45. fejezet

Sziasztok!

örömmel tudatom, hogy sikerült megírnom a 45. fejezetet még 2011 előtt:D most föl is rakom:) legyen ez egy ajándék az ünnepre:D
a másik blogon még nem tudom, hogyan lesz friss, de igyekszem vele:)
jó olvasást a fejezethez:)
Előre is BOLDOG ÚJÉVET! bár még várhattok majd tőlem egy ilyen bejegyzést;)

puszi



Carlisle szemszöge

Nem szívesen hagytam ott szerelmemet egyedül, de már muszáj volt elmennem vadászni. Nem akartam még véletlenül sem kárt okozni benne.
Felültem az ágyban, majd megpróbáltam kibújni a takaró alól, de szerelmem nem engedett. Karjait szorosan körém fonta. Halkan fölkuncogtam, majd elkezdtem lefejtegetni magamról a kezeit.
-Hova mész? – kérdezte álmos tekintettel fölnézve rám.
-Ne haragudj, hogy fölébresztettelek. Csak vadászni megyek – magyaráztam bocsánatkérően. – De te nem akartál elengedni – kuncogtam fel halkan.
-Oh, persze – húzta vissza gyorsan a kezeit. – Menjél csak.
-Nem leszek sokáig távol. Mire reggel fölébredsz, újra itt leszek – ígértem, majd megcsókoltam. Lassan fölkeltem mellőle, majd fölvettem egy nadrágot és visszaléptem mellé. – Sietek vissza, édesem – csókoltam meg újra, majd egy szempillantás alatt eltűntem a szobából.
Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam. Minél hamarabb vissza akartam érni szerelmemhez.

Elégedetten futottam vissza a ház felé. A biztonság kedvéért nem csak annyit vadásztam, amennyire pillanatnyilag szükségem volt, hanem kicsivel többet. Őrült iramban futottam visszafelé. Nagyon rossz előérzetem volt, ami még jobban fölerősödött bennem, mikor Esmet nem találtam a hálószobában. Csöndben füleltem, hogy honnan hallom meg a szívverését. A fürdőben. Hát persze, biztos fürdik. De ilyenkor? Nagyon korán ébredhetett. Halkan, emberi tempóban indultam el a fürdő felé. Gondoltam, meglepem őt egy kicsit. Valami azonban nem stimmelt. A szívverése ugyanis nagyon gyors volt. Nem olyan, mint az átlagos. Félve löktem be a fürdőszoba ajtaját. Megtorpantam. A földön ült, hátát a falnak támasztva, térdeit felhúzva. Nem nézett fel. Talán elaludt. De miért itt a fürdőben?
Lassan leguggoltam mellé. A homloka verejtéktől csillogott. Tökéletes látásom ellenére is csak most vettem észre, hogy rázza őt a hideg.
Lassan fölemeltem karcsú testét a padlóról. A bőre most még forróbb volt, mint máskor. Biztosan lázas.
Lassan elindultam vele vissza a szobába, majd óvatosan lefektettem őt az ágyra, és gondosan betakargattam. Úgy láttam, hogy közben fölébredt, de pár másodperc múlva már újra aludt.
Gyorsan elrohantam egy vizes rongyért, hogy a homlokára tegyem. Még jó, hogy hoztunk magunkkal gyógyszereket.

Esme szemszöge

Mikor ismét magamhoz tértem, éreztem, hogy egy hideg, vizes rongy van a fejemen. A fájdalomtól hunyorogva nyitottam ki a szemeimet. Egy hideg tenyér simult az arcomra, majd bekúszott a látóterembe szerelmem arca is. Még mindig vacogtam. A fogaim össze-összekoccantak.
-Cssh… Nemsokára jobban leszel. Már adtam be neked lázcsillapítót – húzta vissza a kezét az arcomról, mire panaszosan felnyögtem. Olyan jól esett a jéghideg érintése még a vacogásom ellenére is. – Fáj valamid? – kérdezte aggódva.
-Csak olyan jól esett a hideg az arcomon – panaszoltam.
Pár pillanatig megkönnyebbülve nézett rám. Aztán szemei fölcsillantak.
-Ez az! – suttogta maga elé. – Majd én lehűtelek – magyarázta.
Fölemelte a takaró szélét, majd bebújt mellém. Az oldalamra fordított, majd szorosan hozzám simult egész testével. Összerezzentem a hideg érintéstől. Karjait körém fonta, hogy még jobban magához húzzon. Megkerestem a kezét, majd összekulcsoltam az ujjainkat. Fejét a vállamra döntötte.
-Próbálj meg elaludni – suttogta a fülembe. – Akkor gyorsabban lemegy a lázad. Mire fölébredsz, már sokkal jobban leszel – ígérte.
Aztán elkezdett halkan dúdolni a fülembe. Már az első pár hang után rájöttem, hogy a kedvenc dalunkat dúdolja.
Ahogy lassanként kezdtem megszokni hideg testét, a vacogásom is alább hagyott és végre sikerült egy kicsit megnyugodnom. Pár perc múlva, pedig már aludtam is.

Hunyorogva nyitottam ki a szemeimet. A nap meleg sugarai átszűrődtek a csukott ablakokon és az erkélyajtón.
-Jobban vagy? – kérdezte halkan.
Hátra akartam fordítani a fejemet, hogy válaszoljak neki, hogy megnyugtassam, de megint hányingerem támadt, ahogy éjszaka is. Gyorsan lefejtettem magamról a karjait, majd fölugrottam és elrohantam a fürdő felé.
Öklendezve hajoltam a vécé fölé. Éreztem, hogy Carlisle összefogja a hajamat a tarkómnál.
-Carlisle… - suttogtam. – Menj innen! Ezt… nem… kell… látnod – ziháltam.
Ő azonban nem tágított mellőlem. Letérdelt mellém a kőre és megvárta, amíg jobban nem leszek. Aztán fölsegített a földről és visszakísért a szobába. Fölösleges volt az aggodalma, ugyanis már sokkal jobban éreztem magam. Ugyan kicsit még szédültem, de azt leszámítva már jobban voltam.
Leültetett az ágyra, majd a bőröndömhöz lépett. Elkezdett keresgélni benne, majd egy kupac ruhával tért vissza hozzám.
-Ezeket vedd fel – rakta le mellém a ruhákat, majd elkezdte összeszedni a dolgainkat.
-Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, nem törődve zavartságommal, ahogy eszembe jutott, hogy egész eddig meztelen voltam.
-Összepakolok – mondta, mintha ez egyértelmű lett volna. – Haza megyünk.
-De… - akartam ellenkezni, de pillantása hallgatásra készetetett.
Szemei tele voltak aggodalommal és nem úgy tűnt, mint akit most bármiről is meg lehetne győzni.
-Nem maradhatunk itt. Valószínűleg elkaptál valami trópusi betegséget. Nem akarok addig várni, amíg már késő lesz. Minél előbb meg kell, hogy vizsgáljalak és itt nincsenek megfelelő műszerek hozzá.
Közben végzett a ruháink összepakolásával.
-Addig hozd rendbe magad egy kicsit a fürdőben. Én összeszedem a többi dolgunkat.
Azzal már el is tűnt a szobából.
Egy nagy levegővétel után elindultam a fürdőbe. Ahogy beléptem az ajtón, megtorpantam. Eddig észre sem vettem a zuhanyzó állapotát.
-Majd rendbe hozatom a takarítókkal – hallottam meg magam mögül szerelmem hangját. – Fürödj meg gyorsan, hogy minél hamarabb indulhassunk.

Szomorúan álltam meg a ház előtt. Hiányozni fog ez a hely. De még jobban a kettesben töltött idő. Annyi élményünk volt ezen a szigeten szerelmemmel, hogy felsorolni is nehéz. A sok gyönyörű hely, ahova elvitt engem. Minden nap máshova.
-Akkor jöhetünk ide, amikor csak akarunk – szorította meg a kezem. - Megígérem, hogy nem most voltunk itt utoljára – nyomott csókot a hajamra, majd elindult velem együtt a csónak felé.
Szótlanul lépkedtem mellette, majd szálltam be a csónakba.
Szomorúan néztem az egyre távolodó szigetet. Reméltem, hogy tényleg eljövünk majd még egyszer ide.

Hamar kiértünk a reptérre. Mindenfelé nyüzsögtek az emberek. Félve kapaszkodtam Carlisle karjába. Nem akartam eltévedni ennyi ember között.
-A francba! – suttogta szerelmem. Meglepve néztem föl rá. A váróterem kellős közepén voltunk. Nem értettem, mi a baja. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi történt, mikor ismét megszólalt. – Maradj itt! – ültetett le gyorsan egy székre. – Ne gyere utánam, mindjárt visszajövök – suttogta fojtott hangon. – Addig is, nem ismerjük egymást – nézett rám szigorúan. – Rendben?
-Oké, de… - kezdtem, de befogta a szám.
-Bízz bennem! – kérte, majd elindult a bőröndökkel a csomagleadó felé.
Értetlenül néztem utána. Megijesztett a viselkedése. Még sohasem csinált ilyet. Ennek ellenére türelmesen vártam rá. Bíztam benne. Egészen addig néztem távolodó alakját, míg az egyik sarkon befordulva el nem tűnt a szemeim elől.

Carlisle szemszöge

Éppen egy szabad helyet kerestem kedvesemnek a váróteremben, mikor megláttam a terem túlsó végében Demetrit és Felixet. Mit keresnek itt ketten is Volturiból? Szerencsére ők még nem vettek észre engem. Ami nagyon nagy szerencse, mivel Demetri a világon a legjobb nyomkövető.
-A francba! – suttogtam. – Maradj itt! – nyomtam le Esmet egy üres székre. – Ne gyere utánam, mindjárt visszajövök – suttogtam neki fojtott hangon. – Addig is, nem ismerjük egymást – mondtam neki szigorúan. – Rendben? – néztem mélyen a szemébe, hogy lássam, tényleg megérti-e.
-Oké, de… - gyorsan befogtam a száját.
-Bízz bennem! – kértem őt, majd kezembe vettem a bőröndjeinket és elindultam velük a csomagleadó felé.
Reméltem, hogy nem jön utánam, még ha el is húzódik ez a beszélgetés. Előbb utóbb úgyis észrevesznek majd. Inkább én megyek oda hozzájuk és megtudakolom, hogy mit keresnek errefelé. Hisz nappal van, és odakint még a nap is süt.

A csomagok leadása után, el is indultam feléjük. Nem sokkal később észre is vettek. Megpróbáltam a legnyugodtabb arcomat elővenni, nehogy gyanút fogjanak. Egyiküket még úgy, ahogy át tudnánk vágni, de kettővel már nem bírnék el egyedül. Főleg, hogy az egyik Demetri, a másik Felix, aki pedig jóval erősebb nálam.
-Üdvözletem, Uraim! – biccentettem, mikor eléjük értem.
-Á, Carlisle! Régen láttunk! – rázta meg a kezem Demetri.
-Mit kerestek errefelé fényes nappal? – kérdeztem kíváncsian, lehalkítva a hangom.
-Megszökött egy igen csak értékes foglyunk. Aro küldött minket, hogy keressük meg – magyarázta Felix.
-És gondoljátok, hogy itt van a reptéren?
-Minden nyom ide vezetett. Itt kell lennie valahol – bólintott rá határozottan Demetri.
-Értem. Én ugyan még nem találkoztam itt rajtatok kívül más magunkfajtával, de azért sok szerencsét. És nem tudom, mi a módszeretek, de ha csak itt álltok egy helyben, akkor nem fogjátok tudni elkapni.
Próbáltam észrevétlenül arrébb küldeni őket. Minél távolabb vannak Esmetől, annál jobb.
-És te mi járatban errefelé? Egyedül utazgatsz? – kérdezte Felix gyanakodva, semmibe véve előző mondatom.
-Orvosra volt szükség Rioban. A munkahelyemről engem küldtek, mint legjobb általános sebészt – hazudtam folyékonyan. Még szerencse, hogy nem Aroval találkoztam.
Ránéztem az órámra.
-Most viszont, ha megbocsátotok, nekem mennem kell – néztem rájuk. – Nemsokára indul a gépem. Üdvözlöm Arot és a többieket – biccentettem feléjük.
-Rendben, átadjuk. Viszlát, Carlisle! – köszöntek el, majd elindultak kifelé a reptérről.
Én pedig visszasiettem Esmehez. Hatalmas megkönnyebbülés ért, mikor megláttam a sok ember között. Mi lett volna, ha ők vesznek észre minket. Bele sem merek gondolni. Akkor Aro előbb utóbb tudomást szerzett volna Esmeről.
-Carlisle – hallottam szerelmem megkönnyebbült sóhaját. – Mi történt?
-Majd a gépen elmondom, most mennünk kell – segítettem föl őt a székről.

Nagyot sóhajtottam, mikor végre elfoglalhattuk a helyünket a repülőgépen.
-Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte Esme halkan, miközben hozzám bújt.
Bólintottam, majd szóról szóra elmeséltem neki a beszélgetésünket Felix-szel és Demetrivel.
-Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy nem ők láttak meg minket – sóhajtottam föl a végén megkönnyebbülten.