82. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen soká jelentkezem a frissel, de elég sok minden közbe jött mostanában. Már két napja elkészültem a fejezettel, de addig nem akartam feltenni, amíg át nem futottam legalább egyszer. Márpedig azóta erre nem sok időm volt (az elmúlt éjszaka is csak két és fél órát aludtam a sok tanulnivaló miatt :/). Na, de a lényeg, hogy most itt vagyok, ezúttal egy icipicit rövidebb fejezettel (csak nyolc oldal lett) :D A folytatást próbálom előbb hozni majd, de mivel két hét múlva pont a téli szünet előtt leszünk, valószínűleg megint akkor írjuk majd a dolgozatok nagyját :S Úgyhogy, majd jelzek a chat-ben, hogy mikorra várható :) Addig is, jó olvasást kívánok ehhez! :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Az egész éjszakát kint töltöttük az erdőben, de hogy végül hogyan jutottunk vissza a kastélyba, arra érdekes módon már nem emlékeztem. Vámpír létemre fáradtnak éreztem magam és a fejem is mintha lüktetett volna. Pedig ez nem lehetséges a mi fajtánknál. Úgy éreztem magam, mint egy ember, aki másnapossággal küzd.

- Úgy tűnik, te nem nagyon bírod az agymosást – jött a kuncogó hang az ajtóból.

- Ezt te csinálod? – vontam össze a szemöldökömet fájdalmasan.

- Csak szépen fokozatosan próbálom neked beadagolni a tegnapot – vonta meg a vállát Nick, majd leült az ágy szélére.

- Kérlek, hagyd abba – dörzsöltem meg a halántékomat. – Túlélem enélkül is, de ez a fájdalom borzalmas.

- Pedig az emberek elég gyakran érzik ezt – tűnődött el. – Legalábbis azt olvastam, hogy elég gyakori náluk a fejfájás. Nem hinném, hogy pont egy vámpír ne tudna megküzdeni vele.

- Szerintem ez a közelében sincs annak, amit ők érezhetnek olyankor. Mindjárt kettéhasad a fejem – dőltem vissza az ágyba. – Kérlek, hagyd abba! Egyedül is megbirkózom vele.

- Ahogy gondolod… - sóhajtotta. A következő pillanatban már éreztem is a változást és pár másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az emlékek ezzel egy időben fokozatosan kezdték elárasztani az elmémet.

Ahogy teltek a napok, egyre izgatottabbnak éreztem magam, amit Nicholas egyszer szóvá is tett. Figyelmeztetett, hogy ez feltűnhet Aronak, ezért próbáltam egy kicsit visszafogni magam. Több-kevesebb sikerrel. Ezek alatt a napok alatt én is közelebb kerültem Bree-hez, aki minden problémáját megosztotta velem, én pedig próbáltam a lehető legőszintébben válaszolni. Bár egy kissé nehezen tudta feldolgozni, hogy nem szívesen beszélek neki az életemről, végül annyiba hagyta a dolgot. Nem kérdezte, hogyan sikerült túlélnem ezeket a magányos éveket, nem kérdezte, van-e társam, csak hallgatta a történeteimet. Ezzel ellenben én már mindent tudtam róla. Legalábbis úgy gondoltam, hogy mindent. A szavai egytől-egyig igaznak hangzottak és a történtek után, azt hiszem, nincsen semmi oka a bizalmatlanságra. Már csak az aggasztott, hogy miként viseli majd a vámpírlétet. Még ha most jól is érzi magát a bőrében, később problémái lehetnek és kihez fog akkor fordulni? Azt akartam, hogy maradjon mellette egy olyan személy, akiben még meg tud bízni rajtam kívül is. A választásom Heidire esett. Ő már a kezdetekben megígérte, hogy mindent megtesz azért, hogy Bree a lehető legjobban érezze magát itt Volterrában. Talán ez sem lesz ellenére.

- Szia, Carlisle – nyitott meglepetten ajtót.

- Szia – mosolyogtam rá.

- Mi szél hozott? – kérdezte kíváncsian. – Nem nagyon látogattál még ide át hozzám – jegyezte meg egy kissé sértetten.

- Ne haragudj, amiért olyan keveset kerestelek, ameddig itt voltam – kértem rögtön bocsánatot tőle.

- Semmi gond – legyintett -, csak bökd ki, hogy mit akarsz – huppant le az ágya szélére.

- Csak arra szeretnélek megkérni, hogy támogasd Bree-t miután mi elmegyünk Nicholas-szal – vágtam bele rögtön a közepébe. – Szüksége van valakire, akinek elmondhatja a problémáit és én a Volturi-ból csak benned bízom meg annyira, hogy ezt a feladatot rád hagyjam.

- Azt akarod, hogy anyáskodjak fölötte? – kérdezte kissé gunyorosan, amit nem nagyon értettem. – Nagyon is jól ismerem már őt, mert sokat beszélgettem vele, amióta csatlakozott hozzánk. Nem is említette? Ó, miért is említette volna, amikor te sem mondasz el neki mindent magadról? Ő kitárulkozott neked, pedig még csak alig tizenhat éves, te pedig nem meséltél magadról mást, minthogy miként lettél vegetáriánus. A magánéletedről semmit sem tud – vetette oda nekem.

- Talán azért, mert nincsen magánéletem – mondtam csöndesen. Ha tudja, hogy most is hazudok, akkor megérdemlem. Heidi a barátom, talán ő az egyetlen, akit tényleg annak mondhatok a Volturi-ból. És még őt is elbizonytalanítom.

- Tudja jól, hogy nagyon sok dolgot eltitkolsz előle. Ösztönösen megérzi, nem emlékszel? – bökött a fejére. – És nem egyszer kapott rajta hazugságon is, de egyszer sem szólt. Arra várt, hogy te lebuktatod magad valamivel.

- Nem beszélhetek nektek az életem minden egyes apróbb rezdüléséről – tiltakoztam azonnal, pedig nagyon jól tudtam, hogy igaza van.

- Rendben, akarsz rólam tudni valamit? Körülbelül egy éve rátaláltam a vérszerinti testvéremre, akiről mindaddig egy szót sem hallottam. Vagyis, csak a papírjait találtam meg, rajta a szüleink neveivel. Nem szívesen beszélek erről senkinek, még a barátaimnak sem – néztem mélyen a szemébe. – És még tele vagyok sötét kis titkokkal. Hogy hányszor elvesztettem már az önuralmam felett a kontrollomat. Hogy hányszor vetettem rá magam majdnem egy emberre. Ezekről nem akarom, hogy tudjatok, mert annak ellenére, hogy… - A kezét hirtelen a számra szorította, majd odahajolt egészen a fülemhez és úgy suttogott bele.

- Tudok rólad egy-két dolgot, amiről te azt hiszed, mind a fejedben vannak még. De Bree… ő képes volt kitalálni pár elejtett megjegyzésedből a lényeget. Viszont nem kell aggódnod, mi biztonságban tartjuk a titkaidat. Jól jegyezd meg! – nézett a szemembe komolyan. – Mi nem csak érzéketlen fatuskók vagyunk. Látjuk rajtad, hogy valami nagyon nyomaszt, de nem várjuk el tőled, hogy meg is oszd velünk a problémádat. De legközelebb inkább mond azt, hogy ezt nem mondhatom el nektek, minthogy a féligazságot mondod.

Lassan bólintottam, teljesen megdöbbenve.

- Tényleg nem beszélhetek erről. Egy idő után úgyis meg fogjátok mind a ketten tudni, de egyelőre még maradjon az én titkom.

- Rendben – bólintott elmosolyodva. – Örülök, hogy ezt is tisztáztuk. Bree miatt pedig nem kell aggódnod, mellettem jó helye lesz – biztosított.

- Köszönöm – néztem rá hálásan, majd odaléptem mellé és finoman megpusziltam az arcát. – Nem is tudom, mire mennék én nélküled.

- Nem sokra – nevetett halkan. – Most viszont menj! Még biztosan össze kell pakolnod, este pedig már indultok vissza – szomorodott el a végére.

- Fogjuk még látni egymást – ígértem neki őszintén.

- Igen? És mikor? Megint évtizedeket kell várnom rá? – biggyesztette le az ajkát, majd lehajtotta a fejét. – Ne haragudj, nem számonkérésnek szántam ezt – szabadkozott azonnal. – Csak annyira hiányoztál és most is csak egy hetet töltöttél itt. Ha már nincsen kivel élned, maradhatnál tovább is velünk – nézett föl rám ismét reménykedve.

- Sajnálom, de ezt nem tehetem, és kérlek, ne is kérdezd, hogy miért nem – néztem célzóan a szemeibe.

- Rendben – sóhajtotta beletörődően. – Most már tényleg menj! Aro is hívatni fog még titeket, mielőtt útnak indultok.

- Majd jövök még elbúcsúzni – mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobából.

- Mit kerestél te erre? – kérdezte Jane számon kérően, ahogy a folyosókat róttam visszafelé és összefutottam vele.

- Csak Heidit látogattam meg – feleltem egyszerűen. – És meg is kérdezheted tőle, mielőtt még megint nekem esnél – jegyeztem meg gunyorosan, majd elléptem mellette.

- Hogy merészelsz…

- Ne merd még egyszer bántani egyik barátomat sem – fordultam hirtelen szembe vele -, mert ha megteszed, kezeskedem róla, hogy Aro találjon valaki jobbat a helyedbe. Ha meghallom, hogy bántottad Bree-t vagy Heidi-t, várhatod az azonnali látogatásomat – morogtam az arcába, mire láthatóan megszeppent kissé. Mielőtt azonban még visszavághatott volna az ő sajátos módszerével, Alec jelent meg a folyosón.

Jane tudta, hogy a testvére a közelében a képességével semmit sem ártana nekem, így hát egy hirtelen mozdulattal rám ugrott. Számítottam a támadására, de csak későn kaptam a karja után. A körmei élesen martak bele az én márvány bőrömbe és már az álkapcsával közelített felém, amikor végre a háta mögé tudtam csavarni a karjait.

- Ti meg mit csináltok itt? Húgom, nem megmondta Aro, hogy kerüld el a vendégeinket? – morogta bosszúsan Alec, miközben előttünk termett és átvette tőlem Jane-t.

- Ő járt erre, és csak éppen egymásba futottunk – felelt unott hangon. – Éppen próbált megfenyegetni. Ezért ugrottam neki.

- Én csak felvilágosítottam őt egy-két dologról, amibe jobb, ha nem üti bele az orrát – mosolyodtam el nyugodtan. – Most pedig, ha megbocsátotok, Aro hívatott engem – léptem át közöttük. Amikor már háttal voltam nekik, halk suttogást hallottam tőlük, de erre már nem figyeltem. Biztos voltam benne, hogy Jane nem kockáztatná a pozícióját a Volturiban. Azt ő nem élné túl, ha hirtelen minden felé irányuló tisztelettől meg kéne válnia.

A trónterem elé érve még meg akartam várni Nicholast, de pár másodperccel később a hatalmas faajtó kinyitódott.

- Carlisle, Aro úgy emlékszik, hogy hatra hívatott benneteket – mondta Felix kissé meglepetten.

- Azonnal megyünk, csak Nicholas nincsen még itt – bólintottam rá.

- Addig ő még szívesen elbeszélgetne veled – felelt rögtön. Nem akartam, hogy akárcsak egy cseppnyi gyanú is felmerüljön bennük, így inkább teljesítettem a kérését.

- Aro, látni kívántál – álltam meg előtte, kihúzva magam.

- Igen, barátom – mosolygott, nem éppen bíztatóan. – Először is szeretném megköszönni neked a segítségedet. Valamint… egy két dolog azért még piszkálja a gondolataimat – nézett rám fürkésző tekintettel. Szinte kővé dermedtem erre az egy mondatra, de kívül próbáltam ezt nem mutatni. Nem lehet, hogy pont most jöjjenek rá. Eddig olyan jól ment.

- Hallgatlak – szólaltam meg végül, nyugodtságot erőltetve a hangomra.

- Az első, hogy a drága Nora miért nem jött veletek? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét.

- Egyszerű. Nicholas nem akarta őt újra Jane képességének kitenni – válaszoltam. – De ezt gondolom már láttad a gondolatainkban.

- Ami azt illeti, nem volt egészen világos a kép. Miért pont Eleazarra bíztátok őt?

- Mert benne teljes mértékben megbízom – mondtam komolyan. – Nora így olyan körülmények között lehet, mint Nicholas-szal és velem. Vegetáriánus vámpírok között.

Reménykedtem benne, hogy Nicholas minél hamarabb ideér. Már kezdett egyre bonyolódni a helyzet.

- Úgy látom, valamit mégsem osztasz meg velünk – döntötte picit oldalra a fejét és a szemeit összeszűkítette.

- Azon gondolkodom, hogy vajon hogyan kérhetnélek meg erre? – feleltem titokzatosan.

- Talán válaszd a legegyszerűbbet – nyújtotta ki felém a kezét, de én nem léptem hozzá közelebb, helyette inkább belefogtam a magyarázatba.

- Bree-ről lenne szó. Szeretném, ha Heidi vigyázhatna rá, hiszen még nagyon fiatal mind testileg, mind lelkileg. Szüksége van támaszra. És hálás lennék érte, ha Jane-t is távol tartanád tőlük. Nem szeretném, ha bajuk esne.

- Eléggé nagy kérések ezek, nem gondolod?  – vonta fel az egyik szemöldökét és Marcus meg Caius is összebólintottak.

- Azt hiszem, azok után, hogy segítettem, ezt igazán megtehetitek. Heidi-vel már beszéltem ez ügyben és szívesen elvállalná.

- Ha így van, akkor egy próbát megérhet, de Jane oda fog rájuk figyelni. Te is tudod, hogy sosem bízhatunk meg eléggé az újoncokban.

A következő pillanatban ismét nyitódott a hatalmas ajtó és Nicholas jelent meg mögötte.

- Elnézést a késésért – lépett beljebb, majd a tekintetével azonnal rajtam állapodott meg. Láttam rajta, hogy eléggé zavart, ami nem kecsegtetett sok jóval. Főleg, hogy így a képessége is labilisabb, márpedig nekem még vissza van egy kézfogásom Aro-val, ahogy neki is.

- Reméljük, nyomós okod volt rá – dőlt előre a székében Caius.

- Éppen a táskámat pakoltam össze, amikor megláttam, mennyire elszaladt az idő – felelte nyugodtan.

- Ha megengeded, Aro, amint lemegy a nap, mi távoznánk – fordultam a középen ülő vezető felé, mielőtt még Nicholas vitába szállt volna Caius-szal, vagy esetleg fordítva.

- Miért siettek ennyire, drága barátom? – állt föl a trónjából, hogy felém lépjen.

- Nicholas-nak már hiányzik a felesége – mosolyogtam nyugodtan. – Valamint én is szeretnék minél hamarabb visszamenni dolgozni. Már hiányzik a munkám és a betegim.

- Remélem, azért hamarosan újra látjuk egymást, drága Carlisle – lépett egészen elém, a kezét a vállamra téve.

- Mindenképpen – bólintottam rá, majd megvártam, amíg elengedett és csak azután sétáltam oda Nicholas mellé.

Miután elbúcsúztunk Bree-től és Heidi-től, újra visszavonultunk Aro elé. Amikor végre az utunkra bocsátott minket, sietősen hagytuk el a tróntermet, hogy minél hamarabb hazaindulhassunk. Egyikünk sem szólalt meg hosszú időn keresztül. Csak futottunk keresztül a sötét erdőkön és mezőkön. Az utunkat azonban egyvalami mégis félbeszakította. A felkelő nap sugarai megvilágították a várost, narancsos színnel bevonva a házakat. A látvány csodálatos volt, de jelen pillanatban inkább bosszantott. A tűző nap miatt nem futhatunk keresztül a városon, mert bárki megláthat minket. Vagy megvárjuk az alkonyatot, vagy kikerüljük ezt a helyet. Végül a második lehetőség mellett döntöttünk.

- Nicholas – törtem meg végül én a hosszú csöndet. – Van rá esély, hogy Aro bármiről is tudomást szerzett volna? – kérdeztem aggódva.

- Én nem vagyok gondolatolvasó, Carlisle – rázta meg a fejét. – Azt nem tudom, hogy mit gondolt, de látszólag semmi mást nem láthatott, mint amit én engedtem neki. Kettőnk gondolataiban legalábbis biztosan nem.

- Hogy érted ezt? – húztam össze a szemeimet.

- Csak remélni merem, hogy nem mondtál el semmit sem Bree-nek vagy Heidi-nek – nézett rám szigorú tekintettel.

- Nem őrültem meg! Nekem is éppen olyan fontos a családom, mint neked – mondtam őszintén és határozottan.

- Ezt tudom, de azt is, hogy Heidi-nek nagyon jól vág az esze.

- Azt mondta, tudja, hogy valami fontosat nem mondok el neki és Bree-nek. De ha ezt Aro látja majd a gondolataikban, abból még nem fog rájönni, hogy neked van képességed. Nem tudnak többet, mint amennyit Aro-nak mondtunk.

- Rendben – sóhajtotta. – Inkább induljunk tovább, mert ezzel a kerülővel igencsak meghosszabbítjuk az utunkat.

Csak bólintottam és ismételten csendbe burkolózva haladtunk tovább. Csak akkor szólaltam meg ismét, amikor az erdőben rohanva hirtelen eszembe jutott, hogy vadásznunk kéne. Nekem legalábbis mindenképpen, ha tényleg meg akarom valósítani a terveimet Esmével. Lehunytam a szemem, hogy az elhatározásomat véglegesítsem, így mire hazaérünk, Alice mindent össze tud készíteni.

Ezekkel a gondolatokkal vetettem be magam az erdő egyre mélyülő sűrűjébe.

Esme szemszöge

Kótyagos fejjel ébredtem reggel. Talán ma éreztem a legpocsékabbul magam az elmúlt két hét alatt. Pedig már nemsokára vége ennek a szenvedésnek. Ha minden igaz és Alice jól látta, Carlisle estére itthon lesz. Végre láthatom őt. Erre a gondolatra a szemeim azonnal felpattantak és bármennyire is nehéznek éreztem még a tagjaimat, gyorsan kimásztam az ágyból és azonnal fürdőbe mentem, hogy kicsit fellazítsam magam. A fürdő igencsak hatásosnak is bizonyult.

- Jó reggelt – köszöntem be Alice-nek a nappaliba, mielőtt a konyhába mentem volna.

- Neked is jó reggelt – táncolt rögtön oda hozzám. – Úgy látom, nem aludtál valami jól – csóválta meg a fejét.

- Remélhetőleg ma este már sokkal jobb lesz – mosolyodtam el erőtlenül, majd nekiálltam a reggelim elkészítésének.

- Engedd, hogy én csináljam – lépett oda mellém, megfogva a kezemet.

- Ez nem kimerítő a számomra – nyugtattam meg őt. – Sőt, még jobb is, hogy van mivel elterelni a gondolataimat.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha inkább még lepihennél kicsit, hogy aztán este ne legyél nagyon fáradt – vigyorodott el.

- Eddig úgy terveztem, hogy ma végre kialszom magam – kuncogtam szórakozottan, fel sem fogva a szavainak a jelentőségét.

- Carlisle kedvéért, kérlek! – nézett komolyan a szemembe.

- Az ő kedvéért? – lepődtem meg. – Ezt meg hogy érted?

- Lesz egy kis meglepetése számodra, de ez nem fog összejönni, ha te elalszol közben.

- De hát mit tervez? – kérdeztem kíváncsian.

- Az legyen tényleg meglepetés – kacsintott rám, majd odahúzott engem az asztalhoz és elültetett mellé egy székre.

- Oké – sóhajtottam megadóan. – Egyébként van valami hír mostanában Emmett-ről?

Szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire elhanyagoltam a családomat az elmúlt két hétben, de úgy tűnt, teljesen megértenek engem. Nem voltam egy könnyű eset így, Carlisle nélkül.

Alice mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

- Már lassan azt tervezi, hogy megosztja vele a titkunkat. Szenved attól, hogy nem lehet annyit a közelében, és hogy folyton titkolóznia kell előtte. Viszont előbb Carlisle-t akarja megkérdezni erről. Ha ő még nem tartaná jó ötletnek, nem erőltetné, de egyre jobban beleszeret abba a fiúba – mosolyodott el halványan a végére.

- Ha Rose ennyire megbízik benne, szerintem Carlisle-nak sem lesz ellenvetése ez ügyben – gondolkodtam el. – Szívesen megismerném ezt a fiút én is.

- Rosie is így tervezte… - bólogatott. – El akarja hozzánk hívni, hogy bemutathassa őt a családjának. Már teljesen fel van pörögve ő is, hogy Carlisle ma végre hazajön.

Tudtam, hogy nagyon nehéz lehet most Rosalie-nak, mégis úgy gondoltam, jobb, ha ezzel egyedül birkózik meg. Neki kell majd mindent elmondania Emmett-nek, ami nem kis feladat lesz. Főleg, ha rosszul viseli majd ezt a titkot, de egyelőre inkább nem gondolok erre. Addig nem avatkozok közbe, amíg nem teszi ki veszélynek a családunkat.

Miután Alice elém tette a reggelimet, hirtelen sokkal éhesebbnek éreztem magam, mint előtte. Úgy éreztem, kétszer annyit is meg bírnék enni, mint amennyi a tányéron volt előttem, de ezt nem mondtam Alice-nek. Így is szinte az egész napjukat azzal töltötték Norával, hogy rám „vigyáztak”, pedig erre semmi szükség nem volt. Megígértem Carlisle-nak, hogy sokat fogok pihenni, hiszen én is tudtam, hogy most erre van szükségem. És amint ő is itthon lesz, biztos voltam benne, hogy amikor csak teheti, mindig a kedvemben fog járni. Ez már eddig is így volt.

Mosolyogva simítottam a kezemet a hasamra, miután elfogyasztottam a reggelimet. Már lassacskán a 26. héthez közeledek. Mindig örömmel tölt el, ahogy érzem, amint a kicsi aprókat mozdul bennem. Szinte már teljesen tisztában vagyok vele, mikor alszik, és mikor van éppen ébren a pici. Mivel a mozgolódását már naponta többször is éreztem, egyszer sikerült Alice-nek is elcsípnie egy ilyen pillanatot. A mosoly, ami akkor elterült az arcán, utána egész nap ott volt és már alig vártam, hogy Carlisle-t is ilyen boldognak láthassam. Hogy végre ő is érezhesse a mi közös kisbabánk mozgását.

Mindemellett a lányok folyamatosan azzal traktáltak, hogy ideje lenne már berendeznünk a gyerekszobát. Ezt viszont én mindenképpen Carlisle-lal akartam elintézni és mivel még a baba nemét sem tudtuk biztosan, a korábbiakban sem került szóba közöttünk ez a téma. Éppen ezért finoman elutasítottam a vásárlással kapcsolatos kéréseiket.

Lassan teltek el a további órák, túlságosan is lassan. Próbáltam elterelni a figyelmemet és könyvet olvasni vagy beszélgetni valakivel, de a kedvem csak még inkább lelombozódott, amikor az órára nézve láttam, hogy még csak délután egy óra van. Alice azt mondta, Carlisle-ék késő estére várhatóak, így még jócskán volt vissza pár óra az érkezésükig. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek újra vadászni egyet. Alice Norával beszélgetett, így Jasper csak a nappaliban ülve olvasott. Lassan leültem mellé, majd pár másodpercig csak némán figyeltem az arcát. Csak akkor eszméltem föl, amikor végül elnevette magát.

- Mit szeretnél, anya? – kérdezte kedvesen, felnézve rám.

- Eljönnél velem ismét vadászni? – kérdeztem, azonnal a lényegre térve.

- Persze, szívesen – bólintott rá, majd letette a könyvet a kezéből. – Bár lehet, hogy jobb lenne, ha ezúttal én szereznék neked állatot. A hirtelen mozdulatok neked már nem tehetnek annyira jót – mondta óvatosan.

- Oké – egyeztem bele szó nélkül. – Bár eredetileg pont az lett volna a lényege, hogy eltereljem a gondolataimat, de igazad van, ez most nem lenne a legjobb ötlet. Ez esetben… megtennéd, hogy fogsz nekem pár szarvast?

- Természetesen – bólintott rá mosolyogva, majd kézen fogott és kivezetett engem az ajtón.

- Esme, ugye tudod, hogy Rose igen nehéz helyzetben van most? – kérdezte halkan, pár perccel később. Mindeddig szótlanul sétáltunk egymás mellett, de Jasper most megtörte a csendet.

- Igen, sejtem, hogy milyen nehéz lehet most neki – sóhajtottam. – Ez az egész viszont… én mindennél jobban vámpír akartam lenni, mert Carlisle volt az egyetlen fénypont az életemben. A szüleim meghaltak, a legjobb barátomból pedig vérfarkas lett. Attól félek, hogy ha Rosalie elmondja Emmett-nek, mik is vagyunk mi valójában, és esetleg még jól is fogadja a dolgot, akkor valószínűleg viszonozza Rosie érzéseit. Ha pedig ez így van, előbb vagy utóbb ő is ilyenné akarna válni. Viszont neki még családja van… barátai… a legjobb dolgokról mondana le a vámpírlét és Rose miatt.

- Tehát szerinted nem jó ötlet megosztani vele a titkunkat? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Számára még bonyolultabbak lehettek az érzéseim és valószínűleg nem sok értelemeset tudott kivenni belőlük.

- Én nem ezt mondom, csak… Rosalie olyan törékeny, még ha nem is mutatja ki. Ezt persze te tudhatod a legjobban. Ha véglegesen és visszavonhatatlanul beleszeretne Emmett-be, annak nem lenne jó vége. Előbb-utóbb szenvednie kéne és félő lenne, hogy akkor utána sosem lenne többé a régi.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte értetlenül.

- Az első lehetőség, hogy Emmett nem viszonozza az érzéseit. Ez biztosan összetörné szegényt. A második, hogy esetleg viszonozza, de nem akar vámpír lenni. Talán ez a legrosszabb, mert ő folyamatosan öregedni fog, míg Rose ugyanolyan fiatal marad. És eljön majd az a perc is, amikor Emmett már jóval öregebb lesz és egyszer minden embernek meg kell halnia… A harmadik lehetőség, hogy szeretni fogja Rose-t, vámpírrá is akar majd válni, de a húgodat egész létezése során mardosni fogja a bűntudat, amiért elvette őt a családjától.

- Mégis ez tűnik a legjobb megoldásnak – jegyezte meg halkan.

- Hogy mondhatsz ilyet, Jasper? – hüledeztem elborzadva.

- Rosalie már most teljesen beleszeretett Emmett-be. Bármi is lesz ezután, ő mindenképpen szenvedni fog. Már csak az a kérdés, hogy a fiú mit akar majd – felelte komolyan a szemembe nézve.

Ismét csöndbe burkolózva haladtunk tovább és mindketten az előbb elhangzottakat emésztgettük magunkban. Talán Jaspernek igaza van, és tényleg az lenne a legjobb megoldás, hogy ha ő is akarja, akkor átváltoztatnánk. Ez viszont bonyolult lenne, főleg, hogy ha a farkasokkal sem akarunk összetűzésbe kerülni. Nehéz lesz mindent a lehető legjobban megoldani, mert itt csak rossz döntést hozhatunk. Rose idővel mindenképpen megosztja vele a titkunkat, ami már eleve egy hatalmas problémát állít elénk, hiszen egy ember tudni a vámpírok létezéséről. A Volturi ezt nem igazán díjazná.

- Akkor én most elmegyek, fogok neked pár őzet – törte meg ismét ő a csöndet, majd nem sokkal később el is tűnt mellőlem.

Nem mentem utána. Tudtam, hogy bármennyire is vissza tudja már fogni magát a közelemben, és ha felkészül rá, még a vérem illata sem csábítja már el, mégis, ha vadászat közben érezné meg az illatomat, az nem biztos, hogy akkor is ilyen nagy lenne az önuralma.

Összerezzentem, ahogy meghallottam a hátam mögül az apró gallyak recsegését és azonnal megpördültem a tengelyem körül, támadó állásba ereszkedve. A szívem eszeveszett erővel dobolt a mellkasomban. Mivel az átváltozásom óta még nem voltam egyedül az erdőben, senkinek sem jutott eszébe, hogy megtanítson engem megvédeni saját magamat. Úgy gondolták, ha ők mindig ott vannak a közelemben, akkor ezt a tanulást elhalaszthatjuk akkorra, amikor már teljes értékű vámpír leszek. Most azonban sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogyan szálljak szembe az esetleges támadómmal.

Az izmaim azonnal elernyedtek, ahogy a szélirány megfordult és megéreztem az ismerős szagot. Nath volt az, akinek a mancsai halk puffanásokkal értek földet és ettől hallottam az ágrecsegést is. Aztán nem sokkal később feltűnt hatalmas farkas alakja a fák között és én azonnal elmosolyodtam, ahogy megláttam őt.

- Szia, Jonathan! – köszöntem neki vidáman. Lassan odalépkedett hozzám, majd az orrával megböködte a kézfejemet. Nevetve tettem eleget a „kérésnek” és finoman simogatni kezdtem a bundáját. – Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, bementél Michelle-hez a kórházba… - néztem rá érdeklődve, de aztán nagyon is ostobának éreztem magamat. Hiszen farkas alakban ő nem tud beszélni! Ő azonban hátrébb lépett pár lépést, eltűnve a bokrok és fatörzsek között, majd pár pillanattal később emberi alakban bújt elő onnan, csak egy rövidnadrágot viselve.

- Még a hideg is kiráz, ha rád nézek – borzongtam meg a látványra. – Nem fázol?

- Egyáltalán nem – nevetett fel jóízűen. – Tudod, nekünk jóval melegebb a hőmérsékletünk. De te mit keresel itt az erdőben egyedül? – kérdezte aztán elkomolyodva. – Ugye nem szökni próbáltál ismét? – húzta össze gyanakvóan a szemöldökét.

- Eszem ágában sem volt – ráztam meg a fejemet. – Csak Jasper elment fogni nekem pár őzet, hogy táplálkozni tudjak. Nemsokára itt kell majd lennie – pillantottam a hátam mögé az erdő sűrűje felé.

- Akkor sem kellett volna csak így egyedül hagynia téged – morogta az orra alá bosszúsan.

- Tudok vigyázni magamra! – fontam karba a kezeimet a melleim előtt.

- Magadra talán, de… kettőtökre már nem biztos – mondta halkan.

- Na és te mit keresel itt? – váltottam inkább témát. Nem akartam ebbe most jobban belemenni.

- Éppen a kórházból tartottam hazafelé, amikor megéreztem az illatodat. Kíváncsi voltam rá, hogy mit kereshetsz itt, ezért erre jöttem – vont vállat.

- Esme! – hallottam meg a következő pillanatban Jasper kiáltását, majd nem sokkal később meg is jelent a hang tulajdonosa a másik oldalamon. – Jonathan, te meg mit keresel itt? – lepődött meg. – Éreztem az illatodat, amikor elindultam vadászni, de azt hittem, hazafelé tartasz.

- Úgy is volt, de aztán megéreztem a közelben Esmét és azonnal idejöttem. Azt hittem, bajban van, amiért itt hagytad őt egyedül – sötétült el az arca.

- Mindvégig szemmel tartottam őt – lépett egyet közelebb hozzá Jazz.

- Fiúk, elég! – tettem mindkét fél mellkasára a kezemet. Furcsa érzés volt, hogy az egyik majdhogynem égetett, míg a másik kezem kellemesen hűvösnek érezte Jasper mellkasát. – Ne veszekedjetek! Nem lett semmi bajom és biztos vagyok benne, hogy Jazz odafigyelt rám és csak kiáltanom kellett volna, hogy megjelenjen. – Szigorúan néztem Nath szemeibe. – Most pedig, ha megbocsátotok, nem azért jöttem be az erdőbe, hogy ezt hallgassam. – Hátrébb toltam őket egymástól, majd megfogtam Jasper kezét. – Nath, menj haza! Nemsokára megyünk mi is – biztosítottam, majd elindultam a fiammal az oldalamon az elejtett zsákmányok felé.

- Nem kellett volna megállítanod minket. Tudtam szabályozni a helyzetet – szólalt meg nem sokkal később.

- Te is veszítheted el a fejed, lásd be. Nath pedig vérfarkas. Ők is ilyenek a természetükből adódóan. De hát ezt nem kell neked magyaráznom. Nem akarom, hogy bármilyen vita is legyen a családunkon belül.

- Nem én kezdtem a veszekedést – vonta meg a vállát.

- Jazz, kérlek, ez nekem fontos – fordítottam őt magam felé, hogy a szemébe nézhessek.

- Oké, megígérem, hogy jó leszek, anya – vigyorgott, miközben a szempillái alól nézett rám.

- Jasper, én ezt komolyan mondtam – intettem őt, immáron én is mosolyogva.

- Igen, éreztem – kuncogott fel.

Miután elfogyasztottam az elejtett állatokat, lassan visszaindultunk a házunkhoz. Az utat szinte végig emberi tempóban tettük meg. Néha jó volt így sétálgatni, mert ilyenkor néha teljesen el tudtam felejteni, hogy mik is vagyunk mi valójában.

Visszaérve a házhoz remek hír fogadott minket.

- Esme – táncolt ki elénk a verandára Alice -, Carlisle-ék hamarabb hazaérkeznek – mondta boldogan.

- Tényleg? Mikor? – lelkesültem föl én is.

- Talán úgy egy-két óra múlva. Ha még gyorsítanak egy kicsit a tempójukon, másfél óra múlva itthon lehetnek.

- Ez nagyszerű – öleltem meg őt vidáman.

- Ha nem haragszol, most elrabolnám a férjemet egy kis időre – fogta kézen Jaspert, miután elváltunk egymástól. – Nora és Nath itthon maradnak veled, mi pedig bemegyünk a városba szólni Michelle-nek. Hátha haza tud jönni előbb és akkor még találkozhat velük.

Kissé meglepetten még a hatalmas szóáradattól lépkedtem be a házba, miután ők eltűntek a fák sötét árnyékában. Csak másodpercekkel később tudatosultak bennem a szavai és értetlenül torpantam meg az előszobában. Hogy értette azt, hogy MÉG találkozhat velük? Mire készülhetnek?

Az elkövetkezendő egy és negyed órát a nappaliban töltöttem, Noráék társaságában. Percenként az órára pillantottam, de a mutatója csak nem akart gyorsabban haladni. A lábammal folyamatosan a parkettán doboltam, amit már öt perc után kezdtek megelégelni a többiek, de egyszerűen nem tudtam parancsolni az idegeimnek. Most igencsak jól jött volna Jasper képessége. Aztán végül letelt a másfél óra, de sem Alice-ék, sem pedig Carlisle-éknak nem volt semmi nyomuk. Kezdtem egyre idegesebb lenni, még az eddiginél is jobban. Így, hogy Alice képessége nem állt a rendelkezésünkre, azt sem tudhattuk, hogy nem állt-e valami a fiúk útjába, amiért még nem érkeztek meg. Pár perc eltelte után azonban izgatottan sikkantottam föl, ahogy megéreztem Carlisle csodálatos illatát. Mélyet szippantottam a levegőbe, majd a következő pillanatban már a verandán álltam. Nora szintén azonnal ugrott utánam, míg Nath csak szép komótosan lépett ki a szabadba. Mosolyogva szorítottam meg a mellettem álló barátnőm kezét, mielőtt a fiúk kiléptek volna az erdőből.