4 .fejezet

"Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni."

-Esme – suttogta. Éreztem, hogy valami puha anyag érinti a kezeimet, majd valami hideg felemelt a földről, és minden elsötétült.

Esme szemszöge

Mindenhol sötétség. Talán meghaltam? Még lehet, hogy jobb is lenne úgy, hisz már nincsen családom, mert Dominic megölte. Legalább együtt lehetnék velük.
Ekkor hirtelen éles fájdalmat éreztem a jobb csuklómnál. Ordítani akartam, de nem bírtam. A szám nem mozdult. Nem tudtam hangot kiadni. Aztán szúrást éreztem a karomban. Mintha tű lett volna. Nem! Nem akarok meggyógyulni! Hagyjanak meghalni. Ekkor beszélgetést hallottam meg.
-Carlisle, ki ez a nő? – kérdezte valaki. Carlisle? Ez biztos csak véletlen.
-Ő Esme, akiről meséltem nektek – válaszolta egy fájdalmas hang. Úristen! Az nem lehet, hogy ő az. De tudja a nevemet. És a hangja…
-Akkor már értem, hogy miért aggódsz ennyire érte – mondta újra a másik férfi. Aggódik? Értem? – Mi a baj, Alice? – kérdezte valakitől. Alice? Tehát még más is van itt.
-Nem…nem látom a…a jövőét – mondta ki, gondolom Alice, akadozva. De mi az, hogy nem látja a jövőét. Ezt, hogy érti? És kinek a jövőjét nem látja?
-De hát, ez hogy lehet? – kérdezte a fájdalmas hang tulajdonosa. Ez hihetetlen. A hangja teljesen ugyanolyan. Biztos, hogy ő az.
-Én sem érzem őt. Nem érzékelek semmiféle érzelmet felőle – mondta a másik férfi. Hogyhogy nem érez engem?
-Az nem lehet! Nem lehet, hogy meg…meg…- mondta Carlisle, de nem fejezte be. De hát mi nem lehet? Semmit sem értek.
-Sajnálom, Carlisle – mondta az Alice nevezetű lány.
-Ez nem a te hibád, Alice – mondta Carlisle. Majd egy kis csönd következett.
-Carlisle, még van remény. Amíg dobog a szíve, nem adhatjuk fel. Még stabil az állapota – mondta a lány. Kiről beszélnek? Rólam? Van remény? Dobog a szívem? Miért ne lenne remény, ha stabil az állapotom? Teljesen össze vagyok zavarodva. Éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, majd hosszú csend.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszerre csak világosodni kezdett minden. Megpróbáltam felemelni a kezem, de nem nagyon sikerült. Ki akartam nyitni a szemeimet, és nagy erőfeszítések árán ugyan, de sikerült. Először csak foltokat láttam, majd kezdtek kirajzolódni a körvonalak, és végül megláttam Carlisle aggódó és egyben csodálkozó arcát magam előtt. Hihetetlen! Tehát tényleg őt hallottam. De hát, hogy került ide?
-Esme – szólított meg lágyan.
-C…car…lisle – suttogtam akadozva.
-Istenem! Esme, úgy örülök, hogy jól vagy – mondta megkönnyebbülten. – Fáj valamid? – kérdezte.
-Csak a csuklóm – próbáltam felülni, de szúrást éreztem a mellkasomnál, ezért visszadőltem. – Meg szúr a mellkasom – tettem még hozzá.
-A csuklódat helyre kellett tenni és eltörött két bordád is – magyarázta.
-Értem, de te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
-Éppen az erdőben sétáltam, amikor meghallottam a sikításodat – persze! Sétált!
-Mond el, kérlek az igazat.
Csodálkozva nézett rám.
-Tudom, mi vagy – fűztem még hozzá. A szemei elkerekedtek.
-Nem értem, miről beszélsz – mondta magabiztosan. Nem lehet, hogy tévedtem!
-Carlisle, rám támadott egy vámpír, te meg csak úgy megjelentél és leszedted rólam. 3 éve találkoztunk utoljára, de te semmit nem változtál azóta. A korházban befeketült a szemed, amikor megláttad a vért. Ne akard velem elhitetni, hogy ember vagy – mondtam határozottan.
Lesütötte a szemeit.
-Sajnálom! – mondta, majd felnézett rám, egyenesen a szemembe. – De honnan jöttél rá, és mikor?
-Még kiskoromban mesélt nekem az egyik barátom legendákat a vérfarkasokról, a hidegekről és a sápadt arcúakról. Az a gyors reakció, amikor elkaptál. A hideg bőr. A befeketedő szem – meséltem halkan.
-Szóval már a korházban rájöttél.
-Igen.
-És nem félsz tőlem? – kérdezte.
-Nem – mondtam magabiztosan.
-Miért? – kérdezte csodálkozva.
-Mert nincs rá okom. Ha bántani akarnál, akkor már ott a korházban megtetted volna, vagy amíg itt feküdtem eszméletlenül.
Carlisle lehajtotta a fejét.
-Igazad van. Nem akarlak bántani, de bármikor megtehetném – mondta -, akaratom ellenére – még mindig nem nézett rám. – Mi mások vagyunk, mint a többi vámpír. Mi csak állati vérrel táplálkozunk, így be tudunk épülni az emberek közé.
Ekkor valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Összerezzentem. Más is van a szobában. Hátrapillantottam és láttam, hogy még ketten vannak rajtunk kívül itt. Egy fiú és egy lány. A lány alacsony és karcsú, fekete haj szegélyezte arcát. A fiú magas és vékony, középhosszú haja szőke. Carlisle ekkor megszólalt mellettem.
-Esme, ők itt a családom, Alice és Jasper. Alice, Jasper, ő itt Esme.
-Örülök – mondta Alice, majd odajött hozzám és megölelt. Váratlanul ért, ezért először nem reagáltam, majd mikor magamhoz tértem, visszaöleltem.
-Én is örülök – mondta Jasper, de közben fancsali képet vágott. Ezt nem értettem. Vajon mi baja lehet? Carlisle is észrevehette Jasper arcát, mert így szólt:
-Ne haragudj Jasper viselkedése miatt, de ő még csak nemrég tért át a mi életmódunkra, ezért nehéz még neki – mondta.
-Értem és nem haragszom – néztem Jasperre. Ő csak bólintott. – Viszont lenne néhány kérdésem.
-Hallgatunk – mondta Carlisle. – Mit szeretnél tudni?
-Először is azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan találtál rám.
-Vadászni voltam az erdőben és meghallottam a sikításodat. Ismerős volt a hangod, így rögtön elkezdtem a hang irányába futni. Mikor odaértem lerántottam rólad a férfit, majd az elmenekült. Aztán hazahoztalak.
-De hát nem költöztél el Vancouverből? – kérdeztem csodálkozva.
-De igen, viszont mikor vadászok, nem figyelek a határokra. Olyan messze megyek, amennyire csak akarok.
-És akkor most hol vagyunk?
-Prince Rupert-ben. Nem messze Vancouver-től.
Megpróbáltam felülni, de ismét éles fájdalom hasított az oldalamba. Felszisszentem. Mikor Carlisle megértette, hogy mit akarok, egyik kezét becsúsztatta a két lábam alá, a másikkal pedig a hátamat tartotta meg, majd fölültetett a kanapén.
-Köszönöm – mondtam hálásan és közben elpirultam.
-Igazán nincs mit – mosolygott. Ekkor vettem csak észre, hogy csak a fehérneműim, és egy ing van rajtam, lábaimat csak egy pléd takarta. Rögtön lesütöttem a szememet és éreztem, hogy még jobban elvörösödök. Carlisle nem értette, hogy mi a bajom.
-Szerintem a ruha zavarja – mondta Alice. – Semmi gond, keresek neked valami ruhát – állt föl és felfutott az emeletre. Pár pillanat múlva már lenn is volt, kezében egy halom ruhával.
-Fiúk, most menjetek ki – adta ki a parancsot Alice. A fiúk rögtön felálltak és kimentek az ajtón. Carlisle még visszapillantott rám, de aztán ő is kiment.
-Milyen színű ruhákat szeretsz? – kérdezte Alice, miközben a ruhák között keresgélt.
-Igazából mindegyiket, de most inkább valami feketét szeretnék – mondtam szomorúan.
-Miért? – kérdezte csodálkozva.
-Dominic – megborzongtam, ahogy kimondtam a nevét -, a vámpír, akitől Carlisle megmentett, megölte a családomat. Legalábbis ezt mondta.
-Bocsáss meg. Ezt nem tudtam. Részvétem – jött oda hozzám és megölelt.
-Köszönöm – mondtam halkan.
Ezután nem szólalt meg egyikünk sem, amíg ő kereste a megfelelő ruhát.
-Hm… Talán ezek jók lesznek – mutatott fel egy fekete farmert, egy lila pólót és egy fekete pulóvert. Bólintottam, hogy jó lesz. Ezután a kezembe adta még a fehérneműt, amit nekem szánt és egy fekete lapos talpú cipőt. Aztán leült mellém.
-Segítsek öltözni, vagy menni fog egyedül is? – kérdezte.
-Szerintem menni fog egyedül – mosolyogtam rá. Alice elfordult, én pedig vetkőzni kezdtem, majd felvettem a nekem szánt ruhát. Néha megéreztem ugyan törött bordáimat, de végül sikerült nagyobb fájdalom nélkül felvennem a ruhákat. Mikor kész lettem szóltam Alicenek, hogy most már megfordulhat. Azonnal így is tett.
-Csodásan állnak rajtad ezek a ruhák – mondta elismerően.
-Köszönöm.
Ekkor Carlisle, majd Jasper lépett be a szobába. Carlisle megtorpant az ajtóban és aranybarna szemeivel végignézett rajtam.
-Gyönyörű vagy – mondta, mire elvörösödtem. Elindult a kanapé felé, ahol én is voltam, és leült mellém. Jasper a fotelba ült, Alice pedig rögtön átült az ő ölébe.
-Esme, lennének még kérdéseid? – kérdezte Carlisle.
-Hát úgy kb. 1 millió, vagy esetleg 2.
-Akkor kérdezz nyugodtan – mondta mosolyogva.
-Rendben. Az első kérdésem, az lenne, hogy miben különbözik a vámpírlét az emberléttől.
-A vámpírok vérrel táplálkoznak. A nomád vámpírok szeme piros, mert ők embervéren élnek, viszont az állatvérrel táplálkozóknak aranybarna szemük van. Egyáltalán nem fogyasztunk emberi ételt. A bőrünk kőkemény és jég hideg. Ha napra megyünk, a bőrünk gyémántként csillog, ezért kell mindig esős városban élnünk. Sohasem öregszünk. Örökké annyi idősek maradunk, mint amennyiként átváltoztunk.
-És te hány éves vagy, ha nem veszed tolakodásnak? Mármint hány évesen változtál vámpírrá?
-23 éves vagyok – mosolygott, nekem pedig leesett az állam. 23? Többnek néz ki.
-Hát ezt nem gondoltam volna – csúszott ki a számon. – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam, de nem hittem volna, hogy csak 23 éves vagy – mentegetőztem gyorsan.
-Semmi baj. Nem haragszom. Amúgy a korházban is volt már, hogy 30 fölöttinek adtam ki magam. És senki nem kételkedett benne.
-És ti hány évesek vagytok? – néztem Aliceékre.
-Jasper 20, én pedig 19 – mondta mosolyogva Alice.
-Aztán lenne még egy kérdésem… - haboztam. - Tudjátok, amíg itt feküdtem eszméletlenül, hallottam egy részét a beszélgetéseteknek…
-Mennyit hallottál belőle? – kérdezte Carlisle.
-Az első, amit hallottam, az az volt, hogy Jasper megkérdezte tőled, hogy ki vagyok, a legutolsó pedig az, hogy Alice megnyugtatott téged, hogy még van remény. A közötte lévő beszélgetést pedig szerintem végig hallottam.
-Akkor mindent hallottál. Nem beszéltünk mást. Mi lenne a kérdésed?
-Hát az egyik az, hogy mit jelentett az, hogy Alice nem lát és Jasper nem érez engem?
-Tudod, néhány vámpírnak van különleges képessége. Alice-é az, hogy látja a jövőt, Jasper-é pedig, hogy érzi, és befolyásolni tudja az érzelmeket. Nem tudjuk, hogy mitől lehet, de egyikőjük sem látott vagy érzett veled kapcsolatban semmit sem. És még most sem. Ezért is lepődtünk meg, amikor megmozdultál, majd kinyitottad a szemed – magyarázta Carlisle. Csak ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nagyon fáradt vagyok, annak ellenére, hogy ki tudja mennyi ideig voltam eszméletlen.
-Carlisle, meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem hirtelen.
-Kicsit több, mint 4 óráig – válaszolta meglepetten. Láthatóan nem ezt a kérdést várta. Már laposakat kezdtem pislogni, de még nagyon sok kérdésem lett volna. Carlisle viszont észrevette, hogy már fáradt vagyok, így megszólalt.
-Esme, látom, már fáradt vagy. Mindjárt csinálunk neked helyet, és akkor tudsz aludni.
-De még lenne pár kérdésem, és különben sem v… – akartam ellenkezni, de közbevágott.
-Esme, később is kérdezhetsz majd, de most már rád férne a pihenés – mondta, majd elindult fölfelé én pedig lent maradtam Alice-szel és Jasper-rel. Alice átült mellém a kanapéra és magához húzott. Szorosan hozzábújtam és lecsuktam a szemeimet. Hihetetlen, hogy mennyire megbízom bennük már most, pedig még alig pár órája ismerem őket. Majd elaludtam.

Carlisle szemszöge

Felmentem az emeletre, hogy megágyazzak Esmenek. Mikor végeztem, lementem és láttam, hogy Esme szorosan Alice-hez bújva alszik. Olyan aranyos volt így. Mint egy kislány, aki az anyjához bújik éjjelente. Alice bátorítóan rámmosolygott, én pedig megértettem, hogy mit akar. Odasétáltam halk léptekkel a kanapé mellé. Alice kicsit arrébb tolta magától, hogy fel tudjam venni a karjaimba. Egyik kezemet óvatosan becsúsztattam a két lába alá, majd másik kezemmel a hátát tartottam meg. Felemeltem. Esme közben közelebb bújt hozzám, karjait pedig a nyakam köré kulcsolta. Ledermedtem. Ahol teste érintette az enyémet, a bőröm égni kezdett, de kifejezetten jó értelemben. Lenéztem rá, majd homlokon csókoltam. Muszáj volt. Egyszerűen nem tudtam megállni. Hallottam Alice kuncogását, de nem foglalkoztam vele. Most csak is Esmere összpontosítottam. A lépcsőn felfelé menet is végig az arcát néztem. Egyszer csak aprókat kezdett pislogni, majd rám nézett.
-Bocsáss meg. Nem akartalak felébreszteni – mondtam.
Nem válaszolt, hanem még közelebb bújt hozzám, és fejét visszadöntötte a vállamra. Valószínűleg csak félálomban nyitotta ki a szemeit. Mikor felértem, bevittem a számára előkészített szobába. Le akartam fektetni az ágyra, de szorosan tartotta a nyakamat karjaival. Gyengéden lefejtettem magamról, majd indultam egy székért, hogy odaüljek mellé, amikor megszólalt.
-Carlisle – sutottgta halkan. Visszanézem rá, de a szemei csukva voltak. Talán álmában beszélne? Lehetséges. De rólam álmodna? Odahúztam a széket az ágya mellé, és leültem rá. Ekkor újra megszólalt.
-Szeretlek Carlisle – sóhajtotta. Én pedig azt hittem, rosszul hallok. Szeret? Engem? Egy ilyen angyal, mint Esme, hogy szerethetne egy olyan szörnyeteget, mint én? Még ha nem is ölök embert, akkor is egy olyan fajba tartozok, amely igen.
Leültem a székre és néztem gyönyörű arcát. Egyszerűen hihetetlen, hogy létezik olyan ember, aki ilyen jószívű, kedves és ennyire gyönyörű.
Megfogtam a kezét és döntöttem. Nem tehetem tönkre az életét. Hisz egy ilyen nőnek, mint neki, álmai vannak. Gyerekeket akar majd, amiket tőlem nem kaphat majd meg. Nem tehetném igazán boldoggá.