87. fejezet

Sziasztok!

Nos, meg is érkeztem a friss fejezettel, ami megint csak hosszú kihagyás után készült el, de ennek most egy pozitívum is az oka, mégpedig az, hogy az új történet azonban, mint mondtam, rohamosan készül :) Ebben a fejezetben most elkezdődnek a végső bonyodalmak, amik után már nem tervezek sok mindent, de annyit még elárulok, hogy a vége felé Edward is bele fog kerülni :) Szóval, ő még visszatér majd a történetbe és egy-két fejezetet, majd ahogy jön az ihlet, szánok az ő jövőjére is :)
Azt még megemlíteném, hogy ebben most még csak a bonyodalmak előkészületei jelennek meg. A java majd még csak most következik! :|
Jó olvasást kívánok hozzá! Remélem, tetszeni fog :)

Puszi

Esme szemszöge

Isabella születése után egy héttel, Calisle-nak már mindenképpen vissza kellett mennie dolgozni, én pedig otthon maradtam a kislányunkkal. Mivel szerelmem már egy jó ideje nem volt bent a kórházban, ebben az időszakban még többet kellett dolgoznia, aminek végül az lett az eredménye, hogy lassan már csak éjszakára jött haza, amikor Bella már aludt. Hetek teltek így, én pedig egyre inkább kezdtem hiányolni őt. Jól esett volna csak úgy odabújni hozzá, vagy vele együtt játszani a kislányunkkal. Megemlíteni ezt viszont nem akartam neki. Tudtam, mennyire imádja a munkáját és azt is, hogy most tőle is többet várnak el a hosszú kihagyás miatt. Csak reménykedhettem benne, hogy idővel ez változni fog majd.

Az éjjeli kimaradások és az egész napos munka azonban semmit sem változott, még újabb hetek elteltével sem. Lassan már három hónap is eltelt Bella születése óta, amikor végül lépésre szántam el magam. Ez így nem mehetett tovább!

A tervemet egy olyan estére tartogattam, amikor a gyerekek vadászni készültek menni. Bár tudtam, hogy Alice úgyis tud már róla és Jasper is megérezte az elmúlt időszak eseményeit, nem akartam kimutatni nekik, mennyire megviselt ez a három hónap engem. Amikor ezen a napon Carlisle átlépte a küszöböt, én már a nappaliban ülve vártam rá.

- Szia, Drágám! – sétált oda hozzám lassan, majd egy csókot lehelt az ajkaimra és leült mellém.

- Szia! – köszöntem halkan. Aggódva hordozta végig rajtam a tekintetét.

- Valami baj van? Talán történt valami? – kérdezett rá azonnal. Mi tagadás, a megfigyelő képessége hibátlan volt. Csak éppen azt nem vette észre, mennyire kevés időt tölt itthon mostanában.

- Beszélnünk kellene – feleltem, belevágva a mondandóm közepébe.

- Hát, beszéljünk – fordult kissé jobban felém.

- Nem fogok kertelni, Carlisle – kezdtem bele lassan. – Bella születése óta nagyon kevés időt töltöttél el itthon és ezt már nem csak én, hanem a kislányunk is kezdi megérezni. Hiányzik neki az apukája. Te lehet, hogy látod őt éjszakánként, amikor velünk alszik, de ő szinte sohasem lát téged. Ha ez így folytatódik tovább, úgy fog felnőni, hogy te nem leszel része a legfontosabb eseményeknek, amik az életében bekövetkeznek. Az első szava, lépései… a közös, családi programok… Mindezek kimaradnak, és egyszer csak arra fogsz feleszmélni, hogy felnőtt és a maga útját járja. – Ahogy ránéztem, az arca végtelen szomorúságot tükrözött. – Én tudom, hogy a nagy kihagyás után sok a munkád, de úgy gondolom, hogy te meg tudnád oldani és szerintem a kórház vezetősége sem venné rossz néven. Egy-egy éjszakai műszak belefér, csak tölts vele és velünk több időt – néztem rá könyörgőn.

- Sajnálom, hogy ennyire megviselt titeket az, hogy én ilyen sokat dolgoztam – simogatta meg az arcomat finoman. – Megpróbálok majd változtatni ezen, de a vezetőség nem valami engedékeny velem az utóbbi időszakban.

- És ha Michelle-el próbálnál meg egyezkedni? – vetettem fel az ötletet.

- Michelle és Jonathan nemsokára elmennek Forks-ból – csóválta meg a fejét lemondóan. – Mitch azt mondta, most már látják, hogy minden rendben van, így rájuk már nincsen szükség itt – sóhajtotta.

- Mikor szándékoznak elmenni? – szomorodtam el még jobban én is.

- Valamikor a hét folyamán mindenképpen – felelt halkan. – Nekem is csak tegnap mondta a kórházban és akkor is csak futólag, mert műtétre sietett. Jobban még nem sikerült megbeszélnünk ezt a témát, de mivel már korábban is mondták, hogy majd egy idő után külön válnak tőlünk, véglegesen úgysem tudjuk megakadályozni ezt.

- De hát miért akarnak minden áron elmenni Forks-ból? – lepődtem meg. – Michelle a nővéred, Nath pedig a legjobb barátom.

- Egyre többen vagyunk, Esme, és ez idővel fel fog tűnni az embereknek. Ki tudja, Emmett milyen hirtelen határozza el magát az átváltozással kapcsolatban. Mert abban már biztos vagyok, hogy ez hamarosan be fog következni. Már mindent tud rólunk és szereti Roslaie-t. Örökre vele akar maradni és ennek más módja nincsen. Vele együtt már heten lennénk. Egy nyolcadik vámpír még a családba, plusz egy vérfarkas…

- Nem mi lennénk az egyetlen ekkora család – ellenkeztem.

- Mindenki tudja rólunk a városban, hogy semmilyen rokoni szálak nem fűznek minket egymáshoz egy-két kivétellel. Alice is mondta, hogy az emberek nehezen tudják feldolgozni, hogy ilyen fiatalon ennyi gyereket örökbe fogadtunk, ráadásul mind ennyi idősek… Ez nem szokás manapság. Ezért kezdenek el olyan gyorsan gyanakodni is a korunkat illetően. Michelle-nek és Jonathan-nak egyébként is szüksége van most egy kis egyedüllétre. A kapcsolatuk nem indult valami fényesen és most, hogy minden rendbe jött, egy kicsit el akarnak utazni kikapcsolódni. Ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem látjuk majd őket – magyarázta halványan elmosolyodva, de látszott rajta, hogy őt is eléggé megviselte a tudat, hogy külön kell válnia a nővérétől.

- Előttem nem kell erősnek mutatnod magad – simítottam a tenyeremet az arcára és magam felé fordítottam.

Csak megcsóválta a fejét. Láthatóan inkább kerülni akarta ezt a témát.

- Megígérem, hogy változtatni fogok – tért vissza az eredeti témára. – A hétvégén pedig, elmegyünk közösen kirándulni valahova, csak mi hárman, rendben? – szorította meg finoman a kezemet.

- Köszönöm – csókoltam meg őt lágyan, majd felálltam a kanapéról és őt is magammal húztam. – Gyere, Emmett egész finoman a tudtomra adta, hogy most már szüksége lenne a vadászatra – kuncogtam fel halkan.

Carlisle felnevetett, de közben elindult utánam az emeletre. Először a lányokhoz kopogtunk be, hogy Bellát magunkhoz vegyük, majd tovább folytattuk az utunkat a hálószobánk felé.

- A mi kis csöppségünk igazán el lesz kényeztetve – suttogta szerelmem, vigyázva, nehogy felébressze Bellát.

- Ebben biztos vagyok – mosolyodtam el, miközben vetkőzni kezdtem. Annak ellenére, hogy már vámpír voltam, néhány emberi szokásom azért megmaradt bennem, és mégis csak kényelmesebb volt ágyba bújni valamilyen lengébb ruhában.

Gyorsan lekapkodtam magamról a ruhákat, majd belebújtam a hálóingembe és visszafordultam Carlisle-hoz, aki most kissé zavarodottan pislogott rám.

- Valami baj van? – ejtettem meg egy apró vigyort. Nagyon jól tudtam, hogy az előbbi kis mutatványom váltotta ezt ki belőle.

- A ’baj’ nem éppen jó szó rá – nézett fel a szemeimbe, levéve a tekintetét a lentebbi testrészeimről.

- Legalább most már tisztában leszel azzal, hogy mit hagysz ki, amikor nem érsz haza időben – sétáltam oda mellé, majd ledőltem én is az ágyra.

- Eddig is tisztában voltam vele, de sajnos annyi munkám volt, hogy észre sem vettem sokszor az idő múlását – simogatta meg a szabad kezével az arcomat, miközben egy puszit adott a hajamra.

Halványan elmosolyodtam, miközben szorosan hozzá bújtam. A fejemet a mellkasára hajtottam, a tekintetemet pedig a kislányunkra szegeztem.

- Annyira hiányzott már ez – sóhajtottam fel pár perc eltelte után. – Csak így összebújva feküdni hármasban…

- Nekem is nagyon hiányzott. Megígérem, hogy ezentúl jobban oda fogok figyelni az időbeosztásomra – temette a hajamba az arcát.

Így feküdtünk egymás mellett, egészen reggelig, amikor egyszerre, szinte meglepetésként a nap első sugarai elkezdték bevilágítani a szobát.

- Ezek szerint ma szép idő lesz – mosolyodtam el halványan.

- Valóban. És ez azt is jelenti, hogy ’sajnos’ nem tudok bemenni dolgozni… - hümmögött, mire én felkaptam rá a tekintetem.

- Tényleg itthon maradsz? – kérdeztem reménykedve.

- Mást úgysem tehetnék – kuncogott. – Azt hiszem, mára beteget jelentek – pusziltam meg az arcát.

Bella élénk gügyögésére mind a ketten felfigyeltünk. Mosolyogva próbálta meg elkapni egy-egy hajtincsemet, miközben az apja ingjét szorongatta a másik kezével.

- Szervusz Csöppség! – hajoltam le hozzá egy puszira. Erre újra elmosolyodott és még inkább kapálózni kezdett felém.

- Úgy látom, a kisasszony az anyukáját akarja – jegyezte meg Carlisle mosolyogva, majd átadta az én karomba Bellát.

Együtt mentünk le a konyhába, hogy megetessük a kislányunkat. Ő, miután evett, újra nyugodtabb lett kissé, de még mindig élénken figyelt ránk. Teljesen olyan volt, mintha minden egyes szavunkat megértette volna. Pedig még csak alig három hónapos volt. A fejlődése egyébként semmiben sem tért el a megszokottól. Talán csak annyiban, hogy mindünket megismerte már, de ezen meg sem lepődtünk. Annyira értelmes kislány volt.

- Mit szólnál hozzá, ha előrébb hoznánk azt a kirándulást? – karolta át hátulról a derekamat Carlisle. – A kis ház bármikor a rendelkezésünkre áll – csókolt bele a nyakamba. – Bizonyára Bellának is tetszene az a hely.

- Ebben biztos vagyok – simogattam meg a kislányunk arcát.

- Akkor mire várunk még?! – fordított maga felé, miközben egy széles vigyor terült el az arcán.

- Csak arra, hogy betelefonálj a kórházba – mosolyodtam el, majd hosszan megcsókoltam az ajkait. – Addig én felmegyek és összekészítek mindent.

- Ne pakolj sok ruhát! – szólt utánam, mire én halkan felnevettem. Bár nem lett volna ellenemre egy jó hosszú hétvége, vele kettesben, de most gondolnunk kellett a lányunkra is. Bellát nem hagyhatjuk egész nap csak bent a házban, védtelenül, amíg mi „szórakozunk”. Feltett szándékom volt megmutatni neki az egész helyet, amit nekem volt szerencsém már felfedezni. Milyen régen voltunk már ott… Még egészen a terhességem elején láttam először a kis házat, de most végre újra elmehetek oda.

Miközben a gondolataim már pár órával előrébb haladtak, automatikusan kezdtem bele a ruhák összepakolásába. Közben hallottam, amint Carlisle elújságolta a hírt a gyerekeknek, mire rögtön lelkiismeret furdalásom lett. Olyan hirtelen volt ez a döntés és most csak úgy itthon hagyjuk őket pár napra. A felelősségteljes szülők nem tehetnek meg ilyet. A mozdulataim lelassultak, miközben ezek a gondolatok végigpörögtek a fejemben. Talán mégsem olyan jó ötlet ez. Bármennyire is szeretnék egy kis időt hármasban eltölteni, nem hagyhatunk csak úgy itt csapot-papot.

- Mi a baj, Kedvesem? – karolta át a derekamat Carlisle. Észre sem vettem, hogy mikor jelent meg ismét a szobában.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ez – haraptam az ajkamba. – Olyan furcsa érzésem van. És olyan hirtelen döntöttünk. Mi lesz, ha valami közbe jön, és mi nem leszünk itthon?

- Ha ennyire aggódsz emiatt, utazhatunk az eredeti időpontban is – fordított maga felé komolyan. – De hidd el, nem lesz semmi baj – mosolygott rám bíztatóan. – Vagy ha esetleg mégis lenne, Alice azonnal szólna nekünk.

Mélyet sóhajtottam, majd eltávolodva tőle, befejeztem a pakolást. Amikor már készen állt a táskánk, Carlisle mosolyogva mellém lépett, majd átkarolta a derekamat. Én még a karomba emeltem Bellát, aztán együtt elindultunk lefelé. A nappaliban a családunk várt ránk és legnagyobb megkönnyebbülésemre egyikük sem nézett ránk rosszallóan.

- Jaj, Esme, mi csak boldogok vagyunk, ha ti is ilyen felhőtlenül jól érzitek magatokat – csóválta meg a fejét mosolyogva Jasper. – Érezzétek jól magatokat! – ölelt meg mindkettőnket.

Ezután a többiek is elbúcsúztak tőlünk, mi pedig futva indultunk útnak. Viszonylag sok időbe telt, amíg elértük a házat, mert Bella nem nagyon bírta a gyorsaságot. Bár Carlisle megnyugtatott, hogy mivel elég kicsi még, nem feltétlen reagál ugyanúgy a szervezete a számunkra egyébként természetes futásra.

- Majd idővel, amikor már ő is megtapasztalja ugyanezt, ki fogja nőni – puszilta meg a hajamat.

Odaérve a házhoz, mélyen felsóhajtottam. Végignéztem rajta, majd az előtte elterülő kicsiny kerten is.

- Látod kincsem, ezt a papa adta a mamának – simogattam meg Bella szőkésbarna tincseit. Érdekes módon, míg a születése után a szemei kékek voltak, a haja pedig szőke, ez az idő múlásával megváltozott. A szeme mostanra egészen világosbarna lett, de napról-napra egyre sötétedett, és a hajával is ugyanez volt a helyzet. Most élénken pislogott rám, majd az apjára, amikor Carlisle nevét mondtam.

- Gyere, mutassuk meg neki belülről is! – tette a csípőmre a kezét szerelmem, majd befelé kormányzott a házba.

- Jó újra itt lenni – fordultam körbe mosolyogva. – Ezt a helyet sosem tudom megunni.

- Ezt örömmel hallom – húzott magához Carlisle gyengéden.

Pontosan erre volt most szükségem. Az ő közelségére és arra a megnyugtató csöndre, ami körülvett minket. Csak Bella néha-néha felhangzó gügyögése szakította félbe, de ezt inkább öröm volt hallani. Az egész délelőttöt hármasban töltöttük. Megmutattuk a kislányunknak az egész házat, majd a már általunk is felfedezett helyeket. A barlangot azonban ezúttal kihagytuk, mert a víz elég hideg volt, amit mi nem éreztünk volna meg, de Bella biztosan nem élvezte volna.

Szinte fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan telt az idő, csak akkor eszméltünk fel, amikor már lemenőben volt a nap. A narancssárgás sugarak egyre erőtlenebbül csillogtattak meg minket és a patak vizét.

- Lassan tényleg ideje lenne visszaindulnunk, mert kezd hűvös lenni – csókolt bele a hajamba szerelmem. – Megígérem, hogy a holnapi napot is itt töltjük, ha a kisasszony is így akarja – kuncogott fel halkan, miközben megsimogatta Bella arcocskáját.

Erre nekem is nevetnem kellett. Ugyan Bella most már aludt, nem sokkal ezelőtt, amikor vissza akartunk indulni, hangos nyűgösködésbe kezdett és sehogyan sem akarta abbahagyni. Csak akkor nyugodott meg, amikor visszaültünk a fűbe a patakpartra.

- Induljunk, mielőtt felébred – suttogtam, nehogy felébresszem őt, majd lassan felálltam a fűből.

Emberi tempóban indultunk vissza a házikóhoz, teljes nyugalomban. Reméltük, hogy ezt az idilli pillanatot most semmi sem fogja elrontani. Amint visszaértünk, Bellát befektettük a kiságyba, majd átmentünk a hálószobánkba. Kivételesen most kettesben akartuk eltölteni ezt az estét, mert máskor erre nem volt sok lehetőségünk.

Carlisle leült az ágy szélére, én pedig megálltam vele szemben. A derekam köré fonta a karjait, miközben átkaroltam a nyakát. Hosszú ideig csak így néztük egymást, majd végül ő törte meg a beállt csendet.

- Annyira hiányzott már ez – nézett rám továbbra is csillogó tekintettel. Nem mondott mást, csak gyengéden magához vont, én pedig lehajoltam hozzá egy csókra.

Sajnos be kellett vallanom magamnak, hogy szerelmemnek igaza volt. Neki, mint orvosnak, családfőnek és férjnek egyszerre, kötelességtudatosnak kellett lennie és így én sem lehettem mellette bármikor. El kellett fogadnom, hogy néhány éjszaka nélkülöznöm kell őt, vagy még, ha otthon is van, papírmunkáznia kell és csak kevesebb ideje jut a családjára. Sosem hibáztattam őt ezért, de az érzéseim ellen nem tudtam mit tenni. Egyszerűen hiányzott a közelsége, a megnyugtató illata és a simogatása. Nem volt másra szükségem most sem.

Eldőlt az ágyon, én pedig melléfeküdtem, majd szorosan hozzábújtam és mélyen belélegeztem az illatát. Ő finoman cirógatni kezdte a vállamat, míg az arcát a hajamba temette. Egészen reggelig így élveztük egymás közelségét, amikor Bella egyszer csak hangosan felsírt. Azonnal felkaptam a fejemet, mert ilyen még sosem fordult elő. Akkor sem, amikor néha napján a kiságyában aludt, nem pedig valakinek a karjaiban. Ez volt az első alkalom, hogy úgy igazán, hangosan sírni kezdett. Azonnal kibújtam szerelmem karjai közül, majd aggódva siettem a kiságyhoz, ami a szomszéd szobában állt.

- Mi a baj, csöppség? – emeltem őt rögtön a karjaimba. Láttam, hogy az arca nedves volt és a szeméből még most is kibuggyant egy-egy könnycsepp.

- Talán csak nem tetszett neki, amit álmodott – vélekedett Carlisle, megállva mögöttem, állát a vállamra támasztva. – Ne aggódj, láthatóan nincsen semmi baja és… - érintette meg Bella homlokát – láza sincsen.

- De még sohasem sírt ennyire – haraptam aggodalmasan az ajkamba.

- Esme – fordított maga felé határozottan –, Bella szervezete nagyon erős, hiszen jórészt vámpír. Úgy gondolom, így sem beteg, sem pedig fájdalma nem lehet. Valószínűleg csak megijedt valamitől, mint az átlagos kisgyerekek szoktak.

- Azért nem lenne gond, ha inkább átvinném magunkhoz? – néztem fel rá kérlelően, mire halkan felnevetett.

- Természetesen nem, de tudnod kell, hogy nem csinálhatod majd ezt örökké – váltott át komolyabb hangnemre.

- Tudom, de legalább ameddig ilyen kicsi, addig had maradjon mellettünk – hajtottam le a fejem.

Carlisle átkarolta a derekamat, majd visszavezetett a hálónkba. Ott aztán visszafeküdtünk az ágyba és legközelebb csak akkor keltünk fel, amikor a nap már magasan járt az égen. Újra visszatértünk a patakpartra és ismét az egész délelőttöt ott töltöttük. Beszélgettünk, játszottunk Bellával… Eszünkbe sem jutott, hogy ez az idilli boldogság egyszer csak megszakadhat.

- Alice ide tart – feszült meg hirtelen mellettem szerelmem. A fejemet azonnal felkaptam erre a kijelentésre. – Elég gyors… nemsokára itt lesz – mondta komolyan.

- Baj van? – rémültem meg, közben Bellát automatikusan jobban szorítottam magamhoz.

- Nem tudom – felelt halkan, majd felállt mellőlünk, aztán engem is felsegített. – Menjünk vissza! – fogott kézen, majd amennyire gyorsan csak tudtunk, visszamentünk a kis faházhoz. – Alice már ott várt ránk, eléggé aggódó arckifejezéssel, amitől kezdtem egyre jobban megijedni. – Alice, mi történt? – kérdezte azonnal Carlisle.

- A Volturi… ide tart – suttogta kétségbe esetten.

Amint felfogtam a szavait, a tekintetem elhomályosult és először azt hittem, el is ájultam, de végül kinyitottam a szemeimet.

- Mi a szándékuk? – szegezte neki a következő kérdést.

- Megsejtették, hogy hazudtatok nekik – suttogta rémülten. – Ki akarják deríteni, hogy mi az a nagy titok, amit annyira el akartatok rejteni előlük. Ide tartanak. A vezetők is… egy egész hadsereggel. Nincsen esélyünk ellenük. Valahogy el kell rejtenünk őket. Még mondhatjuk azt, hogy csak minket akartál titokban tartani.

- Aro mindent látna a gondolatainkban – ellenkezett Carlisle. – Jobb terv kell.

- Visszahívhatnánk Nick-et és Norát – vetette fel az ötletet.

- Nem sodorhatjuk őket még nagyobb veszélybe. Ha a Volturi meg akarja ölni Nick-et a hazugsága miatt, legalább ennyi előnyük legyen velük szemben.

- Akkor hagyjuk meg nekik a választás lehetőségét!

- Mindenképpen visszajönnének Esme miatt. Kötelességüknek éreznék, hogy segítsenek – vágta rá Carlisle. – Majd otthon megbeszéljük Jasperrel. Ő talán tud valamilyen használható ötlettel szolgálni. Mikor érkeznek?

- A döntést ma hozták meg, de még az éjszaka folyamán útnak akarnak indulni. Minden haderejüket hozzák, mert nem tudják, mit rejtegethetsz még előlük. Alig három nap, és itt lesznek.

- Látsz valamilyen végkimenetelt? – rohant be a házba, majd pakolni kezdett.

- Nem igazán. Mivel még ők sem tudják, hogy mivel állnak szemben, nem hoztak döntést. Első sorban ellenőrizni jönnek, de a gyanújuk nagyon erős.

Carlisle pillanatokon belül összeszedte a cuccainkat, majd kirohant a házból.

- Otthon mindent megbeszélünk, de jobb lesz, ha minél előbb hazaindulunk – adta ki az utasítást, majd futásnak is eredt, mi pedig követtük őt.

Bella arcát a hajamba temettem, hogy ne legyen rosszul a futástól és úgy tűnt, ez hatott is. Meg sem érezte a gyorsaságot, sőt, még el is aludt út közben. Amint hazaértünk, mint egyszerre rontottunk be a nappaliba.

- Carlisle, de jó, hogy hazajöttetek – termett előttünk azonnal Jasper. – Lenne néhány javaslatom az előkészületekkel kapcsolatban.

- Hallgatlak – ült le szerelmem azonnal a kanapéra és figyelmesen nézett a fiunkra.

- Először is, szólnunk kellene a Denali családnak – javasolta. – Valamint ide kéne hívnunk Nick-et és Norát is.

- A Denalik még nem tudnak a gyermek létezéséről – vetette ellen. – Eleazar a Volturi tagja volt, jól ismeri a szabályokat, és még ha minket nem is talál majd bűnösnek, a Volturi büntetését bizonyára nem akarja átélni. Tőle is elvehetik a családját. Ott van például Kate képessége.

- Egy próbát megérne…

- Nem tehetjük ki őket is ennek a veszélynek – rázta hevesen a fejét.

- Egyedül ezt nem tudjuk megoldani – vágott közbe Jasper. – Elég csak Alec képessége és mindannyian védtelenek leszünk.

- Michelle – fordult hirtelen Carlisle a nővére felé -, neked mi a véleményed?

- Szerintem Jaspernek igaza van. És nekem is vannak olyan kapcsolataim, amiket be tudok szervezni, ha a Volturiról van szó. A királyi családnak nagyon sok ellensége van a fajtánkból, akik bármit megtennének azért, hogy bosszút álljanak a családjuk és szeretteik elvesztéséért.

- Ez nem a harcról szól – mondta komolyan Carlisle. – Meg kell győznünk a Volturit arról, hogy Bella nem veszélyes az emberekre. A hazugságunkért pedig fizetni fogunk.

- Ezeknek a vámpíroknak az is bőven meg fog felelni, ha azt mondjuk, TALÁN lehetőségük lesz bosszút állni.

- Én elhívhatom Charlotte-ot és Petert – tette hozzá Jasper. – Régi barátaim és biztos vagyok benne, hogy szívesen segítenének.

- És ha nem díjazzák Bella létezését? – szóltam közbe hirtelen, mire minden szempár felém fordult.

- Valahogyan el kell nekik magyaráznunk a helyzetet – morfondírozott Jasper.

- És Emmett-tel mi lesz? – szólalt most meg Rosalie, mire én bólintottam egyet. – Ő tud a létezésünkről és a Volturinak ez sem fog tetszeni. Ő még nincsen készen az átváltozásra!

Carlisle idegesen túrt bele a hajába, miközben segélykérően nézett körbe a nappaliban, azonban mindenhol csak tanácstalan tekintetekkel találkozott. Mindenki tőle várta a megoldást, de ezúttal ő is tehetetlen volt. Mély levegőt vett, majd felállt a kanapéról és járkálni kezdett fel-alá a nappaliban.

- Carlisle, ha bárkit is ide akarunk hívni, akkor még ma bele kell kezdenünk a keresésükbe. A Denalikat könnyen elérjük és Peter-ék tartózkodási helyét is tudom jelen pillanatban, de más… - csóválta meg a fejét Jasper.

- Ha szükség van segítségre, talán a falkát is meg lehet győzni – vetette fel egyszer csak az ötletet Nath.

- Nem hinném, hogy belemennének. Csak időpocsékolás lenne velük tárgyalnunk – rázta meg a fejét Carlisle.

- Ezt majd én elintézem, nektek nem lenne időveszteség – ellenkezett.

- Nem kell több ártatlant belekeverni ebbe – szólaltam meg most én határozottan. – A vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek. Nem fognak értünk harcolni. – A hangom egészen komoly volt, ami láthatóan meglepte Nath-et, de pontosan ez is volt vele a célom. Elterelni a figyelmét erről az őrültségről.

- Azt ígértük nekik, hogy ha megszületett a gyermek, megmutatjuk nekik, hogy nem veszélyes-e a város lakóira. Ha látják, hogy fejlődik és teljesen ártalmatlan, akkor mellénk állhatnak. Ráadásul joguk van tudni róla, ha több tucatnyi vámpír érkezik Forks-ba.

- Akkor szólunk nekik, de az meg se forduljon a fejedben, hogy a segítségüket kérjük – mondtam határozottan.

- Elfelejted, Esme, hogy ebben a családban van olyan vámpír, aki számomra is fontos! – emelte fel kissé a hangját Jonathan. – Jogom van megoldást keresnem a megvédésére!

- Nath, hagyd ezt abba! – tette a vállára a kezét Mitch. – Tudok vigyázni magamra. Egyezzünk meg abban, hogy ha nem találunk elég vámpírt, akkor megkérdezzük a farkasokat. Egy próbát megér…

- Rendben… - bólintott rá végül Carlisle, mire én hitetlenkedve fordultam felé.

- Eddig azt hittem, hogy nem akarsz ártatlan embereket belekeverni ebbe – suttogtam.

- A saját döntésük lesz, Esme. Joguk van megvédeni a területüket – mondta komolyan, majd a többiekhez fordult. – Jasper, te hívd fel Charlotte-ot és Petert! Alice, a tied lesz Nick és Nora. A képességed hasznos lesz a keresésükben, mert azt nem tudjuk, merre lehetnek. Rosalie, te menj el Emmett-hez és magyarázd el neki a kialakult helyzetet. Döntsön belátása szerint – nézett mélyen a szemeibe Carlisle. – Michelle, te keress fel minél több nomádot! Én felhívom a Denalikat, aztán pedig elmegyünk a farkasokhoz.

Egy bólintás után mindenki távozott, kivéve Nath-et.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan, Carlisle? – fakadtam ki.

- Nincsen más választásom! Ha ez kell ahhoz, hogy biztonságban tudjalak titeket, akkor mindent megteszek, ami tőlem telik – mondta teljes komolysággal, majd már indult is a telefon felé.

- Nem fogja miattam és Bella miatt az egész család feláldozni az életét!

- Ez már nem csak erről szól! Alice-t, Jaspert… mindenkit elvehetnek, akit csak akarnak. Aro értékes vámpírokat keres maga mellé és ebben a családban több is akad. Ha végül úgy dönt, vagy valamilyen csodálatos módon sikerül megvédenünk Bellát, akkor addig ügyeskedik majd, amíg valamivel sarokba nem szorít minket és meg nem szerzi őt magának. Mert Bella nagyon is értékes, ha igaz a feltételezésünk a képességével kapcsolatban. Értsd meg, nincsen más választásom! – fogta a kezei közé az arcomat.

A torkomat fojtogatták a könnyek, de azok már nem tudtak előtörni a szemeimből. Féltem. Méghozzá nagyon. Nem attól, hogy esetleg én meghalok egy vámpírgyermek teremtésért. Sokkal inkább azért, mert ugyanezzel a váddal Carlisle-t is bánthatják. A család többi tagjáról nem is beszélve. Mindezen felül pedig ott volt még Bella is. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy neki valami baja essen. Találnunk kell valamilyen megoldást arra, hogy megvédhessük a Volturitól. Legalább ha lenne egy biztos pont, egy hely, ahol biztonságban lenne valakivel, aki vigyáz rá, amíg fel nem nő.

Könnyek nélkül zokogva borultam szerelmem karjaiba. Nem, nem tudom elhinni, hogy mindez velünk történik meg! Annyi balszerencse ért már minket, a sors mégsem kegyelmez nekünk. Csak éljük túl mindannyian ezt a hetet, és akkor soha többé nem kell majd a Volturitól rettegnünk.

- Esme – simogatta meg a hátamat Carlisle. – Lassan indulnunk kéne. Tudom, hogy sok ez neked így egyszerre, de egy percet sem szabad elvesztegetnünk. Fogy az időnk.

- Persze, induljunk! – bólintottam rá, még mindig kissé remegve.

Carlisle szemszöge

Nagyon aggódtam Esméért. Látszott rajta, hogy mennyire megviselték a hírek, amiket ezalatt az egy-két óra alatt fel kellett dolgoznia. Még akkor is remegett, amikor futva nekiiramodtunk az erdőnek, hogy beszéljünk a falkával. Bár az ötlet, hogy tőlük kérjünk segítséget, nekem sem tetszett annyira, mégis reménykedtem benne, hogy esetleg igent mondanak majd. Egy farkas falka bizonyára meglepné a Volturit, és mivel nem ismerik az erejüket, talán nem lépnének olyan hamar. A lényeg, hogy annyi időnk legyen, hogy mindent elmagyarázhassunk nekik.

- Shh, Szerelmem – suttogtam megnyugtatóan a fülébe. – Minden rendben lesz, megígérem!

- Olyan jó lenne, ha most legalább csak egy órára elaludhatnék és öntudatlan lehetnék – motyogtam. – Talán ez is csak egy álom és én mindjárt felébredek emberként – szorította össze a szemeit.

Teljesen megértettem őt, de ugyanakkor ezek a szavak a már régen nem dobogó szívemig hatoltak. Mennyi ideig kérlelt engem, hogy változtassam át őt, és most csak úgy feladná ezt.

- Jaj, Istenem, ne haragudj, nem úgy értettem – kapta hirtelen a szája elé a kezeit.

- Esme, nem kell magyarázkodnod – ráztam meg a fejemet.

- De én nem ezt akartam mondani. Én csak… bármint megtennék azért, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, hogy Bella ne szülessen meg, ez igaz. De csak azért, mert inkább élek úgy nélküle, hogy nem is tudok a létezéséről, mint hogy elveszítsem őt. Miattam került veszélybe a családod, ti mégis védtek minket.

- Mi választottuk ezt az utat, és nem hiába – szóltam közbe. – Egy család vagyunk. Bármit is tesz a Volturi, ezt a köteléket nem tudja szétszakítani.

Szótlanul léptünk ki a tisztásra, ami semleges területnek számított a határvonalak mentén. Ephraim már ott várt ránk, pár farkassal a háta mögött, de emberi alakban. Valószínűleg az éppen járőrözők megérezték a szagunkat és azonnal szóltak neki.

- Látom, nem felejtettétek el az ígéreteteket és elhoztátok a gyermeket – bólintott köszönés nélkül.

- Igen, a gyermek három hónappal ezelőtt született meg – feleltem.

- És úgy látom, hogy a kedves Esme is átváltozott – nézett most végig szerelmemen. – Tehát innentől nem lesz több áldozat, igaz? – emelte meg a szemöldökét a törzsfőnök.

- Remélhetőleg nem – biccentettem. – Azonban nem csak emiatt jöttünk – tettem még hozzá, ő azonban leintett.

- Most egyelőre a gyermekről és a feleségedről beszéljünk! Mennyire jelentenek veszélyt a város lakóira? – mérte végig őket összeszűkített szemekkel.

- Esme jól megállja a helyét az emberei vér közelében, és szinte semmi erőfeszítéssel bírja a vadászatot is. Isabella pedig nagyon értelmes. Az elmúlt három hónapban semmi gond nem volt vele.

- Tehát nem kell tőle tartanunk? – szegezte a szemét most egyenesen a lányunkra.

- Nem, egyáltalán nem veszélyes az emberekre nézve. Addig nem is engednénk a város közelébe, amíg erről meg nem bizonyosodunk.

Ephraim egy ideig még nézte Bellát, majd a tekintetét hirtelen Jonathan-re kapta.

- És ő miért jött veletek? – kérdezte egy fokkal keményebb hangon.

- Azért, amiről az előbb beszélni akartam – feleltem teljesen nyugodtan. – A vámpíroknak van egy, úgymond királyi családjuk, a Volturi. És ők most ide tartanak Forks-ba, nem éppen jó szándékkal.

- Ez mit takar?

- A legutóbbi látogatásom során hazudtam nekik. Sem Esme, sem pedig a gyermek kilétét nem fedtem fel előttük, de most gyanakodni kezdtek. Mind ide tartanak, és valószínűleg nem úszhatjuk majd meg csata nélkül.

- Mikor érkeznek?

- Körülbelül három nap múlva. Kértétek is, és jogotok is van tudni, hogy egy seregnyi vámpír erre tart. Bár megkérjük majd őket, hogy ne vadásszanak errefelé, nem vagyok benne biztos, hogy lesz erre alkalmunk.

- Hogy érti ezt? – vonta össze a szemöldökét.

- Ha meglátják Isabellát és Esmét, nem tudom, hogy végig fognak-e hallgatni minket.

- És ha jönne még egy kis segítség? – vonta fel a szemöldökét, nekem pedig majdnem leesett az állam, amiért önmaguktól kínálják fel a segítségüket.

- Mi is próbálunk összeszedni nomád vámpírokat, akik a segítségünkre lehetnek majd, ha harcra kerül a sor, de még így sem biztos, hogy elegen leszünk.

- Akkor kénytelenek leszünk mi is harcba szállni velük. – A férfi mellkasa büszkén emelkedett fel. – Megvédjük a népünket és Forks-ot, még ha életünkbe kerül is. Nekünk ez a feladatunk!