48. fejezet

Sziasztok!

Nagy örömömre - és remélem a tiétekre is, mert különben most nem lennék itt - el lett halasztva a holnapi töri tz-m hétfőre.:D És mivel a gipszem miatt nem kell még délután edzésre mennem, így egész végig itthon voltam.:D És ezért is sikerült megírnom a 48. fejezetet.:) Így lehet, hogy hétvégén nem lesz friss, de jövő hétre nincs kilátásban - a hétfőin kívül persze - nagy dolgozat, úgyhogy lehet, hogy ismét hét közben kerül majd fel a friss.:) Persze még semmi sem biztos, mert még a középiskolában is szeretnek a tanárok mindenből az utolsó pillanatban szólni.:S De nem is szövegelek tovább.:) Jó olvasást a fejezethez.:) És persze várom a KOMIKAT, főleg, hogy most így előbb hoztam.:D*.*

Puszi



Carlisle szemszöge

Meredten néztem a papírokra. Hantavírus? Egész létezésem alatt nem hallottam még erről a betegségről. Mi lehet vajon?
-Na? – pillantott hátra Alice, és Esme is kérdőn nézett fel rám.
-Hantavírus – válaszoltam. – Te tudod mi az? – néztem lányomra.
-Nem, még sosem hallottam róla – rázta meg a fejét. – Miért, te sem… - nézett rám elhűlve.
Megráztam a fejem.
-Itt hajts ki az útra! – utasítottam közben.
-Akkor most mi lesz? – kérdezte szerelmem ijedten, miközben kezét a hasára csúsztatta.
Hirtelen elfogott a düh, hogy jobban félti a kisbabát, mint saját magát. Próbáltam nem kimutatni, mennyire felzaklatott előző mondata, de a hallgatásomból rájött, hogy valami nincs rendben. Tekintetemmel még mindig a hasán lévő kezét fixíroztam.
-Carlisle! – fogta meg az arcom.
-Kérlek Esme, próbálj meg kicsit magaddal is foglalkozni, ne csak a magzattal.
Nem rá haragudtam, hanem inkább saját magamra. Hogyan lehetséges, hogy orvos létemre nem hallottam még erről a betegségről? Már több mint száz éve dolgozom különböző országokban és kórházakban. Hogy nem hallottam még csak említésből sem ezt a vírust?
Szerelmem szomorú arccal nézett fel rám, majd kissé csalódottan lesütötte a tekintetét. Nem akartam megbántani őt a szavaimmal.
-Sajnálom, de nagyon aggódok érted – csókoltam meg a homlokát. – Ne haragudj, kérlek! – simogattam meg a vállát.
-Esme, Carlislenak igaza van – mondta halkan Alice. – Most a te egészséged a legfontosabb. A kórházban úgyis minden ki fog derülni. Addig fölösleges aggodalmaskodnunk.
-Én tudom, csak… - temette arcát a mellkasomba – annyira nehéz – motyogta az ingembe.
Lágyan simogatni kezdtem a hátát. Tudtam, hogy ez nyugtató hatással van rá, így addig csináltam, amíg a légzése egyenletes nem lett. Elaludt.
-Carlisle, ugye nem lesz semmi baja? – kérdezte fojtott hangon Alice. – Nem lehet most… most vége, mikor már megtaláltuk a megoldást – rázta a fejét kétségbeesetten.
-Alice, nyugodj meg és koncentrálj az útra! – Elég nehéz volt leállítanom a kitörését úgy, hogy még én is őrjöngök legbelül. – Minden rendbe fog jönni. Még nem jött el az idő – mondtam magabiztosan. – Még nem telt le a 2 év.
-Te is tudod, hogy ezt nem mi szabályozzuk – rázta meg a fejét.
-Igen, tudom, de akkor sem jött még el annak az ideje.
-Nem húzhatod már sokáig. Ha letelik a két év, és ő megkér rá, teljesítened kell a neki tett ígéretedet – mondta komolyan.
Tudtam, hogy igaza van. Két évet kaptam Esmetől, ami nemsokára le is jár. Olyan gyorsan telnek mellette a napok… De amíg csak lehet, húzni fogom. Amíg ő nem kér meg rá, nem teljesítem az ígéretem. Nem fogom rá emlékeztetni, ha a sok gond közepette elfelejti. Bár kétlem, hogy így lesz.
Az út további részében végig csak szerelmem arcát néztem. Közben néha kinéztem az ablakon, hogy megnézzem, merre járunk.
Alice is egész úton csöndben volt. Csak akkor szólalt meg, mikor elhagytuk a Braga feliratú várostáblát.
-Innentől te mondod az utat – szólt hátra nekem.

Egészen a kórházig elirányítottam őt. Gyorsan keresett egy szabad helyet – ami ilyen korai időpontban nem volt nehéz -, majd kipattant a kocsiból és kinyitotta mellettünk az ajtót.
Óvatosan, nehogy fölébresszem, kiszálltam Esmevel a karjaimban a kocsiból. Azonnal elindultam vele a bejárat felé. Alice is jött utánunk, ahogy csak tudott.
Mikor beértünk, Alice leült egy székre, mire én – ugyan nem szívesen – átadtam neki szerelmemet.
Ezután rögtön a pulthoz siettem. Elővettem a papírjaimat - amik igazolták, hogy én is orvos vagyok - és a vizsgálatok eredményeit.
-Jó napot Uram, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a nővér.
-Jó napot! Dr. Cullen vagyok, a portói kórházban dolgozom sebészként – mutatkoztam be. – Az itteni legjobb orvossal szeretnék beszélni, ha ez lehetséges. – Most először örültem neki, hogy szédítő hatással vagyok az emberekre. – A feleségem nagyon beteg. Sürgősen meg kérne vizsgálni.
-Persze, máris megnézem – habogta zavartan, és rögtön le is sütötte a szemét.
Egy ideig csak kutatott a papírok között, majd lépések hangjára kapta föl a fejét.
-Á, Dr. DeTamble! – állt föl a székéről. – Meg tudná mondani, hogy Michelle bent van-e? – fordult a férfi felé.
-Igen, ha jól tudom, épp műtéte van, de elvileg nemsokára végez – mosolygott a férfi.
-Rendben, esetleg szólna neki, hogy a műtét után a vizsgálóba menjen? Egy sürgős eset várja.
-Igen, persze – bólintott, majd elindult, gondolom a műtők felé.
-A folyosón jobbra a 3. ajtó – mutatott a hátam mögé. – Ott megvárhatják a doktornőt. Ezeket majd adja át neki – nyújtotta vissza a papírokat. – Esetleg tudok valamiben segíteni? – kérdezte kedvesen.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan intézkedett.
-Ez a legkevesebb – bólintott. – A betegek egészségének érdekében mindent. Jobbulást a feleségének. Remélem nincsen komoly baja.
Ritka az ilyen ember, aki ennyire fontosnak tartja más egészségét. A portói kórházban persze csak pénz fejében kedvesek az orvosok és a nővérek. Persze én sosem fogadok el plusz pénzt. Éppen elég a fizetésem.
-Köszönöm. Viszlát! – siettem vissza Esmeékhez.
Szerelmem közben már felébredt és álmos szemekkel pislogott föl rám.
-Fölébreszthettél volna – mosolyodott el halványan.
-Ahhoz, hogy meggyógyulj, sok alvásra van szükséged – vettem újra a karjaimba, majd elindultam vele a folyosó felé. Alice követett minket, majd mikor elértünk az ajtó elé, kinyitotta nekünk.
Bent leültettem Esmet a vizsgálóasztalra, majd megálltam mellette.
Nem épp türelmesen vártunk az orvosra.
Alice föl-alá járkált idegességében, miközben gondolom a jövőt próbálta kutatni, mert végig csukva volt a szeme és néha megdörzsölte a halántékát. Esme egyfolytában a kezemet szorongatta. Persze szinte alig éreztem, hogy szorít, de az ujjain látszott, hogy görcsösen kapaszkodik belém. Akárhogy is próbáltam, képtelen voltam megnyugtatni őket. Valószínűleg azért, mert én is nagyon ideges voltam.
További fél óra fel-alá járkálás, kézszorongatás és idegeskedés után Alice hirtelen megtorpant, majd a levegőbe szimatolt. Összeráncolt szemöldökkel lépett hozzánk közelebb. Én is nagyobb levegőt vettem, mire megéreztem egy idegen vámpír illatát. Ösztönösen akart föltörni egy halk morgás a mellkasomból, de Esme mellett fegyelmeztem magam.
-Nyugi Carlisle, biztos nem akar rosszat. Mit keresne egy vámpír egy kórházban? – Esme fölkapta a fejét a vámpír szóra, én pedig kérdő tekintettel néztem Alicre. – Úgy értem egy nomád vámpír – javította ki magát.
Csak hallgattuk a közeledő kopogó lépteket és feszülten vártunk. Pár másodperc múlva ki is nyitódott az ajtó.
Amint megláttam, elakadt a lélegzetem. Persze nem a szépsége miatt, hisz az természetes egy vámpírnál, nem is a hófehér bőre miatt, hanem mert a szemei aranybarnák voltak. A haja sötétbarna volt, és lágy loknikban hullott a vállára. Pár tincs egy csattal hátra volt rögzítve, így tökéletesen látszott arcának minden egyes négyzetcentimétere.
Megtorpant az ajtóban és onnan nézett végig rajtunk. Mikor éppen Esmenél tartott, döbbenten mérte végig szerelmemet. Biztosan furcsának tartotta, hogy egy ember ilyen közel merészkedjen egy vámpírhoz.
Gondolkodva nézett végig rajtam, majd halvány mosoly jelent meg az arcán.
-Jó napot! – köszönt mosolyogva. – Dr. Michelle Wells vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.
Döbbenten néztem végig rajta. Az nem lehet!
Aprót ráztam a fejemen.
-Dr. Carlisle Cullen – ráztam meg a kezét. – Ő pedig Esme, a feleségem, és Alice, a lányunk.
Valamiért megbíztam ebben a nőben. Talán mert… Nem az nem lehet! Biztosan csak véletlen! Hiszen én nem is emlékszem rá.
-Mielőtt azonban még rátérne a gyógyításra, megkérdezhetném, hogy maga… - kezdte Alice, de félbeszakították.
-Vámpír vagyok – bólintott a doktornő. – De nem kell félniük, kétszáz éve nem ittam embervért, és már nagyon régóta dolgozom kórházakban. És ha kérhetném, lehetne, hogy tegeződjünk? Ez a magázás kicsit furán hangzik huszonévesek közt – mosolyodott el szélesen. – Szólítsatok csak Michellenek.
Aliceszel összenéztünk, majd bólintottunk.
-Akkor, ha most megengeditek, megvizsgálnám Esmet – nézett el mellettem, egyenesen kedvesemre.
-Gyere Carlisle – fogta meg a karomat Alice, mikor nem mozdultam szerelmem mellől. – Nem lesz semmi baj. Kint megvárjuk.
Egy utolsó figyelmeztető pillantást vetettem Michellre, majd becsuktam az ajtót.
Alice leültetett egy székre, majd helyet foglalt mellettem.
-Minden rendben lesz! – szorította meg a kezem bíztatóan.

Végig feszülten figyeltem az ajtót és a bentről kiszűrődő zajokat.
Sajnos Esme állapotáról nem sikerült többet megtudnom, mert Michelle teljesen más témákban kérdezgette. A gyógyítással kapcsolatban csak a hogyléte felől érdeklődött.
A vizsgálat végére azonban már nem volt olyan vidám a hangja, mint kezdetlegesen.
Aztán nyitódott az ajtó és ő behívott minket a rendelőbe. Arca komor volt. Talán most először látszott rajta igazán, hogy vámpír. A karikák a szeme alatt jobban kivehetőek voltak és a bőre is mintha sápadtabb lett volna.
Becsukta mögöttünk az ajtót, majd felénk fordult.
Én azonnal szerelmemhez siettem, majd megfogtam a kezét és feszülten vártam, hogy mit mond az orvos.
-Gondolom, már te is rájöttél Carlisle, hogy Esme terhes… - nézett rám tétován. Kedvesem légzése elakadt. – Megvizsgáltam és a vérvétel alapján… Sajnálom, de a hantavírus nagyon erőszakos betegség. Egész létezésem során csak egyszer találkoztam ilyen beteggel. De az a beteg sajnos belehalt – suttogta halkan. Feszülten vártam, hogy hogyan folytatja. – A láz felemésztette a testét. De szerencsére Esmenél még talán időben elkaptuk a vírust. Viszont ez egy újabb emberéletbe került – hajtotta le a fejét. Rögtön értettem, hogy mire céloz ezzel, de úgy tűnt, feleségem nem nagyon fogta fel a szavak jelentését. – A magzat meghalt – nézett szerelmemre óvatosan.
Hallottam, hogy a pulzusa rohamosan megemelkedik, és a légzése is felgyorsul.
-Az… az nem lehet – zihálta, miközben keze a hasára csúszott. – Nem! – sírta kétségbeesetten.
Közelebb léptem hozzá, majd magamhoz húztam remegő testét. Szorosan hozzám bújt és arcát a mellkasomba temette. Karjait körbefonta a derekam körül és úgy ölelt magához. Próbáltam csitítgatni, de nem nagyon bizonyultak sikeresnek a próbálkozásaim.
Ekkor Michelle egy pillanatra eltűnt, majd rögtön mellettünk is termett egy injekcióval a kezében. Kérdőn nézett rám, miközben eltátogta, hogy: nyugtató. Bólintottam, mire ő óvatosan beleszúrta Esme karjába a tűt.
Feleségem lassan megnyugodott. A légzése visszaállt a rendes ütemre, és lassan elaludt a karjaimban.
-Egy hétig még minimum bent kellene tartanunk a kórházban – suttogta Michelle. – Az elhalt magzatot el kell távolítani egy kis segítséggel. És mire rendesen felgyógyul a betegségből, az is eltelik egy kis ideig. Ha gondolod, hívhatok pszichológust – ajánlotta, de én megráztam a fejemet.
-Mit mondhatna neki? Teherbe estem egy vámpírtól és egy ritka betegség miatt meghalt a kisbabánk? – aljas volt ez a visszavágás, főleg, hogy nem is tett semmi rosszat, mégis haragudtam rá. Ő közölte ezt a szörnyű hírt feleségemmel. Valahogy ezt nem tudtam szó nélkül hagyni, pedig tudtam, hogy ő semmiről sem tehet. Biztosan minden tőle telhetőt megtett.
-Igazad van – hajtotta le a fejét. – Gyertek, megmutatom, hol lesz az ágya.
Azzal elindult előttünk, hogy mutassa az utat. Újra karjaimba vettem szerelmemet, majd követtem őt.
Pár percen belül meg is érkeztünk egy üres kórterembe.
-Egyenlőre üres a szoba – tájékoztatott Michelle -, de sohasem lehet tudni, mikor hány sérült érkezik. Van sok férőhely még, de egy hét hosszú idő. – Valahogy olyan érzésem volt, hogy csak az időt akarja húzni. – A betegsége nem fertőző, úgyhogy a nővérek sem fognak szólni, hogyha egész nap bent vagytok. De azért figyeljetek a látszatra.
-Ez természetes – bólintott Alice azonnal. – Bent maradhatunk nála éjszaka is? Vagy titokban jöjjünk?
-Mint családtag, jogotokban áll mellette maradni, amíg fel nem épül. Nyugodtan maradjatok. Csak a vizitek idejére kell távoznotok, de ezt gondolom, orvosként te is tudod – pillantott rám.
Csak bólintottam, majd lefektettem Esmet a legutolsó ágyra.
-Esetleg van lehetőség telefonálásra? – kérdezte Alice hirtelen.
-Igen, a portánál tudtok rá engedélyt kérni. Carlisle… - kezdte tétován. – Tudom, hogy ez nem a legjobb pillanat, de… beszélnünk kell.
Hátranéztem rá. Ajkába harapva állt az ajtóban. Visszanéztem szerelmemre, majd egy csókot nyomtam a homlokára. Felálltam mellőle, majd odaléptem Michellehez.
Elindult a folyosón és én követtem. Nem tudtam, miről akarhat velem beszélni, de úgyis nekem is volt pár kérdésem, amit nem Esme és Alice előtt akartam föltenni neki. Ugyanakkor reméltem, hogy nem szerelmemmel kapcsolatban akar velem beszélni. Talán valamit nem mondott el az állapotával kapcsolatban? Nem, neki kötelessége közölni a beteggel a diagnózist, bármilyen állapotban is van.
Benyitott, gondolom az irodájába, majd hellyel kínált a kanapén.
Azonnal leültem, ő pedig mellettem foglalt helyet.
Kíváncsian néztem rá. Hosszú percekig csak némán ültünk egymás mellett, szó nélkül, mikor végre megszólalt.