3. fejezet

Hát igen, itt a 3. fejezet. Azt nem tudom megmondani, hogy milyen gyakran jönnek majd új fejezetek, mert elég sok elfoglaltságom van még hétvégenként is néha, úgyhogy légyszi legyetek türelmesek:) Jó olvasást!:)
Pusy: CC&EC

"Egy sikátor mellett épp elsétáltam,Mikor őt odabent megláttam...Szemei akár vízen a napsugár fénye,Úgy csillogtak a végtelen éj sötétjében...Földöntúli szerelemre lobbant szívem,Vágytam,hogy megérintsen engem."

-Semmi különös, csak kíváncsi voltam – mondtam ismét elgondolkozva. Lehet, hogy ő még nem tapasztalta, de én már igen. Én már nagyon is hiszek azokban a régi legendákban. Carlisle-ra illetek ugyanazokazok a jellemzők. De még mindig alig tudom elhinni, hogy egy olyan jó „ember”, mint Carlisle, vámpír lenne. Csak egy valami nem stimmelt. Az aranybarna szem.

Esme szemszöge

Beszélni fogok vele. Határoztam el magam. Még vissza kell mennem a korházba, hogy levegyék a gipszet, és akkor majd újra találkozok vele.
Már alig bírtam magammal az utolsó napokban, de azért kicsit féltem is, hisz mégis csak vámpír.
Mikor végre eljött a várva várt nap, anyám kísért el a korházba.
-Hogy hívják az orvosod, kicsim? – kérdezte anyám.
-Dr. Carlisle Cullen – válaszoltam
Anyám elment, hogy megkérdezze, merre találja Dr. Cullen-t. Pár perc múlva visszajött.
-Kislányom, Dr. Cullen már nem dolgozik itt, úgyhogy egy másik orvos fogja levenni a gipszedet. Mindjárt jön.
-Rendben – mondtam csalódottan.
Pár perc múlva tényleg jött egy orvos, de most már közel sem volt olyan jó kedvem. Köszöntem az orvosnak, majd bementünk vele a vizsgálóba. Leszedte a gipszet a lábamról, és már mehettem is haza.
Már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy vámpír, hisz nem csak én vehettem észre a befeketülő szemét. Biztos ezért kellet elköltöznie, hogy nehogy rájöjjenek a titkára.
Hazafelé, egész úton szótlan volt. Anyám is látta rajtam, hogy valami miatt szomorú vagyok, de nem kérdezett rá, és ezért nagyon hálás voltam neki. Hisz mit mondhatnék? „Semmi baj, anya, csak tudod Dr. Cullen szerintem egy vámpír, és most szomorú vagyok, hogy nem találkozhatok vele, mert beszélni akartam vele erről…”
Mikor hazaértünk én azonnal felmentem a szobámba. Gipsz nélkül már sokkal jobban ment a dolog. Mikor felértem, lefeküdtem az ágyra, és tovább gondolkoztam.

(2 és fél évvel később)
Már több, mint 2 év telt el a korházi látogatásom, és a Carlisle-lal való találkozásom óta. Azóta is minden nap rá gondolok. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Az a gyönyörű arca, a szőke haja, az izmos teste és a gyönyörű szép aranybarna szemei. Mikor rá gondoltam, az idő, mintha repült volna. Egyszer csak anyám kopogott be az ajtómon és szólt, hogy vacsora.
Lementem az étkezőbe. Köszöntem a szüleimnek, majd leültem az asztalhoz. Anyám szomorúan nézett rám, amit nem nagyon értettem. Vajon mi baj történhetett.
-Esme, beszélnünk kellene egy fontos dologról – kezdte el apám. – Tudod, a gyárban történt egy nagyobb baleset, és óriási anyagi kár lett belőle. Ha nem teszünk ez ellen semmit, akkor a gyár fog csődbe menni és azután mi is. Viszont, nincs elég pénzünk arra, hogy kijavítsuk a hibát.
-Értem, és erről miért akartatok velem beszélni?
-Hát ez rád is tartozik, mert van még valami – mondta anyám. – Már majdnem 20 éves vagy és még nem vagy férjnél…
-Nem! Azt már nem! Nem fogok kényszerből házasodni! – jelentettem ki.
-Kislányom ez nem kérés, hanem parancs, ha így jobban tetszik – mondta mérgesen apám.
-Nem! Nem! Nem! Soha! Én nem fogok egy olyan emberhez hozzámenni, akit nem szeretek.
-De kislányom, egy idő után biztos te is megszeretnéd a férjedet – könyörgött anyám.
Miért teszi ezt. Én nem akarok így megházasodni. De anyámat nem tehetem tönkre. Még ha apám nem is szeret engem és én sem őt, anyámat akkor sem fogom csődbe vinni. Ha csak rajtam múlik, rendben.
-Rendben – mondtam halkan, majd felrohantam a szobámba, ledőltem az ágyamra, és sírni kezdtem. Nem sokkal később, pedig elaludtam.
Másnap reggel nyúzottan mentem le reggelizni a szüleimhez. Anyám ismét szomorú szemekkel nézett rám, apám pedig, mintha kicsit bűnbánó szemmel nézne. Ezt nem tudtam mire vélni, hisz tegnap a szemembe mondta, hogy akár akarok, akár nem, férjhez fogok menni rövid időn belül.
A következő 2 hét azzal telt, hogy napközben otthon segítettem az anyámnak a házimunkában, esténként pedig bálokra jártam. Nem telt bele sok időbe, míg elkezdtek érdeklődni irántam a férfiak.
Az egyik bálon megismerkedtem egy Charles Evenson nevű gazdag férfivel. Észre sem vettem, hogy mikor kerültem hozzá közelebb. Már csak arra lettem figyelmes, hogy pár hét, és ennek a ficsúrnak a felesége leszek. Bár kétség kívül rendes ember volt, de mégsem az igazi. Szinte minden este álomba sírtam magam és reggel nyúzottan, kisírt szemekkel ébredtem.
Így ment ez pár hétig, majd elérkezett az esküvő hete. Már csak 3 nap, és férjhez megyek. Erre a gondolatra ismét könnyek gördültek le az arcomon.
Úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis séta az erdőben, ezért kilopakodtam a házból úgy, hogy senki ne vegyen észre, és futni kezdtem az erdő felé. Mikor beértem a fák közé lelassítottam, és rendes léptekkel haladtam tovább. Nem tudom mennyi ideje lehettem az erdőben, de még nem volt kedvem visszamenni a házunkba, ezért még beljebb mentem az erdőben. Egyszer csak hangokat hallottam a hátam mögül. Gyorsan megfordultam és a bokrokat meg a fákat kezdtem kémlelni. Nem láttam semmit, viszont újabb hangot hallottam ismét a hátam mögül. Ágak reccsenését. Aztán a hang elhalt én pedig félve fordultam meg. A látvány, ami fogadott, teljesen ledöbbentett. Egy vámpír állt az egyik fa mellet és vörös szemeivel engem nézett. Tudtam, hogy az, mivel hófehér bőre volt, és vörös szeme. Pont, mint a legendákban.
-Szervusz, Esme. Én Dominic vagyok – köszönt nyájasan mosolyogva.
-Ho..honnan tudja a nevem? – kérdeztem akadozva.
-Mindent tudok rólad és a családodról. Bár inkább úgy mondanám, hogy a volt családodról – vigyorgott.
-Ezt…ezt, hogy érti – kérdeztem, előre félve a választól. Bár már tudtam, hogy valószínűleg mi lesz az, hiszen ő egy vámpír.
- Szegények nem tudták, hogy merre vagy, mikor kerestelek, ezért kénytelen voltam megölni őket – mondta és közben megnyalta a szája szélét.
-Hogy merészelte bántani őket? Miért? Miért? – kérdeztem sírva és elindultam felé.
-Csak óvatosan, Esme! Bennem nem tudsz kárt tenni – nevetett fel.
-Hülye vámpír! Miért pont én? Miért velem csinálja ezt? – fakadtam ki.
-Ez elég egyszerű. Te egy gyönyörű lány vagy, Esme és kellesz nekem – mondta nyájasan.
Ekkor léptem még egyet felé, hátralendítettem a kezemet és már közelítettem is felé az öklömet, de hirtelen elkapta a csuklómat és megállított. Szorosan fogta a kezem és hallottam, ahogy a csontjaim ropognak a szorításában. Ekkor felemelt a kezemnél fogva és nekidobott egy fának. Sikítottam, bár tudtam, hogy úgysem hallja senki sem. Hallottam, hogy néhány csontom megrepedt, vagy esetleg el is tört, de most nem ezzel foglalkoztam. A fejem sajgott és szédültem. Dominic felemelt a hajamnál fogva és úgy tartott.
-Remélem, azért túl éled majd és nem csak egyszeri alkalom lesz – mondta, majd ismét elengedett. Ahogy a földre estem, ismét beütöttem a fejem. Tudtam, hogy nemsokára elájulok. Éreztem, hogy Dominic letépi rólam a ruhákat, csak a fehérneműt rajtam hagyva, majd rám nehezedett és durván csókolni kezdett. Még halványan érzékeltem, hogy eltűnik rólam a teste, majd hatalmas reccsenést, ordítást és morgásokat hallottam. Éreztem, hogy valaki kisöpörte az arcomból a hajamat és megérintette a homlokom, majd a világ leggyönyörűbb hangját hallottam.
-Esme – suttogta. Éreztem, hogy valami puha anyag érinti a kezeimet, majd valami hideg felemelt a földről, és minden elsötétült.

Carlisle szemszöge

-Ez igaz – görbült le Alice szája.
Ezután megmutattam nekik a szobájukat, amiben volt egy szép franciaágy, egy nagyobb szekrény és egy asztal egy székkel.
Majd magukra hagytam őket.

(2 évvel később)
Már 2 éve élnek velem Alice-ék Bergenben. Itt is kedvesek a munkatársaim a korházban és örülök, mert egyre kevesebben húzódnak el tőlem.
Jasper-nek már egész jól megy az önmegtartóztatás, de még mindig nehéz neki kicsit. Szinte minden nap elmennek sétálni a városba Alice-szel. Nem akar neki csalódást okozni, és így azért könnyebb visszafognia magát. Ma például egész nap a városban sétáltak. Már alkonyodott. Nagyon jól halad a tanulással. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit messzebbre megyek most vadászni, és keresek húsevő állatokat. Azoknak mégis csak jobb az ízük. Hagytam egy üzenetet Alice-éknek, hogy vadászni mentem és, hogy nem tudom pontosan, mikor jövök.
Kimentem a házból és futni kezdtem dél felé. Már egy ideje futottam, amikor megéreztem egy állat illatát. Medve. Tökéletes. Azonnal futni kezdtem felé, és amikor odaértem, ráugrottam és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Nem szokásom játszani az állatokkal. Nem szeretem nézni, ahogy szenvednek. Miután végeztem, újra a levegőbe szagoltam. Párduc… Több mint tökéletes, mosolyogtam. Azonnal az állat után futottam és mikor odaértem azt is leterítettem. Miután végeztem vele, még elkaptam 1 medvét is. Már teljesen jól lakottnak éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy haza indulok. Ekkor viszont sikítást hallottam. A hang valahonnan ismerős, de nem tudom hova tenni. Gondolkoztam. Segítenem kell neki, döntöttem el, majd arra kezdtem futni, ahonnan az előbb a sikítást hallottam. Mikor már közelebb értem, megéreztem egy idegen vámpír illatát, és még valamit. Egy csodálatos illatot, amit bárhol felismernék. Azonnal gyorsítottam a tempómon. Mikor odaértem, láttam, hogy a vámpír rajta fekszik és csókolja, leszorítva őt a földre. Azonnal lerántottam róla, és egy fának hajítottam. A fa hatalmas reccsenéssel kettétört és a vámpír a földre esett. Hatalmasat ordított, majd nekem ugrott. Kitértem előle, majd hátulról löktem rajta egyet. Pár métert repült, majd a földbe csapódott. Azonnal felugrott és futásnak eredt. Menekülni akart. Gondolkodtam, hogy utána menjek-e, de nem hagyhattam őt itt a földön eszméletlenül. Gyorsan odafutottam hozzá. Kisöpörtem a haját az arcából és most már biztos voltam benne, hogy ő az. Végigsimítottam a homlokán.
-Esme – suttogtam, majd levettem az ingem és óvatosan ráadtam, mert csak fehérnemű volt rajta. Az ölembe vettem és futni kezdtem vele a házhoz. Hallottam, hogy a pulzusa egyenletes, de nagyon aggódtam érte még így is, mivel csúnya sérülései voltak, és nem egy, vérzett is.
Ahogy beértem vele a házba, rögtön a kanapéhoz mentem és lefektettem rá. Alice odajött mellém és egy plédet nyújtott felém. Hálásan rámosolyogtam, majd ráterítettem Esme-re a plédet. Örültem, hogy most még nem faggatnak, de tudtam, hogy úgysem úszom meg.
Megvizsgáltam Esme sérüléseit és megállapítottam, hogy eltörött egy-két bordája, erősen beverte a fejét, gondolom a földbe, és helyre kell tenni a csuklóját. Ezzel kezdtem, hogy még azelőtt meg tudjam csinálni, mielőtt felébredne, így talán nem érzi a fájdalmat. Bár nem tudom, hogy ebben az állapotban érzékeli-e a külvilágot. Helyre tettem a csuklóját, majd fájdalomcsillapítót injekcióztam be neki, hogy ha majd felébred, ne érezze annyira a fájdalmait. Ekkor Jasper megszólalt.
-Carlisle, ki ez a nő? – kérdezte.
-Ő Esme, akiről meséltem nektek – válaszoltam. Tudtam, hogy most már nem hagyják abba egy ideig a faggatásomat.
-Akkor már értem, hogy miért aggódsz ennyire érte – mondta Jasper. – Mi a baj, Alice? – kérdezte a lánytól és rögtön odafutott hozzá. Alice ijedt arcot vágott és szomorúan nézett rám. Ezt nem értettem.
-Nem…nem látom a…a jövőét – mondta ki akadozva.
-De hát, ez hogy lehet? – kérdeztem.
-Én sem érzem őt. Nem érzékelek semmiféle érzelmet felőle – mondta Jasper.
-Az nem lehet! Nem lehet, hogy meg…meg…- mondtam, de nem tudtam befejezni. Egyszerűen nem ment.
-Sajnálom, Carlisle – mondta Alice.
-Ez nem a te hibád, Alice – mondtam és már majdnem zokogtam. Ekkor hirtelen megnyugodtam és éreztem, hogy a fájdalmam is csillapodik. Meg is feledkeztem róla, hogy Jasper mindent érzett, amit én is. Bocsánatkérően néztem rá, de ő csak intett a fejével, hogy semmi baj.
-Carlisle, még van remény. Amíg dobog a szíve, nem adhatjuk fel. Még stabil az állapota – mondta Alice szomorúan.
Én csak bólintottam. Megszólalni nem nagyon bírtam. Nem faggattak tovább és ez jó volt így. Jasper leült a fotelba, Alice pedig az ölébe. Én Esme mellet ültem, a földön és simogattam a kezét, miközben végig az arcát néztem. Így ültünk már lassan 3 órája, amikor Esme-nek, mintha megmozdult volna a keze az enyémben. Csak képzelődök, vagy tényleg megmozdult volna? Ekkor megint éreztem, hogy megmoccan és láttam, hogy nyitogatja a szemeit. De hát, ez hogy lehet, hisz Alice-nek látnia kellett volna, hogy felébred, és Jasper…
-Esme – szólítottam meg lágyan. Alice és Jasper rögtön ott termettek mellettem.
Esme rám nézett és a szemeiben csodálkozást és kétkedést láttam.
-C…car…lisle – suttogta akadozva. Ezen csodálkoztam. Emlékszik rám?