46. fejezet

Sziasztok!

És igen, fölkerült erre a blogra is az idei év első bejegyzése:D Amint mondtam, most egy kicsit több időm van írni, úgyh előbb fölrakom a fejezetet:) Ráadásul (megjegyzem: szerintem) elég izgalmas részhez is értünk:D remélem tetszeni fog:) jó olvasást hozzá:)

puszi



Esme szemszöge

-Édesem – térített magamhoz szerelmem lágy hangja. Kinyitottam a szemeimet. – Megérkeztünk – mondta halkan, mosolyogva. – Gyere! – húzott föl a székről, mikor már nagyjából magamnál voltam, ugyanis az alvástól még elég kómás voltam.
Átkarolta a derekamat, nehogy összeessek, majd úgy indult el velem. Éppen a csomagjaink felé tartottuk, hogy felvegyük őket, mikor megláttuk Alicet. Minket nézett aggódó tekintettel. Sürgetőleg intett nekünk, hogy siessünk.
Megpróbáltam kicsit gyorsítani a tempómon.
-Csak lassan – súgta halkan Carlisle. – Nehogy megint rosszul legyél.
Alice nem bírta tovább, és elindult felénk.
-Mi történt? – kérdezte aggódva, amint elénk ért.
-Ezt nem itt kéne megbeszélni. De hogy kerülsz te ide? – csodálkozott kedvesem.
-Láttam, hogy összetalálkoztál Demetriékkel. Mivel a Riói reptéren láttalak titeket, gondoltam hazafelé tartotok. Aggódtam, hogy esetleg meglátták Esmet, de végül úgy döntöttem, hogy itt várunk meg titeket.
-Értem. Csak te jöttél? – nézett körül Carlisle.
-Igen – bólintott gyorsan. – Kocsival vagyok. Nem akartam, hogy futnotok kelljen, és út közben tudunk majd beszélni. Gyertek!
-Alice, a csomagjaink – kapta el a kezét szerelmem.
-Már a kocsiban vannak – kezdett el minket húzni.
-Alice, lassabban, ez most sok Esmenek – lassította le Carlisle.
Alice megadóan sóhajtott egyet, majd kicsit visszavéve a tempóból haladt tovább a kijárat felé.
Kint már sötétedett.
Mikor végre odaértünk a kocsihoz, Alice beült a vezető üléshez, Carlisle pedig hátra ült hozzám. Bekapcsolta a biztonsági övét – bár neki nincs rá szüksége -, majd az ölébe húzott.
-Na halljam, mi történt – pillantott ránk a visszapillantó tükörből Alice.
Férjem rám pillantott, majd vissza Alicre. Aztán belekezdett.
-Múlt éjjel elmentem vadászni és mikor visszamentem, Esme a fürdőben aludt a padlón. Nagyon magas láza volt. Előtte már többször előfordult, hogy szédült, de azt hittem, csak a meleg vagy az alvatlanság miatt van. Aztán elmondta, hogy aznap éjjel, mikor rátaláltam, nagyon rosszul volt és hányt is előtte. Reggelre lement a láza és egészen megnyugodtam, hogy jobban van, de akkor ismét hánynia kellett. Rögtön összepakoltunk és kimentünk a reptérre.
-És hogy került oda Demetri és Felix? –vágott közbe Alice.
-Valaki megszökött Volterrából. Egy igen értékes vámpír és azt jöttek megkeresni Aro parancsára.
-De ugye nem…
-Nem, nem látták Esmet. Legalábbis velem biztosan nem – rázta meg a fejét Carlisle. – Nem lehetne egy kicsit gyorsabban menni? – pillantott rám aggódva.
-Bocsi Carlisle, de ez a maximum.
-Nyugi drágám, most egész jól érzem magam – simogattam meg az arcát.
-De megint lázas vagy, érzem – rázta meg a fejét. – Lehet, hogy te még nem érzed, de az vagy.

Az út további része nagyrészt csendben telt. Csak Alice tett föl néhány kérdést.
Aztán végre hazaértünk. Jasper és Rose a verandán állva várt minket. Azt ő tekintetük is aggódást tükrözött, de amint meglátták, hogy épségben szállunk ki a kocsiból, látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek.
-Mi történt? – kérdezték egyszerre.
-Majd bent mindent elmondunk – hadarta Carlisle úgy, hogy alig értettem.
Aztán fölkapott a karjaiba és egy kicsit gyorsabb tempóban elindult velem az emelet felé. Bevitt a dolgozószobájába, majd az onnan nyíló „rendelőjébe”. Lefektetett a vizsgálóasztalra, majd pillanatokon belül odahozta a táskáját és még néhány dolgot. Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy szinte nem is láttam, hogy mit csinál. Csak néhány mozdulatát tudtam kivenni.
-Carlisle… - állt meg tétován Alice az ajtóban.
-Alice, kérlek, menjetek el egy kicsit sétálni az erdőbe.
-Én bírom a vér szagát – ellenkezett.
-Alice! – szólt Carlisle figyelmeztetően.
-Hamarabb beviheted az eredményeket a kórházba – próbálkozott.
Még mindig nem értettem, miről beszélnek.
-Rendben, Jasper és Rose menjenek. Ők még nincsenek felkészülve erre – mondta Carlisle.
Aztán a kezébe vett egy pántot, majd a könyökhajlatom fölött szorosan megkötötte. Akkor döbbentem rá, hogy mit fog csinálni. Alice rögtön mellém ugrott, ahogy meglátta elsápadt arcomat.
-Megint rosszul vagy? – nézett föl rám szerelmem aggódva.
-Nem, csak a tű – böktem fejemmel a kezére. – De semmi gond – ráztam meg a fejem, majd elfordítottam az arcomat, hogy ne kelljen látnom.
-Hihetetlen, hogy pont a tűtől fél – motyogta halkan maga elé.
Apró szúrást éreztem, majd folytonos, de tompa fájdalmat. Carlisle nagyon jól csinálta. Tényleg mindenben tökéletes.
-Ugye, hogy nem is olyan szörnyű – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Aprót ráztam a fejemen.
Csak pár percig tartott az egész.
-Készen is vagyunk. Akkor ezekkel most elrohanok a kórházba. Gyorsan megcsinálom a teszteket és jövök is vissza. Hívjatok, ha bármi baj van. Köszönöm Alice.
Odajött hozzám, majd megcsókolt.
-Ó, ezt el is felejtettem – rakta le a táskáját, majd elrohant a szekrényhez, ahonnan egy újabb tű került elő. – Lázcsillapító – magyarázta. Kis fertőtlenítőt kent a felkaromra, majd rápillantott az arcomra, de én már felkészülve vártam a szúrást. Elmosolyodott. – Sietek vissza. Pihenj sokat – csókolt meg újra, majd elszáguldott.
-Vigyelek vagy…
-Tudok menni a saját lábamon is. Eddig Carlisle mindig mindenhova vitt, de csak mert nagyon féltett. Meg ne próbálj te is felkapni – fordultam felé, majd lemásztam az asztalról. – Lefürdök, oké? Hosszú volt az út – sóhajtottam.
-Oké, nem kell segítség?
Megráztam a fejem.
-Azért szólj, ha bármire szükséged van.
Bólintottam, majd felmentem a szobánkba, onnan pedig egyenesen a fürdőbe.
Megengedtem a kádnál a csapot, majd levetkőztem és mikor megtelt a kád, lassan beleereszkedtem a meleg vízbe.
Egy gondolat nem hagyott nyugodni. Persze tudtam, hogy butaság. Ráadásul Carlisle is mondta, hogy nem lehetséges. A tüneteknek sem kellene ilyen hamar jelentkezniük.
Kezemet lassan a hasamra csúsztattam. Mi van, ha terhes vagyok? Ha babát várok Carlisletól? Hiszen ő csak azt mondta, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük, de én ember vagyok. Ezeket a korai tüneteket akkor sem értem. Ráadásul lázam is volt és a hányinger meg a szédülés is sokkal gyakoribb és intenzívebb volt, mint ahogy arról olvastam. Lehet, hogy ez tényleg csak egy trópusi betegség? Vagy talán szólnom kéne Carlislenak a dologról? Megráztam a fejem. Akármi is a bajom, azt Carlisle nemsokára kideríti. Fölösleges ezen izgatnom magam.
Lassan már vagy fél órája áztattam magam a kádban, így végül kiszálltam, majd alaposan megtörölköztem. Fölvettem a fehérneműim, majd beálltam az egészalakos tükör elé. Kissé oldalra fordultam, hogy megnézzem a hasam.
Bár ilyen korán még nem kezdhetne nőni, de ha már a tünetek is ilyen gyorsan előjöttek, akkor talán… De nem. A hasamon semmi nem látszik.
Csalódottan sóhajtottam föl. De mégis mit vártam, hogy teljesül az álmom? Hogy megajándékozhatom Carlislet egy kisbabával? Egy gyerekkel, aki a miénk? Egy kisfiúval, akinek szőke haja és kék szeme van, mint az álmomban? Egy kis Carlisle?
Eljöttem a tükör elől. Mégis mit gondoltam? Hogy majd én leszek a kivétel? A nagy csoda? Az embernő, aki teherbe esett egy vámpírtól?
Fölöltöztem, majd átmentem a szobába.
Elindultam az ágy felé, hogy lefeküdjek kicsit pihenni, de félúton elakadtam.

Carlisle szemszöge

-Dr. Cullen? Mit keres maga itt ilyenkor? Nem szabadságon van? Ráadásul hajnali 1 óra van – kérdezte meg az egyik kollégám a kórház folyosóján, mikor éppen a labor felé tartottam.
-De igen, csak sürgősen meg kell vizsgálnom egy-két dolgot a laborban.
-Esetleg tudok segíteni?
-Nem, köszönöm, egyedül is boldogulok – mosolyodtam el halványan. Csak hadd menjek már tovább!
-Rendben. Ha mégis kell segítség, nyugodtan hívjon. Az ügyeleten leszek – biccentett, majd tovább ment.
-Rendben és köszönöm – siettem el én is a dolgomra.
Amint beértem a laborba, rögtön kivettem a kis üvegcséket a helyükről, majd egy kis tartóba helyeztem őket.
Ahogy a különböző teszteket sorban elvégeztem egymás után, felirogattam az üvegekre a különböző vizsgálatokat. Persze simán megjegyezhettem volna, de valamivel el kellett ütnöm az időt, amíg az eredményekre vártam. Sajnos ehhez én kevés vagyok, úgyhogy be kell adnom a szakorvoshoz.
Éppen kint mászkáltam a folyosón, az ajtó előtt várva, mikor ugyanaz a kollégám, akivel érkezésemkor találkoztam, megjelent a folyosó végén. Sietős léptekkel indult el felém, ahogy meglátott. Már pár méter távolságról beszélni kezdett és az utolsó pár lépést futva tette meg felém.
-Dr. Cullen! Egy Alice Cullen nevezetű hölgy üzent magának – zihálta.
-Micsoda? Mit üzent? – hangom kétségbeesett volt.
-Azt, hogy sürgősen haza kell mennie. Nagyon fontos – tolmácsolta.
-Te jó ég, Esme – suttogtam magam elé. – Köszönöm! – siettem el mellette.
A lehető leggyorsabban futottam végig a folyosókon. Nem akartam megkockáztatni, hogy bárki is meglásson, így nem mertem vámpír gyorsasággal közlekedni.
Átkoztam a sorsot, hogy nem kocsival jöttem be a kórházba. Akkor most sokkal gyorsabban kijuthatnék a városból.
A lehető legközelebbi szélét választottam az erdőnek. Rögtön arrafele indultam. Mikor hazafelé sietek, mindig arra megyek, de most még ez az út is szörnyen hosszúnak tűnt.
Egész végig Esme arca lebegett a szemem előtt. Nem mertem belegondolni, hogy mi baja lehet. Csak abban reménykedhettem, hogy nem miatta hívott haza a lányom. De ennek nagyon kicsi volt a valószínűsége.
Mivel a laborban még nem kaptam meg a vizsgálatok eredményét, így azon kezdtem gondolkozni, hogy milyen betegségek jöhetnek szóba a tünetek alapján. De semmi nem jutott eszembe. Egyetlen olyan betegség sem volt, amelynek így összevéve ennyi tünete lett volna. Egyik sem volt olyan, aminek következtében fáradékonyság, nagy étvágy és mellette hányinger, gyakori szédülés és láz léphetne fel. És ha… Nem, csak nem kapott el egyszerre két betegséget is. Bár nem ő lenne az egyedüli ilyen. Végül is elég gyakran megesik, hogy a kórházba is hoznak olyan betegeket, akiknek ezernyi bajuk van, mindez csak egy megfázás és egy vírus keveredése miatt. Mi van, ha csak hasonlóak a két betegség tünetei?
Végre elértem az erdő szélét. Gyorsan körbepillantottam, hogy nem lát-e engem valaki, majd futásnak eredtem. Őrületes tempóban száguldottam vissza a házhoz. Mikor végre odaértem, Rosaliet kint a tornácon ülve találtam.
-Rose…
-Fönt vannak az emeleten, siess! – mondta halkan, lehajtott fejel.
Csak reménykedtem benne, hogy nem történt vele is valami. Ha így lenne, akkor biztosan nem hagyták volna egyedül.
Azonnal fölrohantam az emeltre, majd rögtön a vizsgáló felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy ha komoly baj van, akkor oda viszik. És igazam is lett. Amint benyitottam a szobába, megláttam Esmet az asztalon feküdni.