49. fejezet

Sziasztok!

Khm... Szóval, holnap lesz diákolimpia 13 órakor, így a reggeli edzés után nem kell iskolába mennünk:D Még nekem sem, mert nekem meg "kötelező" még a gipszelt lábammal is megnézni a meccset:D Úgyhogy én is fel vagyok mentve a suli alól:D Na de ez már nem is nagyon tartozik rátok:D A lényeg csak annyi, hogy így nem kell holnapra tanulnom, ezért be tudtam fejezni az elkezdett fejezetet. Most végre kiderül, hogy ki is valójában Michelle és, hogy milyen szálak fűzik Carlislehoz:) Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást! És persze az elmaradhatatlan felszólítás: KOMIKAT!!!:DD

Puszi



Carlisle szemszöge

-Neked nem tűnt fel valami furcsa rajtam? – kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nem tudom, miről beszélsz – ráztam meg a fejem értetlenül. – Azon kívül, hogy vámpír vagy…
-Én most nem erről beszélek – csóválta meg a fejét. – De azt hiszem, máshogy nem fogsz rájönni, úgyhogy elmondom – vett mély levegőt, aztán halkan belekezdett. – 1638-ban születtem Londonban. A szüleimnek nem volt elég pénzük egy gyermek eltartására, így a család egyik barátjához adtak engem. Miután úgymond örökbe adtak, nem találkoztunk többé. Egészen 15 éves koromig nem is tudtam, hogy kik az igazi szüleim – mondta szomorúan. Érdeklődve hallgattam tovább a történetét. – Aztán, mikor 16 lettem, a nevelőszüleim férjhez akartak adni, de először ellenkeztem. Aztán az évek múlásával megjelent egy igazán jóképű, fiatal, gazdag, nemesi családból származó férfi, akihez végül hozzámentem. Azt azonban nem tudtuk róla, hogy vámpír. – Itt elakadt a lélegzetem. – Pár nappal, mielőtt hozzámentem, tudtam meg róla az igazságot, de már késő volt. Engem azonban nem is érdekelt a kiléte. Azt mondta, szeret engem, és én viszont szerettem őt. Az esküvő után rögtön átváltoztatott és a nászútra már vámpírként mentem. Most biztosan érdekel, hogyan volt képes ellenállni a csábításnak. – Bólintottam. – Ugyanúgy vegetáriánus volt, mint mi – mosolyodott el egy pillanatra. Megakadt a figyelmem a „volt” szónál. – Nekem is megtanította ezt az életmódot, és én sohasem tértem le a helyes útról – hangja itt kissé büszkén csengett. – 2 év önmegtartóztatás után elhatároztam, hogy megkeresem az igazi szüleimet. Nem tartott sokáig, míg rájuk találtam. A londoni lelkész és annak feleségének, Marynek a lánya voltam – nézett mélyen a szemembe és akkor megértettem.
Elhűlve meredtem nővérem arcára. Újra megjelentek előttem anyám naplójának a sorai. „1639. augusztus 22. Kedves naplóm! Hatalmas hírem van. Terhes vagyok! Ismét! Nem akarom nagyon elhíresztelni a dolgot, mert ha megint elveszítem a kicsit, nem akarom, hogy sajnáljanak a falubeliek…”
Meglátta a szememben a felismerést és folytatta.
-Akkor te már régen megszülettél, és apánknak segítettél a vámpírüldözésben – hangja itt elkomorodott. – Nem is sejtette, hogy a saját lányát és annak a férjét is üldözi. Egy éven keresztül figyeltelek titeket. És akkor jött el az a nap. Te és még néhány társad, a csatornában rejtőzködő vámpírokat akartátok megölni. Fogalmatok sem volt róla, hogy cseppnyi esélyetek sincs ellenük. Ramonnal, a férjemmel, már későn értünk oda. Addigra téged megharapott az egyik. Aggódtam érted. Az emberek egyre csak közeledtek felétek, és te nem voltál biztonságban. Ha apánk meglátta volna megmérgezett tested, elégetett volna – hajtotta le a fejét. Bár én ezt már akkor is tudtam. – Aztán elkezdtél mászni az egyik pince felé, és mikor végre biztonságban voltál, mi is megnyugodtunk és üldözőbe vettük a menekülő vámpírokat. Csak öten voltak és az éhség miatt gyengébbek is, mégis elég volt egy óvatlan pillanat… - hangja elcsuklott. – Ramon meg… meghalt – teste megrázkódott. – Megölték őt – suttogta megtörten. – Már csak ketten voltak – folytatta kicsit erősebb hangon. – Könnyedén végeztem velük. Akkor már csak a düh irányított engem. Egyrészt a te vámpírrá válásod, másrészt Ramon halála. Ő volt az egyetlen vámpír, akivel addigi életem során találkoztam. Nem tudtam másra támaszkodni. Teljesen összetörtem. Évekig csak az erdőkben bolyongtam. Aztán mikor észbe kaptam, hogy talán melletted újra megtalálnám önmagam, már nem találtak – szomorodott el. – És az évek múlásával teljesen lemondtam a megtalálásodról. Sehol sem találtak, amitől még jobban összetörtem. Féltem, hogy esetleg a rossz utat választod, vagy ami még rosszabb… esetleg neked is bajod esik – borzongott meg. – És most végre újra láthatlak – jelent meg egy nagyobb mosoly az arcán. – Most, mikor már szinte teljesen lemondtam rólad.
Nem tudtam, mit reagálhatnék erre. Annyira sokkolt ez az egész, hogy képtelen voltam megszólalni, de nem is tudtam volna bármit is mondani. Tudtam, hogy nem olyan gyakori a Wells név, mégsem gondoltam volna, hogy ilyen kapcsolat fűzi hozzám.
-Carlisle? – kérdezte egyre idegesebben.
Fölnéztem rá. Szemeiben félelmet láttam.
-Ezek szerint, te a… a nővérem vagy? – muszáj volt hangosan is kimondanom, hogy végre tudatosuljon bennem az igazság.
-Igen – bólintott. – Bár én csak 22 éves vagyok – jelent meg apró mosoly a szája sarkában, mire nekem is megrándult a szám széle.
Kinyújtottam felé a kezem, amit meg is fogott. Rögtön magamhoz húztam és szorosan megöleltem. Kétségbeesetten szorított magához. Nyugtatólag simogattam a hátát egyfolytában. Karcsú teste rázkódott az ölelésemben, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Arcát a nyakamba fúrva zokogott.
-Csssh, Michelle – simogattam meg a haját. – Ne sírj, kérlek. Most már itt vagyok – fordítottam magam felé az arcát.
Halványan elmosolyodott.
-Annyira jó, hogy megtaláltalak – borult ismét a nyakamba. – Csak jobb lett volna, ha nem így kell találkoznunk.
-Ebben egyetérthetünk – bólintottam rá.
-Visszamegyünk? Biztosan hiányzik már neked Esme. Talán nemsokára fölébred – jelent meg széles mosoly az arcán.
-Igen, menjünk.
Felálltam, majd őt is felhúztam. Kézen fogtam, és úgy mentünk vissza Esme szobájába. Szerelmem még aludt, mikor odaértünk. Leültem mellé egy székre, és azonnal megfogtam a kezét.
Alice mosolyogva nézett végig nővéremen.
-Majd…
-Nem szükséges, mindent láttam – szakított félbe vigyorogva.
-Ezt hogy érted? – csodálkozott Michelle.
-Alice látja a jövőt a döntéseink alapján – magyaráztam.
-Értem – kerekedtek el a szemei a meglepettségtől.
-Köszöntelek a családban – ölelte át őt Alice mosolyogva.
-Én nem is tudom, mit mondhatnék. Hosszú évek után egyszer csak megjelenek, és ti rögtön elfogadtok – mosolygott boldogan. – Ez több mint amit valaha is reméltem.
-Ez csak természetes, hiszen a nővérem vagy. A családhoz tartozol.
-Hogy… hogy mondtad? – hallottam meg szerelmem halk, akadozó hangját magam mellől.
Azonnal felé fordultam.
-Hogy vagy édesem? – simogattam meg az arcát.
-Carlisle! – szólt rám figyelmeztetően. – Hogyhogy a nővéred? – nézett végig Mechelle-en.
-Ezt majd később elmeséljük – fogtam meg a kezét. – Egyenlőre legyen elég annyi, hogy így van. Most még pihenned kell – mosolyogtam rá lágyan.

Egy héttel később

Hosszadalmas napok után, végre ez az idő is eljött. Ma talán már hazavihetem szerelmemet. Alice egy-két nap elteltével hazament Roseékhoz. Már nagyon hiányzott neki Jasper, de Esmet sem szívesen engedte el. Végül kedvesemmel, együttes erővel meggyőztük, hogy nyugodtan hazamehet.
-Nos, azt hiszem, meg is volnánk – jött be Mich az ajtón. – A vizsgálatok eredményei jók. Most már minden rendben lesz – mosolyodott el kedvesen.
-Köszönjük – öleltem át hálásan.
-Igazán nincs mit – legyintett. – Ez a dolgom.
-Mikor mehetek haza? – kérdezte Esme nagyot sóhajtva.
Nem szerette a kórházakat, főleg ha ő volt a beteg.
-Akár már ma délután, ha addig sem lesz semmi gond. Márpedig, ha eddig nem volt, akkor most már nem is lesz.
-Végre! – döntötte vissza fejét a párnákra.
-Bár, mivel Carlisle orvos… - gondolkodott el Michelle –, talán megoldhatnánk, hogy hamarabb hazamenj.
-Az nagyon jó lenne!
-Akkor megnézem, mit tehetek – indult el az ajtó felé.
Odaléptem Esme ágya mellé, majd finoman megfogtam a kezét. Nem nézett rám, de még csak meg sem mozdult. A hallgatásával együtt nagyon elhúzódó is lett az utóbbi időben. Egész nap csak feküdt az ágyában és maga elé meredt. Egyetlen mosolyt nem láttam azóta gyönyörű arcán. Segíteni akartam neki, de fogalmam sem volt, hogyan tehetném ezt. Michellet is megkérdeztem, de ő is tanácstalan volt. Talán ha hazamegyünk, és ott lesznek mellette a gyerekek, sikerül kirángatnunk őt a depresszióból.
-Édesem – szorítottam meg egy kicsit a kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Csak egy apró fejmozdítással adta tudtomra, hogy figyel rám. – Mit szólnál hozzá, ha Mich is velünk jönne? – ujjammal körkörösen simogattam a kézfejét. – Ha ezentúl ő is a családunk része lenne?
Nem válaszolt, csak bólintott. Szomorúan hajtottam le a fejemet. Ez így nem lesz jó. Ha magába fordul és elhúzódik tőlem, nem tudok neki segíteni.
-Kérlek, drágám, hadd segítsek neked – simogattam meg az arcát. – Tudom, hogy nehéz, de túl… túl kell tenned magad rajta - még én is nehezen mondtam ki ezeket a szavakat.
-Tegyem túl magam rajta? Én vagyok a hibás a babánk haláláért! Igen én, mert csak egy gyönge ember vagyok, aki minden betegséget elkap – folyt le az első könnycsepp az arcán. – Én ezen nem tudok csak úgy túllépni! – zokogott, ismét elfordulva tőlem.
-Ne beszélj butaságokat! Nem a te hibád! – próbáltam magamhoz húzni, de nem engedte.
Csalódottan ültem le az ágy melletti székre, de a kezét nem voltam hajlandó elengedni.
-Elintéztem, hogy előbb hazamehess – jött vissza Mich –, de ehhez kell a te aláírásod is.
-Köszönöm! – mondta Esme az ablakon kifelé bámulva.
-Itt vannak a papírok – emelte föl a kezét, majd odanyújtotta Esmenek. – Aztán, ha átöltöztél és összepakoltál, akár már haza is mehetsz – mosolyodott el kedvesen. – Esme… - állt meg a szóáradatban, mikor meglátta szerelmem könnyes arcát.
Kedvesem csak nemlegesen megrázta a fejét, majd elvette a papírokat.
Miközben Esme a papírokkal foglalkozott, úgy döntöttem, megkérdezem most Michellet a költözéssel kapcsolatban.
-Mich – álltam föl a székről.
-Igen? – nézett fel rám kíváncsian.
-Arra gondoltam… gondoltunk – javítottam ki magam -, hogy esetleg te is velünk jöhetnél – ajánlottam a lehetőséget. Meglepetten nézett rám. – Persze csak ha szeretnél – tettem hozzá.
-Én… én… - dadogott – nem is tudom – rázta meg a fejét.
-Csak egy ötlet volt – mentegetőztem. – Ha nem akarod, nem kell.
-Nem arról van szó, hogy nem akarnám, hanem… - lehajtotta a fejét, és úgy folytatta – nem szeretnék a terhetekre lenni. Sok gondotok lesz még Esme végső felépüléséig, és én nem akarok akadály lenni – magyarázta.
-Nem lennél akadály – ráztam meg a fejem. – És amúgy is a nővérem vagy – mosolyogtam halványan.
-Én nem is tudom, mit mondhatnék – nézett rám hálásan.
-Nem kell semmit sem mondanod, csak fogadd el.
-Köszönöm – ölelt meg. – Összeszedem az itteni cuccaimat és felmondok a kórházban. Az jó, ha utánatok megyek pár nap múlva? – érdeklődött.
-Igen – bólintottam.
Aztán elmagyaráztam neki, hogy merre talál oda a házunkhoz.

Esme szemszöge

Ez az utolsó napom a kórházban szerencsére. Ma délutánra már otthon leszek, és végre egyedül maradhatok egy kicsit. Muszáj gondolkoznom és az nem megy, ha Carlisle vagy bárki más is a közelemben van.
A kórházban nagyon lassan teltek a napok. Bár ez főleg azért lehetett, mert egész nap nem csináltam mást, csak meredtem magam elé és néha válaszolgattam azokra a kérdésekre, amiket nem tudtam csak egy fejrázással vagy egy bólintással elintézni. Carlisle mindig bent volt velem, ami csak nehezítette a dolgomat. Próbáltam mindent kizárni a fejemből, hogy gondolkodhassak, de így nem ment.
Nem érdemeltem meg a törődését. Sokszor csak egy fejrázással adtam tudtára a válaszomat, mégsem hagyott alább a próbálkozással, hogy beszédre bírjon. Már az is csoda volt, ha naponta három mondatnál többet hallott tőlem. Nem szándékosan zárkóztam magamba. Egyszerűen képtelen voltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, vagy csak simán túllépni a dolgon. Nem tudtam elfelejteni.