31. fejezet

Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most hozom a fejit, de...
1, elkezdődött az iskola és ezzel együtt a tanulás is
2, nem jött az ihlet... három hétbe telt, mire megírtam a fejezetet (meg is láccik rajta)
3, nem kaptam egy komit sem és ez még jobban elvette a kedvem az írástól (de nyugi, nálam ez nem tart sokáig:D)
Szóval, mint már írtam, sok időmbe telt, mire megírtam a fejit - ráadásul hétvégenként nem is voltam itthon - és ez láccik is rajta (legalábbis szerintem):( szóval bocsi h ez most nem lett olyan extra fejezet:)
amugy is jobb vagyok az akciójelenetek írásában (azt hiszem ezt már észrevettétek) a szerelmes részek nekem mindig olyan nyálasakra sikerülnek szóval nyugodtan kritizáljátok őket és irjátok h min változtassak:D:D
jah... és h tudjátok... hatalmas erőfeszítésembe került h ne legyen megint függővég:D:D végül csak azért nem írtam, mert amúgy is kések a fejivel, meg nem is sikerült olyan jóra, szóval már nem akartalak fölhúzni ezzel titeket;)
még egyszer bocsi a késésért:)
Jó olvasást!
puszi:CC&EC



"Ha a puszik esőcseppek, egy tengert küldök. Ha az ölelés falevél, egy erdőt küldök. Ha a szeretet egy pillanat, az örökkévalóságot küldöm NEKED!"

Carlisle szemszöge

Elolvastam a papírt, amin ez állt:
„Légy szíves, írásban fejtsd majd ki a véleményed. Nem szeretném, hogy a többiek meghallják. Csak azért viselkedtem furán az utóbbi pár napban, mert újra meg szeretném kérni Carmen kezét. El akartam menni gyűrűt venni vadászás ürügyén, de nem engedtetek el.”
Megdöbbenve olvastam el újra a leírt sorokat. Miért kell nekem mindent túldramatizálnom? Elkezdtem írni a válaszom.
„Remek ötlet! Ha kell valami segítség, akkor nyugodtan szólj. Ettől függetlenül, sem mehetsz sehova sem egyedül.”
Átadtam neki a papírt, majd vállon veregettem őt elismerésképpen.
-Ennyit akartál csak? – kérdezte az ajtót szuggerálva.
-Igen. Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre.
-Nincs mit – azzal fölállt a kanapéról, széttépte a papírt, amire írtunk, majd beledobta a szemetesbe. Aztán mosolyogva kilépett a szobából.
Most, hogy mindent megbeszéltünk, már nyugodtabban tudtam elfoglalni magam. Levettem a polcról az egyik még el nem olvasott könyvet, majd azzal a kezemben leültem az asztalomhoz, és olvasni kezdtem.

December 24-e van. Holnap karácsony. Mindenki – kivéve Esme – legnagyobb örömére éjjel ismét havazott, így reggelre mindent fehérség borított. A Denali-lányok első dolga reggel az volt, hogy kimentek az udvarra szórakozni. Esmet is ki akarták vinni, de kedvesem heves tiltakozásba kezdett.
-Én nem megyek ki. Erre az évre épp elég volt már a hóból és a megfázásból – a második mondatot halkabban mondta, de ennek ellenére hallottam. Tudtam, hogy mire gondolt a megfázással kapcsolatban, így rögtön mellette termettem és átöleltem derekát, majd visszahúztam az ajtóból.
-Esme, kérlek – nézett rá Kate kiskutyaszemekkel.
-Nem – mondta szerelmem határozottan, majd a lányok előtt becsukta az ajtót, kicsukva ezzel őket. Elvigyorodott, majd besétált a nappaliba és leült a kanapéra.

December 25-e. Karácsony napja. Végre eljött a mindenki által várva-várt nap. Tanyaék egész éjszaka a mai programról beszéltek. Persze fölöslegesen, hisz úgyis nagyrészt ünnepelni fogunk. Ráadásul a délután túlnyomó része biztos, hogy az esküvő szervezésével fog eltelni. Ha a lányok egyszer vérszemet kapnak ilyen témában, akkor már nem lehet leállítani őket.
Fülig érő mosollyal vittem be a szobánkba szerelmem reggelijét. Még aludt, de a légvételeiből hallani lehetett, hogy nemsokára felébred. A tálcát leraktam az éjjeli szekrényre, majd egy széket húztam az ágy mellé és leültem rá.
Vajon egyszer mi is eljutunk idáig Esmevel? Lehetséges lenne, hogy egyszer valóra váljon az „álmom”? Esme, mint a feleségem. Talán… egyszer...
5 perc múlva Esme nyitogatni kezdte a szemeit.
-Jó reggelt, édesem! – simítottam végig mosolyogva arcának selymes bőrén.
-Neked is jó reggelt – válaszolta szintén mosolyogva, majd ásítva nyújtózott egyet.
-Hoztam neked reggelit – vettem el a tálcát a polcról.
Föltornázta magát ülő helyzetbe az ágyon, én pedig az ölébe raktam az ennivalót.
-Köszönöm.
Azzal már neki is látott az evésnek.

Esme szemszöge

A napom remekül indult ma. Carlisle ágyba hozta nekem a reggelimet, és a délelőtti vásárlás Katetel és Irinaval sem volt olyan hosszú és szörnyű most. Ennek ellenére örültem, mikor végre újra otthon lehettem.
Végre eljött az ünneplés pillanata is. Mosolyogva álltuk körbe a karácsonyfát, szebbnél szebb karácsonyi dalokat énekelve.
Már nagyon vártam az ajándékok kiosztását. Kíváncsi voltam, mit fog szólni Carlisle az órához, amit kap tőlem. Persze érdekelt az is, hogy én mit kapok tőle, de semmi nem jutott eszembe, amit kitalálhatott volna, és konkrét kívánságom sem volt. Csak annyit kötöttem ki neki, hogy ne vegyen nagy ajándékot. Remélem, betartotta az ígéretét.
-Most pedig jöjjenek az ajándékok – ugrott oda mosolyogva Kate a fához. – Siessetek már – unszolt minket, mikor rendes emberi tempóban elindultunk felé. – Mindenki keresse meg a saját ajándékait – adta ki az utasítást, majd a csomagkupacra vetette magát.
Carlislelal mosolyogva összenéztünk, majd az eddigre megmaradt ajándékok közül kiválogattuk a sajátjainkat.
Bár már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit kapok szerelmemtől, mégis a tőle kapott ajándékot hagytam utoljára.
Katetől egy gyönyörű fülbevalót kaptam, Eleazartól és Carmentől, pedig egy már rég áhított könyvet. Már az Irinától kapott ajándékot bontottam ki, mikor hirtelen egy halk suttogást hallottam meg a fülemnél.
-Köszönöm, én is szeretlek – suttogta a lágy, dallamos hang, majd tulajdonosa belecsókolt a hajamba. – Igazán szép darab.
-Igazán nincs mit – fordultam hátra, majd egy rövid csókot nyomtam ajkaira és visszafordultam az ajándékaimhoz.
-Miért pont francia? – kérdezősködött.
-Mert ez az egyetlen nyelv, amit tudok valamilyen szinten beszélni, és az árus sem értette – mosolyogtam.
-Á, így már értem – kuncogott.
Végre az Ő ajándéka következett. Óvatosan fölbontottam a csomagolást, vigyázva, nehogy fölsértsem vele az ujjamat (:D). Egy kis dobozkát tartottam a kezemben. Kérdőn fölnéztem szerelmemre, majd levettem a tetejét. Szinte tátott szájjal néztem a dobozban fekvő ékszerre. Egy gyönyörű nyaklánc volt. Egy aranyláncon lógó gyémánt.
-Megígérted – nyögtem suttogva.
-Egy fillérembe sem került – nyugtatott meg. – Az anyukámé volt. Ez az egyetlen tárgyi emlék, ami megmaradt nekem tőle – suttogta.
-És te nekem adod? – inkább kérdésnek sikeredett, mint kijelentésnek. Teljesen meg voltam hatódva.
-Tudom, hogy vigyázni fogsz rá – csókolta meg a homlokom. – Bízok benned.
-Ennek örülök – jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
-Ennek meg én örülök – nézett jelentőségteljesen az arcomra. – Olyan sokáig nem láttalak gondtalanul mosolyogni – sóhajtott föl. Nem igaz, hogy nem telhet el úgy nap, hogy ne szomorodna el, mikor eszébe jut a külön töltött idő.
-Kérlek, próbáld meg elfelejteni azt az egy hetet. Legalább a mai napon – tettem hozzá, mikor már nemlegesen rázta a fejét.
-Nem megy. Túlságosan fájó emlék – komorodott el az arca. Akármennyire is fájt így látnom őt, mégis cseppnyi örömöt leltem benne. Örültem, mert ez a pár szó, nekem teljesen mást jelentett, mint neki. Számomra az örökké tartó szerelmet jelentette, míg az ő számára csak a fájdalmat. És emiatt borzalmasan éreztem magam. Boldog voltam, mert szomorú volt. Nem éppen így kellene lennie egy párnál. Persze nekem is fájt az emlék, a boldogság apró szikrája mégis ott bujkált a testemben.
-Legalább próbáld meg – unszoltam.
Sóhajtva bólintott, majd elmosolyodott.
-Tetszik? – kérdezte a nyakláncra mutatva.
-Gyönyörű. Köszönöm.
Kivette a láncot a dobozból, majd mögém sétált és a nyakamba akasztotta.
-Vigyázni fogok rá, megígérem – csókoltam meg lágyan.
Eleazar megköszörülte mellettünk a torkát, mire mindenki rá nézett.
-Szeretnék valamit mondani – mosolygott. Odasétált Carmenhez, majd mindenki – kivéve Carlisle (vajon miért?) – legnagyobb meglepetésére letérdelt elé és egy kis dobozkát vett elő a zsebéből.
Nem figyeltem, mit mond, csak a gondolataimba mélyedtem – végül is úgyis tudtam, hogy mi következik.
Vajon egyszer mi is eljutunk idáig Carlislelal? Vajon megkéri majd egyszer a kezem? Bár ő örökké él, én pedig csak egy gyönge kis ember vagyok. De talán… talán, ha átváltoztatna. Akkor már semmi nem állhatna közénk. De vajon akarja-e, hogy örökké vele maradjak? Nem tudnék mellette megöregedni. Nem hagyhatom, hogy végignézze, amíg én szép lassan megöregszem, majd meghalok. Beszélnem kell vele. Méghozzá minél előbb.
Carmen önfeledt kiáltása szakított ki a gondolataimból.
-Igeeeen! – ugrott vőlegénye nyakába.

Ezután a nap többi része eseménytelenül telt. Egész nap az esküvő szervezésével és a ruhák kialakításával voltunk elfoglalva. Persze az utóbbiban a férfiak nem vettek részt. Végre megtudtuk, miért viselkedett mostanában furcsán Eleazar. Persze miután Carlisle beszélt vele, nem volt hajlandó elmondani nekem, mi az a nagy titok – pedig olyan szépen kértem –, de legalább így már tudtuk, hogy nincs nagy baj.
-Min gondolkozol, édesem? – karolt át hátulról szerelmem.
Az erkélyen álltunk. Én a korlátra támaszkodva, Carlisle pedig mögöttem.
-Semmi különösön, csak a mai napon – fordítottam hátra a fejem.
Az az érzés. Már megint. Nem! Biztos csak hallucinálok. Nem lehet, hogy már megint figyeljen valaki. Most nem foglalkozok ezzel. Van egy sokkal fontosabb dolog is. Beszélnem kell Vele. Tökéletes lesz az időpont. Irina a szobájában olvas – ilyenkor teljesen kikapcsol -, a többiek, pedig elmentek egy úgymond karácsonyi vadászatra.
-Beszélhetnénk? – fordultam meg teljes testemmel és mélyen a szemébe néztem.
-Persze – bólintott meglepetten.
Bementünk a szobába, majd leültünk a kanapéra.
Kérdőn nézett rám. Lehet, hogy egy kicsit halaszthattam volna ezt későbbre is. Nem nagyon tudtam, hogyan kezdhetnék bele. Már meg akart szólalni, de én felemeltem a mutatóujjam és a szájára tettem, elhallgattatva őt ezzel. Türelmesen várt, míg elkezdtem a mondandómat.
-Nagyon sokat gondolkoztam mostanában egy bizonyos dolgon… - haboztam. Hogyan hozhatnám föl neki ezt a témát? – Tudod, Carlisle, én minden egyes nappal öregebb leszek. Ne mond, hogy elhamarkodott döntés lenne, mert már százszor átrágtam magamban ezt a témát.
-Ezt nem akarhatod – fájdalmas arccal nézett rám. – Nem, Esme, nem engedem! – meglepődtem, mert sohasem emelte fel – még kisebb veszekedések közben sem – a hangját.
-Nem tudod, mit szeretnék – tiltakoztam. Ennyire ellenezné a dolgot?
-Dehogynem! De nem fogom engedni, hogy te is vámpír legyél.
-Ez az én döntésem! – már én is egy fokkal hangosabban beszéltem.
-Nem akarhatod ezt – torzult el az arca. – Ez az „élet” nem neked való.
-Nem akarom, hogy végignézd, ahogy megöregszem, majd meghalok – ellenkeztem. – Ez az én döntésem – ismételtem meg magam. – Csak egy törékeny ember vagyok melletted. Egyenlő rangúaknak kellene lennünk.
-Ha azt várod tőlem, hogy változtassalak át, akkor nem fog teljesülni a kívánságod –mondta morcosan.
-Nem te vagy az egyetlen, aki megteheti – ugyan egyetlen vágyam volt a dologgal kapcsolatban, hogy ő tegye meg, de ha nem hajlandó rá, akkor majd Alice teszi meg. Talán, ha nem lenne más választása, megtenné Ő is.
-Ők sem lennének hajlandóak kockáztatni az életed – világosított fel.
-Nem lenne veszélyben az életem – ellenkeztem. – Főleg, ha te tennéd meg – puhatolóztam újra.
-Arra ne számíts. És Alice sem fogja megtenni. Egyáltalán miért akarsz vámpír lenni? – lágyult el kissé a hangja. Nem! Nem fog meghátráltatni.
-Ha öreg leszek, már nem fogok neked kelleni – vallottam be halkan. Már kissé nyugodtabban.
-Esme, én…
-Vagy ha mégis – folytattam -, valamilyen oknál fogva velem maradnál, mit csinálnál, miután én meghalnék? – kissé megborzongott, de arca rezzenéstelen maradt.
-Követnélek – suttogta, én pedig azt hittem, rosszul hallok. Nem hagyhatom, hogy megölje magát.
-Na nem, azt már nem – tiltakoztam.
-Látod? Én is ugyanezt érzem – mondta komolyan. – Nem akarom, hogy megöld magad értem. Te mégis ezt szeretnéd. Feladnád emberi életedet és lehetőségeidet csak azért, hogy velem legyél örökre. Ez részemről is önzőség lenne, ha megtenném. Bármennyire is szeretném, hogy így legyen – hajtotta le a fejét bűnbánóan.
-Akkor legyél önző – bújtam hozzá közelebb. – Ha szeretnéd, hogy olyan legyek, mint te, akkor tedd meg – győzködtem.
-Nem tehetem – rázta a fejét. – Nem vehetem el tőled az életedet.
-Az életem nem lenne teljes nélküled. Mikor már öreg leszek, semmi sem lesz ugyanolyan, mint most. Változni fogok.
Nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett és fogva tartott a pillantásával.
-Miért ilyen nehéz neked nemet mondanom? – sóhajtott. Egész jól haladok a célom felé.
-Miért nem akarod megtenni? – kérdeztem vissza, miközben közelebb hajoltam az arcához.
-Egyikünk sem választhatott. Alicet, Jaspert, Rosaliet és engem is akaratunk ellenére tettek vámpírrá. Nem volt választási lehetőségünk. Egészen addig, amíg nem találkoztam veled, legszívesebben visszapörgettem volna az időt az átváltozásom előtti napokra. Ha Alice és Jasper nem találkoznak, az őrületbe kergette volna őket a magány. Rose pedig legszívesebben megfojtaná magát, csak hogy ne kelljen gyilkolnia.
-De nekem itt lennél te. Nem engednéd, hogy valami butaságot csináljak. Ugyan nem sokkal vagyok idősebb Aliceéknél, mégis a gyerekeimnek tekintem őket. És tudom, hogy ez veled is így van. Lehetne rendes családunk. Boldogok lehetnénk. Örökké! – az utolsó szót erőteljesen megnyomtam.
-Miért akarod ennyire, hogy én tegyem meg? – kérdezte hirtelen, rövid csend után.
-Alice elmondta, hogyan történik az átváltozás. Hogy a vámpírméreg szétárad a testemben. Én azt szeretném, ha ez a méreg a te mérged lenne, és nem másé. Úgy értem, ez is egyfajta kötelék lenne közöttünk. És… - nem, erről már nem kell tudnia.
-És mi? – kérdezte kíváncsian, kapva az elbizonytalanításomra.
-Semmi. Nem érdekes.
-Tudod, egy kapcsolatban fontos az egymás iránti bizalom.
-Ez nem a bizalomról szól.
-Tényleg sokkal jobb, ha titkolunk valamit a másik elől – mondta összeráncolt szemöldökkel. Jaj! Miért kellett annyit beszélnem.
-Rendben – adtam meg magam. - Csak annyi, hogy így nem kellene akaratod ellenére átváltoznom. Így mindkettőnknek jobb lenne. Ha egyszer már átváltozom, akkor akár te is megharaphatnál – hadartam el egy szuszra.
-Oké – sóhajtott. Csodálkozva néztem rá. – Csak adj nekem felkészülési időt. És persze magadnak is.
-Mennyi időre gondoltál? – kérdeztem gyanakodva.
-Adj nekem, mondjuk 5 évet – hitetlenkedve néztem rá.
-Nem! – hangom határozott volt.
-Miért? – csodálkozott.
-Nem akarom, hogy a nővérednek nézzenek. Maximum 2 év. Maximum! – jelentettem ki.
-Nem néznének a nővéremnek – mosolygott. – Csupán csak 3 évvel lennél idősebb nálam.
-Akkor sem. Az túl sok idő.
-Akkor 3 év? – kérdezte.
-Miért akarod olyan sokáig húzni? De nem! 2 év! Nem több!
-Mit számítana az az egy év?
-Pont plusz egy évet, amíg törékenyebb leszek nálad. Nem akarom, hogy mindig utánam kelljen rohangálnod, ahányszor csak el akar kapni egy vámpír.
Hosszú ideig nem szólalt meg, csak némán gondolkozott.
-Legyen! 2 év – sóhajtott fel 10 perc után.

ui.: az órára az volt ráírva franciául, hogy: Je t'aime! (=Szeretlek!):D:D