28. fejezet

Sziasztok!
Itt a (remélem) várva várt 28-as fejezet:D remélem tetszeni fog:D Holnap, ha minden jól megy, kaptok egy kis meglepit. Pontosabban nagyot, mert elég sok munkám volt és még lesz is vele... ahhoz is várom majd a komikat:D:P Na nem is szövegelek tovább... jó olvasást a fejihez:D
puszi:CC&EC

ui.: köszönöm a 7 rendszeres olvasót:D puszy



"Szeretlek! - Mi..Mi..Mit mondtál? - Sze-ret-lek! - De te nem szerethetsz engem. - És mért nem? - Mert te bármilyen lányt megkaphatsz, szépet és jót. - De nekem, te vagy a legszebb, és te vagy a legjobb."

Esme szemszöge

-Azt hiszem, lenne pár dolog, amit meg kéne beszélnetek – szólalt meg hosszú csend után Eleazar. – Mi addig elmegyünk vadászni.
Carlisle még mindig a szemembe nézve bólintott. Fogva tartott a tekintetével. Mozdulni sem bírtam. Csak ültem ott mellette, szemeiben gyönyörködve.
Hosszú ideig csendben ültünk egymást nézve, majd végül ő szólalt meg. De nem azt mondta, amire számítottam.
-Jobban vagy? – csak bólintottam válaszul. A fejét csóválta. – Nem úgy tűnik – simított végig a szemem alatti karikákon. – Talán még nálam is rosszabbul festesz. – Még mindig nem bírtam megszólalni. – Elmondod mi történt? – csodálkozva néztem rá. Nem értettem, hogy miért kéri ezt, hisz ő is tudja. – Azt hiszem, inkább én kezdem – sóhajtott föl.
-Nem értem, miről beszélsz – hangom nem volt több rekedt suttogásnál.
-Elmondom, hogy mit éltem át Akkor. – anélkül is tudtam, hogy melyik napra érti ezt, hogy megnyomta volna azt az egy szót. Még mindig nem értettem, hogy miért akarja ezt nekem elmondani. – Emlékszel, hogy az előtte való nap kint voltunk a réten a vízesésnél és együtt megnéztük a naplementét, igaz? – ismét csak bólintottam. – Még ott elaludtál, így hazahoztalak téged, nehogy megfázz. Aztán elmentem vadászni. Mikor visszajöttem, te a verandán állva vártál rám – hitetlenkedve néztem rá. De hisz én átaludtam az egész éjszakát. Lehetetlen, hogy kimentem volna. Még sohasem volt rá példa, hogy alva jártam volna. – Még nincs vége – folytatta halkan. – Elhívtál sétálni az erdőbe – még beszéltem is? – A tekinteted lágy volt, szerelmes, de mégis szomorú. Veled tartottam. Már jó ideje sétáltunk, amikor egyszer csak megálltál, és szembe fordultál velem. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Éreztem. És akkor megszólaltál. Azzal az egy mondattal megvalósítottad a legféltettebb rémálmaimat is – már csak suttogott. Szörnyű volt így látni őt, de nem mertem átkarolni, hogy megnyugtassam. Nem tudtam, hogyan reagálna rá. Nem szólaltam meg. Vártam, hogy folytassa. – Azt mondtad… - hangja erőtlen volt -, hogy te gyereket szeretnél. És ezt tőlem nem kaphatod meg. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Hogy egyszer majd elmész, mert én nem tehetlek boldoggá téged. Azt mondtad, hogy még mindig szeretsz, de nem szeretnéd feladni a lehetőségeidet, amik emberként megadattak neked – már nem nézett a szemembe. Sőt, még rám sem. A semmibe bámult. Láttam rajta, hogy újra átéli a történteket. Gyönyörű aranybarna szemei homályosan bámulták a padlót. – Arra kértél, menjek vissza Aliceékhez – teste megrázkódott. Már semmit sem értettem. Hisz ez nem történt meg.
-Én nem értem – végre meg tudtam szólalni, de hangom alig hallható volt csak. – Én nem… - suttogtam. – Én soha… - Carlisle fölnézett, majd mutató ujját a számra tette.
-Azt kérted, hogy soha többé ne jöjjek vissza. Azt mondtad, már összepakoltad a cuccaimat és ott vannak a hátsó ajtó előtt. Csak vigyem el őket. Túl akarsz lépni rajtam, és engem is erre kértél. Hogy próbáljak meg nélküled élni – ismét szemeimbe nézett. Láttam rajta, hogy ha tudna, már sírna. De nem tudott. Ezért remegett. A kitörni nem tudó könnyei rázták testét.
Még mindig nem értettem semmit sem, de azt már tudtam, hogy szeret. Képes volt elmenni, mert én ezt akartam. Pontosabban nem én akartam, de ez ebben a pillanatban lényegtelen volt. Átöleltem rázkódó testét. Csak most vettem észre, hogy már én is sírok. Könnyeim patakokban folytak. Éreztem, hogy ő is átölel karjaival. Örültem, hogy nem tolt el magától. Arcomat nyakába fúrtam és mélyeket lélegeztem illatából, hogy megnyugodjak. Ő az arcát a hajamba fúrta. Lassan csillapodott a rázkódása és már én is kicsivel jobban éreztem magam. Bár ez lehet, hogy csak a jelenlététől volt így és a tudattól, hogy mégis szeret.
-Elmondod, hogy veled mi történt? Eleazarék nem tudták pontosan – csak jó pár perc elteltével szólalt meg. Késsé elhúzódtam tőle, de még mindig öleltem.
Lassan bólintottam. Talán így már könnyebb lesz. Így, hogy itt van velem. Talán így már tudok róla beszélni.
Magam is meglepődtem rajta, hogy milyen tisztán csengett a hangom, mikor megszólaltam. Bár halk volt, de tiszta.
-A rét utáni reggelen, mikor fölébredtem, ott feküdtél mellettem, de nem karoltál át. Éreztem, hogy valami nincs rendben. A pillantásod rideg volt – összerezzentem az emlékre. Jól emlékszem arra a nézésre. – Elhívtál sétálni az erdőbe – hitetlenkedve nézett rám. Teljesen megértettem. Én is így éreztem, amikor ő mesélt. – Azt mondtad, elutazol. Visszamész Aliceékhez, és velük együtt elköltözöl. Először azt hittem, hogy Rose már eléggé kontrollálni tudja magát és ezért már én is találkozhatok vele. Te viszont azt mondtad, hogy én nem megyek veletek. És azt, hogy… te már nem akarsz velem… együtt élni – ezeket a szavakat már nehezebben mondtam ki. - Hogy már nem akarsz… engem és jobb így, hogy nem húztuk tovább ezt a dolgot. Arra kértél, hogy felejtselek el és lépjek túl rajtad. Megígérted, hogy… hogy olyan lesz, mintha… mintha nem is léteztél volna. Aztán visszavetted a… a karkötőt – ismét zokogtam. Nem bírtam folytatni. Közelebb vont magához és a hátamat kezdte simogatni.
-Shh – nyugtatgatott. – Ne sírj, kérlek.
Több perce beletelt, mire kellőképpen megnyugodtam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni.
-Az éjszakát az erdőben töltöttem – erre hangosan felszisszent, majd tekintete a kis asztalkára tévedt a kanapé mellett. Én is odapillantottam. Ott voltak a gyógyszereim. Tudtam, hogy érti, miért vannak azok ott, így csak folytattam. – Borzasztóan éreztem magam. Nem bírtam semmit sem csinálni. Az egyetemre sem mentem be. Már egy hét eltelt, mikor Tanyaék megjelentek.
-Azt hozzá kell tenni, hogy egy kupac üvegszilánk volt a lábaid alatt – csak bólintottam. Örültem, hogy az öngyilkossági kísérletemet nem mondták el neki.
-Csak kicsúszott egy pohár a kezemből – magyarázkodtam. Úgy láttam, nem vette észre, hogy valamit titkolok előle. - De nem mentél vissza Aliceékhez, igaz? – tereltem el a témát. Remélem hatásosan.
-Nem – ingatta a fejét.
-Akkor mit csináltál? – csodálkoztam, bár tudtam, hogy ez lesz a válasza, hiszen Alice is kereste őt.
-Az erdőkben sétálgattam. Napokig csak járkáltam. Emberi tempóban. Aztán végül megállapodtam egy helyen, és ott voltam több mint egy napig. Ott talált rám Eleazar.
-Nem értem, mi történt – ingattam a fejem.
-Én sem – sóhajtott. – De ki fogjuk deríteni – szemei elszántságot tükröztek. – Esme, meg tudsz nekem bocsátani valaha is? – nézett rám szomorú szemekkel.
-Carlisle… - neve égette a torkomat. Hangom rekedt volt. –, erről nem te tehetsz – krákogtam. Nem figyelt rám.
-Esme, te nagyon fontos vagy számomra. Nem tudnék nélküled élni. Túlságosan önző voltam ahhoz, hogy még azelőtt elmenjek, mielőtt komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk – lehajtott fejjel fixíroztam a parkettát. – Bebizonyítom – mondta határozottan.
Ujjaival fölemelte az államat és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. Azok gyönyörű aranybarnán csillogtak. Még sohasem nézett így rám. Ekkora szerelemmel. Minden kétségem elpárolgott tőle. Lassan végigsimított arcomon. Tekintete a szemem és a szám között cikázott. Lassan hajolt felém, megadva nekem a lehetőséget az elhúzódásra. Nekem viszont eszemben sem volt ilyet tenni. Két kezemmel átkaroltam a nyakát és vártam, hogy ajkai végre elérjék az enyémeket. Csodálatos érzés volt, mikor végre megcsókolt. Már több mint egy hete csak erre vágytam. Erre az érzésre. Most viszont féltem. Féltem, hogy egyszer csak fölébredek ebből a csodálatos álomból, és ismét egyedül leszek. Carlisle megérezhette bizonytalanságom, mert abbahagyta a csókot és kissé elhúzódott.
-Mi a baj? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Csak félek… - erre a két szóra megdermedt, majd eltolt magától és olyan távol helyezkedett el tőlem a kanapén, amennyire csak tudott. – Nem tőled félek – magyarázkodtam. Láthatóan megkönnyebbült, de még mindig a helyén maradt, így inkább én bújtam oda hozzá. – Attól félek, hogy egyszer csak eltűnsz, én pedig fölébredek. És ugyanott folytatódik minden, mint ahol abbamaradt. Lehet, hogy még Tanyaék sem jöttek ide. Újra egyedül lennék. Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen.
-Nem hiszem, hogy ennyire élénk lenne a fantáziád – mosolygott. – Amúgy nem hinném, hogy álmodsz, mivel ez azt jelentené, hogy én is ezt álmodom, pedig én nem tudok aludni.
-Van benne valami – mosolyogtam már én is. Több mint egy hete most először. Már szinte idegennek éreztem azt a gesztust és érzést.
-Köszönöm – mondta hirtelen. Nem értettem, mire érti.
-Mit? – csodálkoztam.
-Azt, hogy itt vagy nekem. Hogy szerethetlek, és te viszont szeretsz.
-Én köszönöm – suttogtam, majd szorosan megöleltem. Ismét folyni kezdtek a könnyeim. Úgy tűnik, ha nem a bánattól, akkor az örömtől sírok.
-Hiányoztál – suttogta a fülembe. Hűvös leheletétől megborzongtam, de ennek ellenére nagyon jól esett.
-Te is nekem – csókoltam meg a nyakát.
-Mindennél jobban szeretlek. Sosem tudnálak ily módon bántani – mondta mélyen a szemembe nézve. Csak bólintottam. Nem akartam, hogy bármi olyat mondjon, amit később megbánhat. Nem akartam, hogy csak azért maradjon velem később, mert most ezt mondja nekem. Nem neheztelnék rá ezért. – Nem bízol bennem – hangja szomorú volt.
-Én bízok benned – mondtam határozottan. – Magamban nem bízok – hajtottam le a fejemet. – Nem akarom, hogy most bármit is megígérj, és később boldogtalan legyél – magyaráztam. – Ha egyszer csak feltűnne valaki, aki neked az igazi, bántana téged, hogy nem tudnád teljesíteni az ígéreted. Vagy ami még rosszabb, teljesítenéd, de boldogtalan lennél – csodálkoztam, hogy milyen nyugodtan mondtam ki ezeket a mondatokat, pedig legbelül már őrjöngtem.
-Esme – fordította maga felé az arcomat -, számomra te vagy az igazi. Majdnem háromszáz éven keresztül kerestem az igazit. Már azt hittem, velem van a baj. Amikor te feltűntél ott a korházban… mikor megláttalak… - kereste a megfelelő szavakat a folytatásra -, egyszerűen… megszűnt körülöttem a világ.
-Carlisle, ez… - nem tudtam befejezni, mert ekkor öt vámpír lépett be a nappaliba. Hatalmas mosoly terült szét az arcukon, mikor megláttak minket.
-Sziasztok! – köszöntek somolyogva.
-Sziasztok!
-Esme, nézd mit találtam – sietett oda hozzám Kate. Csodálkozva néztem a kezemben lévő tárgyra. A karperecem volt az. Az, amelyik a Cullen-címert ábrázolja.
-Hol találtad? – csodálkoztam.
-Az erdőben. Vadászat közben. Egy kicsi puma játszott vele – mosolygott.
Elvettem a kezéből. Újra feltörtek az emlékek, de most közel nem volt annyira fájdalmas, mint eddig. Most már csak Aliceék hiányoztak. Carlisle viszont itt volt velem. És pillanatnyilag másra sem vágytam, csak hogy átöleljen jéghideg, izmos karjaival. És ezt legnagyobb örömömre meg is tette.
-Hajlandó lennél újra hordani? – kérdezte suttogva szerelmem. Hűvös leheletét a fülemnél éreztem. Megborzongtam. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is ilyen reakciót vált ki belőlem.
-Reméltem, hogy megkérdezed. Igen! – mosolyogtam rá, amivel sikerült neki is mosolyt csalnom az arcára. Fölrakta a helyére az ékszert, majd egy lágy csókot lehelt a kézfejemre. – Köszönöm – pirultam el.
-Igazán nincs mit – csókolt meg. Amint észbe kaptam, elhúzódtam. Nem akartam, hogy a kis „közönségünk” minket nézzen. Azonban ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy már csak Carlislelal ketten vagyunk a nappaliban. – Mi a baj, szerelmem? – simogatta meg az arcom. Ahogy fejemet visszafordítottam felé, arcán csodálkozást véltem felfedezni.
-Semmi, csak… - nem tudtam, mit mondhatnék, de megbántani sem akartam őt azzal, hogy elhúzódtam tőle.
-Csak…? – nézett mélyen a szemembe. Aggódott. Láttam a szemeiben.
-Csak azt hittem, hogy… Tanyaék még… - szemeiben a megértést láttam felcsillanni. Aztán ismét elmosolyodott, amitől engem az ájulás kerülgetett. Nem mertem elmélyülni arcának tanulmányozásában, mert akkor valószínűleg eszméletlenül fordulnék le a kanapéról.
-Emiatt nem kell zavarban lenned – ennek ellenére arcomat mellkasába fúrtam. Nem akartam, hogy lássa égővörös arcom, pedig tudtam, hogy még így is észre fogja venni. – Héj, tényleg. Ez természetes dolog egy párnál – akármennyire is győzködött, én még mindig nem akartam fölnézni. – Kicsim, ne csináld ezt, megijesztesz – hallani lehetett a hangján, hogy tényleg aggódik. Végül fölnéztem, de nem akartam a szemébe nézni. Nem értettem, hogy miért vagyok előtte mindig zavarban. Hisz igaza van. Ez tényleg természetes. Viszont nekem ő az első. Még soha senki iránt nem éreztem így, mint iránta. De vajon ő is így van ezzel? Nem, biztosan nem! Egy olyan férfit, mint Carlisle, körberajongják a nők. Ezt a saját szememmel is tapasztaltam már. Nem feltétlen külsőleg vonzza őket – persze az sem elhanyagolható, enyhén szólva -, hanem sokkal inkább belsőleg. A kisugárzásával mindenkit megnyer magának. Biztosan volt már dolga más nővel is. Vagy esetleg többel is. Nincs olyan, aki ne tartózkodna szívesen a közelében. Persze csak a vámpírok között van ez így. Nem mesélt el részleteket az emberi életéből. Nem is faggatóztam. Tudtam, hogy az anyja és az apja elvesztése mekkora fájdalmat okozott neki. Így vámpírként, azonban az emberek kissé ódzkodnak tőle. Emlékszem, mesélte nekem egyszer, hogy a betegek sokszor távolságtartóak vele szemben. Sőt, még olyan is van, aki másik orvost kér, mikor meglátja őt. Sosem tudtam megérteni ezeket az embereket. Hisz mikor én megláttam őt ott a korházban, annyira barátságos volt és megnyerő. Akkor úgy éreztem, hogy minél többet akarok a közelében lenni. És ez még most is így van. Bár lehet, hogy csak az érzelmeim hatására van ez így. – Esme, hallasz? Kérlek, válaszolj! – Carlisle szavai szakítottak ki gondolataimból. - Jól vagy?
-Igen, persze – mondtam, de hangom bizonytalan volt.
-Azt látom – mondta kissé rosszallóan. – Mi a baj? – kérdezte lágy tekintettel.
Most mit mondjak neki? Nem akarok neki hazudni, és úgyis észrevenné, ha nem mondanék neki igazat. Mélyet sóhajtottam, majd halkan megszólaltam.
-Volt előttem valakid? – nem ezt akartam kérdezni és nem is akartam rögtön a közepébe belevágni, de nem tudtam, hogy hozhatnám másképp elő a témát. Bár az sem lett volna jó, ha úgy kérdezem, „hányan voltak előttem”. - Kissé sértő lett volna – jegyeztem meg magamban, fölhorkanva. Arcára kiült a csodálkozás. Láthatóan nem ezt a kérdést, sőt nem is kérdést várt tőlem. Várakozóan néztem rá. Először nem válaszolt. Nem tudtam, hogy a válasza következménye miatt, vagy csak mert meglepődött.
-Esme…