27. fejezet

Sziasztok!
Először is... bocsi h csak most rakom föl a teljes fejit de orvoshoz kellett mennem és mivel nyaralásra az én monitoromat vittük ezért még azt is vissza kellett rakni a helyére (plusz a hangszórókat is) és hát tudjátok milyen nehéz az asztal alá bebújva dugdosni a drótokat a helyükre :S minden szar mögött átvezetve...:S
Másodszor... a szavazásnak mint ti is láttátok vége lett. Az egyikben az oldal külsejéről kérdeztelek titeket... akik arra szavaztak h változtassak rajta, azok lécci irják meg h mi nem tetszik nekik és h mit képzeltek el helyette. előre is köszi:) ... a másik szavazás pedig igy utólag belegondolva lehet h lényegtelen volt és lehet h mégsem azon fog mulni a folytatás:( sorry:( már csak a fantáziámon múlik az egész... aminek a teljesítménye elég ingadozó...xDxD
Nem is magyarázok tovább:D itt a 27. fejezet:D jó olvasást hozzá!!:P én pont az előbb ettem meg egy tál popcorn-t xD
puszi:CC&EC



"Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok a polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosolygással, a távolba révedve lebénultan figyelek, és jöttödre porcelánszívem megremeg."

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.”

Eleazar szemszöge

Már majdnem egy napja csak Carlislet keressük. Nem értem, mi történhetett. Amikor telefonon beszéltünk, annyira magabiztos volt. Nem hiszem el, hogy csak úgy elhagyta Esmet. Tudom, hogy kétségei voltak a kapcsolatuk helyessége felől, de ez akkor sem megoldás. Remélem, megtalálom, és sikerül tisztáznom vele a dolgokat. Ugyan én nem szólhatok bele a kapcsolatukba, valami mégis azt súgja, hogy mindenképpen beszélnem kell vele. Esmenek megígértem, hogy nem mondok semmit sem az állapotáról Carlislenak, de ha ez kell ahhoz, hogy visszajöjjön velem, akkor Esme is meg fogja bocsátani nekem, hogy nem tartottam meg az ígéretem. Legalábbis remélem. Előbb viszont rá kell találnom Carlislera.
Még kb. 2 órát futottam, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Carlisle! Gyorsabbra vettem a tempómat. A szag nagyon gyorsan erősödött. Ezek szerint nem halad. Ahogy egyre közeledtem felé, úgy ritkultak a fák. Persze nem gyökerestül. Szinte minden második fa ketté volt törve. Tudtam, hogy egy vihar nem ilyen károkat okoz. Ez csakis egy vámpír lehetett. Spirálban haladhatott. Aztán kiértem egy kis tisztásra. Nem természetes rét volt. Itt is megvoltak a fák megmaradt csonkjai. Mellette, pedig egy nagyobb táska hevert a földön.
Mikor megláttam őt, megtorpantam. Szörnyen nézett ki. Egy fa mellett ült, térdeit felhúzva, fejét rájuk hajtva. Még így is látszott, mennyivel sápadtabb a megszokottnál. Ruhája cafatokban lógott rajta, máskor szépen fésült haja most piszkosan ezerfelé állt. Ő nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy ott vagyok. Ugyanúgy ült a fa mellett. Lassan odasétáltam hozzá. Biztosan nem tudja, hogy itt vagyok, mivel nem lélegzik, és így nem érezheti a szagomat.
Óvatosan megérintettem a vállát, de nem mozdult.
-Carlisle – szólaltam meg. Még mindig semmi. Leguggoltam mellé. – Carlisle! – ráztam meg kissé. Szomorú, fátyolos szemekkel nézett föl rám. Arcán csodálkozást láttam. Nem szólalt meg, csak visszafektette fejét a térdeire. – Carlisle, térj magadhoz – ráztam meg ismét. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak hazudott Esmenek, az érzéseiről. Lassan ismét fölemelte a fejét és rám nézett. Szemei most már tisztábbak voltak. – Mi történt? – ültem le mellé a hóba. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak halkan megszólalt.
-Elhagyott – csak ennyit mondott. Pontosabban suttogott. Még az én kitűnő vámpírhallásommal is alig lehetett hallani. Hangja rekedt volt. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpírral ez előfordulhat. Elhagyta? De hát Esme nem ezt mondta nekünk. Nem voltam benne biztos, hogy mind a ketten Esmere gondolunk. Bár ki másról beszélhetnénk?
-Mármint kicsoda? – kérdeztem meglepetten. Értetlenül fölnézett rám. Szemei csodálkozásról árulkodtak. Komolyan, úgy néz rám, mintha egy hülyével beszélne. Aztán felháborodottan megszólalt.
-Minek nézel te engem? Nőcsábásznak? Soha nem tennék ilyet vele – ugrott fel morogva. – Szerinted képes lennék életem szerelmét megcsalni? – azt hiszem, mégis egy személyről beszéltünk az előbb. De akkor nem értem, hogy mi történt.
-Carlisle, kérlek, nyugodj meg – álltam föl én is. Még folytattam volna, de közbevágott.
-Mégis hogy nyugodjak meg, ha a legjobb barátom ilyet feltételez rólam? – ordított. Még sosem láttam ennyire kikelni önmagából.
-Carlisle! – emeltem föl én is a hangomat. – Esme szenved nélküled – pillanatnyilag ez az egy dolog jutott eszembe, amivel esetleg megnyugtathatom.
-M…mi…micsoda? – hitetlenkedve meredt rám. – Ő döntött így. Tiszteletben tartom a kérését – jelentette ki immár határozottan. Semmit nem értettem.
-Carlisle, kérlek, mond el, hogy mi történt pontosan – léptem hozzá közelebb. Ő sóhajtva visszaült a fa mellé, én pedig követtem a példáját. Ismét hosszú csend következett, majd halkan belekezdett a történtek elmesélésébe.
Szinte tátott szájjal hallgattam végig mondandóját. Most már végképp nem értem, hogy mi történt. A két dolog teljesen üti egymást. Mikor befejezte, én még mindig kitágult szemekkel néztem rá.
-Mi az? – kérdőn nézett rám.
-Carlisle, azt hiszem, valami nagyon nagy félreértés történt kettőtök között – hitetlenkedve nézett rám.
-Miért? Szerinted nem fogalmazta meg elég világosan a kérését?
-Nem úgy értettem, Carlisle. Esme szeret téged. Sohasem hagyna el. Mióta elmentél csak szenvedett. El sem tudod képzelni, hogy milyen állapotban volt mikor a lányokkal a keresésedre indultunk. Szörnyen nézett ki. Akárcsak te – néztem újra végig rajta.
-Lehet, hogy rosszul van, viszont ő akarta így és én tiszteletben tartom a kéréseit. Ő is elmondta, hogy szeret, viszont egyértelműen megmondta azt is, hogy miért szeretné, ha elmennék.
Nem hat rá semmi sem. Ez így nem lesz jó.
-Kérlek, Carlisle, gyere vissza velem – már szinte könyörögtem neki. Ő csak a fejét rázta. – Ha nem jössz magadtól, akkor erőszakkal foglak visszavinni – fenyegettem meg. Nem fog egy félreértésen tönkremenni a kapcsolatuk és azzal együtt a legjobb barátom is. Hitetlenkedve nézett rám.
-Neked nem fontos az ő döntése? – hitetlenkedett. – Miért nem érted meg, hogy nem mehetek vissza. Tudtam, hogy egyszer el fogunk válni amiatt, hogy vámpír vagyok. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar. Nem tudok neki mindent megadni, és ettől szörnyen érzem magam. Sokkal könnyebb lenne, ha ember lennék. Akkor nem állhatna semmi sem közénk.
-Carlisle, Esme azt mondta, te hagytad el őt, mert már nem szereted, hogy már nem kell neked. Azt mondtad neki, hogy visszamész Aliceékhez. Én komolyan mondtam az előbb, hogy ha kell, akkor erőszakkal foglak visszavinni – néztem rá teljes határozottsággal.
-Én ezt nem értem – csodálkozott Carlisle. – Össze vagyok zavarodva – rázta meg kissé a fejét.
-Épp ezért kérlek rá, hogy gyere vissza velem. Senki sem érti, hogy mi történt. Esme szenved a hiányodtól – győzködtem. Ahogy kimondtam az utolsó mondatot, Carlisle rögtön mellettem termett.
-Induljunk – azzal felkapta a táskáját és már futott is.

Jasper szemszöge

„Egy óra múlva kedvesem sikítva a nyakamba vetette magát.”

-Megtalálta – kiáltott. – Eleazar megtalálta. Mindenképpen vissza fogja vinni. Ha kell még erőszakot is alkalmaz – kacagott. Éreztem a boldogságát, ami rám is átragadt. Végre Rose felől sem csak bűntudatot éreztem, hanem örömöt is. Elmosolyodtam. Talán végre minden rendbe jön. Fölpattant az ölemből és már rohant is a telefonhoz. Gyorsan tárcsázta a számot és izgatottan várta, hogy valaki fölvegye. Persze számított rá, hogy az a valaki Carmen lesz.
-Halló? – vette fel az említett személy. Hangja aggódó volt.
-Szia Carmen, Alice vagyok – szólt bele a kagylóba szerelmem boldogan.
-Szia Alice. Mi történt? Láttál valamit? – kérdezte felélénkülve.
-Igen. Eleazar megtalálta. Visszaviszi – válaszolta örömmel a hangjában.
-Ez csodálatos – örvendezett Carmen.
-Mi van Esmevel? – kérdezte Alice aggódóan. Kis csönd. – Carmen? Ott vagy?
-Igen, itt vagyok – válaszolt.
-És? Mi van vele? Hogy van?
-Nincs túl jól. A múltkori hívásod után nem sokkal eszméletét vesztette és azóta nem ébredt fel. Nagyon aggódok érte.
-Micsoda? – kiáltotta kedvesem. Én is teljesen ledöbbentem. – De hát mi történt? – öröme hamar elszállt a hírtől, hogy legjobb barátnője eszméletét vesztette.
-Alice, azt hiszem, ezt tőlük kell majd hallanod és igazából én sem nagyon értem, hogy mi történt. Majd ők elmesélik, ha minden rendbe jön. Akkor Esme is könnyebben beszél majd róla szerintem.
-Rendben – sóhajtott szerelmem beletörődően. – Szóljatok, ha visszaértek vagy valami probléma van.
-Oké. Üdvözlöm a többieket. Szia! – köszönt el Carmen.
-Mi is titeket. Szia! – azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Ölembe húztam, majd a hátát kezdtem simogatni, hogy megnyugtassam.
-Annyira aggódok értük – nézett föl rám. Szavait érzései is igazolták. Megpusziltam a homlokát.
-Én is aggódok értük, de nem lesz semmi baj – szorosan hozzám bújt és mélyeket szippantott az illatomból.

Esme szemszöge

Mikor magamhoz tértem, a fejem zúgott. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet.
Csak annyira emlékeztem, hogy újra lepörögtek előttem az emlékek, majd teljes sötétség. Vajon meddig lehettem eszméletlen?
Először csak aprókat kezdtem pislogni, majd még mindig kábultan fölkönyököltem az ágyban. Alice szobájában voltam. Carmen ott ült mellettem, és aggodalmasan nézte az arcomat.
-Jól vagy? – kérdezte, miközben szemeivel fürkészte az arcomat. Bólintottam. Valahogy most nem éreztem az űrt a mellkasomban a hiánya miatt. Teljesen kétségbe estem. Nem akarom elfelejteni. Beleszagoltam a rajtam lévő ingébe. Már alig éreztem benne az illatát. Gyorsan fölpattantam és odarohantam a szekrényhez. Kikaptam egy másik ingjét, majd az előzőt levettem és fölvettem az újat. Mélyen beleszippantottam. Megint éreztem a fájdalmat, de ez a kín most nem olyan volt, mint a megszokott. Gyengébb. Kétségbeesetten kezdtem kutatni a régi dolgok között. Nem! Az nem lehet, hogy elfelejtsem! Kivettem a helyéről azt a fiókot, amiben az emlékeket tartottam, majd teljes tartalmát az ágyra borítottam.
Carmen csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem értette, hogy mit csinálok, de most nem foglalkoztam vele.
Kotorásztam a holmik között, mikor egyszer csak Carmen megfogta a csuklómat és maga felé fordított.
-Esme, mit csinálsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Emlékeket keresek – válaszoltam gyorsan, majd már fordultam volna is vissza, de nem engedte. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – próbáltam meg kihúzni a karomat szorításából. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
-Esme, nyugodj meg! Itt van. Visszajött. Eleazar visszahozta – mondta, miközben elengedte a karomat.
Micsoda? Itt van? De hát miért jött vissza? Aliceéknél is találkozhatott volna a Denalikkal.
Most viszont semmi más nem érdekelt engem, csak az, hogy végre újra láthassam Őt. Nem érdekel, hogy mennyire nehéz lesz, miután megint elmegy. Azonnal az ajtóhoz rohantam és kitártam azt. Megtorpantam. Ott állt előttem teljes életnagyságban. Méz szőke haja kócos és piszkos, arca sápadt és beesett. Ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlen, akkor azt hittem volna, hogy beteg. Szemei alatt még a szokásosnál is sötétebb karikák éktelenkedtek. Ingje több helyen szakadt és sáros volt. Még sohasem láttam őt ilyennek. Még vadászat után sem.
Annyira hiányzott, de most, hogy itt van, nem tudom, mit csinálhatnék vagy mondhatnék. Legszívesebben azonnal a karjaiba vetném magam, de ezt most nem tehetem meg.
-Miért jöttél vissza? – kérdeztem. Megpróbáltam egy szenvtelen álarc mögé rejteni fájdalmamat. Szomorúan nézett rám.
-Gyere, lent mindent megbeszélünk – azzal félreállt az ajtóból, hogy ki tudjak menni. Lassan haladtunk lefelé. Carlisle egyszer csak átkarolta a derekamat és így segített menni. Valószínűleg látta, milyen gyenge vagyok. Beleborzongtam az érintésébe. Olyan régóta vágytam már erre, de sohasem gondoltam volna, hogy viszont fogom őt látni. Ugyanakkor nem értettem semmit sem.
Amíg lefelé haladtunk, végig az arcát néztem. Ő is így tett. Mélyen az enyémbe fúrta tekintetét. Így sétáltunk le a nappaliba.
Mindenki ott volt a Denali klánból, csak Carmen nem, de most ő is csatlakozott hozzájuk.
Carlisle leült a kanapéra, engem pedig maga mellé húzott. Most nem karolt át, csak a kezemet fogta meg. Minden egyes érintése fájt, mert tudtam, hogy már nem sokáig lesz itt. Sőt. Vele együtt még a Denalik is el fognak menni. Mégsem húztam el a kezem.
Senki sem szólalt meg hosszú ideig. Carlisle végig az arcomat nézte, én viszont nem néztem rá. Nem akartam nagyobb fájdalmat. Itt ült mellettem, mégsem lehetett az enyém.