50. fejezet

Sziasztok!

Khm... Kezdeném azzal, hogy kisebb ihletrohamom volt a délelőtt folyamán (pontosabban délután, mert eleve fél 12-kor keltem:D). Mivel már két oldal megvolt, könnyen megírtam a végét:) Úgyhogy most itt is van:) De a lényeg az, hogy ELÉRKEZTÜNK AZ 50. FEJEZETHEZ!!!!:D Még nem tudom, hogy mennyi lesz összesen, de végül úgy döntöttem, hogy nem bontom ketté a történetet és csinálok belőle két könyvet, mert a második szerintem jóval rövidebb lenne, mint az első:D És a másik véletlen, hogy (pont most) nemsokára elérkezünk a 10 000-es látogatottsághoz!!! Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden olvasómnak, aki támogatott engem és kommentezett:) Első sorban Carly-nak és Winnie-nek:) Rajtuk kívül még köszönöm zsóffiii-nak (aki barátnőm lévén msn-en is tartja bennem a lelket, bár most kicsit el van maradva az olvasással:)) és Alicebrandon-nak. KÖSZÖNÖM NEKTEK!!!:)
Na de nem is szövegel tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) És persze várom a KOMIKAT!!:DD

Puszi



Carlisle szemszöge

Már egy hete itthon vagyunk. Az elmúlt napokban nagyon keveset láttam szerelmemet. Alice szinte kilökdösött az ajtón, hogy menjek el dolgozni. Mikor hazajöttem és megkérdeztem, hogy Esme hogy van, mindig ugyanaz volt a válasz. „Nem jól.” Nem mehet ez így tovább. Beszélnem kell vele. Meg kell értenie, hogy ez nem az ő hibája. Tudnia kell, hogy semmiért sem neheztelünk rá. Már az erdőn száguldottam végig, mikor végigfutottak a fejemben ezek a gondolatok. Pár perc alatt haza is értem. Most nem kérdeztem Alicetől semmit sem, csak fölmentem a szobánkhoz és megálltam az ajtó előtt. Halkan bekopogtam. Nem jött válasz, ezért újra próbálkoztam.
-Gyere – szólt ki gyenge hangon.
Lassan benyitottam. Esme az ágyon feküdt, egészen kicsire összehúzva magát és átkarolva a térdét. Halkan odamentem az ágyhoz, majd leguggoltam mellé. Szemei csukva voltak.
-Esme – simogattam meg az arcát. Lassan felnyitotta gyönyörű mogyoróbarna szemeit. – Nem mehet ez így tovább – ingattam a fejem szomorúan, tekintetét azonban továbbra is fogságban tartottam az enyémmel.
-Nem szeretnék erről beszélni, Carlisle – suttogta elgyötörten, majd újra lehunyta a szemét és egy könnycsepp folyt végig az arcán. Aztán ezeket követte a többi is.
Hosszú percekig csak néztem sápadt, beesett arcát. Iszonyúan fájt, hogy nem tudok neki segíteni. Bármit megadnék azért, hogy újra olyan boldognak lássam, mint amilyen azelőtt volt. Nem gondoltam volna, hogy pont azzal okozok neki ekkora fájdalmat, ha boldoggá akarom tenni. Ha vámpírként kérem meg a kezét, akkor ez az egész meg sem történik. Olyan jó lenne visszapörgetni az időt, hogy megváltoztathassam a múltat.
Lágyan végigsimítottam az arcán a kézfejemmel, letörölve ezzel a könnyeit, de helyükre rögtön újak kerültek.
-Édesem, kérlek, ez így nincs rendben. Nem szabad ennyire magadba zárkóznod. Tudom, hogy fáj, nekem is fáj, de attól nem lesz jobb, ha egész nap a szobában fekszel és csak enni mész néha le, de van, hogy még azt is kihagyod. Ne tedd tönkre magad – simogattam folyamatosan az arcát. – Alice teljesen össze van törve, mert nem tud neked segíteni, Jasper szintúgy, Rosalie pedig alig jár el itthonról. És engem is borzasztóan bánt, hogy a férjed vagyok, mégsem tudom, mivel tudnék most jót tenni neked – hajtottam le a fejem. Próbáltam ész érvekkel meggyőzni őt. Ha ez sem válik be, már csak az időben bízhatok.
-Ne okold magad, Carlisle. Nem tudsz nekem segíteni – rázta meg a fejét bánatosan. – Szörnyen érzem magam… - sírta el magát újra.
-Csssh… - öleltem magamhoz gyengéden, de ő el akart tolni magától. Bántott a viselkedése, de nem adtam föl. Nem engedtem, hogy elhúzódjon tőlem. Szorosan magamhoz húztam karcsú testét. Pár percig még ellenkezett, de aztán abbahagyta a próbálkozást a menekülésre és zokogva simult a karjaimba. Lágyan simogattam a hátát, miközben nyugtató szavakat mormoltam a fülébe.
-Én annyira sajnálom – fúrta arcát a mellkasomba.
-Nem a te hibád – ismételtem meg már sokadszorra ezt a mondatot az elmúlt egy hét elteltével. – Nem te tehetsz róla, hogy elkaptad azt a betegséget. Most inkább annak örüljél, hogy egyáltalán túlélted és ne azon szomorkodj, hogy elvesztettük a babát.
-Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Egész életemben folyamatosan rossz dolgok történtek velem.
Összeszorult a torkom erre a mondatra. Ezek szerint megbánta, hogy belém szeretett. Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjön, nem való neki ez a világ. Nem bírnám ki, ha most elhagyna. Ez nem történhet meg. Annyi mindent átéltünk már ketten, nem lehet most vége.
De aztán folytatta.
-Először a kényszerházasság, aztán a vámpírtámadások… - hatalmas kő esett le a már rég nem dobogó szívemről. - Ha te nem lennél, én már régen nem élnék – szipogott. – Annyit törődtél velem, melletted boldog vagyok, és én még ennyit sem tudok neked adni – fordította el a fejét.
Nem értettem, miről beszél. Egy pillanatig csak töprengve néztem könnyes arcát, majd visszafordítottam magam felé.
-Miről beszélsz? – néztem mélyen a szemébe. Pár másodpercre a tekintete elhomályosult, de aztán egy kisebb fejrázás után újra kitisztult és elkapta rólam a szemét.
-Nem érdekes – rázta a fejét. – Megtennéd, hogy magamra hagysz? – próbált meg ismét elhúzódni tőlem és most engedtem is neki. Nem fogom erőltetni. Majd elmondja, ha akarja. Türelmesen ki fogom várni, amíg jobban lesz és képes lesz beszélni róla. Addig pedig egy pillanatra sem fogom szem elől téveszteni, nehogy valami meggondolatlan dolgot cselekedjen.
Hosszú csókot nyomtam a homlokára, majd fölálltam mellőle.
-Pihenj, kérlek – néztem rá lágyan.
Legszívesebben én magam is sírtam volna a látványától. A szemei vörösek és beesettek voltak a sok sírástól, és a bőre talán még az enyémnél is sápadtabb volt.
Döntöttem. Nem fogok holnaptól bemenni dolgozni. Itthon maradok Esmevel. Szüksége van rám a felépüléshez, és azt akarom, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. Nem érdekel, hogy Alice mit akar, vagy mit tart jónak.
Kimentem a szobából, majd átsétáltam a dolgozószobámba. Azt hiszem, nekem is jót fog most tenni egy kis egyedüllét. Annyi minden történt mostanában. Még nekem is nehéz felfogni, nemhogy Esmenek.
Egészen estig az asztalomra könyökölve ültem a székemben, beletemetve arcomat a tenyereimbe. Nem tudtam, mihez kezdhetnék most, hogy mivel tudnám felgyorsítani Esme gyógyulását.
Felpillantottam az ujjaim között és ránéztem az órára. Azt hiszem, ideje lenne vacsoráznia.
Lassan felálltam a székből, majd visszamentem a szobánkhoz. Halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Újra kopogtam, de ismét semmi. Pár másodpercig hallgatóztam, de csak az egyenletes légzése és szívdobogása hallatszott ki. Biztosan elaludt. Kinyitottam az ajtót, majd belestem a szobába. Igazam volt. Ott feküdt az ágyon, összekuporodva. Halk léptekkel odamentem mellé, majd óvatosan, nehogy fölébresszem, betakargattam apró testét. Nem kell, hogy most meg megfázzon. Egy kisebb mozdulattal félretűrtem az arcából a haját, majd kimentem a szobából. A földszint felé vettem az irányt, majd mikor a konyhába értem, kinyitottam a hűtőt, hogy készítsek neki valami vacsorát. Muszáj lesz ennie. Ha nem eszik, még jobban legyengül a szervezete, és nagyobb eséllyel kapja el még a kisebb betegségeket is. Nem lenne jó, ha megint kórházba kerülne.
Hamar végeztem a vacsorája elkészítésével. Ráraktam egy tálcára, majd melléraktam egy bögre meleg tejet.
Aztán visszamentem a szobába és halkan az éjjeliszekrényre tettem az ételt, majd leültem egy székre az ágy mellé.
Minden éjjel ezt csináltam. Vigyáztam rá. Nem telt el úgy éjszaka, hogy ne lett volna rémálma. Borzalmas volt nézni, ahogy végig csak forgolódik és motyog álmában. Volt, amikor zokogva riadt föl.
Már csak egy dolog vigasztalt. Holnap reggel érkezik meg Michelle. Talán ő majd tud vele beszélni. Csak remélni merem, hogy őt közelebb engedi magához, mint minket. Csak az a lényeg, hogy javuljon az állapota.

Hamar eljött a másnap reggel. Esme, szokásához híven, ki sem mozdult a szobából, így én vittem föl neki a reggelit.
-Kérlek, édesem, enned kell – tettem le az éjjeliszekrényre az ételt.
-Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét elutasítóan.
-Akkor is enned kell. Megint le fogsz betegedni. Ne tedd tönkre magad – ültem le az ágy szélére.
Nem válaszolt, csak ült a támlának dőlve, derékig betakarózva.
-Kérlek, mondd el, hogy mivel tudnék segíteni – fogtam meg a kezét.
-Bármennyire is szeretnél, ebben nem tudsz. És Alice, Jasper meg Rosalie sem – hajtotta le a fejét.
Felemeltem a tálcát, majd az ölébe raktam.
-Legalább egy kicsit egyél – emeltem föl a fejét, hogy a szemébe nézzek.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Az illatból felismertem, hogy Alice az.
-Gyere csak – szóltam ki, mire benyitott.
-Jó reggelt! – mosolygott Esmere kedvesen. Megpróbált minél természetesebben viselkedni vele, hátha az segít neki. Talán abból látja, hogy nem állt meg minden a veszteség miatt. Az életünk folytatódik ott, ahol abbamaradt.
-Szia Alice! – köszönt szerelmem halkan.
-Michelle nemsokára itt lesz. Lejöttök? – vonta fel a szemöldökét.
-Én igen… - mondtam, majd tétován kedvesemre pillantottam.
-Én is megyek – sóhajtott.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Végre elhagyja a szobát. Már ez is több mint amit mostanában reméltem.
Fölálltam az ágyról, majd elvettem tőle a tálcát.
-Az evést akkor sem úszod meg – mondtam szigorúan.
-Oké – sóhajtott fel megadóan.
Fölállt ő is az ágyról, majd elindult az ajtó felé. Mellé léptem, majd átkaroltam a derekát. Amiatt, hogy alig evett, nagyon le volt gyengülve. De most legalább nem utasította vissza a segítségem.
Lassan lementünk a nappaliba. Jazz és Rose bizakodóan néztek Esmere, de én megráztam a fejem. Még ha el is indult a jó úton, nincsen még rendben. Talán pont Michelle érkezése és ittléte szakítja ki a depresszióból. Hiszen ő is orvos és ráadásul nő. Ő talán tudni fogja, mire van most szüksége szerelmemnek.
-Pár perc és megérkezik – tájékoztatott minket Alice.
Bólintottam.
Aztán már éreztem is Michelle jellegzetes illatát.
-Hihetetlen, mennyire hasonlít az illatotok – csodálkozott Jasper, és Rose is meglepetten bólintott.
Nem sokkal később már hallottuk a lépteit. A ház közelébe érve lelassított, majd a verandán fellépkedve bekopogott az ajtón. Alice azonnal ott termett és kinyitotta azt.
Mich mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.
-Szia! – ölelte meg őt szorosan Alice.
-Szia Ali! – ölelte vissza. Csak ő szólította így.
Aztán mikor elszakadtak egymástól, nővérem felénk fordult.
-Carlisle! – sietett hozzám, majd megölelt. Fél kézzel átkaroltam őt, ugyanis a másik kezemmel még mindig Esmet tartottam.
-Szia Mich! – mosolyogtam halványan.
Kibontakozott az ölelésemből, majd Esmehez fordult. Szó nélkül megölelte őt, kedvesem pedig szorosan fonta köré a karjait.
Kissé bántott, hogy Michellenek engedi az efféle gesztust, de mégis örültem, hogy legalább őt nem utasítja vissza. Bár lehet, hogy csak nem akarja megbántani.
-Szörnyen nézel ki Esme – csóválta meg a fejét. – Eszel te rendesen? – mérte végig.
-Remek, még egy orvos – grimaszolt kissé, mire Mich felkuncogott.
Miután szétváltak, halványan, biztatóan szerelmemre mosolygott, majd én Jasperék felé fordítottam őt.
-Mich, ők is Rosalie és Jasper. Gyerekek, ő itt a nővérem, Michelle – mutattam be őket egymásnak.
-Örülök – lépett közelebb először Jasper, majd ő is megölte. – Akkor már tudom, miért volt elrejtve a könyvtárban a napló – kuncogott.
Mich döbbenten nézett rá.
-Honnan… - kezdte döbbenten.
-Carlisle azt kapta tőlünk a születésnapjára ajándékba. Megtaláltuk a könyvtárban az egyik szekrény alá elrejtve – magyarázta Alice.
-Akkor ezért nem találtam. El akartam hozni neki most, hogy végre megtaláltam őt, ezért elmentem Londonba, de nem volt már ott. Azt hittem, a könyvtár felújítása miatt került el onnan, de mivel sehol máshol sem találtam, végül lemondtam a megkereséséről. Carlislenak azt ígértem, hogy egy hét múlva jövök utánuk, és már nem volt több időm.
-Akkor most Londonból jöttél ide? – döbbentem meg.
Bólintott.
Ezután még Rosezal is köszöntötték egymást, majd a lányok – kivéve Esme – fölkísérték őt az emeletre, hogy megmutassák neki a szobáját. Jasper visszament a szobájukba és én is így tettem szerelmemmel az oldalamon.