88. fejezet

Sziasztok!

Tudom, egy két hónapos kihagyásra nem elég egy egyszerű bocsánat... De tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam a frisst. Mindig amikor nekiültem, hogy na most akkor megírom legalább a felét, képtelen voltam egy-két sornál többet leírni. Tudtam, hogy mit akarok a fejezet végére, hogy mivel akarom lezárni, de az előtte levő oldalakhoz nem jöttek a szavak. Aztán elmentem nyaralni három hétre, teljesen abbahagyva a történet írását, és ez segített, úgy tűnik. Két éjszaka és egy este alatt megírtam a teljes fejezetet.
Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt friss :( A hét végéig még megpróbálom  hozni a másik történetből is a folytatást, de aztán egy hétig megint nem leszek gép közelben, sajnos.
Áttérve a fejezetre, igen sok minden történik majd ebben és a hangulata eléggé szomorú lesz. Előre felhívom a figyelmet a korhatáros tartalomra! Valamint itt bekövetkezik az a tragédia, amit említettem. A végét azonban függőben hagytam. Tudom, nem lenne hozzá jogom ennyi kihagyás után, de ezt a befejezést már jó előre elterveztem és ehhez igazítottam a fejezet többi részét is. Még egyszer bocsánat a két hónap kihagyásért!

Puszi: Juliet

Esme szemszöge

Alig hittem a fülemnek. Mindeddig abban reménykedtem, hogy a farkasok nem fognak belemenni az ajánlatunkba, de Carlisle-nak még csak kérnie sem kellett őket. Önszántukból vállalkoztak a város lakóinak megvédésére. Ephraim arca annyi büszkeségről árulkodott, amiért az ő vezetésével a falka a város védelmére siethet.

- De apa, ez őrültség! – szólalt fel hirtelen a mögötte álló fiatal fiú.

- Csend legyen, Billy! – vágta rá határozottam az apja. – A város megvédése a mi kötelességünk. Ha ők kudarcot vallanak, mert mi nem segítünk nekik, a falka már nem lesz elég erős egyedül. Számíthattok ránk – biccentett a vezetőjük Carlisle felé.

Miután elhagytuk a tisztást, mind a hárman megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Nem gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni. Már csak abban reménykedtünk, hogy a vámpírok is ilyen jól fogadják majd a híreket. Talán mégis csak lesz esélyünk a Volturival szemben.

Sebesen futottunk át az erdőn, vissza a házunkba. Bellát végig szorosan magamhoz ölelve tartottam, de úgy tűnt, egyáltalán nem viseli meg ez a kis futás. Rövidesen egyenletessé vált a légzése és elaludt a kezeim között. Carlisle végig mellettem futott és az arca most már teljes nyugodtságot tükrözött. Én azonban nem tudtam ilyen könnyen megnyugodni.

Visszaérve a házba mindenki ment a saját dolgára. Carlisle a Denalikat felhvni, Jonathan pedig Mitch után. Egyedül ültem hát a nappaliban, és a pánik egyre kezdett eluralkodni rajtam. Mi lesz a családunkkal, ha ennek a csatának rossz vége lesz? Talán néhányan el tudnak majd menekülni, de őket is hamar meg fogják találni. Demetri-nek nem okoz majd gondot. Egyedül Bella az, aki megmenekülhet, ha sikerül megfelelő búvóhelyet találnunk neki.

Ekkor megéreztem egy finom érintést a vállamon, mire azonnal felkaptam a fejemet. Carlisle állt mögöttem, komoly arccal.

- Mit mondtak? – kérdeztem reménykedve. Az arckifejezése nem sok jót ígért.

- Eljönnek. Azt nem ígérték, hogy mellénk is állnak majd, de hajlandóak megnézni a gyermeket, és ha úgy vélik ők is, hogy nem veszélyes és fejlődni fog tovább, akkor még egyszer átgondolják majd.

- De hát… ez jó, nem? – lepődtem meg. – Bella hihetetlenül okos kislány és az elmúlt hónapokban is fejlődött.

- Egy-két nap alatt ez nem olyan feltűnő változás – ingatta meg a fejét. – Tartok tőle, hogy Eleazar, bármennyire is régi barátok vagyunk, a Volturival nem fog szembe szállni egy kétes ügy érdekében. És nem is várom ezt el tőlük. Ha kell, mi nyolcan és a farkasok állunk szembe velük.

- Nem lenne biztonságosabb Bellának, ha keresnénk neki valamilyen búvóhelyet?- vetettem fel az ötletet.

- Aro látná a gondolatainkban. És ha rejtegetnénk őt előle, az talán csak olaj lenne a tűzre. A Volturi nem szereti, ha átverik őket, és mivel ez nekünk sikerült…

- Akkor mit fogunk csinálni? – rogytam vissza a kanapéra, ahonnan nem sokkal ezelőtt felálltam.

- Összegyűjtünk annyi vámpírt és vérfarkast, amennyit csak tudunk és reménykedünk, hogy meghallgatnak minket. Aro dühös lesz a hazugságunk miatt, de talán Bella életét megkíméli, ha rájön, mennyire értékes.

- Én nem fogom hagyni, hogy a lányom a Volturi kezébe kerüljön! – csattantam fel mérgesen. – Erről hallani sem akarok! Nem érdekel, ha az életem árán kell ezt megakadályoznom, de ő sosem fog közéjük tartozni!

- Shh, drágám – állított meg azonnal, a vállaimra téve a kezeit. – Senki sem akarja Bellát a Volturi kezébe adni. De az első dolgunk az, hogy minél több vámpírt meggyőzzünk. Nélkülük nem tudjuk megvédeni a családunkat.

Carlisle szemszöge

A Volturi érkezéséig hátralevő három nap olyan gyorsan telt el, hogy még pánikba esni sem volt időnk. Alice hamar meghozta Nick-et és Norát, akik, mivel ismerték a történetet, szó nélkül mellénk álltak. Jasper rátalált Peter-re és Charlotte-ra, és őket egész könnyen a magunk oldalára is állítottuk, de Mitch szinte az utolsó pillanatban érkezett, és végül nem tudott magával hozni egyetlen nomádot sem. Csalódottan lépett ki az erdőből, a nyomában Nath-tel, aki még mindig őt próbálta vigasztalni.

- Sajnálom, én mindent megpróbáltam, de… a vámpírok nem fognak szembeszállni a Volturival. – A hangja el-elcsuklott, mire én vigasztalóan tetem a vállára a kezemet.

- Ha ők nem segítenek, hát magunkat védjük meg.

A Denalik látogatása ezzel szemben sokkal könnyedebbnek volt mondható. Rá másfél napra, hogy felhívtam őket, meg is érkeztek Forks-ba. Mind az öten egyszerre léptek ki a fák közül, én pedig eléjük léptem, hogy üdvözöljem őket.

- Eleazar, barátom – öleltem át régi barátomat.

- Carlisle – biccentett komolyan.

- Köszönöm, hogy eljöttetek – mondtam hálásan. – Gyertek beljebb – intettem nekik a bejárati ajtó felé.

A farkasok összeszűkített szemekkel néztek utánunk, de úgy tűnt, hogy a Denali családot nem érdekli a segítség másik része… szerencsére.

A családom többi tagja már bent várt rájuk a nappaliban. Esme az egyik sarokban állt, kezében Bellával, és őket állták körbe a többiek. Miközben beléptek a helyiségbe és végignéztem rajtuk, a tekintetem összeakadt az övével és a szemeiben félelmet láttam megcsillanni. Félt. És én is féltem. Abban a pillanatban rettegtem attól, hogy Eleazar nemet mond majd. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy képtelen vagyok megvédeni a családomat. Azokat a személyeket, akik számomra a legfontosabbak az életemben. A Volturi érkezésével az egész család felbomlik és… és én semmit sem tehetek majd ez ellen.

Mindenki üdvözölte a család többi tagját, de a hangulat csak nem akart oldódni. Eleazar komoly és mérlegelő tekintettel nézte Esme kezében a lányomat, Irina szemeiben viszont lángok égtek. Láttam bennük a haragot, ami kitörni készült.

- Mielőtt ítélkeznél felettünk, Eleazar, kérlek, hallgasd meg az egész történetet – szólaltam meg, hogy megszakítsam az egyre nyomasztóbb csendet. – Azt ti is tudjátok, hogy Esme még ember volt, amikor összeházasodtunk. Miután az első gyermekünket elvesztette, újra próbálkoztunk. Ő már terhes volt, amikor egy súlyos sérülést követően átváltoztattam őt. Így csak félig változott át vámpírrá, a gyermek pedig tovább növekedett. Majd amikor megszületett, Esme is teljesen átváltozott. De nem csak a gyermek létezését, hanem Esme-t és a többi családtagot is eltitkoltuk Aro elől. Nick-nek van egy különleges képessége…

- Igen, tudom – szakított félbe hirtelen. – És azt is, hogy ez a gyermek sem éppenséggel közönséges – szűkítette össze a szemeit és úgy nézte tovább Bellát. – Gondolatok… érzések… tettek… ez a kislány többet rejt el az életéből, mint bármelyik pajzzsal rendelkező vámpír a földön. – Lassan tett egy lépést feléjük. – Talán csak egy valaki… - A tekintetét Esmére kapta, aki idegesen nyelt egyet. – Mi történt a képességeddel? Hogyan veszítetted el? – kérdezte őt halk hangon.

- Nem… nem tudom – adta meg az őszinte választ szerelmem. – Bella születése után egyszerűen… elveszett.

- Hogy lehetséges ez? – vágott közbe Kate kíváncsian. – Mind tapasztaltuk, hogy Esme hatalmában volt annak a pajzsnak, még ha nem is tudatosan használta.

- Talán nem neki rendelte azt a sors. Senki sem tudja, hogy ezek a képességek hol rejtőznek az emberben. Ha egy félvér jött a világra, annak az anyja belehalt a szülésbe. Az pedig igen ritka, hogy egy családból többen is vámpírok lesznek – pillantott is Mitch-re és rám. – De nektek nincs képességetek.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy a képességek öröklődnek? – szólt közbe most először Jasper.

- Pontosabban öröklődhetnek – lépett még egyet feléjük. – Ezt nem tudhatjuk pontosan. Hadd nézzem meg közelebbről – nyújtotta előre a karját Bella felé. Láttam, hogy Esme ösztönösem szorosabbra fonja körülötte az ölelését és ijedten kapta rám a tekintetét. – Nem akarom bántani – mosolyodott el gyengéden Eleazar. Az ittlétük óta most először véltem felfedezni nála reménykeltő viselkedést. Úgy tűnt, már ilyen messziről is elvarázsolta őt a kicsi Bella, mert egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, miközben beszélt, és az arcán is ott maradt egy kisebb mosoly.

Én bólintottam Esmének és a többieknek, akik erre lassan kettéváltak és átengedték maguk között. Eleazar csendben sétált oda és nyújtotta ki újra a kezét a lányom felé. Bella érdeklődve pislogott rá. Nem sírt fel, nem próbált elbújni szerelmem haja mögött, mint azt a legutóbbi idegenek megjelenésekor tette. Hatalmas szemekkel nézte a felé közeledő férfi kezét, majd amikor Eleazar végigsimított az arcán, fel is nevetett.

- Csodálatos – suttogta egészen halkan. – Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű gyermeket. – Úgy tűnt, Esme arcán az aggódó ráncok kezdtek kisimulni, de a következő szavakra újra megfeszült. – De nem tudom, nem jelent-e veszélyt az emberekre. Mennyi idős?

- Három hónapos – felelt szerelmem remegő hangon a hozzá intézett kérdésre.

- És mivel táplálkozik?

- Állatvérrel – nyelt nagyot Esme. Maga sem tudta, mit akar hallani Eleazar és félt tőle, hogy pont az igazság rémiszti majd el őket.

- Növekedett, mióta megszületett? – jött a következő kérdés, Esme pedig tudta, hogy a válasza lesz a sorsdöntő.

- Igen, bár… nem sokat. Körülbelül… olyan ütemben növekszik, mint egy átlagos kisbaba – közölte remegve.

- Tehát mint egy átlagos kisbaba. Ezt nehéz lesz bizonyítanunk a Volturinak – ráncolta a homlokát.

A szorongató érzés azonnal eltűnt belőlem és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Az, hogy Eleazar többes számban beszélt, egyértelmű igennek számított. Márpedig az, hogy egy volt Volturi tag vall mellettünk egy ilyen ügyben, igen csak nagy segítség lesz Aroval szemben.

- Ha a családom többi tagja is beleegyezik, akkor itt maradunk segíteni nektek – egyenesedett fel végül legrégibb barátom. – Nem tűnik veszélyesnek a gyermek – jelentette ki a családja felé fordulva.

Így sikerült őket az oldalunkra állítanunk. De most, amikor már a közelben volt a Volturi serege, azonban mégsem éreztük elégnek az erőnket ahhoz, hogy helyt álljunk az igazunk mellett, ha harcra kerül a sor. Eljött a harmadik nap hajnala, és mi kisebb csoportokban vadászni indultunk. Az esetleges összecsapás miatt mindünknek erősnek kellett lenünk. Először a Denali család indult el két csoportban, Michelle-lel kiegészülve, majd utánuk Jasper, Alice, Charlotte és Peter. Legvégül pedig Esme, Rose és én.

Nem mentünk olyan nagyon messzire, mint amennyire szoktunk. Csupán 10 percig szaladtunk az erdőben, mire megéreztük egy szarvascsorda illatát. Nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, arra vesszük az irányt. Ösztönösen vetettük rá magunkat egy-egy példányra, nem sokkal lemaradva egymástól. Én végeztem legelsőnek, így csak néztem őket, ahogyan a nevelt lányom és a feleségem ragadozó, mégis kecses mozdulatokkal elejtik a következő áldozatukat. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan szinte teljes szinkronban mozogtak, pedig nem figyeltek egymásra. A tekintetem azonban mégis Esme karcsú alakját követte, amint elkapta a szarvas nyakát és a földre terítette, majd azokat a gyönyörű, vörös ajkait a nyakára illesztette és belemélyesztette a fogait… Abban a pillanatban furcsa érzés szállt meg. A szarvas helyébe akartam kerülni, Esme karjai közé. Hogy az állat helyett az én nyakamat csókolja. Aprót ráztam a fejemet, ahogy szerelmem felpillantott, miután végzett az áldozatával. A szemeiben egy pillanatra szomorúság suhant át. Még mindig nem szokott hozzá teljesen, hogy állatokat kell ölnünk. Lassan felállt az állat teteme mellől és elindult felém. Csak közvetlenül előttem állt meg, majd kinyújtotta felém a kezét és halványan mosolyogva az arcomra simította a tenyerét.

- Talán enned kéne még… a szemeid teljesen feketék – fürkészte a tekintetemet áthatóan, én azonban csak a hangjára tudtam figyelni. Az ajkainak a mozgása magukra vonzották a tekintetemet és egyre csak hívogattak maguk felé.

Magam sem értettem a feltörő vágyaimat. Talán csak a kétségbeesés teszi ezt velem, de jelen pillanatban legszívesebben azonnal rávetettem volna magamat, pedig nem szoktam ilyen heves lenni.

Csak akkor tisztult ki kissé a fejem, amikor Rosalie halkan megköszörülte nem messze tőlünk a torkát. Mindketten rá irányítottuk a tekintetünket, mire ő zavartan hadarni kezdett.

- Én csak szeretnék elmenni még egyszer utoljára Emmett-hez – harapott idegesen az ajkába.

Engem azonban nem a mondatának az értelme, hanem a szavai fogtak meg. Utoljára. Vajon tényleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatja őt? És talán ezek az utolsó percek, amiket együtt tölthetek a szerelmemmel? Nyugodtságban, békében.

- Menjél csak, de ne maradj soká – bólintottam végül rá. – Legkésőbb két óra múlva érj vissza. Mielőtt… - Nem mondtam ki, de mind a ketten tudták, mit akartam mondani. Mielőtt a Volturi ideér és megkezdődik a harc. Mert biztos voltam benne, hogy ez meg fog történni. Annyira biztos, amennyire még semmiben ezelőtt.

- Rendben – bólogatott, majd már el is tűnt a fák között.

- Carlisle… - Esme halk, kétségbeesett hangja a már nem dobogó szívemig hatolt. Meg akartam vigasztalni őt, de nem tudtam, hogyan is tehetném ezt, ha még én magam is bizonytalan vagyok. A teste megrázkódott a halk, könnyek nélküli zokogástól, és ez már engem is észhez térített.

- Shh – húztam őt szorosan magamhoz és egyenletesen simogatni kezdtem a hátát. Tudtam, hogy ez mindig megnyugtatja, de ezúttal sokkal nehezebben csillapodott a rázkódása, mint eddig bármikor.

- Mi lesz a családunkkal? – zokogta halkan. – Mi lesz velünk? – emelte fel a fejét a mellkasomról és szomorúan csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.

- Örökre együtt leszünk. Bármekkora is legyen a Volturi hatalma, a családi köteléket nem választhatja szét.

- Ha valaki…

Az ujjamat a szájára téve hallgattattam el őt.

- Senkinek nem esik bántódása – mondtam határozottan, de inkább csak az ő meggyőzésére, mert belül még engem is kételyek gyötörtek. Ő valószínűleg látta a szemeimben ezt, de inkább akart a szavaimban hinni, amik megnyugtatták őt.

- Én annyira félek – lehelte alig hallhatóan.

- Megígérem, hogy akár még az életem árán is megvédelek téged és a kislányunkat – néztem határozottan rá, és ezt most komolyan is gondoltam. Bármit feladnék azért, hogy ők mindenfajta sérülés nélkül kerüljenek ki a csatából. Ha kell, minden pillanatban mellettük leszek, de nem hagyom, hogy bántódásuk essen.

- Ne mondj ilyet! Carlisle, ígérd meg nekem, hogy nem áldozod fel magadat értem! – Kétségbe esetten fogta a kezei közé az arcomat.

- Nem tehetem – ráztam meg a fejemet. – Képtelen lennék tétlenül nézni, ahogy… ahogy… - De nem bírtam kimondani. Helyette megragadtam a derekát és szorosan magamhoz húztam, hogy aztán a hajába túrva megcsókoljam őt. Ebben a csókban most nem csak a vágy és a szenvedély égett. Ott volt mellettük a kétségbeesés és a félelem is. A félelem a miatt, hogy talán ezek az utolsó kettesben töltött perceink, hogy talán soha többé nem tarthatom majd így a karjaim között az én szerelmemet.

- Carlisle – lehelte két csók között.

- Szeretlek Esme. És mindig is szeretni foglak, még ha ez az utolsó napunk is – néztem mélyen a szemeibe. – Ebben sose kételkedj, bármi is történjék! – Zihálva szívta be a levegőt a tüdejébe. Ha tudott volna sírni, már régen könnyek áztatták volna az arcát. De nem tudott… - Ne sírj, Kedvesem! Itt bent – húztam a kezét a szívemre, majd a sajátomat az övére simítottam – és itt… örökre együtt maradunk.

Újra megcsókoltam őt és ezúttal még több szenvedéllyel. El akartam űzni belőle a félelmet, hogy legalább erre az időre felengedjen kicsit.

Miután elváltam az ajkaitól, a nyakát vettem célba a csókjaimmal, ami hangos sóhajokat váltott ki belőle. Zihálva túrt bele a hajamba, míg a másik kezével szorosan ölelt magához. A kezeim fel-le simogatták az oldalán, majd egy határozott mozdulattal megemeltem őt, mire a lábai azonnal a derekam köré fonódtak. Elmosolyodtam ezen szótlan megértésen. Esme mindig tudta, hogy mire vágyom, elég volt csak megmozdulnom vagy egy-egy szót kiejtenem, ő azonnal tudta, mert jól ismert már engem.

Elsétáltam vele a legközelebbi fáig, aminek aztán nekidöntöttem a hátát, majd szorosan hozzá simultam. Hosszan csókoltuk ismét egymás ajkát, miközben lassan az összes ruhájától megszabadítottuk a másikat. A mozdulataink most olyan finomak voltak, hogy kezdtem beleőrülni a vágyakozásba, de nem akartam lerohanni őt. Kívántam őt, őrületesen kívántam, de neki most megnyugtatásra volt szüksége. Én pedig készségesen adtam meg neki a legtöbbet, amennyit adni tudtam a jelen helyzetben.

A nyelvem újra és újra végigsiklott a fehér hegen a nyakán, amitől halk sóhajok és nyögések szakadtak fel a mellkasából. Képtelen voltam betelni a puha, bársonyos bőrével és a sóhajokkal, amiket én váltottam ki belőle. Még többet akartam, ezért újra meg újra végigjártam ugyanazt az utat, mielőtt áttértem volna a mellkasára.

- Carlisle – nyögte két sóhaj között.

- Igen, szerelmem? – motyogtam a kulcscsontjába.

- Kérlek… őrületesen… kívánlak – sóhajtozta.

Én azonban nem tettem eleget a kérésének. Az ajkaim visszavándoroltak a nyakára, majd a számat a fehér sebhelyre tapasztottam. Finoman szívogattam az érzékeny bőrt, mígnem a feleségem már szinte remegett a karjaimban.

- Carlisle – nyöszörögte -, kérlek…

Ezeknek a szavaknak viszont már képtelen voltam ellenállni. Esmét a fenekénél tartva kicsit fentebb emeltem, majd egy finom, de határozott mozdulattal egybeforrasztottam a testünket. Pár másodpercig csak így álltam, szerelmemet a fához szorítva, zihálva. Annyira mámorító volt most ez az érzés. Legszívesebben örökre így maradtam volna vele, egyé válva. Ő azonban lassan megmozdította a csípőjét, amivel engem is mozgásra késztetett. A testünk tökéletesen együtt mozgott a szerelmünk által diktált ritmusra, miközben az ajkaink egy másodpercre sem váltak el egymástól. Aztán a ritmus egyre gyorsult, ahogy mindketten közeledtünk a beteljesüléshez. Egyre erősödő morgások szakadtak fel a mellkasomból, ő pedig hangosan sóhajtozott, miközben zihálva még mindig egymást csókoltuk. Az ujjaim a fába vájtak, amint gyorsan elkaptam szerelmem oldaláról a kezemet és a fatörzsre nyomtam. Bármennyire is erősek voltak most már a csontjai, talán még így is kárt tettem volna benne.

Aztán Esme háta hátrafeszült, miközben ő felkiáltva a csúcsra jutott, ahová nem sokkal később én is követtem őt. Az izmaim egyszerre rándultak össze, ahogyan a gyönyör elárasztotta a testemet és én gyengén rogytam meg, de még időben észbe kapva megtartottam magunkat. A lábaimat azonban igen csak gyengének éreztem most. Le akartam dőlni vele együtt a fűbe, de amint megmozdultam, ő ijedten szorított magához.

- Kérlek, ne engedj el! – nézett rám szomorú tekintettel. – Maradjunk még így egy kicsit… - temette az arcát a nyakamba.

Készségesen teljesítettem a kérését és próbáltam nem gyengének látszani, holott a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Nem értettem, hogy miért történik ez most velem, de egyáltalán nem tetszett. Így hát végül kénytelen voltam mégis elszakadni szerelmemtől és félig a fának dőlve mélyen szívtam be a levegőt a már nem működő tüdőmbe.

- Mi a baj, Carlisle? – emelte fel aggodalmasan az arcomat Esme.

- Olyan gyengének érzem magam – túrtam bele idegesen a hajamba.

- Talán csak amiatt érzed így, mert fárasztóak voltak az elmúlt napok. A történtek még egy erős vámpírt is meggyengíthetnek. Lehet, hogy vadásznod kéne megint, az felerősítene.

- Talán igazad van – dörzsöltem meg az orrnyergemet -, de az is lehet, hogy csak ezt váltja ki belőlünk Alec közeledése.

- Én teljesen jól érzem magam – vetette ellen. – Attól viszont nyugodtabb lennék, ha inkább még egy szarvast elkapnál, mielőtt visszamennénk.

Esmének végül sikerült meggyőznie, hogy menjek el vadászni, így miután felöltöztünk, együtt indultunk beljebb az erdőbe, majd miután végeztem, kézen fogtam őt és hazafelé vettük az irányt.

Ahogy a ház közelébe értünk, már éreztük a farkasok izgatottságát, majd belépve az ajtón a családét is. Mindenki talpon volt és készen állt az utasításaim teljesítésére. Én azonban egy pillanatra megtorpantam és ez mindenkinek feltűnt. Mind az én utasításaimat lesték, így természetesen ez sem kerülte el a figyelmüket.

- Valami gond van? – lépett előre Jasper. Fürkésző tekintetét ránk szegezte.

- Aki akar, még most elmehet – szólaltam fel komoly hangon. – Semmilyen következményekkel nem jár ez a döntése. De ha itt maradtok – néztem végig rajtuk elszánt tekintettel -, akkor az utolsó percig mellettünk álltok és minden erőtökkel azon lesztek, hogy bebizonyítsátok a Volturinak az igazunkat. Tehát, aki távozni akar, az tegye meg most, vagy soha többé.

A szavaimat úgy tűnt, mindenki felfogta. Elfogadták a maradás súlyosságát, de kitartóan állták mindannyian a tekintetemet. Jó volt ugyanazt a határozott csillogást látni az ő szemükben is, mint ami az enyémben csilloghatott.

- Akkor tehát, induljunk! – adtam ki az utasítást, majd kiléptem az ajtón.

Sorban követett engem mindenki. Esme egyelőre még mellettem haladt, kezében a kislányunkkal, akinek a szemeiben ezúttal félelem csillogott a megszokott érdeklődés helyett. Még ő is megértette, mennyire komoly most ez a helyzet.

A ház előtti tisztáson csatlakoztak hozzánk a farkasok is, Ephraim vezetésével, én pedig a házunktól nem messze lévő tisztásra tereltem a csapatunkat. Ott akartuk megvárni a Volturi érkezését, ami Alice szerint nemsokára be is következik.

Mély levegőt vettem, majd odafordultam Esméhez.

- Nagyon-nagyon szeretlek! – fogtam a kezeim közé az arcát. – Kérlek, vigyázz magadra és a lányunkra! – Csak ennyit mondtam, majd az ajkaimat az övéihez nyomtam.

Már-már keserű arckifejezéssel húzódtam el tőle. Vajon láthatom-e majd még felcsillanni a boldogságot azokban a gyönyörű, aranyszín szemeiben, vajon láthatom-e majd egyáltalán még az arcát? Hallhatom-e majd a hangját?

- Én is szeretlek! Mindennél jobban – támasztotta a homlokát az enyémhez és szinte érthetetlenül suttogta a szavakat.

Szomorúan vettem át a karjaimba az én kicsi Bellámat. Ő azonnal a nyakamba kapaszkodott az aprócska kezeivel.

- Vigyázz magadra, Kincsem! – pusziltam meg hosszan a homlokát. – És bármi is történjen ma, egy dolgot sose felejts el: te ízig-vérig Cullen vagy, és ezen senki és semmi sem változtathat. – Előhúztam a nadrágzsebemből egy aranyláncot, amin egy aprócska medál lógott, benne a Cullen címerrel. – Ez most már a tiéd – kapcsoltam be az aprócska csatot, miután elhelyeztem a láncot. - Szeretlek – pusziltam meg újra a homlokát, majd felnéztem a feleségemre, aki ismételten a zokogással küszködött. Halványan elmosolyodtam, majd átadtam neki a kislányunkat. – Vigyázz rá helyettem is! – öleltem át őket, majd még egyszer megcsókoltam Esmét.

Ezután már muszáj volt végleg elengednem őket. Végleg… Ez az egy szó járt csak a gondolataimban, miközben őket néztem, ahogyan egyre csak távolodnak, majd a védelmező vámpírok körülzárják őket. Figyeltem, ahogyan mindenki elrendeződik. Esme és Bella körül félkörben Rose, Nora, Michelle, Carmen és Alice álltak. Előttük Nick és a többi Denali, majd  közvetlen mögöttem sorban egymás mellett Jasper, Peter és Charlotte. A farkasok mindünk körül helyezkedtek el, mintegy félkörben átkarolva minket. Esméék mögött Jonathan állt, ami egy kissé megnyugtatott. A farkasok közül egyedül ő volt az, aki akár az élete árán is védelmezte őket. Jobbat nála nem is találhattunk volna arra a helyre. Ugyanakkor láttam rajta a csalódottságot is. Tisztában volt vele, hogy ő onnan csak akkor mozdulhat el, ha Esme vagy Bella kerül veszélybe. Ugyanez vonatkozott Michelle-re is.

Ahogy láttam, hogy mindenki a helyére kerül, lassan megfordultam és azt a helyet kezdtem kémlelni, ahonnan várhatóak voltak. Az arcomra a legmagabiztosabb álarcot öltöttem és olyan egyenesen álltam, hogy inkább emlékeztethettem egy szoborra, mint sem egy éppen harcra készülő vámpírra.

Aztán meghallottuk őket. A sereg nem vert túl nagy zajt, lévén, hogy vámpírok voltak mind, de mi hallottuk azt a sok halk puffanást, ami a lépteiket jelezte. Egyáltalán nem akarták titkolni a közeledtüket, mintha csak tudták volna, hogy van egy jövőbe látó vámpír is velünk. És végül kiléptek a tisztásra.

Aro haladt elől, a közvetlen nyomában lépkedett Caius és Marcus. Előbbi a szokásos undorodó arckifejezést öltötte magára, míg az utóbbi a közömböst. Aro pedig nyugodt, de komoly arccal haladt előre. A vezetők mögött jöttek a feleségek, akik a védelmüket biztosították. Szinte láttam az őket körülölelő pajzsot és azt kívántam, bár megmaradt volna Esme képessége, hogy legalább ők biztonságban legyenek ettől a szörnyűségtől. De a helyzeten nem lehetett változtatni. A sereg – mert bizony ez sereg volt, nem is akármekkora – egyre csak közeledett, míg végül egy jó huszonöt méterre tőlünk megálltak. A feleségek mögött közvetlenül állt Alec és Jane, Demetri és Felix. Mögöttük jöttek még az igazi katonák, akiknek valószínűleg semmilyen képességük nem volt, de bizonyára jól ki voltak képezve a harcra.

Nem nyerhetünk – suhant át a gondolat a fejemen, miközben az utolsó katona is beállt a helyére.

- Úgy látom, elég népes sereget összegyűjtöttél meglehetősen rövid idő alatt – szólalt meg Aro. A hangja jeges volt, amitől apró borzongás futott végig rajtam. Dühös volt, nagyon dühös.

- Nehéz elmagyaráznom azt, ami történt – szólaltam meg, összegyűjtve minden bátorságomat a magabiztos beszédhez. – Így inkább megmutatnám – léptem egyet előre. Észrevettem, hogy a Volturi összes tagja engem néz kiélezett szemekkel, csak arra várva, hogy mikor rontok nekik, vagy adok valamilyen jelet a többieknek. Ez azonban nem következett be, így csak néztek rám.

- Ha magyarázkodni akarsz, miért gyűjtöttél hadsereget? – szűkítette össze a szemeit Caius.

- Reméltem, hogy így jobban átgondoljátok a tetteiteket – feleltem őszintén, majd még egyet léptem feléjük. Az összes szem egyszerre követett engem, amint megmozdultam.

Ekkor Aro is előre lépett egyet, majd még egyet. Aztán bólintott, így elindultunk egymással szemben. Csak 2-3 méter választott el minket egymástól, amikor újra megálltunk, majd ő szólalt meg.

- Örülök, hogy újra láthatlak, barátom – biccentett, ám a hangjában semmi arra utaló jel nem volt, hogy mindezt komolyan is gondolná. – Tudod mennyire rosszul esett, amikor rájöttem, hogy valamit rejtegetsz előlem? – lágyította el a hangját színpadiasan. – Igazán rosszul érintett, amikor a kis Bree-től azt kellett hallanom, hogy valami nincsen rendben veled.

Döbbenten meredtem rá, miközben fájdalmasan gondoltam vissza arra pár napra, amit Bree-vel eltölthettem. Elárult volna? Tényleg ezt tette? És Heidi? Nem, ő sosem ártana nekem, ahogyan Bree sem. – Aztán kiderült, hogy még az egyik szolgámat is ellenem fordítottad – keményedett meg ismét a hangja. Az intésére két-két szolga indult el a tömegből, magukkal vonszolva két élettelen testet. Azonnal felismertem őket, de az aggodalmamat megpróbáltam némiképpen palástolni.

- Heidi, Bree – motyogtam magam elé, amint a két testet a földre lökték, majd a négy szolga visszament a helyére. A testek csak alig mozdultak és halk nyöszörgés hallatszott felőlük.

Én tettem ezt velük – suhant át a gondolat az agyamon.

- Remélem, jó okod volt rá, hogy ezt tetted – lépdelt elém Aro, majd a kezét nyújtotta felém. Én még egy-egy fájó pillantást vetettem a mozdulatlan testekre, majd a kezemet Aroéba helyeztem. Erre ő úgy rántott közelebb magához, mintha csak egy tárgy lennék, amit nem akar elengedni. Intettem Jaspernek, aki ugyanebben a pillanatban mozdult előre. Nem akartam, hogy Aro akár csak egy pillanatra is úgy gondolja, támadásra készülünk. Ha el tudjuk ezt intézni békében, én nem erőltetem a harcot. – Hm… igazán érdekes – szólalt meg pár perc után lehunyt szemmel. – Elég sok mindenről lemaradtam, ami az utóbbi években történt veled – mondta megrovóan, majd a szemei hirtelen felpattantak és elnézett a vállam fölött. – Szóval ő lenne az a bizonyos Esme – jelent meg diadalittas mosoly az arcán. – Akinek az elmondásod szerint még mindig embernek kéne lennie. És a lányod… Mennyi mindent titkoltál el előlem? Tisztában voltál vele, hogy amiket tettél, az törvénybe ütköző volt. És még csak nem is egy dologról van szó.

Aro arca megkeményedett, a szorítása pedig még erősebbé vált. A szemei szinte szikráztak a dühtől.

- Semmi törvénybe ütközőt nem kívántam tenni – mondtam halkan, de magabiztosan. – Amint azt a gondolataimban is láttad, Esmét átváltoztattam volna, ahogyan ez meg is történt. A gyermek növekedik, és hihetetlenül okos már most is, ezért nem jelent veszélyt az emberekre nézve.

- És a fiú?

- Már elhatároztuk az átváltoztatását – feleltem.

- De ha nem egyezik bele, nem fogjátok megölni őt. A gyermekről pedig nem tudhattátok előre, hogy növekedni fog és nem marad örökre kisbaba.

- A méhen belüli fejlődése elég bizonyíték volt erre. A fiú pedig már döntött.

- És mi a magyarázat erre a bűzös tömegre is mögöttetek? – szűkültek össze a szemei és a tekintetét végighordozta a farkasokon.

- Joguk van megvédeni a várost, ha mi esetleg kudarcot vallanánk – mondtam őszintén. Semmi okom nem volt már a hazugságra. Aro előtt minden gondolatom nyitott volt.

- Tehát számítottatok ránk – állapította meg. – És úgy látom, segítségetekre volt az egyik társad képessége is. – Ezután a tekintetét Alice-re szegezte. – Lám, milyen érdekes és egyben hasznos képesség – mondta szinte áhítattal a hangjában. – Gyere közelebb, kedveském – intett neki, mire hallottam, hogy Alice lassan elindul felénk. Végül szorosan mellettem állt meg, teljesen merev testtartásban, készen a védekezésre, ha arra kerülne a sor. Aro elengedte a kezemet, majd a lányom elé lépett és megragadta a karját, hogy ezúttal őt rántsa magához. Hallottam, amint erre Jasper hangosan felmordul. Aro elvigyorodott, majd egészen közel hajolva Alice-hez, halkan megszólalt. – Úgy látom, a társadnak nem igazán tetszik ez a helyzet. – Alice magabiztosan és remegés nélkül tartotta vele a szemkontaktust. – De hát, nem hibáztathatom, ha egy ilyen gyönyörű nő birtokában van.

Ezt már ő sem bírta szótlanul és mérgesen visszavágott.

- Jasper nem birtokol engem! Önszántamból vagyok vele, mert szeretem. De bizonyára neked ismeretlen ez a szó, hiszen mindenkit úgy irányítasz a zsarolásaiddal, ahogy a kedved tartja – sziszegte dühösen, én pedig határozottan léptem mellé és nyugtatóan a vállára tettem a kezemet.

- Biztos vagy benne, hogy nem ő irányítja az érzéseidet? Gondolj csak a múltjára, a nagy szerelmére… - Ekkor vált számomra világossá, hogy mit is akar elérni ezzel a viselkedésével Aro.

- A mi családunk erősebb annál, mint hogy ezek a szavak kétségbe vonják az egymás iránt érzett bizalmunkat és szeretetünket. – Magam is meglepődtem a hangnemen, amit Aroval szemben használtam. A hangom mély volt és már fellelhető volt benne a düh és a méreg is.

- Éppen ezért számítotok könnyű prédának – nevetett fel gonoszan, majd ellökte magától Alice-t, aki ennek következtében belém ütközött. – Te is tudod, hogy mit akarok cserébe a megbocsátásért – nézett a szemembe izzó tekintettel. Az íriszeiben ott égett a vágy tüze, hogy megkaparintsa a családunk értékes tagjait. – A lányod képessége is igazán szemrevaló – kapta el rólam a tekintetét. – De sok tehetséges vámpír gyűlt ma itt össze a te védelmedre. Mit válaszolsz? Meghagyom a nyomorult életedet a feleségedével, a családodéval és a barátaiddal együtt, annak ellenére is, hogy mind bűnösök vagytok. Cserébe viszont pár személyt magam mellé veszek közülük. Ne aggódj, a lányod jó neveltetésben részesül majd Volterrában.

A düh ezúttal még nagyobb erővel tört fel belőlem. A szemeim teljesen elfeketültek a haragtól, amit iránta éreztem.

- Soha – jelentettem ki. – A családom soha nem fog téged szolgálni!

- Akkor lássuk, mit szólsz a barátaid sorsához! – Aro intett egyet, mire újra két katona lépett ki a tömegből, akik aztán felemelték a földről Heidi ernyedt testét.

- Carlisle… - nyögte elhalóan. – Carlisle, ne tedd! – rázta meg a fejét zihálva, ahogy a tekintetünk összetalálkozott és a szemeimben bizonytalanság csillant meg.

Valahogy meg kell mentenem őket. Nem ölethetem meg őket csak azért, mert én súlyos bűnt követtem el. Arról nem tehetnek, hogy pont velem sodorta őket össze a sors.

- Hát jó – Aro szavai váratlanul értek a gondolataim között, és mire feleszméltem, a két szolga már cselekedett. Hatalmas reccsenéseket követően Heidi teste darabokra hullott szét, majd a tagjait messze egymástól elhajították. Láttam, ahogy a két férfi arcán széles vigyor terül el és ez még jobban feldühített. – Úgy tűnik, többet vagy hajlandó feláldozni, mint azt hittem. Lássuk, meddig bírod – vigyorodott el ő is és ezzel egyszerre a hatalmas tömeg megindult felénk.

Itt a vég – sóhajtottam magamban, majd Aro torkának ugrottam. Éreztem, ahogy egy láthatatlan erő ellök tőle, de én újra próbálkoztam.

- Hiába erőlködsz – nevetett fel gúnyosan, majd éreztem, amint két kar hátulról elkap, és messze repít tőle. Felix volt az.

Egyenesen egy fába csapódtam bele, ami ketté is tört. A földre zuhantam, a fatörzs pedig egyenesen felém tartott, de még időben elgurultam, így az a földbe csapódott, hatalmas porfelhőt kavarva ezzel körülötte. Kihasználtam Felix pillanatnyi zavarodottságát és hátulról támadtam rá. Nehéz dolgom volt, mert mozgás közben próbáltam a lehető legtöbb vámpírt szemmel tartani a csapatunkból, hogy ha valaki bajba kerül, azonnal a segítségére siessek. Ebben különbözött a két csapat. Míg mi egymásra figyeltünk, ők ész nélkül rohantak belénk. Nem volt kit félteniük.

Mindenhonnan hallottam a sikolyokat és a segélykiáltásokat, de ezek közül a legtöbb nem tőlünk jött. A Volturi katonái közül már hárman meghaltak, és mi küzdöttünk tovább.  De a pillanatnyi figyelmetlenségemet ezúttal Felix használta ki. Szemből ugrott nekem és a fölre lökött, de az ugrása erejétől több métert is csúsztunk, amíg meg nem állított minket egy fa. Éreztem, ahogy kezdek elkábulni és biztos voltam benne, hogy Aro adta parancsba Alec-nek, hogy kezdje használni rajtunk a képességét. Én viszont nem akartam hagyni magam. Nem halhatok meg úgy, hogy egy cseppnyi veszteséget se okozzak Aronak. Vagy vele, vagy az egyik hozzá közel álló talpnyalójával kell végeznem. És erre tökéletes volt Felix. Mivel tudta, hogy Alec miatt legyengültem, már nem fogott olyan erősen és én ezt kihasználva fordítottam a helyzetünkön, majd minden erőmet összeszedve megragadtam a fejét és letéptem a helyéről.

Hallottam Aro kiáltását és láttam, amint elindult felém. Meg akarta torolni Felix halálát, de a feleség nem követte őt.

Ekkor azonban meghallottam egy éles sikoltást, ami megdermesztett. Lassan fordultam meg, szembe a csatamezővel. A látvány, ami fogadott, teljesen lebénított. A számat kiáltásra nyitottam, de egy hang sem jött ki a számon. A lábaim maguktól indultak meg, kétségbe esetten szaladtam a rét közepe felé, de már nem tudtam megakadályozni. Hangos reccsenést hallottam és a látványtól minden erőm elhagyott. Összerogytam, nem messze az élettelen testtől és egy keserves kiáltás tört fel a mellkasomból.

- Neeeem! – ordítottam és zokogva a földre borultam.