51. fejezet

Sziasztok!

Sikerült megírnom még ma a fejezetet és gondoltam, akkor már föl is rakom:) remélem tetszeni fog:) A bonyodalmak pár fejezeten belül ismét jönni fognak, de előbb még Esmenek is rendesen rendbe kell jönnie:) Na nem is szövegelek tovább:) Jó olvasást!:) És persze, mint mindig, KOMIKAT!!!:D

Puszi



Esme szemszöge

Már két és fél hónapja annak, hogy hazajöttem a kórházból. A napok nagyrészt eseménytelenül teltek. Legalábbis számomra. Carlisle már nem töltötte az egész napját velem, ami miatt két érzés hadakozott bennem egymással. Az egyik örült, hogy így legalább tudok magamban gondolkodni, de a másik szomorú volt, mert egyre jobban hiányzott a férjem. A férjem! Milyen régen mondtam ki ezt a szót akár magamban is. Szörnyen éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem vele. Azt hiszem jobb lesz, ha minél előbb beszélek vele. Nem szeretném, ha eltávolodjunk egymástól.
A következő pillanatban kopogtak az ajtón.
Talán Carlisle az – futott át az agyamon.
-Szabad! – szóltam ki.
-Szia! – dugta be a fejét Michelle az ajtón.
-Szia! – köszöntem kissé csalódottan. Hát persze, hiszen Carlisle a kórházban van!
-Talán nem rám számítottál? – csillant föl a szeme.
-Nem érdekes! Gyere csak! – intettem.
-Hogy vagy? – ült le mellém az ágyra mosolyogva.
-Egész jól. Bár nem sokat aludtam az éjjel – húztam el a számat.
-Carlisle vadászni volt – bólintott rá. Ennyire hatással lenne rám a közelsége?
-Igen, tudom – sóhajtottam. – Talán pont ezért – motyogtam magam elé, miközben felültem az ágyban.
-Tudom, mit érzel – fogta meg a kezem, keserűen mosolyogva. – Én is átéltem ezt. Bár én vámpírként, mégis nagyon hiányzik még mindig a közelsége.
-Hogyan tudtál… túllépni rajta? – kérdeztem vonakodva. – Úgy értem, összeomlottál, de aztán újra talpra álltál – magyaráztam.
-Igen – bólintott. – Tudod, egy új cél kitűzése ráébresztett arra, hogy van még tovább. A világ nem állt meg azon az éjszakán. Ugyan úgy ment tovább. Idővel te is rá fogsz jönni, hogyan is értem ezt pontosan – mosolyodott el a végére.
-Annyira bánt, ahogy viselkedtem vele – hajtottam le a fejem. – Nem érdemelte meg. Csak segíteni akart, én mégis elüldöztem magamtól – suttogtam szomorúan.
-Nem üldözted el! Ha Alice nem rugdosta volna ki az ajtón, hogy elmenjen dolgozni, akkor most is itt lenne melletted – mosolygott biztatóan. – Nagyon szeret téged.
-Meg sem érdemlem – hunytam le a szemem.
-Dehogynem! Nagyon is megérdemled! – vetette ellen. – Soha nem találkoztam még hozzád hasonló emberrel. Ritka kincs vagy, Esme, és ezt Carlisle is észrevette.
-Michelle, én csak egy ember vagyok! – sóhajtottam halkan. – Mindenki tökéletes körülöttem. Tökéletes test, arc, hibátlan bőr… - soroltam bánatosan. Én egy semmi vagyok hozzátok képest.
-Ez nem igaz, Esme! – rázta meg a fejét. – Igaza volt Carlislenak, te tényleg nem látod magad tisztán. Nem veszed észre a saját értékeidet.
-Mi lesz, ha Carlisle megtalálja a számára tökéletes társat? – adtam hangot félelmeimnek.
-Akkor ismét a sógornőm leszel – nevetett föl. – Esme - folytatta komolyabban -, Carlislenak te vagy az igazi. Mi ezt ösztönösen megérezzük. Ez olyan, mint a… - kezdett bele, de hirtelen elhallgatott és elfordította a fejét.
-Mint a mi? – kérdeztem kíváncsian.
-Nem érdekes! A lényeg, hogy Carlisle már megtalálta a párját a te személyedben – terelte el mosolyogva a témát.
-Köszönöm – néztem rá hálásan.
-Igazán nincs mit – ölelt meg. – Lejössz reggelizni, vagy fel…
-Lemegyek! – vágtam közbe.
És lent megvárom majd Carlislet is – határoztam el magamban. – Változtatni fogok!
-Ezt örömmel hallom. Akkor gyere! – fogott kézen, majd kihúzott a szobából.
Halvány mosollyal az arcomon követtem őt.
-Esme! – kiáltott föl meglepetten Alice, ahogy meglátott a lépcsőn.
Hát igen, nem sokat voltam mostanában a szobánkon kívül.
-Jól vagy? – vonta össze a szemöldökét Jasper.
Mosolyogva bólintottam.
-Anya, mit kérsz reggelire? – kérdezte Alice a konyhaajtóból.
Megdermedtem. Azt hittem, rosszul hallok. Tényleg azt mondta volna, hogy anya? Persze én is a lányomnak tartottam őt, de ilyesmiben sohasem reménykedtem. Hatalmas boldogság lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon az örömtől.
Jasper elém lépett, majd szorosan megölelt. Eléggé meglepett, de azért viszonoztam. Talán még sohasem viselkedett velem ilyen közvetlenül.
-Nem is tudom, mi mást képzelhettél – suttogta a fülembe.
-Köszönöm – fontam én is szorosabbra a karjaimat körülötte.
Letörölte az arcomról a könnycseppeket.
Már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, mikor kivágódott a bejárati ajtó.
Meglepetten engedtük el egymást fiammal és fordultunk mindketten az ajtó felé. Carlisle állt ott, eléggé meglepett arccal, de kissé mosolyogva. Hát igen, ő talán még annyit sem látott engem a szobánkon kívül, mint a többiek.
Aztán az arcára gondterheltség ült ki.
-Carlisle, hogy-hogy nem dolgozol? – szólalt meg Alice, megtörve ezzel az igencsak hosszúra nyúló csendet.
-El kell költöznünk – mondta szomorúan. – Kezdenek erősen gyanakodni az emberek a városban. Hallottam, amint két kollégám azt vitatta meg, mennyi idős is lehetek valójában.
Ó, ha tudnák, hogy már csaknem 300 éves!
-Kár, pedig egész megszerettem Portot – sóhajtott Rosalie.
-Ahogy mindannyian – bólintott rá Jasper. – De sajnos nem maradhatunk itt. Ha az emberek rájönnek a titkunkra, nekünk végünk.
-Akkor most hova megyünk? – tette fel a valószínűleg mindenkit foglalkoztató kérdést Michelle.
-Hazafelé gondolkodtam a lehetőségeken – kezdte Carlisle -, és végül Forks mellett döntöttem. Persze, ha ti is belegyeztek.
-Szerintem jó választás – bólintott rá Michelle. – Én már egyszer régebben laktam ott egy-két évig.
-Teljesen fölösleges tovább szavaznunk. Carlisle, Michelle és én igennel szavazunk és, mivel eltűnt a forksi kis ház a jövőből… - mosolygott rám Alice.
-Nekem mindegy, hogy hova megyünk – vonta meg a vállát Rose.
-Én pedig oda megyek, ahol te is vagy – karolta át kedvesét Jasper.
-Ez esetben azt hiszem, ezt meg is beszéltük – bólintott Carlisle. – Akkor három nap múlva irány Forks! – jelentette ki.
Ránéztem Michellere, majd jelentőség teljesen Carlislera.
Azonnal megértette a célzást.
-Lányok, Jasper, lenne kedvetek eljönni egy utolsó itteni vadászatra? – fordult feléjük.
-Persze! – mondták kórusban.
-És anya – fordult még vissza Alice az ajtóból -, a reggelid a konyhában van. Sziasztok!
A következő pillanatban mind eltűntek a nappaliból, Carlisle pedig meglepetten nézett utánuk.
-Én kértem meg Michellet, hogy egy kicsit hagyjanak kettesben minket – válaszoltam a fel nem tett kérdésére.
-Oh – lepődött meg még jobban.
Odamentem hozzá, majd megfogtam a kezét, és a kanapéhoz húztam. Mindketten leültünk.
Kíváncsian nézett rám.
-Csak beszélni szerettem volna veled – mondtam halkan. – Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért.
-Esme, nem… - kezdte volna, de én a szájára tettem a mutatóujjam.
-Tudom, hogy csak segíteni akartál nekem. Borzasztóan érzem magam – hajtottam le a fejem.
Maga felé fordította az arcom, majd a másik kezével megfogta az én kezemet. Mélyen a szemembe nézett.
-Esme, emiatt nem kell bocsánatot kérned. Természetes az ilyen reakció. És nem tudom, hogy hogyan, de nálad a szeretet a családod iránt sokkal nagyobb, mint a többi embernek. Ezért is vagy olyan értékes. Emiatt erősödött föl a szomorúságod is – simogatta meg az arcom. – Egyikünk sem neheztel rád ezért.
-Túlságosan jó vagy hozzám, Carlisle – ráztam meg a fejem. – Annyi mindent adtál nekem és tettél értem. És én így hálálom meg – hajtottam le ismét a fejem.
-El sem tudod hinni, te mennyi mindent tettél értem – mondta halkan. – Visszahoztál az életbe. Mielőtt megismertelek volna, az életem, ha lehet rá ezt mondani, értelmetlen volt. Nem volt miért léteznem. Az egyetlen vigaszt számomra a gyógyítás jelentette. Aztán megjelentél te, és most még a körülményekhez képest is boldog vagyok. Mert itt vagy mellettem és szeretsz engem. És engeded, hogy én viszont szeresselek – hangja komoly volt.
Könnyek gyűltek a szemembe. Csak nagyon nehezen sikerült visszatartanom őket.
-Én annyira sajnálom! – fakadtam ki zokogva.
Kezét a derekamra simította és az ölébe húzott. Sírva szorítottam őt magamhoz, mellkasára hajtva a fejem, minek következtében rövid időn belül elázott az ingje a könnyeimtől.
-Csssh – simogatta folyamatosan a hátamat. – Ezért nem kell bocsánatot kérned.
Hosszú percekig, vagy talán órákig is így ültünk, ölelve egymást.
Aztán Carlisle egyszer csak megszólalt.
-Mit szólnál hozzá, ha még egyszer, utoljára elmennénk a rétünkre? – simogatta meg az arcom. – Persze, csak ha van kedved hozzá – folytatta gyorsan.
-Az jó lenne – mosolyogtam föl rá halványan.
Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Láttam rajta, hogy habozik, így végül én cselekedtem.
Finoman végigsimítottam az arcán, majd egy kissé fölemelkedve, ajkaimat lágyan hozzáérintettem az övéihez. Aztán kissé elhúzódtam tőle, de ő a hajamba túrva visszahúzott magához. Fel sem tűnt eddig, mennyire hiányzott már a közelsége, csak akkor, mikor már mellettem volt és nem tudtam tőle elszakadni. Hónapok óta most csókolt meg először.
Lassan elhúzódott tőlem.
-Ne haragudj, azt hiszem, kissé elragadtattam magam – motyogta.
-Semmi gond – mosolyogtam szélesen. – Sőt, örülök neki.
Fölnézett rám, majd ő is elmosolyodott.
-Akkor tedd rendbe magad és mehetünk is.
Felállt velem együtt, majd engem a lábaimra állított.
-Addig én írok egy üzenetet Aliceéknek, hogy ne keressenek minket.
-Rendben – mosolyogtam rá, majd elindultam föl a szobánkba.

A fürdés után sokáig álltam a szekrényem előtt egy törölközőbe csavarva. Nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek föl. De miért is izgulok ennyire? Olyan érzésem van, mintha ez lenne az első olyan alkalom, hogy kettesben töltünk pár órát.
-Min gondolkodsz ennyire, kedvesem? – fonódott két kar a derekam köré, majd Carlisle megpuszilta a hajamat.
-Nem tudom, hogy mit vegyek föl – mondtam töprengve, összehúzott szemöldökkel.
-Olyan ruhát, ami kényelmes – mondta egyszerűen, de mikor még továbbra is tanácstalanul álltam a gardrób előtt, újra megszólalt. – Vagy majd én kiválasztom.
Hátrébb húzott, hogy hozzáférjen a ruháimhoz, majd derékig elmerült a gardróbban.
Pár másodperc keresgélés után átnyújtott nekem egy kupac ruhát.
-Tessék! Bár én ezekhez nem nagyon értek – vonta össze a szemöldökét töprengve, miközben a kezemben lévő ruhákat méregette. – A fehérneműkben jobb vagyok – nevetett halkan.
Éreztem, hogy fülig pirulok. Nem szoktam meg mostanában az ilyen bókokat.
-Öltözz fel, aztán gyere le – lépett az ajtóhoz. – A nappaliban várlak.
Aztán kilépett az ajtón, becsukva azt maga mögött.
Gyorsan fölvettem a ruhákat, majd megigazítottam a hajamat is.
Kissé lámpalázasan – amit ismét nem értettem, hogy miért van – lépkedtem lefelé a lépcsőn.
-Indulhatunk – léptem mellé, miután felvettem a kabátomat is.
Először végigmért, majd megjegyezte:
-Egész jól választottam – mondta elismerően, majd közelebb lépett és óvatosan a karjaiba vett.
Lágy csókot lehelt az ajkaimra, aztán kisétált velem az ajtón, majd rögtön futásnak is eredt az erdő felé.