84. fejezet

Sziasztok!

Nos, ide is megérkeztem :D Bár előrejelzés nélkül, de meghoztam a friss fejezetet. Kicsit rövidebb lett ugyan, mint ahogyan azt megszokhattátok, de a következő fejezetbe tervezem a nagy eseményeket :D Ebbe már nem fért volna bele az egész, így hát inkább lezártam itt :) Viszont azt hiszem, sejthetitek majd a végén, hogy mik is lesznek azok a nagy események a folytatásban ;) A másik ok, hogy már ma felkerül a friss, hogy a hétvégét ismét nem otthon töltöm, így hát nem tudnék már ülni rajta, hogy gondolkozzak. Szóval, jó olvasást kívánok hozzá! :)

U.i.: A kommenteket bepótolom majd a rendszeresen olvasott blogokon! :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Ahogy teltek-múltak a napok és hónapok, mind egyre izgatottabbak lettünk. Esme pocakja a hatodik hónap után rohamos növekedésbe kezdett, ami egyre inkább akadályozta őt a mozgásban, így rövid időn belül eljutott addig a pontig, hogy a nap nagy részét már tényleg szinte csak az ágyban töltötte. Ahogy elérkezett a kilencedik hónap elejéig, én is szabadságot vettem ki a kórházban, hogy mellette lehessek. Michelle ugyan próbált győzködni, hogy ő is tudja majd kezelni a helyzetet, én mégis ott akartam lenni, amikor a gyermekem megszületik. Esmének szüksége lesz rám közben, majd az átváltozása alatt is.

Mélyet sóhajtottam, ahogy eszembe jutott, hogy Mitch és Nath már csak addig maradnak nálunk, amíg a kicsi meg nem születik. Akármennyire is bizonygattuk nekik, hogy nem zavarnak, ők csak tovább erősködtek. Nem akarták, hogy túlságosan feltűnőek legyünk a városban, amiért valamilyen szinten meg is értettem ezt a döntésüket. Viszont Michelle mégis csak a testvérem, természetes, hogy marasztalni akarom! Mindeközben Nora és Nick is folytatták a világkörüli útjukat, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak. Így már csak heten maradtunk a hatalmas házban.

A gondok azonban még mindig nem tűntek el teljesen a fejünk fölül. Rose és Emmett kapcsolata kezdett feszegetni egy bizonyos határt, amitől a lányunk lassan szinte depresszióba esett. Még mindig nem mondta el neki, hogy mik is vagyunk mi, de ez az én hibám volt. Nem lett volna szabad ennyire halogatnom. Mégis, azt akartam, hogy mindenki biztonságban lehessen. Esme terhes és pár hónnappal ezelőtt nem tett volna valami jót neki az idegeskedés Rose miatt. Mégis rossz döntés volt, úgy érzem.

- Min töröd a fejed? – kérdezte halkan szerelmem.

Nem néztem rá, helyette inkább a falat bámultam merev tekintettel és úgy válaszoltam neki.

- Rosalie-n és Emmett-en – feleltem szűkszavúan, de ennyiből is érteni lehetett már.

- Te is tudod, hogy ha megtudja, mik vagyunk, és mégsem érdekli, mert szereti Rose-t, akkor ide fog jönni. Az pedig sem jelen esetben, sem pedig egy hónap múlva nem lenne tanácsos, amikor pedig éppen az átváltozásom után leszek. Beszélj Rosalie-val és engedd meg neki. Így mindenki csak szenved, és sosem jutunk előrébb.

- Úgy gondolod, Emmett jobban járna, ha téged látna meg ilyen állapotban? – néztem végig rajta elhúzva a számat, de rögtön meg is bántam. – Esme… - fogtam meg a kezét, ahogy fel akart ülni az ágyban.

- Nem, Carlisle! – rázta le magáról az érintésemet. – Te is tudod, mennyire nem szeretem, ha így beszélsz az állapotomról. Én vállaltam ezt az egészet! Nem érdekel, hogy a kicsi eltöri a bordáimat és, hogy tele vagyok kék-zöld foltokkal, mert szeretem őt. Bármennyire is nem tetszik ez neked. És most már végig fogom csinálni ezt az egy hónapot. Nem most fogom feladni! – Egy könnycsepp végigfolyt az arcán, amit kissé bosszúsan törölt le onnan. – A fenébe… - morgolódott, majd fogott egy zsebkendőt és megtörölte vele az arcát.

- Sajnálom, én nem azért mondtam – álltam föl az ágyról, majd átsétáltam az ő felére és letérdeltem elé a földre. – Te is tudod, hogyan gondoltam. Emmett-et valószínűleg megijesztené a látványod – simítottam végig lágyan az arcán. – Ne haragudj…

- Jaj, hogy én miért nem tudok huzamosabb ideig haragudni rád… - sóhajtotta.

Halkan felkuncogtam.

- Megyek, beszélek Rosalie-val, rendben? – emeltem föl az állát.

- Persze – dőlt vissza lassan a segítségemmel az ágyba.

- Sietek vissza hozzád – pusziltam meg finoman a homlokát, miután gondosan betakargattam őt.

Rose szemszöge

Az Emmett-el eltöltött idő mindig nagyon gyorsan eltelt. Szinte észre sem vettem, és máris sötétedni kezdett. A medvetámadása óta már hónapok teltek el és mi egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mégsem történt semmi több. Ugyan többször is tett célozgatásokat rám, sosem csókolt meg, ami kezdett egy kissé elbizonytalanítani. Talán ő nem is szerelmes belém úgy, mint ahogyan én belé. Így pedig nagyon is veszélyes lenne elmondanom neki az igazat magamról. Ha utána nem maradhat velem, akkor semmi értelme nem lenne.

A mai nap azonban teljesen másként indult. Ahogy elértem a házukig, ahol a szüleivel élt, ő már kint várt rám a ház előtt.

- Jó reggelt, Rose – köszöntött boldogan.

- Jó reggelt – mosolyogtam vissza rá. – Minek az a kosár? – kérdeztem a kezében levő tárgyra mutatva.

- Arra gondoltam, esetleg elmehetnénk piknikezni. Tudok egy nagyon szép helyet az erdőben – vigyorodott el.

- Ez esetben, örömmel veled tartok – karoltam belé és azonnal útnak is indultunk az erdő felé. Teljesen megbíztam benne, így hát nem kérdezősködtem többet, csak hagytam, hogy vezessen a számára ismerős hely felé. Az út végig csöndben telt, de számomra szükségtelenek is voltak a szavak. A pillanat önmagában elég volt, hogy az arcomon végig egy mosoly virítson.

- Meg is érkeztünk – állt meg hirtelen, mire én a tekintetemet felkapva egy gyönyörű tisztást láttam meg. Valahol messze egy patak csörgedezését lehetett hallani.

- Ez meseszép – szakadtam el tőle, majd besétáltam a tisztás közepére a sok színes virág közé és forogtam párat. Még soha, senki mellett nem éreztem olyan boldognak magam, mint most Emmett mellett. Aztán hirtelen, mintha elveszítettem volna az egyensúlyosam, eldőltem a fűszálak és a virágok között.

- Rose! – szaladt oda hozzám azonnal Emmett. - Jól vagy? – kérdezte, de amint meglátta a vigyorgó arcomat, ő is felnevetett.

- Persze – ültem fel, majd felé nyújtottam a kezem, mutatva, hogy mit szeretnék. – Nem kell az a pléd – legyintettem, amikor már nyúlt érte, hogy leterítse a földre.

Ő csak megvonta a vállát, majd helyet foglalt mellettem. Hosszú percekig csak néztük egymást mosolyogva és kezdtem ismét felbátorodni. Ha egy férfi ennyi időt tölt el egy nővel, az nem hiába van.

- Szeretnék veled megbeszélni néhány fontos dolgot – szólalt meg nem sokkal később. A szája sarkában még mindig ott bujkált egy kis mosoly, de a hangja ezúttal már teljesen komolyan csengett.

- Igen, azt hiszem nekem is ideje lenne megosztanom veled valamit – bólintottam rá egy hirtelen döntés után. Nem akartam tovább húzni ezt a beszélgetést. Minél később mondom el neki, annál jobban fog fájni mind a kettőnknek.

- Had kezdjem én – állított meg, feltartva maga elé a kezét. – Már napok óta erre készülök, mert amilyen szerencsém van, még ezt is el tudnám rontani – csóválta meg a fejét. – Már a kezdetekben, amikor találkoztunk, éreztem, hogy te más vagy, mint a többi lány. Fogalmam sincs, hogy miként csináltad, amikor megmentettél, de nem is érdekel. Azóta már hónapok teltek el és én egyre erősebbnek érzem ezt az érzést. – Zavartan túrt bele a hajába. – Ne haragudj, nem vagyok hozzászokva ehhez a helyzethez – engedett meg magának egy kicsiny mosolyt, majd újra elkomolyodott. – Szeretlek, Rose – mondta ki végül a számomra oly rég várt szavakat. Én viszont, ahelyett, hogy a nyakába ugrottam volna, csak lehajtottam a fejemet és szomorúan néztem magam előtt a fűszálakat. Most, hogy ez tudatosult bennem, egyszerre örültem neki és keserített is el. Mi lesz, ha miután elmondom neki az igazat, már nem fog szeretni? Vagy csak nem mer majd szeretni… Azt nem bírnám ki. – Valami gond van? – emelte föl az államat és most először láttam őt ennyire bizonytalannak. Mindig szókimondó típus volt, de hogy ezt miért nem mondta el nekem hamarabb, azt nem tudtam megfejteni. – Azt hittem, örülni fogsz majd neki.

- Örülök is – vágtam rá azonnal, mielőtt még jobban elbizonytalanítottam volna őt. – Nem arról van szó, hogy ne estek volna jól ezek a szavak, mert én is hasonlóképpen érzek, de van valami, amit tudnod kell rólam.

- Ne kímélj – nézett rám érdeklődve, de a szavaim hallatán a boldog csillogás már megjelent a szemeiben.

- Hosszú történet és… meglehetősen ijesztő – figyelmeztettem őt, Emmett azonban továbbra is nyugodtan ült velem szemben. – Rendben – sóhajtottam, majd egy mély lélegzet után belekezdtem. – Elég bonyolult és nem is tudom, hogyan kezdhetnék hozzá… Gondolom, észrevetted már rajtam a különbségeket. A szemem aranyszínű és bár a te jelenlétedben sohasem történt ilyen, a színe változik. A bőröm – fogtam meg a kezét – hófehér és jéghideg. Mindez neked is feltűnt már, ebben biztos vagyok, de nem véletlenül van ez így. Én… én… vámpír vagyok, Emmett. – Félve néztem fel rá, miután még hosszú másodpercekig nem szólalt meg. De legalább nem futott még el…

- Te most csak viccelsz – rázta meg a fejét, idegesen nevetgélve. – Csak ugratsz, igaz? Ha vissza akarsz utasítani, azt tedd meg nyíltan. Nincsen szükségem ilyen lehetetlen butaságokra. Csak azt sajnálom, hogy ilyen hülye voltam, hogy azt hittem, te is szeretsz engem. De úgy tűnik, csak felelősséget éreztél irántam, miután egyszer megmentettél.

- Nem, Emmett, nem erről van szó! – állítottam meg őt gyorsan. – Én tényleg vámpír vagyok és szeretlek téged!

Hirtelen ugrott föl mellőlem, majd pár lépéssel arrébb megállt.

- Akkor bizonyítsd be! Mutasd meg, hogy miben vagy más, mint az emberek! – mondta halkan.

Bizonytalanul álltam fel én is, miközben végig tartottam vele a szemkontaktust. Aztán hirtelen futásnak eredtem és tettem egy kört a tisztás körül, aztán két méterre tőle ismét megálltam. Elképedve nézett rám. Aztán egy ugrással a legközelebbi fán termettem, ő azonban csak a szemeit kapkodta utánam. Puhán értem földet a fatörzs mellett, majd a tenyereimet a durva kéregre simítottam és egy mozdulattal kettétörtem a törzset. A hangra azonnal megtalált engem és az arca egyszeriben rémültté változott, de mégis ottmaradt, egy helyben állva a tisztás közepén.

- Gyorsabb és erősebb vagyok az embereknél – mondtam, éppen csak annyira hangosan, hogy ő meghallhassa. – Minden érzékszervem kifinomultabb, mint az övéké. Arra például egy patak csörgedezik a távolban – mutattam észak felé. – De a te szívverésedet is hallom – mondtam egy kicsivel halkabban, újra közelítve hozzá. – De neked nem kell félned tőlem, ahogyan egyetlen más embernek sem. Senkit sem bántok – próbáltam megnyugtatni őt, mert szembe jutott, hogy erről az igencsak fontos információról még nem szóltam neki.

- De hiszen vámpír vagy! – értetlenkedett. – Mivel táplálkozol, ha nem emberekkel?

- Állatok vérével. Úgymond, vegetáriánus vagyok. Például… könnyen leterítek akár egy medvét is – céloztam a megmentésére és ő azonnal meg is értette.

- Tehát így tudtál megmenteni – hüledezett. – Ó, te jó ég! – tűrt bele a hajába idegesen.

- Emmett, én megértem, ha most félsz tőlem, bár teljesen alaptalanul, mert sosem bántanálak téged, de ez vagyok én. Végig ez voltam. Még mindig én vagyok az, csak most már tudod a titkomat is. Gondolj csak vissza az együtt eltöltött hónapokra!

- Nekem… nekem gondolkodnom kell – hátrált tőlem egy lépést. – Ha tényleg igaz minden, amit mondasz és szeretsz engem, akkor hagyj nekem időt megemészteni ezt.

- Természetesen – bólintottam rá szomorúan. – De kérlek – szóltam még utána -, ne mondd el senkinek. Nem véletlenül csak most osztottam meg veled. Ha másoknak is elmondod, azzal nem csak engem, hanem az érintett személyeket is bajba sodrod – figyelmeztettem őt.

- Nem fogom senkinek sem elmondani – biztosított, majd még bizonytalanul fordult vissza az erdő széléről.

- Menjél csak – biccentettem. – Hazatalálok egyedül is.

Szó nélkül tűnt el a fák között, mire belőlem kitört a hisztérikus zokogás. Ösztönösen akartam megtörölni a szemeimet, de azok teljesen szárazak voltak. Nem mehetek haza ilyen állapotban. Alice biztosan látta, hogy mi történt és Jasper is érezni fogja, ha a közelében leszek. Ó, és még Carlisle-nak és Esmének is csalódást okozok. Hiszen Carlisle még nem tartotta ezt jó ötletnek, de én egyszerűen képtelen voltam tovább magamban tartani.

Talán órákig is ott voltam még a réten, de az állapotom nem sokat javult. Még mindig a zokogástól rázkódva vettem magamhoz a kosarat és a plédet, majd futásnak eredtem. Először Emmett-ék házához mentem, majd észrevétlenül a küszöbre tettem a réten otthagyott holmikat. Nagy volt a kísértés, hogy benézzek hozzá az ablakán, de végül gyorsan elfutottam onnan. Ahogy hazaértem, zaklatottan léptem be a házunkba, de szerencsére senki sem volt a nappaliban, így csak fölrohantam a szobámba. A nap hátralévő részét végig ott töltöttem, amikor egyszer csak halk kopogtatás szakított ki az egyre bonyolódó gondolataim közül.

- Szabad – suttogtam szinte alig hallhatóan. Carlisle lépett be a szobába és amint rám nézett, rögtön látta, hogy valami nagy baj van.

- Rosalie, mi történt? – hüledezett, ahogy odasietett hozzám.

- Én… én… nagyon rossz dolgot tettem – motyogtam magam elé, helyet engedve neki is az ágy szélén.

- Mi történt? Ugye nem bántottál senkit sem? – kérdezte azonnal.

- Nem, erről szó sincs! – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Sosem tenném, de… - lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem közben. – Elmondtam Emmett-nek, hogy vámpír vagyok – mondtam ki végül, majd a zokogás újult erővel tört ki belőlem.

Hosszú percekig nem szólalt meg, csak a hátamat simogatta nyugtatásképpen.

- Bizonyára jó okod volt rá, hogy ezt tedd – jegyezte meg végül halkan. A hangja egyáltalán nem tűnt csalódottnak vagy szomorúnak.

- Szerelmet vallott nekem – estem kétségbe. – Egyszerűen képtelen voltam tovább titkolózni előtte. Joga van tudni, hogy mi vagyok, ha együtt akar velem lenni.

- Cssh… tudom – ölelt magához gyengéden. Az arcomat a nyakába fúrva zokogtam tovább.

- Kérlek, ne haragudj rám! – kaptam fel a fejem hirtelen. – Én nem nektek akartam ezzel rosszat…

- Tudom, és nem haragszom – simogatta meg finoman az arcomat. – Emmett hogyan reagált rá?

- Először… először azt hitte, hogy csak viccelek – szipogtam. – Próbáltam őt meggyőzni róla, hogy igazat mondok, ezért megmutattam neki pár képességemet. Látszott rajta, hogy nagyon megrémült, de nem futott el. Gondolkodási időt kért, hogy tisztázhassa magában ezt az egészet. Aztán hazament.

- Gondolod, hogy van okunk attól félni, hogy esetleg elmondja valakinek? – kérdezte komolyan.

- Nem… nem hinném – ráztam meg a fejem. – Megkértem rá, hogy ne tegye ezt, mert azzal nem csak engem, hanem saját magát és másokat is veszélybe sodorhat.

- Jól tetted, hogy elmondtad neki – szólalt meg kis idő elteltével. – Még ha most nem is alakultak a legjobban a dolgok, ha tényleg szeret téged, akkor legalább egy beszélgetés erejéig felkeres majd téged.

- Akkor nem haragszol rám? – néztem föl rá szomorú szemekkel.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét, majd egy puszit adott az arcomra. – Meglásd, minden helyrerázódik majd idővel, csak türelmesnek kell lenned. - Felállt az ágyam széléről, majd úgy fordult vissza felém. – Mit szólnál egy vadászathoz? Az némileg megnyugtatna téged.

- Mi lesz Esmével? Nem maradhat itthon egyedül – tiltakoztam.

- Alice és Jasper nemsokára itthon lesznek. Csak öltözz át és indulhatunk.

Ezután elhagyta a szobát, én pedig lassan nekikezdtem az öltözködésnek. Jól estek Carlisle szavai, de még mindig alig tudtam elhinni, hogy nem haragszik rám. Azt hittem, majd kiabál velem, amiért elmondtam Emmett-nek, de még csak egy rossz szava sem volt. Sőt, még ő nyugtatott meg engem. Bár, még sosem láttam őt igazán mérgesnek. Legalábbis a családdal szemben nem. Az, hogy más, ellenséges vámpírokra miként tekintett, már más kategóriába tartozott. Kissé megkönnyebbültem tőle, hogy legalább ez a része nem alakult olyan rosszul a dolognak.

Carlisle szemszöge

Gondolataimba merülve sétáltam vissza a szerelmemmel közös szobánkba. Nem gondoltam volna, hogy Rose magától rászánja magát erre a döntésre, de úgy tűnik, tévedtem.

- Hallottam, mi történt – szólalt meg halkan, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. – Mi lesz most?

Odasétáltam mellé, majd leültem az ágy szélére - mint nem sokkal ezelőtt Rosalie-nál is - és megfogtam a kezét.

- Nem tudom. Szerintem Emmett nem fogja egy kis nehézség után elhagyni Rose-t.

- Egy kis nehézség? – vonta föl a szemöldökét. – Azért a vámpírságot nem egy kis nehézségnek mondanám.

- Te is tudod, hogyan értettem – csóváltam meg a fejem. – Ha Emmett tényleg szerelmes, nem ez lesz az, amitől elmenekül. Én bátornak ismertem meg őt. Gondolj csak vissza rá, hogy te is szinte semmibe vetted ezt az „apróságot”.

- Az más volt. Én előtte már három éve a legrosszabbra számítottam, hiszen sejtettem, hogy mi vagy. Nem akkor kellett megtudnom, amikor már beléd szerettem. Bár, ez nem jó megfogalmazás, mert ez már tulajdonképpen az első pillanatban megtörtént.

- És akkor szerinted hogyan kezeli majd a helyzetet? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, de biztosan nem holnap tűnik majd föl. Kicsit több időre lesz szüksége ahhoz, hogy mindezt megeméssze magában.

- Csak Rosalie bírja ki azt az időt… - sóhajtottam föl gondterhelten.

- Ha jól hallottam, neked vadásznod kell menned – simogatta meg az arcomat.

- Nem baj? – emeltem rá a tekintetem. – Csak nem akarom, hogy ebben a helyzetben egyedül legyen. Legalább érezze, hogy számíthat ránk.

- Dehogyis baj – legyintett szerelmem. – Ha megtehetném, én is veletek tartanék, de a jelen helyzetemben nem nagyon van rá módom – simított végig szeretetteljesen a hasán.

- Ha bármi gond van, azonnal keressetek meg minket vagy Michelle-t a kórházban, rendben?

- Nem lesz gond –szorította meg a kezemet finoman. – Te helyettem is eleget aggódsz, úgyhogy nekem már nem kell – kuncogott fel halkan.

- Vigyázz magadra – csókoltam meg puha ajkait, majd felálltam mellőle és elindultam lefelé a nappaliba. Ha jól hallottam, Alice-ék is megérkeztek, úgyhogy mindjárt indulhatunk is.

Esme szemszöge

Mélyet sóhajtottam, amint Carlisle elhagyta a szobát. Rosalie és Emmett kapcsolata járt a fejemben. Ugyan az meglepett, hogy a fiú még csak most vallotta be az érzéseit Rose-nak, mert őt inkább olyan szókimondónak gondoltam volna. Az pedig, hogy Rose is ennyire visszafogott volt mellette, csak még nagyobb meglepetés volt számomra. Bár nehezen tudott akárkit a szívébe zárni, aki egyszer bekerült oda, az örökre ott is maradt. Ezt jelentette nála a szenvedélyes szeretet. Féltem, hogy talán nem lesz igazam és Emmett-nek eszébe sem fog jutni eljönni Rosalie-hoz, mégis újra meg újra el kellett mondanom magamnak: Én is féltem először a vámpíroktól, annak ellenére is, hogy Carlisle-nál még a nyomát sem láttam, hogy bántani akart volna engem a kórházban, pedig megtehette volna. Ez volt az, ami reményt adott akkor. Ahogyan ez lehet az egyetlen biztosíték arra is, hogy Emmett nem menekül el. Rose sosem bántotta őt, ebben biztos vagyok. Azt nem tudta volna eltitkolni előlünk.

Fáradtan húztam magamra a takarót, miután kényelmesen elhelyezkedtem a párnák között. Bár szerettem volna megvárni, amíg Carlisle-ék visszaérnek, hátha én is tudok beszélni egy kicsit Rose-zal, de a fáradtság felülkerekedett rajtam és nem sokkal később már mélyen aludtam. Csak valamikor kora hajnalban tértem magamhoz, de akkor is még az álom határán voltam. Annyi azért tudatosult bennem, hogy Carlisle befeküdt mellém és hátulról szorosan hozzám simult, majd már újra el is aludtam.

A napok rohamosan teltek ezután. Emmett még mindig nem jelentkezett és én kezdtem egyre inkább attól tartani, hogy tényleg nem látják többet egymást Rose-zal. Szerelmem azonban minden nap bíztatott engem. Furcsa mód, ezúttal ő tűnt a magabiztosabbnak ebben a dologban, pedig legelőször még én bizonygattam annyira, hogy így lesz. Rose egész nap a szobájában üldögélt, így nekem nem nagyon volt alkalmam beszélni vele. Két hét telt el a vadászatuk óta, de azóta egyszer sem mozdult ki onnan.

- Aggódok Rosalie miatt – sóhajtottam halkan, Carlisle mellkasára hajtva a fejemet. – Két hete csak a szobájában gubbaszt… Nem tudnánk tenni valamit? Talán… - Carlisle egy határozott mozdulattal elhallgattatott engem, ahogy mutatóujját a számra tette.

- Tudom, hogy mire gondolsz, de ez nem lehetséges – csóválta meg a fejét. – Én is gondoltam már rá, hogy beszélhetnénk Emmett-tel, de mégis mit mondhatnánk neki? Ha fél, akkor csak még jobban megijesztenénk. Rose azt ígérte neki, hogy gondolkodási időt hagy neki. Ha pedig nem tartja ezt be, akkor Emmett is el fog bizonytalanodni. Mindemellett úgy vélem, hogy Emmett van olyan úriember, hogy még ha nem is marad Rosalie-val, ezt személyesen fogja vele közölni. Ha tényleg szereti őt, meg fogja érte tenni, bármennyire is tart tőlünk.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem kétkedve.

- Például azért is, mert én is szeretlek téged és meg sem fordulna a fejemben, hogy búcsúzás nélkül menjek el. Ne értsd félre, eszem ágában sincs semmi ilyesmit tenni, de tudom, hogy képtelen lennék csak úgy otthagyni valaki olyat, akit szeretek. Ez ugyanúgy igaz Alice-re és Jasperre is.

- Igazad van, de… olyan sokáig tart ez az egész. Rosalie rövidesen teljesen magába fog zuhanni és én nem tudok neki segíteni.

- Tehát ez a bajod – állapította meg teljesen nyugodtan. – Ha beszélgetni akarsz vele, csak egy szavadba kerül. Átvihetlek hozzá, vagy áthívhatom inkább őt ide.

- De ha ő nem akar velem beszélni, akkor én sem erőltetem rá magam – tiltakoztam hevesen. – Ha rájött volna a beszélgetéseitekből, hogy szüksége van még egy támaszra, magától jött volna hozzám.

- Ez nem azért van, mert nincsen szüksége rád – rázta meg a fejét. – Rose még mindig attól tart, hogy neheztelünk rá, amiért idő előtt elmondta a titkunkat Emmett-nek, ezzel veszélyeztetve az egész családot. A fejébe vette, hogy ha valamilyen oknál fogva kitudódik, hogy mik is vagyunk, és a Volturi esetleg ide akarna jönni, akkor ő maga fog eléjük menni és magára veszi az egész ügyet, vállalva ezzel akár még azt is, hogy végezzenek vele. – A hangja egészen halk volt, de annál vészjóslóbb. Ha tényleg ezt forgatja a fejében, akkor sürgősen beszélni kell vele.

- Ezt nem hagyhatjuk. Őrültség lenne ezt csinálja – estem kétségbe.

- Ne aggódj – tette a vállamra a kezét nyugtatóan. – Nem kell miatta idegeskedned, mert mi vigyázunk rá, hogy semmi őrültséget ne tehessen. Valamint Michelle is fülel mindig a kórházban, hogy nem kezdtek-e el terjengeni rólunk újabb pletykák.

- De Emmett csak azt tudja, hogy Rose vámpír, nem? Arról fogalma sincs, hogy mindenki az a családból. Talán eszébe sem jut elterjeszteni ezt a városban.

- Mi is ebben reménykedünk – bólintott rá. – Rosalie világosan közölte vele, hogy ha bárkinek is elmondja a titkát, azzal nem csak őt, hanem saját magát és az említett személyt is veszélybe sodorhatja. Emmett nem fogja vállalni szerintem a kockázatot. Sőt, talán az is lehet, hogy ebben a kijelentésben valamilyen fenyegetést érzett. Sejtheti, hogy nem Rose az egyedüli a közelben és elég csak egy kicsit elgondolkodnia ezen, amíg össze nem rakja a képkockákat. Mindünk bőre halálsápadt, a szemünk aranybarna… A hasonlóságok túlságosan is szembetűnőek ahhoz, hogy csak úgy elmenjen mellettük.

- Ha eddig nem derült ki semmi, akkor ezentúl sem fog – gondolkodtam el. – Ha annyira meg lenne rémülve, hogy másnak is szólt róla, akkor azt mi már régen tudnánk.

Újabb két hét elteltével a házban a hangulat még inkább lejjebb esett. Rose még mindig nem volt hajlandó kimozdulni a szobájából, így vadászni sem ment el, de még csak a neki hozott vért sem fogadta el. Az egyetlen jó hír az volt, hogy nem kezdtek el rólunk pletykák terjengeni, ami ezt jelentette, hogy Emmett betartotta, amit ígért és nem mondta el senkinek sem Rose titkát. Mindemellett gondot okozott azonban, hogy a terhességem lassan betöltötte a kilencedik hónapot is, de még semmi jele nem volt annak, hogy a kicsi világra akarna már jönni. Bár ennek inkább örültünk, mert így tudtuk, hogy erős és egészséges baba lesz, Carlisle mégis kezdett kikészülni. Tudtam, hogy azon jár a feje egyfolytában, amit nekem is megmutatott a könyveiben. Hogy miként fog megszületni a kicsi és mennyi veszéllyel jár ez rám nézve. Mindeddig ezen el sem gondolkodtam jobban, de őt teljes mértékben megértettem. Megrémítette az, amit a könyvekben lerajzolva és leírva látott. Számára a gondolat, hogy elveszíthet engem, nem volt elfogadható. Ki kellett találnom valamit, amivel meggyőzhetem őt, hogy ha én esetleg nem élem ezt túl, akkor ő itt maradjon a kicsivel és vigyázzon rá. Nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy ő utánam veti magát a halálba, míg a gyermekünk itt marad szülők nélkül, szinte védtelenül.

- Édesem – ült le mellém Carlisle az ágyra, megfogva a kezemet. A könyvet, amit már hosszú órák óta ugyanannál a lapnál bámultam, kivette az ujjaim közül és az éjjeliszekrényre tette. – Lassan itt lenne az ideje, hogy beszélgessünk – mondta halkan. – A legutóbb erre nem volt alkalmunk, hiszen hirtelen döntés volt az átváltoztatásod. Most viszont szeretném, ha mindennel tisztában lennél…

- Nem kell erről beszélned, Carlisle – ráztam meg a fejemet mosolyogva. – Felfogtam, hogy mire vállalkozok ezzel és tudom, hogy mit akarok. Veled maradni az örökkévalóság végéig. Ezt semmi nem változtathatja meg. Megszületik a kicsi Izabella, Emmett visszatalál Rose-hoz és minden rendben lesz. Nem kell miattam aggódnod. Teljesen tisztában vagyok a következményekkel.

Hosszú percekig csak áthatóan nézett rám, majd mély levegőt vett, hogy újra megszólaljon. Ekkor a teste hirtelen megfeszült és meglepetten kapta fel a fejét. Idegesen ugrott fel mellőlem, mire ijedten kaptam utána.

- Carlisle…

- Emmett ide tart – közölte döbbenten. – Miért nem szólt Alice? Látnia kellett volna – túrt bele idegesen a hajába. – Nem láthatja így Rosalie-t, hiszen majdnem egy hónapja nem vadászott. Még veszélyt is jelenthet rá.

- Drágám, nyugodj meg! – szólt erélyesen. – Nem lesz gond, csak menj ki elé. Ne Rose-zal találkozzon először szembe.

- Ne haragudj – kelt föl mellőlem, majd kiviharzott a szobából.

Mélyet sóhajtva dörzsöltem meg a halántékomat. Ott akartam lenni én is. Segíteni Rosalie-nak feldolgozni a hallottakat, de nem voltam olyan állapotban, hogy Emmett láthasson engem. Csak a beszélgetésüket hallottam, majd az első szavak után egy halk puffanást a fölöttünk levő szobából. Aztán Rose a következő pillanatban már viharzott is lefelé a bejárathoz, hogy végre találkozzon azzal, akire egy hónapja várt.