73. fejezet

Sziasztok!

Dupla jó hírrel jöttem most :D Az egyik, hogy elkészültem a friss fejezettel, a másik pedig, hogy ez most extra hosszú lett :D Majdnem hét oldal, az eddigi négy helyett :D Úgyhogy tessék megbecsülni és komikat írni ;) :D Próbáltam egy kicsit több izgalmat belesűríteni, ezért is lett most ilyen hosszú :) Három szemszögben írtam meg, hogy megmutassam nektek, Rose hogyan élte át az első Emmett-el való találkozását és, hogy Emmett mit is fogott fel tulajdonképpen ebből az egészből. A harmadik szemszög, ami egyben a leghosszabb is, pedig Carlislé-ban íródott. Jó olvasást a fejezethez, remélem, tetszeni fog nektek :)

Puszi



Rose szemszöge

Iszonyatosan rosszul éreztem magam a viselkedésem miatt. Carlisle-ék nem ezt érdemelnék tőlem. Hiszen ők voltak azok, akik megmentettek és befogadtak. Ha akkor nem engedik meg, hogy velük maradjak, ki tudja, mi lett volna belőlem. Talán még most is vérszomjas vámpírként járnám a városokat éjjelenként, hogy táplálkozhassak. Ők lehetőséget adtak nekem az újrakezdésre, és én ezt így hálálom meg nekik. És még így, hogy bocsánatot kértem tőlük és megígértem, hogy nem lesz több ilyen kifakadásom, sem érzem jobban magam. Esmének fontos Jonathan, Carlisle-nak pedig Michelle. Na nem mintha nekem nem lenne fontos, de egy vérfarkast beengedni a házunkba? Ez több mint őrültség.
Egyedül akartam lenni, bezárkózva a gondolataimba, de tudtam, hogy Alice-ék nem engednének el itthonról egyedül. Amióta fenn áll a farkas veszély, senki sem mehet el egyedül, de még csak párosan sem. Vadászni is csak hármasban mehettünk. De talán még az is jobb…
-Alice, eljöttök velem vadászni? – léptem be a nappaliba.
-De hiszen két napja voltál – csodálkozott.
-Tudom, de szeretnék egy kicsit, amennyire csak lehet, egyedül lenni.
-Hát jó, Jazz, mit szólnál egy vadászathoz? – mosolygott rá a férjére.
-Felőlem mehetünk, de biztosak vagytok benne, hogy Carlisle örülne neki, ha csak ők hárman maradnának itthon? Azt kérte tőled, hogy vigyázz Esmére, amíg haza nem érnek.
A következő pillanatban Nora és Nicholas jelent meg a lépcsőnél.
-Ne aggódjatok, megleszünk – mosolyogtak ránk. – Ide csak nem jönnek be. Vagy ha mégis, akkor elhitetem velük, hogy egy csapatnyi vámpír tartózkodik idebent. Nem lesz nehéz – vigyorgott Nicholas. – Esmére is figyelni fogunk – biztosított minket.
-Így már elfogadhatóbb a helyzet – bólintott Jasper. – Akkor felőlem mehetünk is.

Mélyen bent jártunk az erdőben. Valamiért az állatok errefelé nagyon elbújtak, pedig nem hallhatták, hogy jövünk. Még sosem fordult elő ilyesmi.
-Biztosan jó ötlet most felfedezni az erdő titkait? – állított meg minket Jasper. – Talán csak vihar közeledik, és ezért bújtak el az állatok.
-Miféle vihar, édesem? Ez azoknak a ritka napoknak az egyike, amikor nem esik az eső. Szerinted én nem látnám előre, ha vihar közeledne?
-Ezt akkor sem most kéne – vonta össze a szemöldökét. - Nagyon nincs jó érzésem – nézett körül.
-Ne aggódj már annyit. A farkasok az erdő túlsó felén élnek, La Push-ban, a tengernél – simogatta meg az arcát Alice. – Nincs semmi veszély ránk nézve az erdőnek ezen felén.
Jasper beleegyezése után tovább haladtunk, de ő még továbbra is elővigyázatos és körültekintő volt, amit ugyan nem bántam, de teljesen fölöslegesnek éreztem.
Egyszer csak azonban emberi vér illatát hozta felénk a szél. Én azonnal megdermedtem. Ez sokkal erőteljesebb volt, mint amit a városban éreztem bármikor is és úgy vonzott, mint semmi más ezen a világon. Ösztönösen indultam meg az illat irányába. Csak futottam és futottam, mindent kizárva magam körül. Csak az a képzeletbeli emberi test lebegett a szemeim előtt, ami a gondolataim szerint ezt a fenséges illatot árasztotta. Amikor azonban megláttam Őt, ledermedtem. Éppen abban a pillanatban ordított fel fájdalmasan, amikor én kiléptem a fák közül az apró tisztásra. A hang észhez térített. Én nem fogok fájdalmat okozni ennek az embernek. Nem tehetem. Én nem ilyen vagyok.
A medve állt velem szemben, míg a férfi nekem háttal. Az állat egy újabb, már végzetes csapásra készült, én azonban nem mozdultam. Képtelen voltam odarohanni, hogy megvédjem a férfit. Az agyamat ismét kezdte beborítani a vörös köd, ahogy az illata bekúszott a tudatomba. A következő, most már sokkal fájdalmasabb kiáltás azonban ismét észhez térített. A férfi már a földön feküdt, kínok között vergődve, a medve pedig elindult felé, hogy befejezze, amit elkezdett. Ezt már nem hagyhattam. Egy pillanat alatt a medve előtt termettem, aki meglepetten hőkölt hátrébb, de aztán ismét megindult, most azonban már felém. Velem akart végezni. Még mielőtt azonban rávethettem volna magam, egy fényes, fehér csík süvített el mellettem, egyenesen az állat irányába. A mozdulatokból felismertem Jaspert, aki a következő pillanatban már végzett is a medvével. Azonnal megfordultam, hogy a sebesült férfihoz rohanjak. Rövid, barna haja elől a homlokához tapadt, az arca újra meg újra fájdalmas grimaszba rándult. Ahogy mag akart mozdulni, fájdalmas nyögés szakadt fel a mellkasából. Senki nem tudta volna elhinni, ha nem látja a saját szemével, hogy ez a férfi kínok között szenvedhet bármikor is. Az alakja egy medvéére hasonlított, de persze a jó értelemben. Kidolgozott izmai meg-megfeszültek, ahogy megpróbált az oldalára fordulni.
-Csssh, maradj nyugton – próbáltam lefogni. Az érintésemre mintha egy kissé ellazult volna. Résnyire kinyitotta a szemeit és mikor észrevett engem, fájdalmasan elmosolyodott.
-Ez biztosan a mennyország – motyogta fuldokolva. Gyönyörű kék szemeit újra meg újra lehunyta, ahogy a szervezete egyre gyengült. Nagyon sok vért veszített. A nyakán volt egy marcangolt seb, már az is csoda, hogy abba nem halt bele. Sürgősen be kell vinnünk a kórházba Carlisle-hoz. – Az én angyalom… megmentett… – lehelte még, majd végleg lehunyta a szemeit.
-Nem! Ne add fel! Térj magadhoz! – ráztam meg óvatosan a vállánál fogva, ő azonban nem mozdult.
-Alice, gyorsan, be kell vinnünk őt Carlisle-hoz! – estem kétségbe.
-De Rosalie… nem biztos, hogy ez…
-Kérlek! – néztem mélyen a szemébe.
Saját magamat sem értettem. Miért tartom ennyire fontosnak, hogy ez a férfi életben maradjon? De a tekintete annyira magával ragadó… és ez az arc… olyan gyönyörű, mintha már félig vámpír lenne… Te jó ég! Hogy gondolhatok ilyesmire?
-Rendben – adta meg magát végül Alice. – Én beviszem őt a kórházba, ti pedig menjetek haza.
-De hát… - akartam tiltakozni.
-Nektek ez még sok lenne – vágott közbe. – Így is majdnem rátámadtál. Nem kockáztathatjuk meg, hogy valami butaságot csinálj. Ne aggódj, minden tőlem telhetőt megteszek érte.
Óvatosan felemelte a földről a férfit, majd amennyire gyorsan csak engedte az állapota, futásnak eredt vele.
-Gyere, gyorsan menjünk haza – fogott kézen Jasper. – Ketten már nem vagyunk annyira biztonságban.
Hamar visszaértünk a házunkhoz, de az utat végig gondolkodással töltöttem. Vajon Carlisle tud rajta segíteni? És egyáltalán Alice időben odaért még vele? Ha más lehetőség nem lenne, Carlisle átváltoztatná őt a kedvemért? De nem lenne jogunk ezt tenni vele. Ilyen szörnyeteget csinálni belőle. Létezése végéig haragudna ránk, és főleg rám, vagy még rosszabb esetben elmenne tőlünk, és nem a vegetáriánus életmód szerint élne. Nem élném túl azt a gondolatot, hogy szörnyeteget csináltam belőle.

Emmett szemszöge

Nem éreztem semmi mást, csak zsibbadást. Az angyalom utolsó szavai visszhangoztak a fejemben. „Nem! Ne add fel! Térj magadhoz!” De én képtelen vagyok erre. Bármennyire is próbálom kinyitni a szemeimet, megszólalni vagy akár csak egy apró mozdulatot is tenni, egyszerűen nem megy. Mintha megkötöztek, majd a föld alá temettek volna. Azt hittem, megfulladok. Nem lélegeztem, mégsem éreztem, hogy szükségem lenne erre a cselekvésre, ami eddig az életem része volt. Csak feküdtem és vártam, hogy eljöjjön értem a megváltó halál, és újra láthassam az én angyalomat. Az én gyönyörű, szőke, csodálatos hangú angyalomat. De ez csak nem akart bekövetkezni. Éreztem ugyan, hogy az agyamra sötét lepel száll, az érzékszerveim mind megszűnnek működni, de ezt az érzést nem követte semmi sem. Feküdtem a sötétségben, és nem tudtam, merre van a kiút erről a hátborzongató helyről. Már koránt sem volt olyan kellemes, mint először.

Carlisle szemszöge

Kétségbeesetten próbáltam eldönteni, mi is lenne most a helyes cselekedet. Nem hagyhatom csak úgy meghalni ezt a férfit, de ha látta Rose-t esetleg vadászás közben, akkor már azt is tudja, hogy mik vagyunk. Nekem akkor is ez a munkám. Nem fogom megszegni az eskümet, amit orvosként tettem. Ez a férfi valószínűleg semmit nem tud rólunk, különben nem hinné azt Rose-ra, hogy egy angyal.
Hirtelen léptem oda mellé, majd gyorsan vizsgálni kezdtem a sérüléseit. A legcsúnyább a nyakán levő marcangolt seb volt. Ezúttal jól látták az orvosok, ez tényleg állatharapás volt. Méghozzá egy medvéé.
A következő percekben azzal foglalkoztam, hogy kitisztítsam a sebeit és elállítsam a vérzést. Addig nem tudom stabilizálni az állapotát, amíg folyamatosan ennyi vért veszít. Műteni szerencsére nem kell, mert nem szenvedett belső sérülést, de azért megfigyelés alatt kell még tartanunk. Ha egyáltalán sikerül rendbe hoznom.

Gondterhelten léptem ki a szobájából. Az állapotát ugyan stabilizáltam, de a nagy sokk és a sok vérveszteség miatt kómába került. Nagyon kicsi rá az esély, hogy valaha is felébred még.
-Na, Carlisle, mi van vele? – sietett oda hozzám Alice.
-Sajnálom, Alice, de nem hiszem, hogy ennél többet tudnék tenni érte. A sokk nem tett jót a szervezetének, ahogy az sem, hogy azt hitte, a mennyországban van és Rose egy angyal. Ez kihat a gondolkodására is és, ha ő most azt hiszi, meghalt, akkor nem is fog többé felébredni – magyaráztam halkan, de határozottan.
-Mennyi idő az, amíg még nem kezd komolyan károsodni az agya? – esett kétségbe.
-Két-három hónap, de ez egyénenként változik. Neki talán inkább a három, mert eléggé erős a szervezete. Ekkora vérveszteséget kibírni… hihetetlen.
-Segítene az az állapotán, ha Rose vele lenne és beszélne hozzá?
-Lehetséges… nem tudom – gondolkodtam el. – De Rose nem jöhet ide a kórházba. Az még túl korai és veszélyes lenne.
-Tudom, de mi lenne, ha a fiút vinnénk hozzánk? – vonta fel a szemöldökét.
-Gondolod, hogy Rose örülne egy embernek a házban? Ráadásul Esme is bármikor…
-Esme sosem tudna embert ölni – legyintett suttogva. – És pont, hogy Rose kért rá, hogy hozzam be és tegyek meg mindent azért, hogy életben maradjon.
-Ezt tényleg ő mondta? – csodálkoztam.
-Igen – bólintott határozottan. – Ő szerintem még abba is belemenne, hogy átváltoztasd, ha ez megmentené az életét.
-Beszélnem kell vele – határoztam el magam.
-De hát még dél sincsen! A munkaidőd pedig hatig tart – csodálkozott.
-Azt hiszem, a főnököm meg fogja érteni, ha azt mondom neki, családi gondok vannak otthon – siettem el az irodám felé.
Út közben betértem Clarék-hez és Jonathanhoz, hogy bevigyem nekik a távozásukhoz szükséges papírokat. Mind meglepetten tapasztalták zaklatottságomat, de én még Michelle-nek sem akartam ilyen nyilvános helyen erről beszélni. Majd otthon mindent elmondunk nekik.
-Valami baj van? Hogyhogy már ilyen korán hazamegyünk? – vonta össze a szemöldökét a nővérem. – Carlisle, válaszolj! – torpant meg mellettem, ahogy a folyosókon vágtunk át. – Elég ebből a titkolózásból! Most azonnal válaszokat akarok! – fonta össze a mellei előtt a karjait.
-Majd otthon mindent elmondok. Kérlek, ne rendezz jelenetet itt mindenki előtt – ragadtam meg finoman a karját. Azért durva nem akartam lenni vele, sem erőszakos, de minél előbb haza akartam érni.
-De ugye nem történt baj? Mindenki jól van?
-Igen – bólintottam, majd kilöktem a kórház ajtaját és előreengedtem őket. Alice már kint várt ránk és izgatottan toporgott.
-Szia Jonathan – köszönt mosolyogva az említettre.
A fiú csak biccentett.
-Indulhatunk? – néztem rá Alice-re is, megerősítést várva tőle.
Miután bólintott, mind elindultunk a legrövidebb úton, ami az erdőhöz vezetett.
-Nem gondolod, hogy ez veszélyes lehet Jonathan-nak? – nézett rám Mitch mérgesen.
-Valahogy el kell őt vinnünk hozzánk – vontam meg a vállam. – Ne haragudj, Nath, de nagyon ideges vagyok – pillantottam rá bocsánatkérően.
Aprót rázott a fején, miközben kicsit gyorsított a tempóján.
-Mit gondol, doki, átváltozhatok? – nézett rám kérdőn, mire mind megtorpantunk. – Úgy értem, bajom nem lehet tőle, igaz? Csak mert úgy gyorsabban tudnánk haladni – magyarázta.
-Persze… itt megvárunk – biccentettem.
-Rendben, sietek – futott el kicsit mélyebbre az erdőben, hogy ne lássuk.
Egy perc sem tellett bele, már láttuk is őt kilépni az egyik közeli fa mögül. Hosszú bundája kócosan állt mindenfelé, pont mint azelőtt a haja. Az egyik lábára egy vékony szíjjal oda voltak kötözve a ruhái.
Alice-ből halk nevetés tört fel, de ez el is halt, ahogy újra futásnak eredtünk. Hamarosan meg is érkeztünk a házunkhoz, bár Nath-tel kicsit lassabban tudtunk csak haladni, mégis gyorsabb volt így, mintha emberi alakban jött volna velünk.
-Drágám! – szólt meglepetten Esme, ahogy meglátott engem az ajtóban. – Hogyhogy…?
Értetlenül kapkodta Rose és köztem a tekintetét. A kanapén ülő lányra néztem. Kezeit a térdére támasztva, arcát eltakarva ült egy helyben, és meg sem mozdult.
-Rosalie – suttogtam elhűlten. Talán még sosem láttam őt ennyire magába roskadva.
Lassan nézett fel rám. A szemei csillogtak a szomorúságtól és a bűntudattól.
-Jaj, Carlisle, én annyira sajnálom! – fakadt ki zokogva. A teste rázkódni kezdett a sírástól, de képtelen volt könnyeket hullatni.
-El kell mondanod, hogy mi történt – néztem rá komolyan. – Minden egyes részletet.
-Én… - nézett körül tétován. – Nem szeretném itt… mi… mindenki előtt – szipogta.
-Rendben – bólintottam, majd lassan odalépkedtem hozzá. A kezemet kinyújtottam felé, amit ő hálásan fogadott el, majd miután felállt, átkaroltam a derekát, támogatva őt ezzel. – Felmegyünk a dolgozószobámba. Kérlek, ne zavarjatok minket, amíg beszélgetünk – néztem hátra a többiekre.
Mind megértően bólintottak. Hallottam még magunk mögül egy-egy elfojtott kérdést, de a pontos választ senki sem tudhatta Rose-on kívül.
-Mi történt? Mi baja van Rose-nak? – kérdezte szerelmem aggódva.
-Senki sem tudja – válaszolt halkan Jasper. Szinte láttam magam előtt, ahogy csalódottan csóválja a fejét.
Próbáltam kiszűrni a lentről érkező hangokat, hogy kellőképpen oda tudjak figyelni Rosalie-ra. Bevezettem őt a dolgozószobámba, majd leültettem a bent lévő kanapéra, és én is leültem mellé.
-Elmondod, hogy mi történt pontosan? – tértem azonnal a lényegre. Semmi értelme nem volt köntörfalaznom ebben a helyzetben. Neki is annál jobb, minél előbb megosztja valakivel.
Bólintott, majd egy nagy levegőt vett és szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
-Ne aggódj, bármi is történt, nem fogunk elítélni érte, bármennyire is rossz.
-Én… nem is tudom, hogyan tudnám ezt érthetően elmagyarázni neked.
-Mondd el úgy, ahogy neked a legkönnyebb. Szerintem meg fogom érteni – bíztattam.
-Rendben – sóhajtott. – Az egész azzal kezdődött, hogy elmentünk Alice-szel és Jasper-rel vadászni, hogy egy kicsit egyedül lehessek, már amennyire ez lehetséges volt. Aztán egyszer csak megéreztem egy ember illatát. Annyira más volt, mint amit előtte valaha is éreztem. Szinte rögtön elborította az agyamat a vörös köd, és ész nélkül kezdtem követni az illatot. Olyan fenséges volt… egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Ha nem nyög fel a fájdalomtól, amikor kilépek a fák közül, akkor valószínűleg már nem élne, de az az egyetlen aprócska hang… nem bírtam neki én is fájdalmat okozni. A köd hirtelen eltűnt az agyamról, mire megdermedtem. Ilyen még soha nem fordult elő velem – nézett rám kétségbeesetten. – Mikor újra megéreztem az illatát megint elcsábultam, de mikor a medve leterítette őt egy nagyobb ütéssel, szinte teljesen józanul ugrottam felé. Végül Jasper ölte meg az állatot, én pedig a férfihoz rohantam. Tudtam, hogy nagyon komolyak a sérülései és, hogy azonnal kórházba kell vinni, hogy elláthasd, de én nem mehettem még ennyire a mélyvízbe. Arra még nem vagyok felkészülve, hogy akkora koncentrációban érezzem az embervér illatát. Ezért vitte be őt Alice, mi pedig Jasper-rel hazajöttünk. Mi történt velem, Carlisle? Abban a pillanatban még megharapni is képes lettem volna, csak hogy ne haljon meg – suttogta elhűlten. – Ez nem én vagyok. Nem változtathatok át csak úgy embereket, ahogy a kedvem tartja – kezdett el ismét zokogni.
-Csak úgy, tényleg nem – bólintottam komoran. – De ha az ember, vagyis a te esetedben inkább vámpír vonzódik valakihez, bármire képes. Hidd el, tapasztalatból tudom.
-Tessék? Hogy én…? Nem, Carlisle! Ez lehetetlen! Nem is ismerem! – kelt ki magából hisztérikusan.
-Akkor miért tagadod ennyire? – kérdeztem teljes nyugalommal a hangomban. – Miért zavar, hogy ezt állítom?
-Én… nem tudom… - rázta a fejét suttogva.
-Figyelj, Rose, én nem azt mondom, hogy szerelmes vagy… ahhoz idő kell, de be kell vallanod saját magadnak is, hogy vonzódsz hozzá.
-De hát ő egy ember!
-Esme is az volt, amikor megismertem sőt, még tovább is – mosolyodtam el halványan.
-Az teljesen más! Esme akkor már szerelmes volt beléd, mikor megtudta, hogy valóban vámpír vagy. Ez a férfi viszont még nem is ismer engem. Nem mehetek csak úgy oda hozzá, hogy: „Bocsi, nagyon jól nézel ki, egyébként mondtam már, hogy vámpír vagyok?”
-Te is tudod, hogy nem így gondoltam, de gondolkozz el ezen. Azt viszont tudnod kell, hogy Emmett kómába került a sokktól és a vérveszteségtől. – Erre a vonásai megkeményedtek. – Nem valószínű, hogy valaha is fölébred még. Azt hiszi, meghalt, rólad pedig azt gondolja, hogy egy angyal vagy.
Erre hisztérikusan felnevetett.
-Ha tudná, hogy pont annak az ellentettje… - motyogta maga elé.
-Rose, tudom, hogy nem könnyű most neked, de én azt tanácsolom, hogy menj föl a szobádba és gondold át újra ezt az egészet – fogtam meg a kezét. – Ha pedig beszélgetni szeretnél valakivel, a többiek is biztosan a rendelkezésedre állnak, ahogy én is.
Aprót bólintott, majd szó nélkül felállt mellőlem. Az ajtónál azonban még visszafordult.
-Köszönöm, Carlisle – nézett a szemembe hálásan.
-Hozzám bármikor fordulhatsz, bármilyen problémád is akad. Mindig meghallgatlak és próbálok a lehetőségeimhez mérten segíteni neked – mosolyogtam rá, holott belül teljesen komor voltam. Ha Rose többet érez Emmett iránt, akkor a bonyodalmaknak még koránt sincs vége. Ennyi titkot elrejteni a Volturi elől… egy életre elé lesz.
Nem sokkal azután, hogy Rosalie kiment a dolgozószobámból, Esme kopogott be halkan, majd odajött hozzám.
-Na, hogy ment? – ült le mellém, mire én azonnal az ölembe húztam apró testét. Egyszerre úgy éreztem, minden gondom elszállt
-Egész jól, talán… Ha sikerült meggyőznöm Rose-t és most éppen gondolkodik a mai napon, akkor nagyon is jól – sóhajtottam gondterhelten.
-Nagy a baj? – simogatta meg az arcom gyengéden.
-Nagyobb, mint gondolnád – suttogtam.
-És elmondhatod nekem? – harapott az ajkába.
-Nem tudom, édesem – néztem rá bocsánatkérően. – Ha tévedtem, ha nem, ez Rose-ra tartozik, és amíg ő nem ad rá engedélyt, én nem szeretném mindenkinek elhíresztelni a problémáit.
-Persze, megértem – bólintott szomorúan.
A közénk beállt rövid csendet én törtem meg.
-Köszönöm, hogy bejöttél – temettem az arcomat a hajába, hogy mélyen belélegezhessem az illatát. Az átváltozása óta kissé megváltozott az aromája, de ha ez lehetséges, akkor így talán még finomabb lett az illata.
-Ez csak természetes – motyogta a mellkasomba, majd egy puszit nyomott az ing által szabadon hagyott bőrfelületre.
-Szeretlek – emeltem meg kissé az állát, hogy megcsókolhassam. – Mindennél jobban. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled – motyogtam az ajkaiba.
-Én is szeretlek – mosolygott rám boldogan.
Mosolyogva öleltem magamhoz még szorosabban karcsú testét. Bár már kezdtek rajta látszódni a terhesség apróbb jelei, ha az emberek számára nem is annyira szemmel láthatóan, az én tökéletes látásommal már kivehetőek voltak ezek a „tünetek”. Az arca kicsit kerekebb lett, ahogy a mellei is. A dereka egy kissé kiszélesedett, ami szerelmemnek nem nagyon tetszett, de sikerült meggyőznöm őt róla, hogy így is gyönyörű. Számomra mindig is az lesz.
-Mit szólnál az Isabellá-hoz? – kérdeztem hirtelen.
-Tessék? – nézett rám csodálkozva.
-Te ajánlottad ezt a nevet. Ha kislány lesz a baba, akkor hívjuk így – mosolyogtam le rá.
-Azt hittem, még korinak tartod a névválasztást – nevetett fel vidáman.
-Igen, de ez a név nagyon megtetszett – vontam meg a vállam.
-Rendben, akkor legyen – bólintott rá. – Isabella Cullen – ízlelgette a nevet. – Szép név. És ha kisfiú?
-Anthony? – vontam fel a szemöldököm.
-Hm… ez is jól hangzik… Anthony Cullen. Legyen! – Ajkai hirtelen tapadtak rá az enyémre, ahogy szenvedélyesen megcsókolt. Halk nyögés szakadt fel a mellkasomból a hevességére és a közelségére, de uralkodtam magamon. Muszáj volt. Rose mostani helyzetének nem tenne jót a mi kis… akciónk. Ráadásul most mindenki itthon van, és a farkasokkal sem jutottunk még megegyezésre a békével kapcsolatban. Nem mehetünk el itthonról csak úgy kettesben. Éjszaka amúgy is találkozónk lesz Ephraim-mal, amire még fel kell készítenem Esmét is.
-Édesem – húzódtam el tőle zihálva. – Valamit meg kéne beszélnünk – néztem komolyan a szemébe.
-Valami baj van? – vált ijedtté a tekintete.
-Nem, vagyis… Inkább elmagyarázom. Ma, mikor bent voltam Clare-nél és az apjánál, szóltak nekünk, hogy Ephraim, a törzsfőnökük beszélni akar velünk ma éjszaka. Meg szeretnének egyezni velünk, hogy békében élhessünk egymás mellett. Viszont azt mondták, hogy csak mi ketten mehetünk. Engem, mint családfőt hívtak oda, téged pedig amiatt, hogy csak nemrég változtál át. Tudni akarják, mennyire vagy veszélyes.
-Úgy érted, hogy mi ketten egy csapat vérfarkassal találkozzunk? – kerekedtek el a szemei.
-Nem lesznek ott mind – ráztam meg a fejem. – Nem akarnak összetűzésbe kerülni velünk, mert tudják, hogy erősek vagyunk. Ők sem úsznák meg veszteségek nélkül.
-És ha Jonathan-t kérik, cserébe a békéért?
-Akkor természetesen nem fogadjuk el – mondtam egyszerűen. – De Jonathan már nem számíthat nekik annyit, hogy veszélyeztessék miatta a falkát. Igaz, hogy úgymond elárulta őket, de ekkora baklövést nem fognak elkövetni. És még mi is elköltözhetünk, ha úgy adódnának a dolgok.
-Akkor is, Carlisle, ketten odamenni… - nyelt egy nagyot.
-Nem hagyom, hogy bármi bajotok is essen, ezt megígérhetem – simogattam meg nyugtatóan az arcát.
-Tudom, de én nem magam miatt aggódom. Nem akarlak elveszíteni téged és a kicsit sem – nézett rám könnyes szemekkel.
-Nem lesz semmi bajunk, szerelmem – fogtam két kezem közé az arcát. – Nem fognak minket bántani.
-Nem lehetne, hogy a többiek is jöjjenek, csak távolabb várjanak ránk? Akkor hamarabb tudnának a segítségünkre sietni, ha mégis nézeteltérés adódna.
-Ezt majd Jasper-rel megbeszéljük – döntöttem el végül. Mégis csak ő a legjobb stratéga a családban.
-Rendben. És hánykor van ez a „találkozás”?
-Pontban éjfélkor.
-Miért akarnak olyan későn találkozni? A vámpíroknak pont az a kedvező napszak. Az éjjel – rázta meg a fejét értetlenül.
-Talán pont ezzel akarják azt elérni, hogy valamilyen szinten megbízzunk bennük, amíg meg nem kötjük a békét. Most viszont menjünk le. Még Jonathan-nal is beszélnünk kell.
Szerelmem arcát elborította a rémület, és görcsösen szította meg a karomat.
-Ne aggódj, meg fogja érteni és nem fog kiborulni. – Annyira. Tettem hozzá magamban.
Kézen fogva indultunk el lefelé a nappaliba. Szerelmem félve pillantgatott lefelé, hogy mikor látja meg a többieket, majd mikor ez bekövetkezett, hirtelen megtorpant a lépcső közepén. Bíztatóan megszorítottam a kezét, majd tovább indultam.