72. fejezet

Sziasztok!

Íme, itt a friss fejezet:) Túl vagyok 36 km kenuzáson, aminek a fele zuhogó esőben és árral szemben történt meg, de túléltem és a kezem sem esett le, szóval megírtam a fejezetet:D A "házi dolgozatot" holnapra hagytam, így a másik blogon a friss még mindig csak a jövő hét folyamán várható, de ezt már mindenképpen fel akartam rakni:) Remélem, tetszeni fog:) A végén lesz egy kis új dolog a történetben, de garantáltan örülni fogtok neki, legalábbis részben biztosan;) Ezzel viszont most el is dőlt számomra a kisbaba neme és neve is, így a célozgatások már biztosak lesznek nekem is:D Jó olvasást a fejezethez!:)

Puszi


Carlisle szemszöge

Másnap hajnalban Esme borzalmas rosszulléttel ébredt. Próbált győzködni, hogy jól van, de én nem engedtem felkelni őt.
-Ma hazaengedem Jonathan-t a kórházból – simogattam meg gyengéden az arcát. – Amint vége van a munkaidőmnek, hazahozom őt. Amíg nincsen biztonságban, nem fogjuk magára hagyni, ne aggódj – próbáltam megnyugtatni szerelmemet.
-De mit fog gondolni, hogyha ma nem megyek be hozzá? Biztosan azt fogja hinni, hogy tegnap megbántott valamivel, vagy esetleg miatta rohantam el – szomorodott el ismét.
-Emiatt nem kell aggódnod. Biztos vagyok benne, hogy nem várja el tőled, hogy minden nap órákig bent legyél nála – pusziltam meg a homlokát.
-Csak siessetek haza – hajtotta a mellkasomra a fejét. – Minél előbb el szeretnék neki mondani mindent. Mit gondolsz, elég erős már ahhoz, hogy megbirkózzon egy ilyen súlyú információval? – kérdezte aggódva.
-Esme, ő már napok óta panaszkodik nekem, hogy nem bírja a kórházat és bárhol máshol jó neki, csak ne kelljen egész nap azt tettetnie, hogy annyira rosszul érzi magát, és nehezebben bír mozogni. Teljesen jól van már – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Ennek örülök – sóhajtott megkönnyebbülten. – És Clare hogy van? Ő is meggyógyult már? Ugye nem fogják újra bántani? – esett ismét kétségbe.
-Esme – fogtam a két kezem közé az arcát. – Most jól figyelj rám! Tudom, hogy azért aggódsz ennyire, mert úgy gondolod, hogy a te hibádból történt mindez. – Megráztam a fejem, megakadályozva ezzel, hogy közbe szóljon. – Tudom, hogy így van – néztem mélyen a szemébe. – Clare miatt viszont nem kell aggódnod és az apjáért sem. Clare az egyik farkas bevésődése, őt nem bánthatják újra.
Esme nem szólalt meg, csak szorosan hozzám bújt. El tudtam képzelni, hogy mennyire nehéz lehet most neki, főleg így, hogy saját magát hibáztatja a történtekért, pedig ezt nem lenne szabad.
A közénk beállt hosszú csendet Rose szakította meg, aki pár kopogás után lehajtott fejjel nézett be a szobánkba.
-Anya, Apa – állt meg előttünk tétován.
-Igen, kincsem, mit szeretnél? – kérdezte Esme gyengéden.
-Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori kifakadásomért. Tudom, hogy mennyit jelent nektek Jonathan, pontosabban el tudom képzelni. Nem is tudom, mi üthetett belém. Sajnálom, hogy kiabáltam veletek, nem akarok gondot okozni az ellenszenvemmel – hadarta el egy szuszra.
-Hé-hé Rose! – állítottam meg. – Nyugalom – mosolyodtam el. – Mi… teljesen megértjük, hogy nehezen dolgozod fel a kialakult helyzetet. Ugyanakkor meg is hallgatunk téged. Meg tudjuk ezt beszélni rendes hangnemben is, veszekedés nélkül. Megoldhatjuk, hogy számodra a lehető legkevesebb gondot okozzon az ittléte. Nem várjuk el tőled, hogy beszélgess, vagy egy helyen tartózkodj vele. Csak arra kérünk, hogy ne éreztesd vele, mennyire ellenzed az ittlétét.
-Megígérem, hogy egyetlen rossz szavam sem lesz hozzá, amíg ő sem tesz rám megjegyzéseket – mondta Rosalie magabiztosan. – Le kell jönnöm a megérkezésére? – kérdezte, elhúzva közben a száját.
-Ez azt hiszem, beletartozik abba részbe, hogy nem mutatod ki az ellenszenvedet – vontam föl a szemöldököm.
-Rendben – bólintott egyszerűen. – Most viszont, nem is zavarlak titeket tovább. Ó, azt majdnem el is felejtettem, hogy Mitch üzeni, már csak rátok vár.
-Mindjárt megyek – mosolyodtam el, mire ő, miután mindkettőnket megölelt, ki is ment a szobából. – Szerintem jobb lenne, ha ma inkább itthon maradnál pihenni – néztem szerelmemre aggódva. – Ne erőltesd meg magad.
-Biztos eljöhet ma a kórházból? – nézett szemeimbe fürkészően.
-Teljesen – bólintottam rá, megnyugtatva őt.
-Akkor rendben van – sóhajtott.
Elmosolyodva hajoltam le hozzá egy csókra, majd már indultam is volna, ha el nem kapja a karomat. Kíváncsian fordultam vissza felé.
-Kérlek, nem mondd el neki… én szeretném – harapott az alsó ajkába.
-Rendben – mondtam komolyan. – Ne aggódj, egy szót sem szólok – pusziltam meg a homlokát. – Sietünk haza – simítottam végig a karján, majd felkapva a pulóveremet az ágyról, kisétáltam a szobából.
A kórházba érve, Michelle azonnal Jonathan kórterméhez ment, de én még előtte a lelkére kötöttem, hogy nehogy elszólja magát Esmével kapcsolatban. Miután megígérte, hogy lakat lesz a száján, hagytam, hogy folytassa útját az eredeti célja felé, én pedig elindultam az irodámba.
A reggeli vizit eseménytelenül telt, egészen addig, amíg el nem értem Jonathan szobájához. Ahogy benyitottam a kórterembe, azonnal meg is torpantam az ajtóban. Lefagyva álltam, kezemben a kilinccsel, amit egyre jobban szorítottam. Mielőtt azonban kárt tehettem volna benne, elkaptam a kezemet róla. Tudtam, vagyis pontosabban az agyam egy eldugott kis zugában tisztában voltam azzal, hogy ez természetes, mégis… így, hogy először láttam őket csókolózni, muszáj volt visszafognom magam. Hiszen Michelle mégis csak a nővérem.
Zavartan megköszörültem a torkomat, mire a benti, megfagyott levegő kissé feloldódni látszott.
-Ne haragudjatok – kaptam el róluk a tekintetemet zavartan. – Csak a reggeli vizitre jöttem – tettem feléjük egy tétova lépést.
-Persze… Én már itt sem vagyok – sietett el gyorsan Michelle.
Nagy levegőt vettem, majd odaléptem Jonathan ágyához és belekezdtem a rutin vizsgálatokba.
-Bocs, doki az előbbiért – nézett fel rám, mikor éppen a kötést tekertem le a karjáról.
-Semmi gond, nem is tudom, mi ütött belém… Csak tudod, Mitch a nővérem – magyarázkodtam, kissé még mindig zavartan.
-Persze, én ezt értem, doki, csak azt hiszem, azok után, hogy magukhoz költözök, egy kicsit többször láthat majd minket ilyen helyzetben.
-Igen, tudom – sóhajtottam fel mélyen.
-Egyébként, Esme ma hogyhogy nem jött be? – terelte el a témát és kíváncsian nézett rám.
-Nem érezte valami jól magát reggel – válaszoltam egyszerűen. Hazudni nem akartam neki, így maradt a féligazság.
-Beteg lett, vagy mi baja? – csodálkozott. – Azt hittem, ez a maguk fajtáknál nem lehetséges – vonta össze a szemöldökét.
-Esme nem teljesen tartozik a mi fajtánkhoz – néztem rá emlékeztetőleg, majd visszatértem a sérülései vizsgálásához. – Öhm… Remélem, nem gond, ha a házban tartózkodók száma kettővel megnőtt?
-Tessék? – nézett rám szórakozottan. Nem igazán értette meg, hogy mire céloztam.
-Nos, nem tudom, mennyire emlékszel még rájuk – kezdtem bele. – Egy bizonyos Nicholas Platt és a felesége tegnap eljöttek hozzánk – pillantottam az arcára várakozóan. Kíváncsi voltam, felismeri a nevüket.
-Hogy kik? – ült fel hirtelen az ágyban. – Úgy érti, Esme másod unokatestvére életben van? És Nora is?
-Hát, nem egészen életben, inkább csak semmi komoly bajuk nincs – célozgattam.
-Ezt úgy érti, hogy ők is… - hüledezett.
Bólintottam.
-De hát hogyan?
-Azt hiszem, ezt majd ők elmesélik. Ma hazamehetsz a kórházból, pontosabban majd Michelle-el és velem eljössz hozzánk, amint lejárt a munkaidőm.
-Öhm… rendben – motyogta maga elé bámulva.
A vállára tettem a kezemet, majd finoman megszorítottam. Összerezzent az érintésemre, mint ahogyan máskor is, mikor a nem megszokott módon érintkeztem vele. Az ösztönei még mindig éberek voltak a fajtánk ellen.
Egy mély sóhaj hagyta el a számat, majd elindultam az ajtó felé.
-Kérd meg Michelle-t, hogy pakoljon össze neked – pillantottam még vissza rá. – Megígértem Esmének, hogy a lehető leghamarabb hazamegyünk – mosolyogtam rá, majd helyet cseréltem a nővéremmel és tovább folytattam a reggeli vizitet.
-Jó reggelt, Mr. és Ms. Abshire! – köszöntem az ágyban fekvő két betegnek.
-Jó reggelt, Dr. Cullen – biccentett a férfi, a lány viszont csak egy halk köszönést ejtett meg.
-Valami gond van? – vontam össze a szemöldökömet.
-Nem. Őőő… én… Meg tudná mondani, hogy mikor engednek haza? – kérdezte halkan.
-Ezzel kapcsolatban jó hírrel szolgálhatok. Úgy gondolom, már ma délután hazamehet. A sérülései rendben vannak, sőt… - mosolyodtam el.
-Komolyan? Már ma délután? – élénkült fel azonnal a hangja.
-Igen – bólintottam.
-De jó! – sóhajtott megkönnyebbülten.
Egy pillanatig felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, majd feladtam, hogy megpróbáljak rájönni, mire ez a nagy jókedv. Persze értem, hogy szeretné már itt hagyni a kórházat, de ez nem az a tipikus öröm volt. Az ellátás pedig szerintem egészen kifogásolhatatlan, főleg az ő helyzetében. Neki, az apjának és Jonathan-nak egészen más ellátást biztosíttattam.
Már éppen fordultam volna el tőle, hogy áttérek az apjára, mikor utánam szólt.
-Billy nem keresett? – kérdezte halkan. Á, szóval innen fúj a szél.
-Nem tudok róla, hogy itt járt volna.
-Gondoltam – döntötte vissza fejét a párnára és lehunyta a szemeit.
Nem szólaltam meg. Mit is mondhattam volna ebben a helyzetben? Bocsánat, amiért az ittlétem zavarja a barátját, és ezért nem látogatja meg őt?
-Nem csak maga miatt van – szólalt meg ismét, hirtelen. – Magával és Dr. Wells-el semmi baja nincs a falkának, hiszen maguk embereket gyógyítanak, ahogyan minket is rendbe hoztak. Inkább azért viselkednek így, amit Nath tett. Úgy gondolják, elárult minket és ezért halál járna neki.
-Clare! – figyelmeztette őt az apja.
-Nem, Apa, ezt fontos tudnia. A falkának annyi baja van csak a maguk fajtákkal, hogy túl sokan vannak. Ez feltűnő lehet az embereknek is…
-Csak hatan vagyunk – ellenkeztem. – És egyikünk sem szándékozik megszakítani az eddigi életmódját. A mostani két vendégünk szintén vegetáriánus, de ők sem maradnak sokáig. Csak átutazóban vannak.
-Ez nekünk mindegy – szólt közbe ismét az apja. - A lényeg, hogy Ephraim beszélni akar magával, de csakis magával és az új nővel. Tudni akarják, mennyire biztonságos.
-Esmével? – Nagyot nyeltem.
-Igen. Egyezséget akarnak kötni magukkal, persze csak abban az esetben, ha nincs ellenükre.
-Mikor akarna találkozni? – kérdeztem komolyan.
-Ma éjjel.
-És hol?
-Az erdőben, északkeletre a maguk házától van egy nagy, kör alakú kipusztult rét. Ott várják majd magukat, pontban éjfélkor. Ha nem jelennek meg az adott helyen, az egyezséget semmisnek vesszük – tájékoztatott zordan.
-Értem – bólintottam komolyan, majd áttértem az ő vizsgálására.
Miután vele is végeztem, sietve tértem vissza a dolgozószobámba. Ziháltam, pedig nekem nem volt szükségem az oxigénre. Amint beléptem a helyiségbe, becsuktam magam mögött az ajtót, majd a hátamat neki döntve, arcomat a kezeimbe temettem. Borzalmas ez a mai nap. Először Esme rosszulléte, majd Jonathan és Michelle csókja és végül Ephraim üzenete az egyezségről. Hogyan fogunk mindent rendbe hozni? Ha a farkasok azt kérik tőlünk, hogy adjuk át nekik Jonathan-t, és így békén hagynak minket, akkor kénytelenek leszünk visszautasítani az ajánlatukat. Michelle nem élné túl, ha őt is el kéne veszítenie.
Hosszú ideje már az asztalomnál ültem, mikor három sürgető kopogás hallatszott az ajtón.
-Szabad! – szóltam ki, felnézve az előttem levő papírokból, amikbe tulajdonképpen még csak bele sem olvastam.
-Dr. Cullen – lépett be az egyik nővér. – Jöjjön velem! Egy férfit komoly vérveszteséggel hoztak be az előbb. A teste tele van zúzódásokkal és a nyakán egy marcangolt seb található. Állattámadásra gyanakszunk – tájékoztatott, miközben én magamra kaptam a köpenyemet.
Sietve követtem a nővér, számomra túlságosan lassú tempóját, ahogy elvezetett a beteghez. Biztos voltam benne, hogy a férfit nem állat támadta meg, hanem egy, annál sokkal rosszabb, hozzám hasonló teremtmény, de mikor a helyiség ajtaja előtt Alice-t pillantottam meg, hirtelen olyan érzésem volt, mintha minden csepp nem létező vérem a végtagjaimba áramlott volna, zsibbadást okozva ezzel. Te jó ég, mi történhetett? Ugye nem…?
-Alice – suttogtam megtörten, de ő csak a fejét rázta. Ahogy a szemeibe néztem, egy cseppnyi vörös árnyalatot sem láttam bennük. Nem ő volt. Hát persze, hiszen akkor most nem lenne itt! De akkor ki tette? Vagy tényleg csak állattámadás?
Ahogy beléptem az ajtón, halk motyogás és néhány fájdalmas nyögés ütötte meg a fülemet. Ezekre eddig fel sem figyeltem. Az a pár szó, amit kiejtett a száján, emberi fülnek érthetetlen volt, de én nagyon is értettem őket.
-Az angyalom… léteznek… megment engem… az én szőke angyalom… – motyogta alig hallhatóan. Még nekem is fülelnem kellett, hogy megértsem, de ezektől a szavaktól azonnal megvilágosodtam. Rosalie.