreztem a már szinte mindent elnyomó szomorúságát, így megpróbáltam lenyugtatni, de a képességem mintha visszapattant volna róla. Túl nagy volt az elkeseredettsége. A nyugalomhullámom a semmibe veszett azzal a reménnyel együtt, hogy valaha is boldog lehet így vámpírként.
Reflexszerűen megtörölte kézfejével az arcát, mire csodálkozást éreztem felőle.
-A vámpírok nem tudnak sírni – adtam magyarázatot fel nem tett kérdésére.
-Lehetséges lenne, hogy egyedül átgondolhassak mindent? Túl sok ez egyszerre.
-Természetesen. Megmutatom a szobádat – Aliceszel úgy döntöttünk, hogy megkapja Esme szobáját. Sikerült mindent kiszellőztetni, így már nem fenyegeti a csábítás veszélye. Fölkísértem a szobához. – Ha bármire szükséged lenne, szólj nyugodtan. A nappaliban leszek.
Csak bólintott, majd bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót.
Lehajtott fejjel sétáltam le a lépcsőn egyenesen a nappaliba, majd ledőltem a kanapéra, lábaimat felhúztam, és csak feküdtem. Megpróbáltam mindent kizárni a fejemből. Csak Rosera figyeltem, nehogy valami őrültséget csináljon.
Már jó ideje „aludhattam”, mikor megéreztem Alice egyre erősödő illatát. Rögtön kipattantak a szemeim és felültem a kanapén. Izgatottan vártam őt. Ugyan csak egy napra váltunk el, mégis rengeteg időnek tűnt. Már alig vártam, hogy újra átölelhessem és csókolhassam. Bár Rose közelében vissza kell majd fognunk magunkat, főleg a most kialakult helyzet miatt. Remélem, ezt Alice is megérti majd.
Néhány pillanattal később hallottam, hogy a bejárati ajtó kissé nyikorogva kinyílik, majd finoman becsukódik. Rögtön fölpattantam, szinte egy időben azzal, hogy kedvesem belépett a nappaliba. Azonnal szorosan magamhoz öleltem, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Kedvesem belemosolygott a csókba, mire elhúzódtam tőle, és kérdőn néztem rá.
-Te is nagyon hiányoztál – mondta, majd finoman megcsókolt.
Leültem a kanapéra, őt pedig az ölembe húztam.
-Minden rendben ment? – kérdeztem. Bár a kedvéből ítélve gondolom, igen.
-Minden rendben volt. Esme jól elfáradt a végére. Tényleg! Odaadtam neki a papírt. Szerintem már el tudta olvasni.
-Remélem azért nem fárasztottad ki túlságosan.
-Nem – ingatta a fejét. – Még egy étterembe is bementünk enni – itt óriási vigyor tarült el arcán. – A pincér teljesen belezúgott Esmebe. Már engem idegesített a nyomulása. Először még szórakoztató volt látni, ahogy próbálkozik, és Esmet nem érdekli, de aztán egyre jobban csapta neki a szelet. A végén már azzal fenyegetőztem, hogy a barátja egy két méter magas, jól kigyúrt férfi, akit ne akarjon megismerni – éreztem, mennyire felhúzta magát a dolgon, de hamar megnyugodott.
-Ezek szerint jó napotok volt. Carlisle érzései már egyenesen az őrületbe kergettek – sóhajtottam föl. – Örültem, mikor utánatok ment.
-Láttam, hogy Rosalie a rokonod, de azt nem, hogy milyen ágról. Elmondod? – kérdezte kíváncsian, félretéve az előző témát.
-Rose a bátyám unokája. Nem tudok mindent pontosan, mert nem akartam őt egyedül itt hagyni. Holnap elmegyek Texasba. Hátha találok valamit az ottani könyvtárban – még egy nap Alice nélkül. Remélem nem lesz már olyan sűrűn ilyen alkalom.
-Ha gondolod, elmehetek én is keresgélni. Te mégis csak jobban értesz az újszülöttekhez és Rose a rokonod.
-Nem is tudom… - tétováztam. Ez elég nehéz feladat. Nem mintha nem bírná megcsinálni, de épp eleget kutatott már a saját családja után is. Nem kell még az enyémet is felkutatnia. – Eleget jártál te már könyvtárakban. Sokat kutakodtál a családod után. Nem szeretnék gondot okozni ezzel.
-Ugyan – legyintett -, én már tudom, mit kell keresni. Hamar megtalálom – szeme a távolba meredt. – Ne is próbálj tiltakozni, úgyis igazat adsz nekem, láttam – mosolygott. Nagyon boldog volt.
-Mi ez a kicsattanó jókedv?
-Csak örülök, hogy végre látom a jövőt. Bár kissé aggódom, hogy Carlisleét és Esmeét nem.
-Nem lesz semmi bajuk – mondtam, közben egy nyugalomhullámot küldtem felé. Jókedve hamar elszállt a keserű gondolattól, hogy bármelyiküknek is baja eshet.
-Remélem – sóhajtott.

Rosalie szemszöge

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, rögtön az ágynál termettem és lefeküdtem rá, majd könnyek nélkül, halkan zokogni kezdtem. Nem tudtam, hogy Jasper hallja-e, de nem érdekelt. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Miért velem történnek az ilyen dolgok? Boldogan élhettem volna, és öregen, puha, meleg ágyban halhattam volna meg. Miért pont engem szemelt ki? Miért nem lehetett normális boldog életem, amelyben nem léteznek semmilyen misztikus, kitalált lények? Miért kell egyáltalán a vámpíroknak létezniük? Tönkretette az életemet. Így már soha többé nem lehetek boldog. Elvette az egyetlen dolgot, ami még boldoggá tehetett volna, ha szerelem nélkül házasodok is. A gyermeket. Egy saját kisfiú, vagy kislány. Mennyire jó lett volna! Miért kellet mindent tönkretennie? Miért pont ENGEM kellett tönkretennie? Boldog, teljes életemből már csak két dolog hiányzott. A szerető férj és a gyönyörű gyermek. Az elsőről már teljesen lemondtam. Viszont a második még teljesülhetett volna. Még ha nem is szerető férj mellett, de egy jóképű, gazdag férfi mellett már el tudtam volna képzelni az életem. Miért voltam annyira makacs, hogy az igazira vártam? Akkor talán nem lett volna ilyen sorsom. Nem járkáltam volna egyedül az utcán. De most már felesleges ilyeneken gondolkodni. Már nem tudom visszafordítani a történteket. Nem tudom visszapörgetni az időt. Sajnos!
Többé már nem lehetek boldog, hacsak meg nem találom az igazit. Ami viszont szinte lehetetlen. Vámpírból még úgy, ahogy van a világon, viszont vegetáriánus vámpír nincs sok. Én pedig nem tudnék olyasvalakit szeretni, aki embereket öl.
Nem értem, Esme hogy tud lemondani mindenről a szerelméért. Képes lenne vámpírrá válni, csak azért, hogy örökre együtt lehessen Carlislelal. Viszont így lemond a gyermekről, amit később biztos, hogy nagyon meg fog bánni. Nem is értem, Carlisle hogy tehet ilyet vele. Vagy nem gondol bele ennek a következményeibe? Hogy Esme szomorú lesz? Boldogtalan?
Ekkor megszólalt egy kis hang a fejemben: - Vagy talán Carlisle nem is akarja megtenni. Talán csak Esme olyan bolond, hogy ilyet kérjen tőle. Vagy talán még meg sem kérte rá. - De akkor miért viselkednek úgy, mintha jegyesek lennének? Jasper szerint, Carlisle még egy napot is alig bír ki Esme nélkül, amire a mai nap is jó példa volt. Pedig nem lehetnek együtt olyan régóta. Akkor láttam volna Esme kezén a gyűrűt. Erről majd megkérdezem Jasperéket.
Közben hallottam, hogy Alice megérkezett. Még nem találkoztam vele, és már nagyon kíváncsi voltam, de kettesben akartam hagyni egy kicsit őket. Megpróbáltam eltüntetni arcomról az előbbi kín nyomait. Több-kevesebb sikerrel.
Egy fél óra elteltével már úgy gondoltam lemehetek. Hallottam, hogy a nappaliban halkan beszélgetnek valamiről, így rögtön arra indultam.
Amint beértem a helyiségbe, Alice rögtön a nyakamba ugrott, majd egy hosszú ölelés után elengedett.
-Oh, bocsánat – kapott észhez. – Alice vagyok – mutatkozott be -, Alice Cullen – nyújtotta felém a kezét.
-Rosalie Hale – viszonoztam a kézfogást -, de inkább csak Rose – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Remélem, nem érti félre. Ez nem miatta, csak az utóbbi kiborulásom miatt van. – Jasper mesélt már rólad. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek.