5. fejezet

"A szerelem olyan, mint a szél - nem láthatod, de érzed!"

Esme szemszöge

Carlisle ölében ülök a nappaliban, miközben ő a hátamat simogatja.
Egyszer csak megpuszilta a homlokomat, majd ujjaival felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Ahogy arca egyre közeledett az enyémhez, nehezebben kezdtem venni a levegőt.
-Szeretlek Esme – mondta, majd megcsókolt. Hihetetlen ez az érzés. Ahogy ajkai az enyémeket érinti. A nyaka köré fontam a karomat és szorosan tartottam. El akart tolni magától, de én csak még erősebben szorítottam a nyakát. Gyengéden lefejtette magáról a kezeimet és már épp bocsánatot akartam kérni, de ekkor a nyakamat kezdte el csókolgatni.
-Carlisle – suttogtam. Apró remegéshullám járta át testemet, ahogy ajka a nyakamhoz ért. – Szeretlek Carlisle – mondtam halkan. Carlisle elszakadt tőlem és szorosan magához ölelt. Így ültünk még egy ideig, majd Carlisle homályosodni kezdett. Mi történik?
-Carlisle – szólítottam meg. – Carlisle, kérlek, ne menj el – könyörögtem zokogva, ahogy egyre kevésbé látszott.
Szorosabban magamhoz akartam húzni, de kezeim csak az üres levegőt ölelték, Carlisle pedig csak egyre homályosodott, majd kinyitottam a szemeimet.
Folyik rólam a víz. Remegek és ráz a sírás. Ekkor vettem észre, hogy egy aranybarna, aggódó szempár figyeli az arcomat. És két erős, hideg kar tart a vállamnál fogva.

Carlisle szemszöge

Ott ültem még mindig döbbenten, Esme ágya szélén, amikor valaki kopogott.
-Szabad – mondtam suttogva. Alice nyitott be.
-Beszélnünk kéne – állt meg az ajtóban. Ránéztem még egyszer Esmere, majd felálltam mellőle és kimentem Alice után az ajtón, becsukva azt mögöttem. Lementünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Alice biztos gondolkodhatott valami, mert már pár perce nem szólalt meg.
-Miről akartál velem beszélni? – kérdeztem.
-Tudod, hallottuk, hogy mit beszélt álmában Esme és Jasper érezte utána azt, amit te is. Szerelem, boldogság, bizonytalanság, csodálat, határozottság, majd szomorúság és kín – sorolta Alice az érzéseimet. – Carlisle, tudom, hogy eldöntötted, hogy nem teszed tönkre az életét, és ezért nem mondod meg neki, hogy mit érzel iránta, de ne tedd ezt vele. Ő szeret téged és te is szereted őt. Ne tedd tönkre mindkettőtök életét.
-Alice, gondolkodjatok már egy kicsit. Szerinted mi jó sülne ki abból, hogyha Esme megtudná, hogy én is szeretem őt? Velem akarna lenni. Nem mintha ennek nem örülnék, de értsd meg Alice, hogy én nem tehetném boldoggá. Tőlem nem kaphatna meg mindent. Nem lehetne gyereke – fakadtam ki.
-Arra való a szád, hogy használd. Ha veled akar lenni, akkor elmondod neki, hogy mivel jár ez a döntése – mondta kicsit hangosabban a kelleténél.
-Carlisle – hallottuk meg Esme suttogását az emeletről. - Carlisle, kérlek, ne menj el – könyörgött zokogva. Azonnal el akartam indulni felfelé, de Alice megfogta a karomat. Mérgesen néztem rá, mire ő rögtön elengedett és hagyta, hogy fölmenjek. Azonnal fölfutottam Esme szobájába és az ágyához rohantam. Folyik róla a víz és rázza a sírás. Keltegetni, kezdtem, de nem ébredt fel. Megfogtam a vállait, és kicsit megráztam.
-Esme, ébredj fel – ráztam meg. Hirtelen kinyitotta a szemeit és felült az ágyban, majd rám nézett. Egy ideig csak homályos tekintettel nézett a szemembe, majd hirtelen megölelt és szorosan magához húzott. Ledermedtem. Meglepett ez a reakció, de azért szorosan köré fontam a karjaimat és magamhoz húztam. Egyre csak zokogott és a nevemet hajtogatta.
-Sssh, Esme. Kérlek, ne sírj. Nincs semmi baj, csak egy rossz álom volt – nyugtatgattam, de nem nagyon használt. Felemeltem a karjaimba és beljebb raktam az ágyán, majd én is mellé dőltem. Szorosan hozzám bújt, én pedig készségesen fontam köré a karjaimat, miközben hátát és haját felváltva simogattam. Lassan abbamaradt a rázkódása és egyenletesen kezdte venni a levegőt. Elaludt. Lélegzete perzselte a mellkasomat, testem lángolt. Egész este ott feküdtem mellette, szorosan magamhoz ölelve őt.

Esme szemszöge

Reggel a nap sugaraira keltem. Éreztem, hogy két erős kar ölel szorosan, az én kezem és fejem, pedig a két kar tulajdonosának a mellkasán pihen. Éreztem, ahogy levegőt vesz, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. Elkezdte simogatni a hátamat. Elakadt a lélegzetem. Egész testem beleremegett az érintésébe. Ó bárcsak igaz lett volna annak az álomnak az eleje, hogy elmondja, hogy szeret és megcsókol. De sajnos ez igazából nincsen így. Ez a szönyű valóság, amin nem tudok változtatni. Hisz miért kellene egy olyan tökéletes férfinak, mint Carlisle, egy közönséges emberlány, akiben nincs semmi különleges?
-Jó reggelt! – szólalt meg. – Jobban vagy? – kérdezte. Tényleg, a lényeget el is felejtettem. Hisz mikor felriadtam, ő volt ott mellettem, és ki tudja meddig sírtam hozzá bújva. Most biztosan egy nyávogós kislánynak tart, aki ha éjszakánként rosszat álmodik, sírva rohan az anyukájához. Felnéztem, de nem néztem a szemébe.
-Jó reggelt! – mondtam a falnak. – Igen, már jobban vagyok.
-Esme, látom, hogy valami baj van – mondta halkan a fülembe. Hűvös leheletétől libabőrős lett az egész testem és elakadt a lélegzetem.
-Sa…sa…sajnálom – mondtam akadozva még az előbbi kábultság miatt. – Nem akartam így kiborulni – húzódtam el tőle. Engedett az ölelésen, de kezei még mindig a derekamon voltak.
-Ugyan, ez egy természetes reakció. Nem kell szégyellned – mondta, mikor meglátta égővörös arcom.
-De akkor is. Még csak 1 napja ismerlek és így kiborulok.
-Hát, ha úgy vesszük, akkor már 3 éve ismersz engem – mosolygott rám ellenállhatatlanul, mire szívem őrült ütemre kapcsolt.
-De…de Aliceéket még csak tegnap ismertem meg és biztos ők is hallották – mondtam lesütött szemekkel.
-Szerintem ők is úgy gondolják, hogy nem kell ezt szégyellned.
Ekkor kopogtattak a szoba ajtaján.
-Szabad – szólt ki Carlisle. Jasper dugta be a fejét az ajtón, és ahogy meglátott minket, széles mosoly ült ki az arcára. Pár másodpercig csak nézett minket mosolyogva, majd megszólalt.
-Bocsánat a zavarásért, de beszélnem kellene Carlisle-lal – mondta és arcán már nyoma sem volt az előbbi jó kedvének.
-Rendben. Máris megyek – válaszolta. Jasper kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. Carlisle felkelt mellőlem, majd megsimogatta az arcom.
-Mindjárt visszajövök – mondta mosolyogva. – Addig öltözz fel.
Csak most esett le, hogy egy szál hálóingben vagyok. Lesütöttem a szemeimet. Carlisle még egyszer végigsimított az arcomon, majd mosolyogva kiment a szobából, magamra hagyva engem.
Felkeltem az ágyból, és a szekrényemhez mentem. Nem számítva nagy választékra nyitottam ki a szekrény ajtaját és a szemem elé táruló látvány ledöbbentett. Hogy került ide ennyi ruha? Elkezdtem keresgélni a ruhák között, hogy valami itthoni ruhát találjak magamnak. Ez elég nehéz volt, mivel a szekrény… Mi szekrény? Gardrób! Tele volt mindenféle kivágott felsőkkel, magas sarkúakkal, mindenféle fazonú farmerekkel, inkább rövid, mint hosszú szoknyákkal és tömérdek szexi fehérneművel. Ezt nem értettem. Miért kellene nekem sexi fehérnemű? Úgyse látja senki.
Végül felvettem egy visszafogottabb fehérneműt, egy lila, hosszabb ruhát, egy 1-2 centis sarkú fekete-lila cipőt, majd egy, a ruhához illő, bordó felsőt. Vajon Alice is ilyen ruhákat hord minden nap? Majd szólok neki, hogy vegyen visszafogottabb ruhákat nekem. Vagy majd én is elmegyek vele vásárolni. Miután már minden ruha rajtam volt, a tükör elé álltam. A látványtól tátva maradt a szám. A ruha egyszerűen tökéletes volt és úgy állt rajtam, mintha nekem készítették volna. Már jó pár perce a tükör előtt álltam elbambulva, mikor valaki kopogott.
-Szabad – mondtam. Carlisle lépett be a szobába és rögtön meg is torpant. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
-Khm – köszörülte meg a torkát. – Gyönyörű vagy – mondta halkan, mire éreztem, hogy égni kezd az arcom. Odasétált hozzám és megfogta a kezemet.
-Esme, kérlek, nézz rám – kérlelt. Felnéztem rá, és egy aggódó szempárt láttam. Carlisle szemei most sötétebbek voltak, mint általában. – Meg kéne beszélnünk valamit – mondta.
-Rendben – mondtam. A kezét nyújtotta, amibe én készségesen belekaroltam. Lementünk a nappaliba, ahol Alice és Jasper a fotelben ültek. Carlisle a kanapéhoz vezetett, majd mikor leültem, ő is mellém ült. Pár perce nem szólalt meg egyikőjük sem, így úgy döntöttem, hogy én szakítom meg a csendet.
-Miről akartok velem beszélni?- kérdeztem kíváncsian.
-Dominicról – mondta Alice, mire engem kirázott a hideg és összeszorult a torkom.
-Miért? – kérdeztem félve.
-Aliceék vadászat közben megérezték egy idegen vámpír szagát és Jasper azt mondta, lehetséges, hogy Dominic jött vissza és utánad leskelődik. Valószínűleg csak az tartotta vissza attól, hogy rád támadjon, hogy mi hárman vagyunk, ő viszont csak egyedül – mondta Carlisle a szemembe nézve. Az ő szemében féltést láttam és még valamit. Valami csillogást, amit nem tudtam beazonosítani.
-Értem – csak ennyit tudtam rá mondani. – Mit tudunk tenni? – kérdeztem.
-Amit érted tudunk tenni az az, hogy sosem maradsz egyedül. Valaki mindig veled lesz, hogy figyeljen rád, hogy Dominicnak ne legyen lehetősége elkapni téged. Ez valószínűleg Alice és az én feladatom lesz, mert Jaspernek még nem olyan jó az önuralma – nézett bocsánatkérően Jasperre, aki egyetértően, de mégis szomorúan bólintott. – De ennek van más oka is. Jasper nagyon jó harcos, így ő mindig őrködni fog, vagy éppen ha szagot fog, akkor utána menni, mivel neki van rá a legnagyobb esélye, hogy végezzen egy másik vámpírral – mondta komolyan.
-Értem – megint csak ez az egy szó. Nem igaz, hogy csak ezt tudom mindenre válaszolni. – Biztos, hogy ő az – mondtam visszaemlékezve a Dominic-kal való beszélgetésemre.
-Miből tudod ezt olyan biztosan? – kérdezte Jasper meglepetten.
-Onnan, hogy mielőtt Dominic rám támadott, beszélgettünk. Elmondta, hogy mindent tud rólam és a családomról, hogy mikor otthon keresett engem és a szüleim nem tudták, hogy merre vagyok, megölte őket – suttogtam és éreztem, ahogy lefolyik pár könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról, de a szememből megállás nélkül folytak tovább. Eszembe jutott, hogy mire készültem, mielőtt Dominic rám támadott volna, és hogy ha nem megyek az erdőbe sétálni, akkor 2 nap múlva már Esme Anna Platt Evenson lennék. Már nem is akartam visszafojtani a sírást, csak zokogtam. Carlisle az ölébe húzott és a hátamat meg a hajamat kezdte el simogatni. Hihetetlen, milyen hamar megnyugszok a közelében. Még ha Jasper képessége nem is hat rám, Carlisle bármikor meg tud nyugtatni. Ugyan szégyelltem magam az újbóli sírásomért, de kifejezetten élveztem, hogy az ölébe ülhetek, és közben simogat. Ugyan! Miken gondolkozok? Hisz Carlislenak biztos nem kell egy olyan nő, mint én. Csillapodni kezdett a rázkódásom és a könnyeim is elapadtak.
-Jobban érzed magad? – kérdezte. – Nem szeretnél róla beszélni?
Vajon elmondhatom neki? Nem fog megutálni azért, mert kényszerből hozzá akartam menni egy olyan férfihoz, akit nem is szeretek? Döntöttem! Elmondom neki.
-Egyik reggel a szüleim azzal fogadtak, hogy apám gyárában történt egy baleset és az anyagi károkat csak egyféleképpen tudjuk kifizetni. Ha megházasodok – mondtam az utolsó szót alig hallhatóan. – Nehezen, de beleegyeztem, mert nem akartam anyám életét tönkre tenni. Elkezdtem bálokra járni és végül lett is pár udvarlóm. Charles Evenson egy jómódú családból származott. Észre sem vettem, hogy már milyen „közel” kerültünk egymáshoz, csak amikor már pár hét volt vissza az esküvőig. Minden nap álomba sírtam magam, és reggel nyúzottan, kisírt szemekkel keltem. Így ment ez pár hétig, majd már csak azt vettem észre, hogy 3 nap van vissza a szertartásig. Ezen a reggelen mentem sétálni az erdőbe, ahol találkoztam Dominic-kal. A többit meg már tudjátok – mondtam és a könnyeim megint folyni kezdtek.
Carlisle szorosabban ölelt magához. Hát nem utál amiatt, hogy képes lettem volna kényszerből házasodni?
-Sssh – suttogta a fülembe. – Sajnálom.
-Miért nem utálsz? – kérdeztem szipogva a szemébe nézve.
-Már miért kéne, hogy utáljalak? – nézett rám csodálkozóan.
-Hát, mert képes lettem volna kényszerből megházasodni – mondtam ismét lesütött szemekkel.
-Nem akartad tönkre tenni a családod életét, megértem. Nem utállak ezért – mondta miközben elmosolyodott.
-Tényleg? – kérdeztem hitetlenkedve.
-Tényleg – mondta ellenállhatatlanul mosolyogva. Szívem rögtön őrült ütemre kapcsolt. Csak most vettem észre, hogy ugyanúgy ülünk, mint az álmomban. Vajon igazából is megtörténik majd? Elmondja, hogy szeret és megcsókol?
De hát min gondolkozok? Az csak egy álom volt.
-Köszönöm – mondtam félve, hogy a hangom esetleg elront mindent.
-Ezen nincs mit megköszönni – simított végig kézfejével az arcomon, mire jóleső bizsergés futott át a testemen. Ekkor eszembe jutott, hogy Jasper és Alice is a szobában vannak. Zavartan felnéztem és meglepetten tapasztaltam, hogy nincsenek a nappaliban.
-Hová lettek Aliceék? – kérdeztem kíváncsian.
-Elmenetek körülnézni a környéken, nem járt-e azóta erre Dominic – mondta és keze közben ökölbe szorult.
-Ne legyél feszült – mondtam, miközben végigsimítottam ökölbe zárt kezén, mire izmai elernyedtek. Úgy látszik, én is nyugtató hatással vagyok rá, csakúgy, mint ő énrám.
-Tudod milyen rossz tétlenül itt ülni, miközben az a gyilkos szabadon mászkál, és rád vadászik? – kérdezte a szemembe nézve.
-Nem tud bántani engem, amíg egyikőtök mellettem van – mondtam. Örültem, hogy ennyire aggódik értem. Úgy éreztem, azért valamit jelentek neki, ha aggódik értem.
-Elég lenne csak egy óvatlan pillanat, egy kis idő, amikor egyedül vagy. Sokkal óvatosabb lesz azután, hogy egyszer már kudarcot vallott. Amíg nem lehetünk benne biztosak, hogy nem jön vissza többé, addig te nem vagy egy másodpercig sem biztonságban. Ráadásul Alice nem látja a jövődet, és ha Jasper vagy én a közeledbe vagyunk, akkor a miénket sem.
-És honnan tudjátok majd biztosra, hogy nem jön vissza? – kérdeztem, bár azt hiszem, sejtettem a választ.
-Megöljük – mondta fagyosan. Igen, sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz.
-Máshogy nem lehetne? – kérdeztem. Azért mégis csak ölni fognak.
-A vámpírok nem adják föl egykönnyen a zsákmányukat – mondta Carlisle. – Azzal, hogy védelmezünk téged, pedig csak még érdekesebb célpont leszel neki, de mégsem hagyhatjuk, hogy csak úgy elkapjon téged – mondta fájdalmas tekintettel. Újra láttam a szemében azt különös csillogást, de még mindig nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az.


Esme ruhája