32. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 32. fejezetet méghozzá időben!!:D:D remélem tetszeni fog:D Kissé fölgyorsítottam az eseményeket, mert most nincsenek különösebb részletek:) vámpírok keresését már kétszer leírtam, így most nem lenne új:D azért remélem nem gond:):) szóval remélem h élvezni fogjátok:D
jah és persze KOMIKAAT!!!:D:D
puszi:CC&EC



„Nézz a szemembe, mintha az a világ volna, hazudhat a szám, de a szemeim soha!”

„Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.”

Carlisle szemszöge

A karácsony óta eltelt napok eseménytelenül teltek, legalábbis a mai napig ezt hittem…

Már egy hónap eltelt az ünnepek óta, és mi ismét titkos „támadónk” után kutatunk. A nap már eleve rosszul indult, mert Esme közölte, hogy egy ideje megint rossz érzése van. Mintha megint figyelnék. Eleazar és Carmen – az eljegyzésük óta egy pillanatra sem voltak hajlandóak távol lenni egymástól - a múltkor szagot is fogott, de a folyónál elvesztették a nyomot.
-Mi elmegyünk vadászni – jelentette ki Kate. – Sietünk vissza.
Tudtam, hogy azért akarnak mindannyian menni, mert ha harcra kerül a sor, erejük teljében akarnak lenni. Ráadásul az elmúlt egy hónapban nagyon kevés időt töltöttünk kettesben Esmevel, és ezt ők is tudták. Lehet, hogy tényleg egészségesebb lenne számára, ha minél előbb átváltoztatnám. Viszont abban reménykedek, hogy találok valami megoldást arra, hogy Esme anya lehessen. Hogy lehessen saját gyermeke. De ha átváltoztatom, akkor ez a remény a porba hull.
Bólintásomra mind az öten eltűntek a szobából.

Esme szemszöge

Újabb nap, amit a titokzatos vámpír keresésével tölthetünk el. Miért nem lehetek én is vámpír? Annyival könnyebb lenne nekik. Neki! Nem kellene egész nap „felügyelnie” rám. Bár azt mondta, hogy szívesen csinálja, én viszont így egy óvodásnak érzem magam.
-Sziasztok! – lépett be Eleazar az ajtón.
Még csak másfél óra telt el a távozásuk óta. És hol vannak a többiek?
-Szia! – köszöntünk egyszerre szerelmemmel. – Máris visszaértél? Hol vannak a többiek? – folytatta a kérdezősködést Carlisle – hangja akarata ellenére is kissé gyanakvóra sikeredett.
-Nemsokára itt lesznek. Én csak előresiettem, mert beszélni akartam Esmevel. Szóval beszélhetnénk? – nézett rám.
-Persze.
Eleazar elindult az ajtó felé, mire én is tettem egy lépést, de aztán megtorpantam. Carlisle azt mondta, hogy nem biztonságos a házon kívül kettesben lennem valakivel. Még vele sem.
-Na azt már nem – termett mellettem szerelmem. Szorosan magához ölelt és, bár alig észrevehetően – legalábbis számomra –, de kissé maga mögé tolt. – Akkor én is megyek – jelentette ki.
-Négyszemközt szeretnék vele beszélni – mondta Eleazar.
Egy gyors oldalpillantást vetettem szerelmemre, majd én szólaltam meg.
-Ami velem kapcsolatos, az Carlislera is tartozik – mondtam határozottan.
-Nem bíztok bennem – vigyorgott Eleazar, ami elég szokatlan volt tőle ilyen komoly témában. Valami nem stimmelt vele.
-Tudod, hogy senkiben sem bízhatunk – mondta Carlisle komolyan és mélyen a szemébe nézett. A következő pillanatban, pedig nekiugrott.
Felsikítottam. Nagyon féltem, hogy valami baja esik. Tudtam, hogy számomra sérthetetlen, de egy vámpír sokkal erősebb nálam.
-Esme, fuss! – hallottam meg szerelmem hangját. Nem! Nem hagyhatom itt őt egyedül. Hol vannak már a többiek?
A következő pillanatban Carlisle mellettem landolt. A vámpír egyenesen a falnak hajította őt, mire az egy hatalmas porfelhő kíséretében összeomlott. Aggódva hajoltam felé, de ő rögtön felugrott, majd hirtelen megdermedt és maga elé meredt. Megfordultam. Saját magammal néztem farkasszemet. Lassan megindult felénk. Carlisle megragadta a karomat és berántott maga mögé. Szorosan hozzásimultam.
-Maradj mögöttem, kérlek – suttogta hátra, de a szemét le sem vette a hasonmásomról.
-Mi a baj, Carlisle? – ahogy haladt felénk, mi úgy hátráltunk a falig. Hangja hátborzongató volt. Teljesen ugyan olyan volt, mint az enyém.
Csak most vettem észre, hogy szerelmem remeg előttem.
-Nem… nem megy – suttogta. – Nem bírom bántani. Őt nem.
Egyre jobban szorított magához. Majd hirtelen ellökött, ő pedig ismét a földre került. Hasonmásom megfogta őt a nyakánál fogva és felemelte a földről. Nem mozdult. Nem tiltakozott.
-Carlisle, Esme! – hallottam meg Tanya hangját. Carmen azonnal mellettem termett.
Mikor felnéztem, a hasonmásomnak már nyoma sem volt. Helyette két Carlisle nézett egymással farkasszemet.
-Carlisle? – kérdezte összeszűkített szemekkel Tanya, mire mindketten felé fordultak, de a szemük sarkából még mindig egymást figyelték.
Hirtelen Tanya és Eleazar a két Carlisle mellett termettek, majd hátraszorították a kezüket. Egy szempillantás alatt történt az egész.
Tanya gondolkodni kezdett és én is így tettem. Valahogy segítenem kell neki. Hirtelen jött az ötlet. Felkaptam az első éles tárgyat, ami a kezembe került – ennek megtalálása nem okozott nagyobb gondot a szétzúzott fal mellett – és gondolkodás nélkül fölsértettem vele a karomat. Még Carmen sem tudott megállítani benne.
Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik a kézfejemen. A két Carlisle egyike megfeszült és nekem akart ugrani, a másik pedig fájdalmas, csodálkozó és aggódó szemekkel nézett rám. Ő volt az igazi. Carmen olyannyira megdöbbent mellettem, hogy még abban sem akadályozott meg, hogy odarohanjak szerelmemhez. Nem törődve Eleazarral és azzal, hogy szája így milliméteres távolságokra került a nyakamtól, megöleltem kedvesemet, majd mélyen a szemébe néztem.
-Ő az igazi – jelentettem ki határozottan. Teljesen biztos voltam magamban. Eleazar azonban kétkedve nézett rám.
-Esme, Carlisle számára nagyon csábító a véred illata – mondta halkan.
Figyelembe sem véve őt, a másik Carlisle felé fordultam.
-A külsejét lehet, hogy el tudtad venni, de azt nem, ami belül van.
-Nem lehetünk biztosak benne, hogy… - Tanya nem tudta befejezni a mondatot, mert közbevágtam.
-Fölismerem őt – mondtam határozottan, a szemébe nézve.
-Igen, ezt tudjuk – Carlisle fölmorgott mellettem. Neki is éppoly fájó emlék volt ez, mint nekem. Jelentőségteljesen Tanyara néztem.
Szerelmem felszisszent mellettem.
-Eleazar, kérlek, ne ilyen durván. Eltöröd a kezemet – suttogta erőtlenül. Térde megrogyott. Elsápadtam.
-Eleazar, engedd el – könyörögtem neki. – Ő az igazi.
A következő pillanatban szerelmem erőtlenül a földre esett. Azonnal letérdeltem mellé és átkaroltam. Mérgesen néztem föl a Denali-klán egyetlen férfi tagjára.
A hasonmás hirtelen fölordított, majd elkezdett vergődni Tanya szorításában.
-Kate! – szólalt meg most Irina. Az említett azonnal hasonmás előtt termett, majd hozzáérintette tenyerét a vámpírhoz, aki erre összerándult, csakúgy, mint Tanya, aki viszont ennek ellenére is szorosan tartotta a „foglyát”.
Csodálkozva néztem Katere. Mit csinált, amivel ezt váltotta ki belőlük?
A hasonmás megremegett, majd eltűnt. A helyére egy sötétbarna hajú, vörös szemű nőstényvámpír került. Azonnal fölpattant volna, viszont Carlisle akkor ráugrott.
Ott ütötte, ahol csak érte. Fölemelte a nyakánál fogva. Még sohasem láttam őt ezelőtt ilyennek.
-Bántottad őt – sziszegte fenyegetően. – Fájdalmat okoztál neki.
-Nem… nem én tehetek róla – nyögte a vámpír. – Jo… - a fojtogató kezek megakadályozták a beszédben.
-Nem érdekel a magyarázkodásod – sziszegte szerelmem. Szemei feketék voltak. Nem akartam, hogy megtegye. Nem akartam, hogy öljön.
-Carlisle – zokogva elindultam felé. – Kérlek, ne tedd! Kérlek, ne te tedd!
Lassan felém fordította a fejét. Nem volt önmaga. Szemei éhséget tükröztek.
-Esme, ne menj közelebb hozzá! Most nincs teljesen magánál – próbált visszahúzni Carmen, de én kirántottam a kezeim az övéiből.
-Nem fogom hagyni, hogy öljön – jelentettem ki határozottan. – Fogjátok le őt, kérlek – böktem fejemmel az idegen vámpír felé. Kate rögtön mellette termett. Kezeim lassan elindultak Carlisle válla felé, majd óvatosan megérintettem. – Kérlek, ne tedd ezt – suttogtam. Kissé felém fordult. – Kérlek! – már majdnem zokogtam. Bal kezemet fölemeltem, majd tenyeremmel végigsimítottam kőkemény, mégis selymes arcán. Szemei, ha ez lehetséges, még feketébbek lettek. Elengedte a vámpírt, majd a csuklóm után kapott. Óvatosan az arcához emelte azt. Csak most tudatosult bennem, hogy pont a vérző kezemmel értem hozzá.
-Esme, ne! – hallottam Carmen hangját a hátam mögül. Nem figyeltem rá. Mélyen szerelmem szemeibe néztem. Nem féltem tőle. Bár valahol az agyam legmélyén tudtam, hogy a Denalik megakadályoznák őt, ha rám akarna támadni.
Kedvesem körbenyalta csodálatos ívű ajkát.
-Carlisle – szólaltam meg halkan. Erre mintha kissé kitisztult volna a tekintete. – Carlisle, ez nem te vagy – simítottam mellkasára másik kezemet.
Szemeit lehunyta. Vérző csuklómat arcához emelte, majd vett egy mély levegőt. Kissé összerezzent, de mikor percek múlva kinyitotta gyönyörű szemeit, már nem a gyilkolási vágy, hanem a szerelem, a csalódottság és a bűntudat csillogott benne.
-Sajnálom – most ő simított végig az én arcomon. Hangja alig volt több suttogásnál, de én mégis értettem.
Átölelte a derekamat és szorosan magához húzott. Én is összezártam körülötte karjaimat. Megnyugtatásként a hátát kezdtem simogatni.
-Nyugodj meg, kérlek – súgtam a fülébe, majd egy csókot nyomtam a nyakára.
-Kérlek, ne haragudj rám – tolt el kissé magától, hogy a szemembe nézhessen. Szemei megbánást tükröztek. – Jobban vissza kellett volna fognom magam. Nem sokon múlt, hogy végül nem bántottalak.
-Nem a te hibád volt – próbáltam megmenteni őt saját magától, de hasztalan volt.
-Mi nem volt az én hibám? – nevetett fel keserűen. – Majdnem rád támadtam! Majdnem megöltelek! És te ezek után még azt mondod, hogy nem az én hibám? Ez vagyok én, Esme. Egy szörnyeteg, aki léte értelmét akarta megölni.
-De nem tetted meg! – zokogtam keservesen. – És ez a lényeg! Nem az, hogy mi vagy, hanem hogy belülről milyen vagy. Csak ez számít, érted? – már patakokban folytak a könnyeim. – Kérlek, ne hibáztasd magad! Én sem teszem ezt.
-Rosszul is teszed – vágott közbe.
-Ne szólj közbe – emeltem föl a hangom kissé, amin meglepődött. Közben elléptem tőle. – Miért nem érted meg, hogy mennyire fontos vagy nekem? Miért nem tudod elfogadni, hogy mennyire szeretlek? Képtelen vagyok utálni téged!
-Azért, mert annyira hihetetlennek tűnik – suttogta megtörten. Már bántam, hogy így beszéltem vele. Hangja annyira meggyötört volt.
És ismerős volt ez az érzés. Hogy egyszer csak fölébredek ebből a csodás álomból és kiderül, hogy ez az egész meg sem történt.
-Miért nem tudod ezeket elfogadni?
Lassan fölnézett rám.
-És te miért nem tudod ugyanezeket felfogni? Fogalmad sincs róla, miket éltem át, mikor külön voltunk. Sejtelmed sincs affelől, hogy mekkora szerelmet érzek irántad – szavai villámcsapásként értek. Még, hogy én nem tudom, miken ment keresztül? Én is átéltem ugyanazt a kínt, amit ő. – Ha tudnád, mit éreztem, mikor semmilyen módszerrel sem bírtalak maradásra bírni. Legszívesebben magamhoz láncoltalak volna téged, hogy örökké velem maradj. De nem tehettem meg, mert megígértem, hogy elengedlek, ha te ezt kéred. Bármit megtennék érted. Bármit, csak boldog legyél – már nem fogtam fel utolsó mondatait.
-Még, hogy én nem tudom, hogy mit éreztél? – hangom hisztérikusan csengett. – Még, hogy nem tudom, mekkora fájdalmat kellett átélned? Csak hogy tudd, még az öngyilkosságot is majdnem megpróbáltam fájdalmamban – ezt sohasem akartam elmondani neki, de most akaratlanul is kicsúszott a számon.
Már rég nem öleltük egymást, de most még hátrébb léptem.
-Ha Kateék pár perccel később érkeznek, már nem tudtak volna megmenteni engem. Úgy tűnik, egyáltalán nem ismerjük egymást – azzal sírva az ajtó felé rohantam. Ez már túl sok volt nekem. Egyedül akartam lenni.
Feltéptem az ajtót, majd magam mögött becsaptam azt. Lerohantam a lépcsőn. Azaz, csak rohantam volna, de a harmadik lépcsőfok után megcsúsztam. Hatalmas koppanás jelezte, hogy fejem elérte az egyik lépcsőfokot.
A többi koppanást és puffanást már csak halványan érzékeltem. Hallottam még egy fájdalmas ordítást, majd minden elsötétült. Ismét boldogan fogadtam a megnyugtató sötétséget. Most pont erre volt szükségem. Magányra. Egyedüllétre.