83. fejezet

Sziasztok!

Bár kissé későn, azért sikerül még ma föltennem ezt a fejezetet. Nem lett volna szabad eddig húznom, hiszen egyébként is kevés frissítés van, és ezért nagyon szégyellem is magam :/ Tegnap délelőtt, amikor már csak másfél oldal volt vissza, úgy döntöttem, legyen ez az újévi ajándékotok, hiszen befejezni már nem tudtam volna. Ma pedig, a másfél oldalból három oldal lett. Vegyétek ezt kárpótlásul a hosszú kihagyásért :$ :) Inkább nem magyarázkodom tovább, mert minden bizonnyal nem csak az én tegnap estém volt túlontúl hosszú ;) Jó olvasást a fejezethez! Az ajándékhoz most egy kis nyugodtság is tartozik. Valamint, mielőtt még elfelejteném, tartalmaz 18+-os részeket, szóval csak saját felelősségre olvasni! :P A következő fejezetben pedig kicsit ugrunk majd az időben ;)

Puszi

Esme szemszöge

Ahogy megláttam Carlisle-t, hirtelen mozdulni sem bírtam. A tekintetünk azonnal találkozott és csak mélyen néztünk egymás szemébe. Nem fogtam fel a dolgokat, amik eközben körülöttünk történtek. Csak Carlisle lebegett a szemem előtt és az, hogy épségben megúszta ezt a látogatást. Boldogan mosolyogva tárta szét a karjait, mire én gondolkodás nélkül siettem felé, és mikor oda értem elé, boldogan bújtam szorosan az ölelésébe. Ő elkapva a derekamat, párszor megpördített engem a levegőben. Nevetve fontam szorosabbra körülötte a karjaimat, miközben ő lassan a lábaimra állított engem. Még ezután sem engedtük el egymást. Csak álltunk az erdő szélén, szorosan ölelve a másikat. Én az arcomat szerelmem nyakába fúrtam és újra meg újra mélyen belélegeztem bódító illatát.

- Hiányoztatok – suttogta egészen halkan a hajamba, egyik kezét félig a hasamon pihentetve.

- Te is nekünk – szorítottam őt még jobban magamhoz. Ha tehettem volna még hosszú napokig, sőt hetekig így álltam volna vele, de pár perc elteltével újra derengeni kezdtek a külvilág vonalai.

Mintha csak egyre gondoltunk volna, ő egy kicsit hátrébb húzódott, majd egy finom csókot lehelt az ajkaimra.

- Lesz egy meglepetésem a számodra – búgta a fülembe, miután szinte azonnal elhúzódott tőlem. A kezét azonban a derekamon hagyta, ezzel vonva magához.

- Már alig várom – mosolyodtam el, mielőtt még mindketten a ránk várakozók felé fordultunk volna.

- Épp ideje volt – kuncogott Alice. Észre sem vettem, mikor értek vissza, de jelen pillanatban ez nem nagyon számított. Lányunk egy pillanat alatt előttünk termett és egy határozott ugrással már férjem nyakában is volt. Én csak mosolyogva csóváltam a fejemet. Ő sosem fog változni. – Olyan jó titeket újra látni – lelkendezett. – Mindent el kell majd mesélnetek! – nézett rá szigorúan Carlisle-ra, én viszont csak értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetemet.

- Mire készültök? – vontam össze a szemöldökömet gyanakvóan.

- Időben meg fogod tudni, ne aggódj – kacsintott rám Carlisle, majd arrébb húzódott kissé, hogy Nicholas-szal is megölelhessük egymást.

- Örülök, hogy jól vagytok és nem lett semmi bajotok – motyogtam őszintén a vállába. – Tényleg minden rendben ment? – kérdeztem tőle, mert tudtam, hogy a rémisztő részleteket Carlisle nem mind fogja megosztani velem.

- Voltak necces helyzetek, de amint látod, egészben hazaértünk – puszilta meg finoman az arcomat, majd elengedett. Közben Carlisle-t is üdvözölte a család többi tagja, így én most újra az ölelésébe bújhattam.

Alice egy pillanatra odahajolt szerelmem füléhez, hogy belesúgjon valamit, de én egy szót sem tudtam kivenni a hadarásából.

- Igazad van – bólintott rá végül Carlisle. – Mindent összekészítettél? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, minden készen áll – vigyorgott lányunk, majd eltűnt egy pillanatra, és amikor újra megjelent, egy kisebb táska volt a kezében. – Többször is átgondoltam, úgyhogy nem maradt ki semmi sem.

- Ez meg micsoda? – méregettem gyanúsan a táskát. – Carlisle, mire készülsz? – néztem fel az arcára.

- Majd út közben elmondom, de szerintem már magadtól is kitalálod – nevette el magát. – Akkor a megbeszéltek szerint, Alice – lépett oda a lányunkhoz, majd megpuszilta őt. – Vigyázzatok magatokra és ne szedjétek szét a házat – intette őket mosolyogva, majd visszafordult felém.

- Édesem, ez komoly? – hüledeztem, ahogy a kezébe vette a kis táskát, majd megfogta a kezemet is.

- A lehető legkomolyabb, csak engedd, hogy meglepetést szerezzek neked – simogatta meg az arcomat. Az érintésére automatikusan lecsukódtak a szemhéjaim, mire szerelmem halkan felnevetett. – Helyes! Maradj is így – kuncogott még mindig, aztán éreztem, ahogy benyúlt a térdeim alá, másik kezével pedig a hátamat támasztja meg és lassan a karjaiba emel. – Legyél jó és ne less! – mormolta a fülembe, mielőtt még futásnak eredt volna.

Nagyon kíváncsi lettem, hogy hová is vihet most. Azt tudtam, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én is. Hogy végre együtt legyünk. Az már teljesen mindegy nekem, hogy hol és hogyan, a lényeg, hogy kivel.

- Hová viszel? – kérdeztem rövid idő elteltével. Bár egyáltalán nem volt ellenemre ez az utazási forma és felőlem még a Földet is körbefuthatná így velem, én nem ellenkeznék. Ahhoz túlságosan is jó volt újra ilyen közel lenni hozzá. Érezni, ahogy a mellkasa újra meg újra megemelkedik, hallgatni a légzését, a bőrömön érezni az érintéseit… Semmiért sem mondtam volna le erről.

- Ne kíváncsiskodj annyit – nevetett fel halkan. – Már nem vagyunk messze. Nem érzed rosszul magad? – A hangjában ezúttal már az aggodalmat is felfedeztem.

- Teljesen jól vagyok – csókoltam bele a nyakába, mire érezhetően megfeszült.

- Bírd még ki egy kicsit, édesem – mormolta a fülembe és közben éreztem, ahogy gyorsít a tempóján.

Ezután már egyikünk sem szólalt. Türelmesen vártam, hogy hová visz engem, de rövidesen kezdtem rájönni, mi is lehet a meglepetés. Szélesen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a kis házikó az erdő mélyén, közel a patakhoz. És persze az ott töltött éjszakák, a barlang csodálatos fényei. Ezekre mind egytől-egyig emlékeztem és ezek az emlékek most újra felelevenítődtek bennem. Carlisle akkor megígérte, hogy mindenképpen visszamegyünk még oda. Úgy tűnik, ez a pillanat most jött el. Nem akartam elrontani a meglepetést, így inkább nem szólaltam meg. Csak vártam, hogy Carlisle szóljon, amikor megérkezünk. Pedig valószínűleg ő is sejthette már, hogy én rájöttem. Ahogy egyre közeledtünk, minden emlékem egyre élesebb lett. Csak nehezen tudtam türtőztetni magam, mert ezekre a gondolatokra a vágyam kezdett felülkerekedni rajtam. Ez részben a terhességemnek is köszönhető volt. Egy mély sóhaj után az ajkamba haraptam, de még mindig nem nyitottam ki a szemeimet.

- Valami baj van? – kérdezte szerelmem halkan.

- Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem, de eszembe sem jutott, hogy bővebben kifejtsem ezt.

- Akkor nyisd ki a szemed – állított lassan a lábaimra.

A szemeim azonnal felpattantak. Már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy helyesek-e a megérzéseim, de amint megláttam a kis házikót, minden eddigi kételyem elszállt.

- Ó, Carlisle, köszönöm – fordultam meg azonnal és a karjaim újra a nyaka köré fontam.

- Örülök, hogy örülsz – kuncogott halkan, finom puszit adva az arcomra. – Gondoltam, jót tesz majd egy kis együtt töltött idő.

- Ezt nagyon jól gondoltad – bólogattam beleegyezően. – Még sosem töltöttünk ilyen sok időt távol egymástól.

- Sajnálom, amiért nem tudtunk előbb jönni – karolta át gyengéden a derekamat.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem rajtad múlott – simogattam meg az arcát finoman. – Emiatt ne kérj bocsánatot. Jobb így, mint hogyha a Volturi gyanút fogott volna a rövid látogatás miatt.

Hosszú másodperceken keresztül csak néztük egymást. Próbáltam az arcának összes négyzetmilliméterét az emlékezetembe vésni. Amíg távol volt, a róla előidézett emlékképem túlságosan is valótlannak tűnt. Főleg ahhoz képest, ahogyan most láttam őt. A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy mindennél jobban akarom őt. Nem számított, hogy tudni akartam minden egyes percéről, amit Volterrában töltött. Ez még várhatott. Éhesen kaptam az ajkai után, hogy végre megcsókolhassam őt. Carlisle is viszonozta a hevességemet, de ő mégis sokkal visszafogottabb volt. Mintha most még jobban tartott volna attól, hogy esetleg egy mozdulatával összetörhet engem. Pedig tudok vigyázni magamra. Próbáltam a lehető legközelebb simulni hozzá, de a hasam ezt nem nagyon engedte.

- Ezt inkább… bent folytassuk – motyogta a nyakamba vágytól fűtött hangon. Ismét a karjaiba emelt, hogy egy pillanatra se kelljen elválnunk egymástól, majd emberi tempóban elindult befelé a házba. Bent rögtön a hálószoba felé vette az irányt és ez ellen én sem tiltakoztam. A nyakát közben apró csókokkal hintettem be, ami jóleső sóhajokat váltott ki belőle. Egyik kezem ujjai szőke tincseivel játszadoztak, a másikkal a nyakát karoltam át.

Elérve az ágyig, gyengéden leültetett a puha takaróra, de utána eltávolodott tőlem. Megfogta a pulóverének a szélét és kibújt belőle. Csodálva néztem végig izmos mellkasán és karjain. Ahogy az izmai megfeszültek a mozdulat közben… Nagyot nyeltem a látványra. Hihetetlen volt, hogy még ennyi idő után is ilyen hatást váltott ki belőlem a látványa. Miután megszabadult tőle, maga mellé ejtette a pulóverét a földre, aztán ismét visszatért hozzám. Mivel rajtam kabát is volt, először attól szabadított meg, aztán jött az én pulóverem is. Gyengéden simított végig a vállaimon, lehúzva ezzel róluk a könnyű anyagot, mindeközben végig a szemembe nézve. Vágytól izzó tekintete szinte égette az enyémet. Lassan döntött el engem az ágyon, majd a combjaim mellé térdelve helyezkedett el és a blúzom után nyúlt. Kibújtatta a gombokat a helyükről, és mikor végzett velük, újra ülő helyzetbe húzott engem, hogy azt is levehesse rólam. Egyre jobban ziháltunk mind a ketten, de egyikünk sem akart semmit sem elsietni. Kiélveztünk minden egyes pillanatot, amit egymáshoz közel tölthettünk. A kezei újra meg újra végigsimítottak a testemen, mire mindannyiszor megremegtem. A bőröm égett ott, ahol hozzám ért. Az egész testem lángokban állt és ezeket a lángokat csak szerelmem volt képes eloltani.

- Carlisle – nyöszörögtem halkan, ahogy lágyan masszírozni kezdte az egyik mellemet a kezével.

- Igen, Édesem? – mormolta vágytól fűtött hangon a fülembe, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a kényeztetésemet.

Válasz helyett csak a hajába túrtam, hogy közelebb húzhassam magamhoz az arcát, majd szenvedélyesen összetapasztottam az ajkainkat. Mohón csókolt vissza, de amint észbe kapott, legnagyobb sajnálatomra visszavett a heves ostromból. Elégedetlenül nyögtem fel, mire ő halkan felkuncogott.

- Ne aggódj, lesz még rengeteg időnk egymásra – kezdte el csókokkal elhalmozni a nyakam minden egyes négyzetcentiméterét. Még az ingjén keresztül is a hátába martak a körmeim, ahogy a fogait végighúzta a sebhelyemen. Tudta, mennyire érzékeny számomra az a rész és ezt előszeretettel ki is használta.

Észre sem vettem, hogy mikor került le rólam a melltartó is, csak szerelmem csókjait éreztem a mellkasomon. Szinte alig érintve a bőrömet húzta végig a nyelvét a melleim közötti völgyön, majd fel a nyakamon, egészen az államig, ahonnan aztán rögtön áttért az ajkaimra. Mindeközben én végig a hátát, a mellkasát és a karjait simogattam, próbálva viszonozni az érintéseit. Aztán a nyelve újra végigsiklott a mellkasomon, le a hasamig, ahol aztán körbeírta a hegyével a köldökömet. Halkan felkuncogtam és láttam, hogy ő is elmosolyodott. Apró puszit nyomott a már igencsak kerek pocakomra, majd hátrébb húzódott kissé. A kezei azonnal megtalálták a nadrágom gombját, amit egy mozdulattal ki is oldott, hogy aztán levehesse rólam a fölöslegessé vált ruhadarabot. A kezeit leheletfinoman húzta végig a combjaimon, végül megállapodva a csípőmön. Azonban nem sokáig tartotta ott őket. Egyik kezével benyúlt a térdem alá, a másikkal pedig a hátamat támasztotta meg, majd átemelt engem az ágy közepére, félig fekvő, félig ülő helyzetbe. A hátam az ágy támlájának támasztottam, így minden helyzetben jól láthattam őt.

- Kényelmes így? – kérdezte lágyan, felemelve még egy párnát is az ágy mellé lesodortak közül, amit aztán még a hátam mögé helyezett.

- Tökéletes – suttogtam mosolyogva és ismét magamhoz húztam őt. Hihetetlen volt, hogy mennyire figyelt rám még most, ebben a helyzetben is.

Miután az ajkaink ismételten elváltak egymástól, ő hátrébb csúszott az ágyon, majd az egyik lábamat a kezébe vette, hogy aztán elkezdje apró puszikkal beborítani a lábfejemet. Fokozatosan haladt fölfelé, mígnem elérte a combom belső részét, így áttért a másik lábamra. Ugyanezt az utat megtette azon is. Szinte már most alig voltam a tudatomnál, de próbáltam még visszafogni magam. Az ajkai a következő pillanatban már ismét a nyakamon voltak, szenvedélyesen csókolva a szabad bőrfelületet. Aztán egy gyengéd csók után kissé elhúzódott tőlem, majd felállt, hogy levegye a nadrágját. Elhomályosult tekintettel figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy a ruhadarab lassan lekerült róla. Csak az térített egy kissé magamhoz, amikor szerelmem halkan felkuncogott és visszaült az ágyra mellém. Ujjaival gyengéden felemelte az államat, hogy a tekintetünk találkozzon.

- Lélegezz, Édesem – utasított kuncogva, mire én észbe kapva, élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt. Még mindig halkan nevetve hajolt közelebb hozzám, de ezúttal nem csókolt meg. Sőt, még csak hozzám sem ért. Az ujjait egy milliméternyire a bőrömtől vezette végig a testem vonalán, ami most még őrjítőbb volt. Csak a közöttünk felpattanó szikrákat éreztem, amire újra meg újra megremegtem. A légzésem ismét elakadt, de ezúttal ezt már én magam is észrevettem és késztettem magam a levegővételre. A köztünk levő távolságot végül én szüntettem meg. Megfogtam a kezét, amelyikkel mellettem támaszkodott, majd közelebb húztam magamhoz, a másik kezem pedig eközben a mellkasára simítottam. Az ujjaim végigfuttattam meg-megfeszülő izmain, mire a szemeit lehunyta, mellkasából pedig szaggatott sóhaj tört fel.

- Szeretlek, Esme – suttogta egészen közel az arcomhoz, mielőtt megcsókolt volna. A kezei újra felfedezőútra indultak a testemen, miközben az enyémek még mindig a mellkasát simogatták. Az egyik kezemet felcsúsztattam a tarkójára, ezzel is közelebb vonva őt magamhoz, míg a másikkal egyre lejjebb haladtam, egészen le az alsónadrágja széléig.

- Én is szeretlek, Carlisle – motyogtam az ajkaiba, majd ezúttal én folytattam az ő kényeztetését. A nyelvemet leheletfinoman végighúztam először az alsóajkán, majd a felsőn, ami alig hallható sóhajra késztette őt. Újra meg akart csókolni, ám én kuncogva elfordítottam a fejemet és tovább haladtam a nyakára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fogaimat gyengéden a sima bőrfelületbe mélyesztettem, mire egy hangosabb morgás tört fel a torkából és a kezét azonnal elkapta a csípőmről. A kezemet közben lecsúsztattam a combjára, egészen közel elhaladva a férfiassága mellett, majd vissza az eredeti helyére. Ezután már csak egy könnyed mozdulatba tellett elszakítani a már felesleges ruhadarabot. Ismét felmordult és ezúttal már meg sem próbálta visszafogni magát. Egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, hogy aztán visszatérve hozzám, térdelve elhelyezkedjen a két combom között. Már csak az én vékony bugyim állt közénk, de láthatóan Carlisle-nak meg sem fordult a fejében, hogy most azonnal levegye rólam. Ehelyett ismét fölém hajolt és az ajkai újra a mellkasomon voltak. Az ujjaimmal méz szőke hajába túrtam, hogy fokozzam azt a mámorító érzést, amit az ajkaival nyújtott nekem. A combjaimon végigsimítva, a lábaimat a dereka köré kulcsolta, mire én még közelebb vontam őt magamhoz. Észre sem vettem, hogy eközben miként került le rólam az utolsó ruhadarab, de amikor Carlisle megcsókolt, már sehol sem volt rólam.

- Gyors voltál – nyögtem fel halkan, ahogy megéreztem nekem feszülő vágyát.

- Nem hiába vagyok vámpír – kuncogott, majd végigsimítva a két oldalamon, a kezeimet a fejem fölé húzta és az egyik kezével a falhoz szegezte. – Mondja csak, Mrs. Cullen… jó kislány volt, amíg én távol voltam? - kezdte el újfent a nyakamat csókolgatni.

- Az… attól függ… hogy mit kapnék… érte – feleltem akadozva, miközben a kezeimet próbáltam kiszabadítani.

- Mmm… az a bűntett súlyától függ – harapott bele gyengéden a vállamba.

- Ez esetben… Dr. Cullen… nagyon rossz kislány voltam… a távollétében – suttogtam. Több sem kellett nekem, az erőmet kihasználva hirtelen fordítottam a helyzetünkön, ami láthatóan őt is meglepte egy kissé. Elvigyorodva hajoltam fölé. – Ahogyan most is – haraptam finoman az alsó ajkába, minek következtében a csípőmön nyugvó ujjai a bőrömbe martak. Ám ez most egyáltalán nem foglalkoztatott. Nem éreztem miatta fájdalmat. Ezúttal én fogtam le az ő kezeit, a teste mellé szorítva és elmosolyodtam, ahogy próbált kiszabadulni a szorításomból. Most én voltam fölényben.

- Nem játszol tisztességesen – vigyorodott el vészjóslóan.

- Miért? – kérdeztem ártatlanul. – Talán szabad védtelen nőket elkapni?

- Úgy tűnik, az a nő nem is volt annyira védtelen – lobbant fel ismét a tűz a tekintetében és a következő pillanatban már ismét a hátamon voltam. – Engedje meg, hölgyem, hogy jóvátegyem a bűneimet – lehelte a fülembe, amire jóleső remegés futott végig a testemen.

- Nem tartott sokáig… - cukkoltam őt viccelődve –, ám legyen – adtam meg végül magam és a nyaka köré fontam a karjaimat. Nem is kellett több neki. Az ajkait szenvedélyesen tapasztotta rá az enyéimre, a lábaimat újra a dereka köré fonva. Kissé megemelte a csípőmet, majd lassan elmerült bennem. Elégedetten nyögtem fel és szorítottam őt még inkább magamhoz. A körmeim a hátába vájtak és valószínűleg éles csíkot hagytak maguk után, ahogy végigszántottam velük szerelmem gerince mentén. Ő azonban egy szót sem szólt, sőt, halk morgás hagyta el a száját. A csípőjét közben megmozdította, és ez az élvezet egy halk sóhajra késztetett engem. A mozgásunk lassú volt. Semmit nem siettünk el. Csak élveztük a másik közelségét és az együtt töltött perceket. Zihálva szorítottam egyre jobban a vállát, ahogy közelebb és közelebb kerültem a beteljesüléshez. Mielőtt azonban még elérhettem volna a csúcsot, szerelmem megállt.

- Carlisle – nyöszörögtem elégedetlenül.

- Várj egy kicsit… Szerelmem – zihálta akadozva. Ahogy a mellkasa fel-le emelkedett, éppen csak hozzám érve, egyszerűen őrjítő volt. Levegő után kapkodva túrtam bele a hajába, hogy ismét közelebb vonjam őt magamhoz, amitől végleg elvesztette a józan eszét. Éhesen kezdte el újra csókolni az ajkaimat, miközben a csípőjét ismét megmozdította. A tempónk ezúttal sokkal gyorsabb volt, mégis tökéletesen egyszerre mozogtunk. Teljesen összeillettünk így is, mint egy egész két fele. A külvilág már rég megszűnt körülöttünk és most is csak Carlisle-t láttam magam előtt, miközben mindketten a végső beteljesedésünket hajszoltuk. Már-már önkívületi állapotban sikoltoztam a nevét, ami keveredett az ő egyre hangosodó morgásaival. Engem ez azonban egyáltalán nem ijesztett meg, sőt, elégedettséggel töltött el, hogy ezt váltom ki belőle. Aztán a teste megfeszült, pontosan akkor, amikor az enyém is, és egyszerre értük el a beteljesedést. Görcsösen szorítottam magamhoz szerelmem rám hanyatló testét, miközben próbáltam levegőhöz jutni. Szinte azonnal le akart gördülni rólam, nehogy túl nehéz legyen nekem, én azonban nem engedtem el őt.

- Maradj még egy kicsit – suttogtam zihálva a fülébe.

- Én túl nehéz vagyok neked – motyogta, arcát a nyakamba temetve.

Elmosolyodtam, ahogy a kezei meg-megremegtek, ahogy próbálta megtartani magát mellettem, de úgy tűnt, a szeretkezés még egy vámpírt is el tud fárasztani egy időre. Aztán mégis legördült rólam, de szinte azonnal közelebb is csúszott hozzám. Finoman végigsimított az arcomon, majd megfogott még egy párnát, amit aztán a fejem alá tett. Lágyan megcsókolt, majd én az oldalamra fordultam. Ő azonnal közelebb bújt hozzám és szorosan a hátamhoz simult. Összekulcsoltuk az ujjainkat, miközben ő a vállamat kezdte el csókolgatni.

- Ez már annyira hiányzott – sóhajtottam föl nem sokkal később. – Olyan jó teljes nyugodtságban egymás mellett feküdni. – A fejemet hátra döntöttem, az arcomat pedig Carlisle felé fordítottam. Ő azonnal megértette a célzást és lágyan az ajkamhoz érintette az övéit.

- Nekem is nagyon hiányzott – mondta halkan, miután elváltunk egymás ajkaitól. – De mostantól nem fordul ilyen elő többet. Nem tudnék még egyszer ennyi időt nélküled kibírni. Főleg úgy, hogy semmi hírem nem volt felőled. Egyszerűen borzasztó volt.

- Nem lesz több ilyen – mosolyodtam el, miközben megpróbáltam elnyomni egy feltörni készülő ásítást.

- Aludj nyugodtan. Látszik rajtad, hogy nagyon kimerült vagy – súgta a fülembe. – Most már itt leszek veled – ígérte.

A szemeimet lehunytam és pillanatokkal később el is nyomott az álom. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor legközelebb felébredtem a kisbabánk mozgolódására. A szemeim azonban rögtön felpattantak és az arcomon széles mosoly terült el.

- Carlisle… - húztam a kezét a hasamra, hogy ő is érezhesse. A szemeimbe közben könnyek gyűltek. Mindig elérzékenyülök, amikor a pici megmozdul a hasamban, de ez most még különlegesebb alkalom volt. Most itt volt Carlisle is és ő ezt először fogja megtapasztalni. Szerelmem azonban hosszú pillanatokig nem szólt semmit, ami kezdett egy kissé megijeszteni. – Mi a baj, Drágám? – kérdeztem aggódva.

- Baj? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Ez egyszerűen fantasztikus, Kicsim – kezdte el simogatni a pocakomat. Aztán felült az ágyban, mire én a hátamra gördültem és feljebb kúsztam, az ágy támlájának dőlve. – Fantasztikus – ismételte meg alig hallhatóan, tekintetét le sem véve a hasamról. Aztán mégis felpillantott rám és az ajkai rögtön megtalálták az enyémet. – Nagyon szeretlek mindkettőtöket – simított végig újra és újra a hasamon.

- Én is szeretlek! És amint hallom, ő is szeret téged – kuncogtam fel.

- Igazán? – csillant meg a szeme.

- Amióta meghallotta a hangodat, még jobban elkezdett ficánkolni – bólintottam rá nevetve.

Carlisle szemszöge

Egyszerűen képtelen voltam levenni a tekintetemet szerelmem pocakjáról. Nagyon szerettem már most ezt a csöppséget. Ráadásul, Esme azt mondta, a kicsi is szeret engem. Legalábbis a hangomat és ettől még boldogabb lettem. Éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim, de már megszoktam, hogy nem tudok igazán sírni. Pedig most azt sem szégyelltem volna. Elérzékenyülve pislogtam párat, majd ismét felnéztem kedvesem arcára.

- Olyan boldog vagyok – húzódtam hozzá közelebb, átkarolva a derekát.

- Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna a hazaérkezésed – hajtotta fejét a mellkasomra.

Láttam rajta, hogy még mindig fáradt és kimerült, ezért megfogtam a takaró szélét és magunkra húztam.

- Aludj még, Drágám – csókoltam bele a hajába. – Pihend ki magad.

Kicsit még helyezkedett, hogy kényelmes legyen neki, majd megfogta a másik kezemet, hogy ismét összekulcsoljuk az ujjainkat. Ez mindig így volt. Aztán nem sokkal később már újra egyenletesen szuszogott a mellkasomon.

Egész éjszaka mosolyogva figyeltem az arcát. Az ajkain végig egy halvány mosoly játszott, mintha valami szépet álmodott róla. Ilyenkor olyan jó lett volna legalább egy kicsit belelátni a fejébe. Hogy egy kicsit együtt álmodhassak vele. Annyival könnyebb lett volna, ha én is ember lennék. Bár nem tudnám őt megvédeni mindentől, megtennék mindent, hogy biztonságban legyen mellettem. Örömmel töltött el a tudat, hogy mellettem ennyire védve érzi magát. Talán eszébe sem jut már, hogy mi is vagyok én valójában. Bármennyire is butaságnak találtam ezt – hiszen én vámpír vagyok, ő pedig még mindig félig ember -, mégis boldog voltam. A felém irányuló bizalma tett azzá.

A fejemben újra végigjátszódtak az éjszaka eseményei. A szeretkezésünk minden egyes pillanata élesen élt a fejemben. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal szinte végig a tudatomnál voltam. Talán csak azért, mert most sokkal jobban oda kellett figyelnem szerelmemre.

Ahogy a nap felkelni készült, a szobát erős narancssárgás fény töltötte be. Egyszerűen csodálatos volt. Még úgy is, hogy a felhők mindezt részben eltakarták. Megsimogattam szerelmem arcát, amin még mindig látszódtak a kimerültség jelei. Óvatosan kimásztam mellőle, remélve, hogy nem ébresztem fel őt. Gondosan eligazgattam körülötte a takarót, nehogy megfázzon, majd kimentem a konyhába. Ezúttal egy sokkal egyszerűbb reggeli mellett döntöttem. Nem siettem különösképpen, hiszen tudtam, hogy Esme úgyis csak jóval később fog fölébredni. Ettől függetlenül figyelmesen hallgatóztam a szoba felé, hátha mégis hamarabb ébredezni kezd. Amikor elkészültem a reggelijével, egy tálcára tettem azt, és visszamentem a szobába. Letettem a tálcát az éjjeli szekrényre és visszafeküdtem Esme mellé az ágyba, de nem bújtam be a takaró alá. Tudtam, hogy ha megérezné a hideg bőrömet, azonnal fölébredne, így inkább csak közel húzódtam hozzá, mosolyogva nézve az arcát. Nem sokkal később azonban mégis csak ébredezni kezdett és álmatagon nyitogatta a szemeit.

- Jó reggelt, szépségem – pusziltam meg a homlokát.

- Mmm… neked is – mosolyodott el. – Mi ez az isteni illat?

- Készítettem neked reggelit – feleltem.

- Az nagyon jó – kezdett el nyújtózkodni. – És mit készítettél? – kérdezte, miután lassan felült az ágyban.

- Pirítóst – feleltem egyszerűen, majd elvettem az éjjeliszekrényről a tálcát és szerelmem elé tettem.

- Hm… nagyon jól néz ki – nyalta meg a száját, mielőtt beleharapott volna az ajkába. – Éhen halok – vette rögtön a kezébe az egyik szelet kenyeret, majd beleharapott. – Nagyon finom – hunyta le egy pillanatra a szemeit.

- Ennyire éhes voltál? – lepődtem meg.

- Tegnap elmaradt a vacsorám, nem emlékszel? – vonta fel kuncogva a szemöldökét.

- Igaz is… valahogy arra már nem volt időd – pusziltam meg a vállát.

- Volt jobb elfoglaltságom is. – Újra beleharapott a pirítósba. – Mi lesz a mai programunk? – kérdezte kíváncsian.

- Eredetileg azt terveztem, hogy megint elviszlek a barlangba, de most nincsen olyan jó idő – húztam el a számat. – Úgyhogy valami mást kell kitalálnunk. Gondoltam, majd együtt eldöntjük, hogy mihez lenne kedvünk.

- Akkor mit szólnál egy sétához? – vetette fel az ötletet. – Már úgyis annyira kíváncsi vagyok a részletekre – pirult el kissé. – Persze csak, ha nem gond róla beszélned.

- Egyáltalán nem gond, és szívesen elmesélem neked, de előbb reggelizz meg rendesen – irányítottam vissza a figyelmét az ételre. - Szükséged van most a rendes táplálkozásra. - Nem is értem, hogyan felejthettem el tegnap, hogy neki még mindig vannak emberi igényei.

A reggelijét hamar elfogyasztotta, így fél órával később már öltözködtünk, hogy elinduljunk sétálni. Végig az járt a fejemben, hogy vajon mennyire kéne részletesen megosztanom vele a Volterrában történteket. Jane kínzása minden bizonnyal felzaklatná őt, de ha minden igaz, Alice-en keresztül már tud róla. Mert abban biztos vagyok, hogy amit a lányunk látott, azt mind ő is tudja már. Gondolataimba merülve bújtam bele az ingembe, de a derekamra simuló két kis kéz visszarántott a valóságba. Aztán szerelmem apró teste a hátamhoz simult, miközben ő lábujjhegyre állva megpuszilta a nyakamat.

- Min töröd ennyire a fejed? – kérdezte halkan.

- Hm? – kérdeztem vissza szórakozottan, mert még mindig az előbbi gondolatok jártak a fejemben.

- Nagyon elgondolkodtál – simított végig az arcomon.

Megdörzsöltem a szemeimet, mielőtt reagáltam volna rá.

- Csak a gondolataimat próbálom összeszedni – sóhajtottam végül, a helyükre bújtatva az utolsó gombokat is. – Gyere, menjünk – mosolyogtam le rá. Ő azonnal még közelebb lépett és szorosan hozzám simult.

Csak lassan lépkedtünk a fák között, szinte alig csapva egy kis zajt. Én szerelmem karját simogattam, míg ő a fejét a vállamra döntötte. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy amint rendbetettem magamban a dolgokat, én fogok belekezdeni. Én azonban elég nehézkesen találtam a szavakat. Pár perc további gondolkodás után végül feladtam, hogy egy épkézláb monológot összerakjak, így hát belekezdtem.

- Mindent el fogok mondani neked, ha te úgy akarod. Viszont ha valamit nem akarsz hallani, akkor inkább előbb állíts meg. Nem biztos, hogy minden tetszeni fog benne. – Érdeklődve fürkészte az arcomat. Gondolom, az járhatott a fejében, hogy mi olyan történhetett, ami újdonság lesz számára. Végül bólintott, én pedig folytattam. – A megérkezésünknél nem volt semmi probléma. Egy nagyon régi jó barátom, Heidi jött ki elénk. Neki már akkor elkezdtem a megbeszélt szöveget elhinteni. Bár egy kissé furcsán vette a hírt. Hogy az ő szavaival fogalmazzak: annyi éven keresztül egy nő sem tudta megérinteni a szívemet és most hirtelen egy egyszerű ember ennyire elvarázsol engem. – Erre ő halkan felnevetett, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Rosszul hiszem, hogy ez a Heidi nem csak barátként tekint rád? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, nagyon is jól gondolod – sóhajtottam. – Még amikor annak idején a Volturinál éltem, már akkor mutatott felém érdeklődést, de én finoman elutasítottam őt. Nem akartam játszani az érzéseivel, hiszen ő nekem mindig is csak a barátom volt. Őt pedig kellemetlenül érintette a tudat, hogy míg ő vámpírként nem volt „elég jó nekem”, addig te már az első pillanatban teljesen elkábítottál. – Erre csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

- De hát azt mondtad neki, amit megbeszéltünk, nem? Miután a kórházban találkoztunk, te elköltöztél a városból. Ha nagyon akarna többet is tőled barátságnál, egy emlék nem állítaná meg.

- Ez nem egészen úgy működik a vámpíroknál, mint az embereknél – ráztam meg a fejem. – Ha egy vámpír megtalálja a párját, akkor ez a szerelem örökre szól. Semmi és senki nem tudja lelkileg elszakítani a vámpírt a párjától. Bármi is történjen, akár halál, akár csak egy hosszabb távollét a másiktól, mi sohasem feledünk. Az érzéseink nem halványulnak el, sőt, még erősödhet is az évek múltával. Ezzel szemben egy ember, ha elveszít valakit, vagy hosszú ideig nem látja, kezdi másként felfogni az érzéseit. A hiányt és a magányérzetet felváltja egy másik érzés. Az emberek túl tudnak lépni a párjuk elvesztésén, mert az emlékeik elhalványulnak.

- Tehát, ha még az átváltozásod előtt találkoztunk volna, akkor miután te vámpír lettél és esetleg évekig nem láttál engem, te is elfelejtettél volna? – kérdezte elgondolkodva.

- Természetesen léteznek kivételek, azok mindig vannak. De nagy valószínűséggel, ha az átváltozásom után soha többé nem láttalak volna téged, elfelejtettelek volna – bólintottam rá. Láttam rajta, hogy nagyon elgondolkodott ezen, így egy kicsit hagytam ülepedni a dolgot és csak pár perc elteltével folytattam. – Mindezek után elvezettek minket Aroékhoz. Mint ahogyan azt előre tudtuk, Aro rögtön azzal kezdte, hogy körülnézett a gondolataimban, majd közölte, hogy a segítségemet szeretné kérni. Egy héttel azelőtt változtattak át egy embert vámpírrá, aki mély depresszióba esett utána. Az volt a feladatom, hogy átsegítsem őt a kezdeti nehézségeken. Aro nem tartotta volna meg őt, ha nem lenne különleges képessége, csak eldobta volna magától vagy megölte volna. Beleegyeztem végül, hogy segítek nekik. Ugyan nehezítette a dolgomat, hogy mint utóbb kiderült, egy tizenöt éves kislánnyal volt dolgom, akinek a családját megölték az egyik étkezésük alkalmával és egy cellába bezárva tartották fogva. Emellett pedig, ha ez még nem lett volna elég, különleges érzékkel is bírt. Felismerte, ha hazudtam neki. – Erre Esme fölkapta a fejét. Az arca rémültséget tükrözött.

- Ugye nem… - suttogta maga elé.

- Ha rájött volna, most nem lennék itt – jegyeztem meg egészen halkan. – Próbáltam csak annyit elmondani neki a múltamból, amennyi tényleg igaz is volt. És bár a vegetáriánus életmódra nem tudtam rávenni őt, az állapota javult és már nem fordult annyira magába. Persze azért az megérezte, hogy titkolok előle még valamit, de pontosan nem tudhatja, hogy mi az. Ugyanez igaz Heidire is. Mielőtt eljöttünk volna, közölte velem, hogy mindketten tudják, hogy valamit titkolunk, de nem faggatnak ki. Tiszteletben tartják a döntésemet és ez most nagyon jól jött. Nem kérdeztek semmit, csak egyszerűen megértették, hogy nem mondhatok nekik többet.

- És gondolod, hogy ebből nem lesz baj? Ha Aro meglátja bennük a bizonytalanságot és a kétkedést…

- Attól még ő sem fogja tudni, hogy mi az igazság – ellenkeztem.

- Bármilyen indokkal idejöhet – húzódott egy kicsit arrébb tőlem. – Carlisle, nem lett volna szabad ennyi mindent elmondanod nekik. Aronak fel fog tűnni, hogy ugyanannyit tudnak, mint ő, mégis bizonytalanok.

- Te bárkit meg tudsz védeni a képességeddel, ha már vámpír leszel. A pajzs, ami körülvesz téged, meggátolja Dimitrit is. Akire kiterjeszted, azt nem találja meg. Főleg, ha előtte még csak nem is találkozott vele.

- De ez bekövetkezhet előbb is – esett kétségbe Esme. – És ha nem leszek elég erős hozzá? – állt meg hirtelen.

- Biztos vagyok benne, hogy ha arra kerülne a sor, képes lennél megvédeni akárkit. Ahhoz pedig kellene még valamilyen információ Heidi-éknek, hogy rájöjjenek, valami tényleg nem stimmel. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nekünk, vámpíroknak nagyon sok kis titkunk van, amit még a legjobb barátainkkal sem szívesen osztunk meg. Hogy hányszor elvesztettem az önuralmam felett az irányítást, ami majdnem veszélybe sodort egy emberi életet. Elmondtam neki, hogy körülbelül egy éve rátaláltam a vérszerinti testvérem, legalábbis csak papíron, akiről mindaddig egy szót sem hallottam.

Ezek után csak nézett maga elé szótlanul. Bizonyára a szavaimat gondolta át újra, hiszen ez elég hihető magyarázat volt.

- Ha jól gondolom, nem csak ennyi történt az ottlétetek alatt – szólalt meg nem sokkal később, elterelve a témát, miközben tovább folytattuk az utunkat.

- Valóban nem… - hunytam le egy pillanatra a szemeimet. – Elvittem magammal egy orvosi könyvet, amit még tanulmányozni akartam, de mivel én sokadszorra sem találtam benne semmi újdonságot, odaadtam Nick-nek, hogy nézze át ő is.

- És ezek szerint talált is valamit.

- Elég sok mindent – bólintottam rá. – Olvastam már róla, hogy nem ez az egyedüli eset, amikor egy embernő teherbe esett egy vámpírtól. Azonban amit abban a könyvben láttam, teljesen ledöbbentett. Ezt viszont inkább majd neked is megmutatom. Látnod kell azt, amit én is láttam. Olvastam a veszélyeiről, de mivel tudom, hogy semmivel sem tudnálak már meggyőzni, vagy talán én magam sem akarnám ezt, csak az a tudat nyugtatott meg, hogy te most már erősebb vagy, mint az emberek. Ha hazamentünk, minden részletesen elmondok majd. Visszatérve Volterrára, Aro rendesen kibabrált velünk. Lehívatott minket a vacsorájukhoz. Nem sokon múlott, hogy Nick nem ugrott rá valamelyik emberre. És, ha ez nem lett volna elég – mély levegőt vettem, hogy tudjam folytatni -, volt ott egy nő, aki… aki nagyon hasonlított rád. Ugyanilyen karamellaszín haj, mogyoróbarna szemek, és Aro a szemünk előtt végzett vele. Mindketten kiborultunk és kellett egy kiadós vadászat ahhoz, hogy megnyugodjunk. Nem tudom, Aro mit akart elérni ezzel a tettével, de láthatóan nagyon is élvezte, hogy szenvedek.

- Hallottam, hogy Jane téged is megkínzott – jegyezte meg hirtelen. A tekintete fájdalmat tükrözött.

- Igen – pillantottam le rá és gondolatait próbáltam megfejteni.

- Milyen… milyen érzés volt? – borzongott meg.

- Ezt nem tudom szavakban kifejezni. Előhozta belőlem a fájó múltat, amikor külön kellett válnunk és még sok minden mást is, amire nem szívesen emlékszem vissza. Mindemellett az egész testem égett, de nem úgy, mint az átváltozáskor. Szinte a csontjaim mélyére hatolt.

- És még csak meg sem büntették őt a tettéért? – hüledezett. – Miért van ekkora tekintélye?

- Ha idősebb lenne, és régebb óta lenne vámpír, mint Aro vagy bármelyik másik vezető, akkor ő is lehetne a Volturi feje. A képessége miatt félnek tőle. Egyedül a vezetőket tiszteli. Talán csak azért, mert mindjüknek van egy élő pajzs a közelében, amiért nem tudja őket bántani. A lényeg, hogy aki Jane-be beleköt, azt utána addig kínozza, amíg könyörögni nem fog a halálért vagy a megbocsátásért.

- De Aro miért nem tesz ez ellen semmit sem?

- Mert szüksége van Jane képességére. És mivel Alec, Jane ikertestvére is hasznos képességgel bír, egyszerre mindkettőt elveszítené.

Egy mély sóhaj után ismét megállt, majd ezúttal szembe fordult velem. Szó nélkül karolta át a derekamat és bújt hozzám, fejét a mellkasomra hajtva.

- Mi a baj? – simítottam végig a hátán aggódóan.

- Rossz belegondolni, hogy mindez veled történt meg. Annyira hiányoztál, de mindvégig a legjobbakban reménykedtem és az meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi kétes helyzetbe keveredtetek.

- Már túl vagyunk rajta, és minden rendben van – pusziltam meg a haját, mielőtt beletemettem volna az arcomat. Mélyen belélegeztem az illatát, ami egy pillanatra teljesen elbódított. – Ugye veletek sem volt semmi gond? Tényleg megfogadtad a tanácsomat és sokat pihentél? – emeltem föl az állát.

- Igen – mosolyodott el végre szélesen. – Mitch-ék figyeltek rám. Nem is nagyon engedtek fölkelni az ágyból.

- Helyes – bólintottam rá. – És hogyan vadásztál? – jutott eszembe hirtelen.

- Jasper fogott nekem zsákmányt – felelt egyszerűen, megvonva a vállát.

Csöndben álltunk a fák között hosszú percekig, mígnem eszembe jutott, hogy ha emberi tempóban akarunk visszafelé menni, akkor el kéne indulnunk, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk. Lassan elhúzódtam szerelmemtől, de nem váltam el tőle teljesen. A kezemet a derekán hagytam, majd visszafordítottam őt abba az irányba, amerről jöttünk. Egy szót sem szólt, csal hallgatagon lépkedett mellettem. A csöndet csak a madarak csicsergése, a bogarak és rovarok zümmögése törte meg. Felnézve az égre, az már tiszta kék volt. A nap is kisütött már, de a fák eltakarták a sugarait. Csak a falevelek közötti kis réseken szűrődött át néhol egy-egy apró pontban.

- Mennyi idő, amíg visszaérünk? – kérdezte hirtelen Esme.

- Nem tudom. Viszonylag lassan jöttünk idefelé, de talán két óra. Miért? – néztem le rá. Az arca most élénkpiros színben tündökölt, mire azonnal megtorpantam. – Gond van?

- Nem, dehogyis! – rázta meg a fejét zavartan. – Csak tudod, a terhes nők… khm… kívánósak. Minden téren.

Amint eljutott a tudatomig, hogy mire gondolt, szélesen elmosolyodtam. Magamhoz húztam szerelmem testét a derekánál fogva, majd késztettem rá, hogy a szemembe nézzen.

- Ebben semmi szégyellni való nincsen – dörgöltem össze az orrunkat kuncogva. – Ha bármi ilyen „problémád” van, nyugodtan szólj, és amint lehet, orvosoljuk – kacsintottam rá, amit már ő sem bírt ki nevetés nélkül. – Kibírod még hazáig? – kérdeztem viccelődve.

- Nem vagyok benne biztos, hogy nem vetem magam a nyakadba még út közben.

- Ez esetben – simítottam végig az oldalán, egészen le a combjáig, amiket aztán a derekam köré csavartam – állok rendelkezésére, hölgyem. – A hátát óvatosan nekidöntöttem a legközelebbi és a legmasszívabbnak tűnő fa törzséhez, majd az ajkaimmal azonnal az övéit kezdtem keresni. A nyelvünk azonnal megtalálta a másikét és szenvedélyes táncba kezdtek egymással. Nem akartam, hogy Esmének kényelmetlen legyen, de láthatóan őt egyáltalán nem izgatták most a körülmények. Ellöktem magam a fatörzstől, de közben egy másodpercre sem távolodtam el szerelmemtől.

- Mit csinálsz? – szakította meg végül ő a csókot értetlenkedve. – Azt hittem, kint maradunk.

- Nem lenne ez most kényelmes neked – csóváltam meg a fejem. – De megígérem, hogy amint alkalmunk nyílik rá, egyszer kint maradunk. A mostani állapotodban viszont nem szeretném, ha bármi bajod esne.

- Mi bajom lehetne – nevetett föl halkan. – Ha így vigyázol rám, szerintem még a szelet sem érzem meg.

- Azért én jobban örülnék neki, ha ezúttal még a házban maradnánk, ha nem gond – csókoltam meg őt bocsánat kérően.

- Rendben, de akkor siess – fonta szorosabbra körülöttem a lábait és a karjait.

Nekem sem kellett több, azonnal futásnak eredtem a közös házunk felé. Nem volt nehéz ösztönzést találni, hiszen már Esme közelsége is annak számított. Ő pedig még a nyakamat is elkezdte közben csókolgatni. Amint megérkeztünk, egy pillanatig sem haboztam. Azonnal a hálószobánkba száguldottam vele, hogy mindent ott folytathassunk, ahol kint az erdőben abbahagytunk.