30. fejezet

Sziasztok!
Itt a 30. fejezet:) nincs sok hozzáfűzni valóm:D a képet azért választottam hozzá mert sztem carlisle olyan védelmezőnek tűnik rajta:D:D jah és bocsi a folyamatos függővégekért:D nem tudom miért, de mindig igy jön ki a lépés:P ha minden jól megy akk jövő hét pénteken lesz friss:D de nem igérek pontos időt:) nem dumálok tovább a baromságaimról xD jó olvasást!!!:D jah és persze komikat!!!:D
puszi:CC&EC




Esme szemszöge

-Esme, nekem te vagy az első nő az életemben – fogta meg a kezem. - Még soha senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad. Eddigi létem során még sohasem találkoztam ilyen nővel, mint te.
Szavaitól elszégyelltem magam. Hisz ez velem is így van. Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért pont engem szeret, de ha már így van, kiélvezem a helyzetet. Legalábbis amíg megtehetem. Hisz bármikor előfordulhat, hogy találkozik egy vámpírnővel, aki sokkal különlegesebb nálam. Nem hibáztatnám, ha emiatt hagyna el. Csak tudjam, hogy boldogan él valahol.
-Szeretlek – suttogtam meghatottan.
-Én is szeretlek – puszilta meg a homlokom.
Sokáig ültünk a kanapén, egymást ölelve, mikor a Denali klán ismét visszatért.
-Remélem sikerült mindent tisztáznotok – táncolt be Kate az ajtón, nyomában a többiekkel. – Ugyanis ma elkezdjük a karácsonyi előkészületeket – vigyorgott úgy, hogy mind a harminckét foga látszott. – Esme, te eljössz velünk vásárolni, Carlisle és Eleazar pedig beszereznek egy fát addig – magyarázta el a tervét. Jellemben nagyon hasonlított Alicere. Annyira túlpörgött volt.
-Na azt már nem. Esme velem marad – jelentette ki Carlisle ellentmondást nem tűrve.
-De hát akkor hogyan veszünk neked ajándékot? – nyavalygott Kate.
-Kate! Nyugi! Carlislenak már megvan az ajándéka – mosolyogtam.
-Tényleg? – kérdezte szinte egyszerre szerelmemmel.
Bólintottam.
-Rendben, akkor Eleazar elmegy a fáért, ti pedig itthon maradtok addig – jelentette ki.
Bólintottunk.
-Akkor sietünk. Sziasztok! – azzal már ott sem voltak.
Eleazar csak a fejét csóválta.
-Minden évben ez van – sóhajtott. – Van, hogy még rosszabb is.
-Hát ezt elég nehéz elképzelni – kuncogtam, de azért átéreztem a helyzetét, hisz nekünk meg ott van Alice.
-Sziasztok! – köszönt el, majd ő is eltűnt, mi pedig kettesben maradtunk Carlislelal.
Nem tudtam, mit fogunk csinálni, amíg a többiek nincsenek itthon, így kérdően kedvesemre néztem, hátha neki van valami jó ötlete.
-Először eszel – válaszolt szigorúan, kimondatlan kérdésemre.
Fölsóhajtottam. Ennyire szörnyen néznék ki?
-Ennyire rosszul festek?
-Mikor megláttalak, ha tudtam volna, szívrohamot kaptam volna a látványodtól – válaszolta komolyan. Hangjában semmi viccelődés nem volt.
-Neked meg nem ártana egy nagy kád forró víz – simítottam ki egy koszos hajtincset az arcából.
-Remélem nem gond, ha erre csak azután kerítek sort, hogy valaki már itthon lesz rajtunk kívül is. Nem szeretnélek ezek után egyedül hagyni. Van egy olyan érzésem, hogy te még a legmesszebb élő vámpírokat is vonzod magad felé – ingatta a fejét.
-Igazán köszönöm – mondtam álmorcosan. Megdöbbenten néztem föl rá. – Honnan tudod, hogy vámpír volt?
-Onnan, hogy az az Esme, akivel az erdőben voltam, teljesen ugyan olyan volt, mint te – mondta komolyan. – Az illata, a hangja… Egy embernek sem volt rá oka, hogy ilyet csináljon velünk, de nem is tudta volna megvalósítani. Valószínűleg egy igen tehetséges vámpír volt. Bár a fajtánkból sem ismerek olyat, aki neheztelhetne ránk valamiért is. Hacsak… nem, az nem lehet… - kerekedtek el a szemei.
-Mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdeztem mohó kíváncsisággal.
-Először beszélnem kell Eleazarral – intett nemet a fejével.
Megadóan fölsóhajtottam. Úgysem tudnám kiszedni belőle, és ha kérdezősködnék, akkor is csak idegesebb lenne a dolog miatt.
-Köszönöm, hogy bízol bennem – támasztotta homlokát az enyémnek.
-Ez csak természetes – hunytam le szemeimet.
A következő pillanatban a hasam hangos korgással figyelmeztetett: Enned kell! Úgy tűnik, Carlisle jelenléte máris jobb hatással van rám. Mindketten felkuncogtunk. Bár én egy kicsit mérges voltam magamra, hogy félbe kellett szakítanunk ezt a meghitt pillanatot.
-Gyere – fogta meg a kezem. – Készítek neked valami ennivalót.
-Hagyd csak, majd én megcsinálom – tiltakoztam, hisz tudtam, hogy Carmen nem dobta ki a maradékokat. – Nézd milyen ügyesen vadászok – nevettem. Igen, a jelenléte egyértelműen jó hatással van rám.
Carlislet lenyomtam egy székre - persze csak amiatt sikerült, mert engedte -, majd a hűtőhöz mentem. Kinyitottam és kivettem belőle az első dolgot, amit találtam és ehető volt. Meggyújtottam a lángot a tűzhelynél, majd ráraktam az edényt.
Vigyorogva fordultam vissza szerelmemhez.
-Nagyon ügyes vagy – nevetett.
-Köszönöm – mondtam komolyan, de a szám sarkában mosoly bujkált.
-Elmondod, mikor szerezted be az ajándékomat? – kérdezte hirtelen, egy ellenállhatatlan mosollyal az arcán.
-Körülbelül egy héttel azután, hogy ide költöztünk – válaszoltam őszintén.
Gondolkodó képet vágott.
-Tudnom kéne, hogy mi az?
-Nem – nevettem. – És karácsonyig nem is fogod megtudni – mondtam rejtélyes tekintettel.
-Kár – biggyesztette le ajkait. Így teljesen olyan volt, mint egy kisfiú, nem pedig mint egy 23 éves férfi. Már majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. Biztos vagyok benne, hogy direkt erre játszott.
-Ezzel a nézéssel nem fogsz meghatni – mondtam határozottan, majd elfordultam és kevergetni kezdtem a levest a tűzhelyen.
Nem szólalt meg és mivel semmilyen zajt nem hallottam magam mögül, megfordultam. Kis híján szívinfarktust kaptam, úgy megijedtem. Halkan sikkantottam egyet. Ott állt tőlem pár centire.
-Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte kajánul vigyorogva.
-Ezt soha többet ne csináld – róttam meg zihálva. Még mindig nem tudtam megnyugodni az előbbi sokktól.
-Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni.
-Nem baj, de tényleg ne csináld ezt többet – kértem.
-Megígérem, hogy jó leszek – kuncogott.
-Hé, ne nevess ki – szóltam rá, de már belőlem is majdnem feltört a nevetés.

Carlisle szemszöge

December 23-a van. 2 nap múlva karácsony, de a ház már teljes pompában díszeleg. Hála Kate és Irina szorgos munkájának.
Boldog vagyok, hogy Esme és köztem már minden rendben, viszont Eleazarral nem stimmel valami. Olyan, mintha egy fontos dolgot akarna eltitkolni előlünk. Egyik nap, például egyedül akart elmenni vadászni, holott megbeszéltük, hogy amíg nem derül fény a titok nyitjára, addig nem megyünk sehova sem társ nélkül. Még sohasem láttam ilyennek őt, pedig már nagyon régóta ismerem. Olyan, mintha valamit tervezne. Sohasem gyanúsítanék meg senkit sem ok nélkül. Beszélnem kell vele. Most azonban éppen ajándékot vesznek Irinával, úgyhogy nincs itthon.
-Mi a baj? – kérdezte szerelmem aggódva, miközben végigsimított a karomon. – Min gondolkozol?
A vásárlókon kívül mindannyian a nappaliban voltunk.
-Nektek nem furcsa Eleazar viselkedése? – kérdeztem még mindig a gondolataimba merülve.
-Mire gondolsz? – kérdezte Carmen.
-Olyan érzésem van, mintha valamit titkolna – töprengtem. – Mintha lenne egy fontos dolog, amit nem akar elmondani nekünk. A múltkor is, mikor egyedül akart elmenni vadászni. Ráadásul fényes nappal. Valami nem stimmel vele.
-Majd beszélek vele, ha hazaért – ajánlotta Carmen.
-Nem kell – legyintettem. – Úgyis akartam kérdezni tőle valamit – magyaráztam.
-Rendben, akkor rád hagyom. De azért szólj, ha kellene a segítségem.
-Rendben – bólintottam.
Még mindig a viselkedése járt a fejemben. Hogyan kérdezzek rá erre a dologra anélkül, hogy megbántanám vele? Valószínűleg sehogy. Lemondóan sóhajtottam egyet. Már nincs sok időm, ki kell találnom gyorsan valamit. Mégsem kérdezhetek rá csak úgy, hogy: „Eleazar, figyelj, ugye nincs semmi közöd ahhoz, hogy Esme és én szétmentünk egy időre?”. Nem akarom megbántani, de erre nem lehet finoman rákérdezni. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem köntörfalazok.
Körülnéztem a nappaliban.
-Hol van Esme? – kérdeztem kissé rémülten.
-Fölment Tanyaval a szobátokba. Azt üzeni, hogy ne menj utánuk – mosolygott.
-Rendben – sóhajtottam. Hogy nem hallottam meg, mikor kimentek a nappaliból? Nagyon belefeledkezhettem a gondolataimba.
-Ne aggódj, minden rendbe fog jönni – simított végig az arcomon egy megnyugtató mosollyal. – Megtaláljuk és elintézzük azt, aki ezt tette – mondta határozottan. – Addig, pedig minden erőbedobásunkkal Esmet védjük. Nem hagyjuk, hogy bármi baja essen.
-Köszönöm – mondtam hálásan. Hisz ez rájuk nézve is veszélyes.
-Nincs mit, Carlisle. Mi egy család vagyunk.
-Sziasztok, megjöttünk! – lépett be az ajtón Irina, majd őt követte Eleazar is, akinek boldog mosoly volt az arcán. Ismét más volt, de most a jó irányba változott.
-Eleazar, barátom, beszélhetnénk? – kérdeztem magabiztosan. Úgy döntöttem, először a Volturiról kérdezem meg.
-Persze – biccentett.
Intettem, hogy kövessen, majd elindultam föl az emeletre. Benyitottam a dolgozószobámba, majd előre engedtem őt, aztán én is beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót.
-Foglalj helyet – biccentettem fejemmel a kanapé felé, ami a szobában volt.
Leült, én pedig mellé ültem.
-Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezte kíváncsian.
-Két dolog is lenne… - haboztam. Ugyan eldöntöttem, hogy melyik kérdést teszem fel előbb, most mégis ismét elgondolkodtam rajta. Végül maradtam az eredeti döntésemnél. – Az első az lenne, hogy szerinted lehet-e köze a Volturinak ehhez az egészhez? Te jobban ismered őket, mint én.
Hosszú ideig nem szólalt meg, csak némán gondolkodott.
-Nem tudom, Carlisle… lehetséges. Bár, ha a Volturi ellenezné a kapcsolatotokat, akkor azt nyíltan tennék. Nem akartak volna átverni titeket. Ráadásul, te Aro barátja vagy. Nem hinném, hogy ezt tenné veled. Bár Esme képessége kétségkívül érdekes és hívogató – gondolkozott el ismét. – De akkor ők értek volna előbb ide, és nem mi.
-Esmenek van képessége? – csodálkoztam.
Bólintott.
-Érdekes, hogy nem vetted észre – nevetett. – Legalább az egyiket.
-Több is van? – kerekedtek el a szemeim. Eddig azt hittem, egy vámpírnak csak egy képessége lehet.
-Bizony ám – nevetett még mindig. – Az első elég összetett és bonyolult, de szerintem te megérted az én szavaimmal is. Esmenek van úgymond egy elméleti pajzsa, amely minden nemű képességtől megvédi. Persze csak azoktól, amikhez nem a testét használják, ha érted, mire gondolok. Alice ezért nem látja, és Jasper ezért nem érzékeli. A testét egy védőburok veszi körül, amely minden, felé irányuló képességtől megóvja. Persze nála ez mind tudat alatt működik. Azt viszont nem tudom, hogy a pajzsának van-e valamilyen extra képessége. A másodikat, pedig magam sem tudom. Csak annyit érzek, hogy nagyon tehetséges. A pajzsot is csak azért tudom, mert Esme elmondta, hogy Alice és Jasper képessége nem működik rajta. És én is zsákutcába futottam nála. A másik képességét csak érzem, hogy ott van. Azt nem tudom megállapítani, milyen formájú.
-Értem. Köszönöm, hogy elmondtad – mosolyogtam rá. – Akkor szerinted nem valószínű, hogy a Volturi volt az, ugye?
-Nem hinném. Ha ők állnának mögötte, akkor nem törődtek volna az érzéseitekkel, és nem a háttérből akartak volna szétválasztani titeket – ingatta a fejét. – Elég lett volna, ha idejönnek. Nem tudtatok volna mit csinálni ellenük. Szerintem nem ők voltak. Ráadásul kétlem, hogy ilyen hamar tudomást szereztek volna róla. Nemhogy még a képességéről is. Csak Aliceék és mi tudunk róla. Nem hinném, hogy bármelyikünk is elárulná Esmet.
-Igazad van – sóhajtottam kissé megkönnyebbülten.
Elmosolyodott.
-Mi a másik, amiről beszélni szerettél volna velem?
-Hát… - ismét haboztam. – Csak meg akartam kérdezni, hogy miért viselkedsz mostanában olyan furcsán. A múltkor egyedül akartál elmenni vadászni, holott megbeszéltük, hogy sehova sem megyünk egyedül – a hangom akaratom ellenére is kicsit rosszallóra sikeredett.
-Elmondom, de csak azért, hogy ne idegeskedj miattam. És kérlek, ne mond el senkinek sem.
Fölállt mellőlem, majd az asztalomhoz sétált.
-Szabad? – kérdezte egy irattömbre mutatva. Nevetve bólintottam. Hát igen, ebben a házban még a falnak is füle van.
Elvett még egy tollat is az asztalról, majd az irattömbbel a kezében visszasétált a kanapéhoz és ismét leült mellém. Elkezdett írni a papírra, majd pár másodperc után a kezembe nyomta az írást.
Elolvastam a papírt, amin ez állt: