Novella

Sziasztok!
Itt a megígért meglepetés:D egy novella:D nem tudom, honnan jött az ötlet, de egyszer csak azon kaptam magam nyaralás közben h írok egy füzetbe:P Elég hosszú lett és emiatt nagyon sok munkám is volt vele ezért örülnék ha kapnék hozzá pár komit*-* ha valaki elolvassa, az már csak nem okozhat gondot h irjon egy megjegyzést is hozzá *könyörgőkiskutyaszemek*:D remélem tetszeni fog:D lécci azt is irjátok meg h olvasnátok e még tőlem ilyen novellákat:D persze nem mind carlisle/esme történetű lenne:D
sok puszi:CC&EC



Szerelem a múltból

„Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, azt nem felejtjük el.”(William Shakespeare)

„Csak egy lány meg egy fiú - a dicső győzelmi krónika, az semmivé lesz, de az ő történetük soha.”

„Van valaki, akire várok, legyen az egy nap, egy hónap vagy egy év, én várni fogom akkor is ha esik vagy havazik.. de mi mást tehetnék ha egyszer szerelmes vagyok belé?”

„Elengedlek, de ne feledd, a rabod vagyok, drágám.”

London, 1663.

Carlisle Cullen vagyok. 1640-ben születtem Londonban. Az apám anglikán lelkipásztor. Anyámat sohasem ismertem, mert nem sokkal a születésem után meghalt. Van egy nő az életemben. Esme. Mindennél jobban szeretem, és biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is így van. 2 hónapja volt az esküvőnk. A nászutunk egyszerűen csodálatos volt. Párizsban töltöttünk el két csodálatos hetet. Még most is majd szétcsattanok a boldogságtól. Hihetetlen, hogy egy olyan gyönyörű nő, mint Esme, hozzám tartozzon.
Éppen hazafelé tartok gyönyörű feleségemhez a munkából. Már ha az apámnak való segédkezést hétvégenként, munkának lehet nevezni. Én nem élvezem, hogy egész álló nap olyan lényeket üldözünk, amelyek nem is léteznek. Jó, elismerem, tényleg volt néhány furcsa gyilkosság a környéken, de semmi jel nem utalt arra, hogy ezeket egy vérszívó démon követte volna el, mint ahogyan apám állította. Neki is elmondtam már nem egyszer, mekkora ostobaságot követ el azzal, hogy egész életét erre áldozza. De mintha csak a falnak beszéltem volna ilyenkor. Ugyan úgy jár minden este az erdőkbe és sikátorokba, mint 23 évvel ezelőtt. Azután vette a fejébe ezt az egészet, hogy anyám rejtélyes módon eltűnt, és csak pár nap múlva került elő a holtteste az egyik erdőből. Azóta apám minden este hajnalba nyúlóan keresi azt a szörnyeteget, aki ezt tette. Kétlem, hogy meg fogja találni, mivel ez az eset már 23 éve történt.
Csöndben sétáltam hazafelé. Esme már megszokta, hogy én szombaton is „dolgozom”, és ezért nagyon hálás voltam neki. Tudta, mennyire fontos nekem az apám.
Hirtelen egy árny suhant át előttem a vékony utcácskán. Megtorpantam. Nem láttam jól, hogy mi volt az. Az utcában szinte teljesen sötét volt. Újra láttam az elmosódott csíkot, de most közvetlenül mellettem suhant el. Éreztem a szelet az arcomba fújni, ami végigsöpört utána. Gyorsan megfordultam.
-Ki van itt? – kérdeztem. Bármennyire is hunyorítottam, nem láttam semmit és senkit sem.
-A végzeted – suttogta egy fagyos hang a hátam mögül a fülembe. Hideg leheletétől kirázott a hideg. Azonnal megpördültem a tengelyem körül. Egy karmazsinvörös szempárral találtam szemben magam.
-Ki maga? – kérdeztem. Hangom – reményeim szerint – nem árult el semmit sem félelmeimből.
-Szólíts nyugodtan Thomasnak, Carlisle – mosolygott nyájasan. – Mary is így hívott – amint meghallottam anyám nevét, már emeltem is a kezemet, hogy betörjem az orrát ennek a… Hirtelen hasított belém a felismerés. Talán apámnak mégis igaza volt és tényleg léteznek ilyen lények. – Én a helyedben nem tenném – vigyorgott, ahogy meglátta, mire készülök. – De te tudod. A te kezed bánja. – Mit sem törődve nyugodt hanghordozásával, öklöm elérte az arcát. Sosem folyamodtam erőszakhoz, de most az anyámról volt szó és arról, hogy én ezt épségben megússzam. Amire persze elég kicsi volt az esély. Hatalmas roppanást hallottam. Felszisszenve rántottam vissza a kezemet. Az egész kézfejem lüktetett a fájdalomtól. Nevetni kezdett. – Bennem te nem tudsz kárt tenni.
-Mit akar tőlem? – néztem dühösen a szemébe. Nem fogok megfutamodni előle. – Mi közöm van nekem magához?
-Ez egy hosszú történet. De tudod mit? Van időnk, elmesélem. Tudod, Mary és én egészen kiskorunk óta ismertük egymást. Nagyon jó barátok voltunk. Szinte mindent együtt csináltunk. Én azonban többet éreztem iránta a barátságnál. Szerelmes voltam belé. Ő viszont nem viszonozta az érzéseimet. Aztán hozzáment ahhoz a szánalmas Matthewhoz. Mivel nem akartam elveszíteni őt, ezért továbbra is tartottam vele a kapcsolatot. Egyik nap viszont minden megváltozott. Az egyik sikátorban rám támadt egy vámpír és megharapott - azóta sem tudom, hogy miért -, én pedig vámpír lettem. Próbáltam öngyilkos lenni, de nem sikerült. Ezek után is figyeltem még Maryt. Nem akartam, hogy bármi baja essen. Aztán megszülettél te, és nálam ez volt az utolsó csepp a pohárban. Azt akartam, hogy Mary csak is hozzám tartozzon, ezért elhatároztam, hogy olyanná teszem, mint amilyen én vagyok, és így örökké együtt lehetünk. A dolog viszont nagyon rosszul sült el. A vére annyira csábító volt – csuklott el a hangja. – Egyszerűen nem bírtam megállni. Megöltem őt – suttogta.
-Akkor mit akar most tőlem? – kérdeztem dühtől izzó hangon.
-Elhatároztam, hogy megölöm a férjét és a fiát. Ha ti nem léteztetek volna, akkor ő lehet, hogy engem választ. Mellesleg ti túl sokat tudtok a vámpírokról. Nem engedhetem meg, hogy kitudódjon a létezésünk.
-És ehhez magának 23 évre volt szüksége? Apám azóta szenvedett. Miért kellett ennyit várni?
-Pont a szenvedése miatt. Megérdemelte! – köpte oda nekem. – Ráadásul nem szerettelek volna titeket csak úgy megölni. Te vámpír leszel, apádnak pedig lassú, kínokkal teli halála lesz – azzal előttem termett. – De azt nem ígérem meg, hogy nem fogsz szenvedni.
Még fel sem fogtam a szavait, máris egy fának csapódtam. Egy nagy reccsenés jelezte, ahogy a vállam szinte összes csontja eltörik, majd egy nagy puffanással földet értem a fa tövében.
Legszívesebben fölordítottam volna a fájdalomtól, de mégsem tettem. Nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy hallja a szenvedésem.
-Úgy tűnik, túl kíméletes voltam veled eddig – hallottam hangját közvetlenül a fülem mellől. Belemarkolt a hajamba, és annál fogva fölemelt. Rúgást éreztem a hasamban, majd ismét a földre kerültem. Alig kaptam levegőt. A mellkasom szúrt. Valószínűleg eltörött egy-két bordám. – Azt hiszem, te megúszod a további sérüléseket. Nem lenne szórakoztató ugyanazt tenni veled is, mint amit az apáddal fogok.
A következő pillanatban éles fájdalom hasított a nyakamba, majd két kéz a levegőbe emelt, aztán már csak a süvítő szél hangját hallottam. Éreztem, hogy ég mindenem. Először a végtagjaimat, majd tovább minden testrészemet elérte a pusztító tűz. Mindent felemésztett a fájdalom. Fájdalmasan fölordítottam. Nem tudom, mennyi ideig tartott még a kezében a vámpír, de ismét hallottam a hangját.
-Remélem, jól elboldogulsz egyedül is a következő életedben. Sok sikert hozzá – hangja gúnyos volt. A következő pillanatban, pedig egyedül maradtam.
Iszonyúan fájt mindenem. Mintha elevenen égetnének. Nem mertem ordítani. Nem tudtam, milyen messze vagyok a várostól vagy a turista ösvényektől. És ha így találna rám valaki, akkor nekem végem lenne. Márpedig mindent meg kell tennem apám és Esme védelmének érdekében, és ezt csak úgy tudom megvalósítani, ha én is vámpír leszek. Legalább bosszút állhatok majd anyám gyilkosán. Így inkább csak csöndben szenvedtem magamban.
Nem tudom, meddig vonaglottam kínok között az erdőben, de a fájdalom mintha enyhülni kezdett volna. Lassan húzódott vissza először az ujjaimból, majd így tovább. Azonban ahelyett, hogy megszűnt volna, a szívemet kezdték ostromolni a lángok. Eddigi kínjaim eltörpültek emellett a mindent elsöprő fájdalom mellett. Szívem őrült iramban száguldott, majd dobbant még egy utolsót. Teljes csönd vett körül engem. Legalábbis az erdő zajain kívül semmi mást nem hallottam. Azonban tisztán hallottam a madarak csicsergését, az állatok patadobogását és szívverését. Erre az utóbbi hangra a torkom égéssel reagált. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mi lett belőlem. Tehát tényleg igaz volt, amit Thomas mondott. Lassan kinyitottam a szemeimet. Az elém táruló látvány ledöbbentett. Mindent tökéletesen láttam. A napsütésben előttem szállingózó polleneket, minden egyes kis bogarat a fűben és a fákon egyaránt. Ahogy kigondoltam, hogy föl akarok állni, már álltam is. Megdöbbenve néztem végig magamon. A bőröm hófehér volt. Lehetséges, hogy tényleg vámpír lett belőlem?
Csak most vettem észre, hogy mióta magamhoz tértem, egyáltalán nem vettem levegőt. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, mire mély, állatias morgás tört fel mellkasomból. Az illat, amit éreztem, egyszerűen fenséges volt. Hallottam a szívverését, amitől csak még jobban rászállt a vörös köd az elmémre. Azonnal futásnak eredtem. Még az sem vonta el a figyelmemet, hogy mennyire gyorsan szaladok. Amint megláttam zsákmányomat, támadóállásba ereszkedtem, majd egyre közelebb osontam hozzá. Nem vett észre. Mikor már csak egy ugrásnyira voltam tőle, rávetettem magam és ajkamat rögtön nyakára tapasztottam. Mohón szívtam az édes nedűt, mígnem vértelenül összerogyva a karjaimba omlott. Már nem próbált szabadulni. Halott volt. Én öltem meg. Megöltem, hogy enyhítsek a szomjamon. A pumát lassan lefektettem a talajra, majd lerogytam az egyik fa mellé. Gondolkoznom kellett. Thomas azt mondta, nem tudott öngyilkos lenni. Én így nem tudok élni. Nem lennék képes embereket ölni. De várjunk csak? Az előbb az egy puma volt. Ugyan nem szüntette meg a torkomban a kaparó, égető érzést, de enyhített rajta. Talán mégsem kell embereket gyilkolnom. Viszont ha így reagálok a vér szagára, akkor soha többé nem találkozhatok Esmevel. Már a gondolattól is megborzongtam. Az nem lehet, hogy nem láthatom többé. Nem bírnám ki nélküle. Látnom kell. Muszáj. Legalább még egyszer utoljára. Talán ha visszatartom a lélegzetem a közelében. De nem kockáztathatok. Nem járhatok úgy, mint Thomas. Mi van, ha megsebesítem, vagy megharapom. Még akkor sem kényszeríteném bele ebbe a létbe, ha úgy ismét velem lehetne. Döntöttem. Nem láthatom többé őt. El kell menekülnöm. Valahova el kell rejtőznöm. Újra futásnak eredtem az erdő mélye felé. Meglepetten tapasztaltam, hogy egyáltalán nem fáradok el a futásban, ráadásul őrült sebességgel suhannak el mellettem a fák is. Nem sokkal később kiértem az erdőből. Egy kisebb falu kezdődött 100 méternyire az erdő szélétől. Nem mehetek be. Tovább kell mennem. Nem bánthatok senkit sem! Nagy ívben kikerültem a falut, és így ismét egy erdőbe kerültem.
Vízcsobogást hallottam. Egy patak. Nem volt messze. Azonnal elindultam a hang irányába és nemsokára el is értem a patakot. Hajtott a kíváncsiság, hogy megnézzem, miként festek vámpírként, mégsem mertem belenézni a víztükörbe. Féltem a látványtól, ami elém tárulhat. Muszáj lesz megmosakodnom, így nem kerülhetem el, hogy meg ne lássam a tükörképem a vízben. Mélyet sóhajtottam, majd belenéztem a vízbe. A látványtól a szédülés kerülgetett. Ruhám több helyen szakadt volt és véres. Hajam kócosan és piszkosan meredezett ezerfelé. A legijesztőbb azonban a szemem volt. Élénkvörösen csillogott. Megráztam a fejem, hátha csak képzelődöm, de a vörös szempár nem tűnt el. Így soha többé nem mehetek emberek közelébe. Csalódottan levettem a ruháimat, majd megmosakodtam a patakban. Félelmeim ellenére kellemesnek éreztem a víz hőmérsékletét. Szinte langyos volt. Miután megmosakodtam, megpróbáltam kimosni a ruháimat. Több-kevesebb sikerrel. Miután ezzel is végeztem, kiraktam azokat száradni a napra. Ahogy a bőrömre napfény vetült, gyémántként kezdett el csillogni. Csodálkozva néztem végig magamon. Úgy tűnik ez is egy tipikus vámpír tulajdonság. Legalább most már ezt is tudom.
Leültem a fűbe, majd gondolkodni kezdtem. Ha ilyen hatással van rám a vér illata, akkor soha többé nem mehetek emberek közelébe. És akkor soha többé nem láthatom Esmet. Erre a gondolatra összeszorult a torkom. Megrázkódtam. Erősnek kell maradnom! Nem gyengülhetek el, akkor csak még veszélyesebb lennék.

Már több hónap eltelt azóta, hogy vámpír lett belőlem. Egész beleszoktam ebbe az életbe. Ugyan eleinte nehéz volt megküzdenem az állandó szomjúsággal, de így, majdnem egy év után már sokkal könnyebb. Az idő múlásával több érdekes dolgot is megfigyeltem magamon és az új életformámon. Az eleinte még vörös szemem már aranybarna és az erőm is csökkent némileg. Azonban még így is jóval erősebb vagyok, mint egy ember. Ha akarok, tőből ki tudok csavarni akár egy fát is. Mióta vámpír lettem, egyáltalán nem alszom, nincs szükségem emberi ételekre és levegőre sem. A szomjam, a hónapok elmúltával egyre csökken, és boldog vagyok, mert nem kell embereket gyilkolnom, hanem beérem az állatokkal is. Ugyan azokat sem szívesen ölöm meg, de ha belegondolok, már emberi életemben is ettem állati húst. Ez az életforma valamennyivel könnyebb.
Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy felfedeztem egész Nagy-Britanniát és Franciaországba is átúsztam. Nem sok magamfajtával találkoztam utazásom során, vagy ha mégis, akkor azok nem az általam választott életmódot élték, ráadásul elég civilizálatlanok voltak. Egy olyan vámpírral sem találkoztam még, aki a nehezebb utat választotta volna. Az idő múlásával egyre magányosabbnak érzem magam és erről akaratlanul is Esme jutott az eszembe. Azonban már az ő emléke is halványulni kezdett, amit nem értettem, hisz vámpírmemóriám tökéletessége miatt minden egyes részletre emlékszem vámpírlétemből, az előtte való időszakról viszont már csak halvány emlékeim vannak. Ezek közül a legerősebb szerelmem emléke volt, most viszont már ez is kezdett halványulni. Nem bírom felfogni, hogyan felejthetném el életem szerelmét. Látnom kell őt. Minél hamarabb. Mielőtt még teljesen elfelejteném. Ez azonban most még nem lehetséges. Ahhoz először fejlesztenem kell az önuralmamat. Meg kell próbálnom emberek közelébe menni.

Három év. Ennyi idő telt el vámpírrá válásom óta. Már nem akarom minden egyes emberre rávetni magam. Ezt az állapotot már előbb is elértem, azonban Thomas mondatai alapján, miszerint élete szerelmének a vére annyira csábította, hogy nem bírt leállni, nagyon féltem az Esmevel való találkozástól. Mi van, ha a vére úgy hat rám, mint az anyámé Thomasra? Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy bántottam őt. Ugyan nem szándékozom nagyon a közelébe menni, de mi van, ha valami mégis balul sül el. Mondjuk, felsérti valamijét. Elég, Carlisle! Nem szabad erre gondolnod. Minden nagyszerűen fog menni. Megnézem, hogy jól van-e, aztán továbbállok. Az emberek előtt úgysem mutatkozhatok, hisz valószínűleg úgy tudják, hogy 3 éve eltűntem. Érdekes lenne, ha csak úgy végigsétálnék az utcákon. Ráadásul, ha a vámpír teljesítette a terveit, akkor apám már nem él. Márpedig nem volt, aki megvédje. Csak abban reménykedhettem, hogy Esmet nem bántotta. Hisz neki semmi köze nem volt anyámhoz és nem is üldözte a vámpírokat. Azonnal gyorsabban kezdtem futni. Az nem lehet, hogy későn érjek oda!
Amint a város széléhez értem, megtorpantam. Hát persze, hogy a mindig esős Londonban pont most kellett kisütnie a napnak! Elrejtőztem a fák takarásában és ott vártam meg az éjjelt.
Amint kialudtak az utolsó fények is a városban, rögtön a keresésére indultam. Mivel az emberi emlékeim elhalványultak, ezért már nem emlékeztem rá, hogy merre laktunk. Fogalmam sem volt, merre kellene mennem, így a megérzéseimre hagyatkoztam. A légzést már a város elején abbahagytam, most mégis újra el akartam kezdeni. Úgy gondoltam, nagyobb lenne az esélyem a megtalálására, ha szagokat is éreznék. Mégsem mertem kockáztatni. Hangtalanul bolyongtam az utcákon és ugráltam egyik háztetőről a másikra. Minden egyes házba benéztem, de eddig nem találtam semmit. A következő házhoz éppen akkor értem el, mikor az egyik szobából gyereksírás hangzott fel. Pont ennek az ablakánál voltam. A szobába hátrálva benyitott egy nő. Túlságosan is ismerős volt. Mikor megfordult, minden kétségem porba hullott. Ő volt az. Esme. Megtaláltam. Megbűvölten néztem csodálatos alakját és elbűvölő mozgását. Felemelte a kisgyereket a kiságyból.
-Anyu, hol van apu? – kérdezte a kislány.
-Csak el kellett mennie elintézni egy fontos dolgot – nyugtatta meg a lányt.
Csak ekkor döbbentem rá: ez a kislány Esme gyermeke. Ilyen könnyen túllépett volna rajtam? Hisz ez a kislány már több mint 2 éves. Még egyszer utoljára hosszan végignéztem szerelmemen, majd már indultam is volna, de Esme fölnézett. Ugyan ő nem láthatott a sötétség miatt, de pontosan a szemembe nézett. Az övéiben szerelmet láttam. Finoman megrázta a fejét, majd tekintetét visszafordította kislányára. Azonnal futásnak eredtem és meg sem álltam a legközelebbi erdőig. Azt hiszem, most fogtam csak fel, mit is érzett Thomas, mikor megszülettem.
Miért kellett nekem visszamennem. Csak még jobban fáj, mint az előtt. Nem akartam őt örökre elfelejteni, ezért mentem vissza. Most mégis úgy érzem, hiba volt. Csak felszaggattam a régi sebeket. Mégsem voltam képes visszafogni magam.
Eddig visszafojtott dühömet az erdő bánta meg. Amelyik fa az utamba került, gyökerestül kitéptem. Nem néztem, merre megyek, csak futottam és közben pusztítottam.
Nem tudom, mikor hagytam abba az erdő ritkítását, de már jócskán fenn volt a nap az égen. Leroskadtam az egyik még megmaradt fa tövébe, majd könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Három éven át sikerült visszatartani az érzéseimet, de a mai nap után már nem bírtam tovább. Most jött elő belőlem mindaz, amit az utóbbi időben megpróbáltam elnyomni. A kétségbeesés, a düh, a harag, a szenvedés… Miért történik ez velem? Miért nem lehetett normális emberi életem? Esmevel boldogok lehettünk volna. Együtt öregedtünk volna meg. Gyermekeink, unokáink lehettek volna. És mindez tönkrement egy elfelejthetetlen szerelem miatt.

Gyorsan teltek az évek. Szinte fel sem fogtam és már csaknem egy évtized eltelt vámpírrá válásom óta. Sokat gyakoroltam, így önuralmam már elég jó volt ahhoz, hogy egy napot is zökkenőmentesen eltöltsek emberek között. Aminek persze nagy hasznát vettem. Elkezdtem nyelveket tanulni, éjszakánként főiskolára jártam. Tökéletes vámpírmemóriámnak köszönhetően már szereztem is egy jogi diplomát, és már 3 nyelven tudok anyanyelvi szinten beszélni és írni. És már megvolt a célom is. Orvos akartam lenni. Ezt már ember koromban is eldöntöttem, de akkor még nem sok lehetőségem nyílt rá. Segíteni akartam a betegeken, és ehhez nagyon nagy önuralomra lesz szükségem. Nehéz lesz, de megéri.
Az évek során több helyre is eljutottam. Voltam Írországban, Spanyolországban, Portugáliában. Egész Európát be szeretném utazni, persze futva. Úgy sokkal szebb és érdekesebb. Aztán sort kerítek Ázsiára, Afrikára, Amerikára, esetleg még Ausztráliára is.
Eddigi létezésem során még nem nagyon találkoztam más vámpírokkal, és akikkel mégis, azok egyáltalán nem voltak valami civilizáltak. Éppen ezért szeretnék minél több helyre eljutni. Bár kétlem, hogy Ausztráliában olyan sok vámpír élne, hisz ott nincs olyan nap, hogy ne sütne a nap és a folytonos éjszakai élet, pedig egy idő után eléggé nyomasztó lehet.


Napjainkban

Vége a munkaidőmnek. Sajnos. Már csaknem 350 éve vámpír vagyok, és még mindig nem találkoztam hasonló életmódú fajtámbelivel. Már megszoktam a magányosságot, mégis rossz így elmenni a munkából. Ugyan el tudom foglalni magam, hisz imádok olvasni, de a gyógyítást jobban szeretem. Általában a munkámba temetkezem, és így napközben nem gondolok a magányosságra. Viszont munka után mindig rám tör ez az érzés. Hiányzik egy társ mellőlem. Valaki olyan, akivel beszélhetnék, akinek bármit elmondhatnék. Már arra is gondoltam, hogy átváltoztatok valakit, viszont ez nem lenne igazságos. Nem ítélhetek valakit örök magányra csak azért, mert nekem társra van szükségem. Ráadásul az sem biztos, hogy meg tudnék állni. Nem lennék képes megölni egy embert, azt tudom, de mivel még sosem kóstoltam embervért, ezért nem tudom, hogy képes lennék-e megállni.
Mivel már egy jó ideje nem vadásztam, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek vadászni. Még a végén feltűnik valakinek az egyre sötétülő szemem. A levegőbe szagoltam, majd már futásnak is eredtem egy őzcsorda után. Rávetettem magam a legnagyobb példányra. Mármint csak akartam, de a levegőben összeütköztem egy kemény dologgal, és háttal repültem pár métert, majd egyenesen egy fába csapódtam. Két hatalmas reccsenést hallottam. Az egyik a hátam mögül jött, a másik pedig valahonnan szemből. Kellett egy tized másodperc, mire fölfogtam, hogy ez csak egy vámpír lehetett, különben szétzúztam volna. Azonnal fölpattantam és szinte ugyanebben a pillanatban a másik vámpír is így tett. Farkasszemet néztünk egymással. Tekintete valahogy ismerős volt, de nem tudtam, honnan. A lényeg viszont az volt, hogy szemei gyönyörű tengerkékek voltak.
Végignéztem a lányon, aki előttem állt. Láttam, hogy ő ugyan így tesz velem. Külseje ápolt volt, ruhái csak az előző ütközéstől lettek koszosak. Körülbelül 18 éves lehetett. Vállig érő, mézszőke haja hullámos volt. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Lehet, hogy még ember koromban ismertem? Szemei felcsillantak, majd rögtön fölegyenesedett támadó állásából és elmosolyodott. Elindult felém. Mozgása kecses volt, akárcsak egy gazelláé. Megállt tőlem egy-két méterre.
-Te is olyan vagy, mint én – hangja csodálkozó volt. Bizonytalanul bólintottam. A szemi kékek voltak ugyan, de a teste egy vámpíréhoz hasonlított. Bőre hófehér volt és az előbbi ütközésből nézve kőkemény. - Én Mary vagyok – a névtől fájdalmasan görcsbe rándult a gyomrom, de nem mutattam ki.
-Carlisle – nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Bőre selymes volt. A szél felém sodorta az illatát, ami ismét ismerős volt. Nem értettem. Félrebillentett fejjel nézett rám, majd szélesen elmosolyodott. Ez a mosoly is annyira ismerős – futott át az agyamon. Kissé megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
-Most költöztünk ide az anyámmal. Lenne kedved ellátogatni hozzánk? Még sohasem találkoztunk olyan vámpírral, aki a mi életmódunkat folytatta volna – magyarázta lelkesen. Tehát ők is állatvéren élnek. De akkor sem értem, miért kék a szeme.
-Szívesen – bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon. Hosszú idő óta ez volt az első igazi mosoly, ami szétterült az arcomon.
-Akkor gyere – intett, majd futni kezdett. Hihetetlenül gyors volt, de azért tudtam vele tartani a tempót. Percekig csak futottunk, majd elértünk egy erdő széli házhoz. Csodálatosan nézett ki. Egy emeletes volt, falai kívülről vajszínűek voltak, viszont a nyugatra néző fal helyett üveg volt. Kuncogás szakított ki álmélkodásomból. – Tetszik? Nem mondj semmit, amíg nem láttad belülről – azzal kézen fogott, majd behúzott a házba.
Belül még csodálatosabban nézett ki, mint kívül. Egy nappaliban voltunk. A falak itt enyhén barnás árnyalatúak voltak, a padlót pedig parketta borította. A bútorok a barna különböző árnyalataiban pompáztak és a legtöbb fából volt.
-Gyönyörű – mondtam elismerően.
-Anyukám rendezte be. Jó tehetsége van az ilyesmihez – mosolygott. Úgy tűnik ez nála természetes. – Lehívom őt. Anyu! – mondta kicsit hangosabban.
-Mi az, kicsim? – kérdezte a világ leggyönyörűbb hangja a lépcsőről. Odanéztem, és akkor megláttam őt. Azt a nőt, akit már évszázadok óta nem láttam. Aki a feleségem volt, és akit mindennél jobban szerettem és még szeretek is. Ekkor döbbentem rá, hogy az a lány, aki ide hozott, a lánya. A vérszerinti. Az, akit én is láttam az ablakból.
Mikor észrevett, először zavartság, majd csodálkozás, öröm és végül szomorúság suhant át az arcán. Mindez egy-két másodperc alatt.
Annyira gyönyörű volt. Hosszú, barna haja hullámos tincsekben a vállára omlott, mogyoróbarna szemei boldogan csillogtak – akkor nem lehet vámpír -, szív alakú arca hófehér, de élettel teli. Semmit nem változott azóta, hogy utoljára láttam. Boldog voltam, de egyben csalódott is. Boldog, mert megtaláltam, és mert emlékszik rám, viszont csalódott, mert nekem már másfél év elteltével halványulni kezdett az emléke.
-Carlisle – suttogta úgy, hogy szinte alig lehetett hallani.
-Tehát jól gondoltam – ujjongott Mary.
-De hát Thomas azt mondta, hogy te meg… - nem bírta folytatni. A vámpír nevének a hallatára kezem azonnal ökölbe szorult és mély morgás tört fel mellkasomból. Mennyi évet eltöltöttem azzal, hogy felkeressem ezt a Thomast és sehol sem találtam.
-Csak megharapott – dörmögtem.
-De az apá… - elharapta a mondta végét, és a szája elé kapta a kezét.
-Semmi gond – léptem hozzá kissé közelebb. – Thomas velem is beszélt egy s másról. Engem direkt változtatott át, hogy szenvednem kelljen.
-Micsoda? – hördült fel Esme. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Persze nálad sikerült megállnia – morgott. Mary odaállt mellé és nyugtatólag átkarolta anyja derekát. Tehát erről is hallott.
-„Szerencsére csak” ennyi történt – mondtam.
-Csak?! – kérdezte felháborodva. – Meg is ölhetett volna! Ha nem szeret bele anyukádba, akkor boldogan leélhettük volna az életünket egymás mellett, és Maryt is együtt nevelhettük volna fel.
Szinte tátott szájjal néztem rá. Együtt fölnevelni Maryt?
-Micsoda?
Értetlenül nézett rám, kissé oldalra billentve a fejét.
-Mary az én… a mi… - nem tudtam kimondani. Annyira lehetetlennek tűnt ez az egész.
-A lányunk – mondta magától értetődően Esme. Kérdőn nézett rám.
-Bocsáss meg. Én azt hittem… Mi történt veled miután eltűntem? –kérdeztem eltérve az eredeti mondandómtól.
Arca elkomorodott.
-Hát az elég hosszú történet – sóhajtott.
-Van időnk.
Bólintott, majd intett, hogy üljünk le a kanapéra. Mary időközben eltűnt a nappaliból. Gondolom, kettesben akart hagyni minket Esmevel.
Várakozóan néztem rá. Nagy levegőt vett, majd belekezdett.
-Miután eltűntél, rá három napra az apádnak is nyoma veszett, majd újabb három nap elteltével előkerült a holtteste az erdőből. Téged viszont még mindig nem találtunk. Nagyon fájt, hogy elveszítettelek, de a hetek elteltével túl kellett lépnem rajtad – elakadt a lélegzetem. Tehát mégis túl lépett rajtam. Pár hét alatt sikerült elfelejtenie. Borzalmasan fájt ennek a tudata. – Megtudtam ugyanis, hogy terhes vagyok – döbbenten néztem föl rá. – A reggeli rosszullétek, rémálmok… kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mi történik velem. A picinek nem tett volna jót az idegeskedésem, így próbáltam elfoglalni magam különféle dolgokkal. Eljártam a barátnőimhez, az árvaházba, de még így sem tudtam kellőképpen megnyugodni. Minden egyes nap abban reménykedtem, hogy mikor hazaérek, te ott fogsz rám várni a kanapén ülve, vagy esetleg egyszer csak beállítasz az éjszaka közepén.
És a sok idegeskedésnek meg is lett az ára. A pici már nyolc hónaposan megszületett és nem sokon múlott, hogy nem halt meg. Marynek neveztem el az édesanyád után – mosolygott rám melegen. - A terhesség és az idegesség miatti „koplalás” miatt én is nagyon gyenge voltam. Az orvosok viszont sikeresen megmentettek mindkettőnket. Ugyan a kisbaba nagyon fejletlenül született, mégis ijesztően okos volt. Nagyon hamar megtanult beszélni – elmosolyodott az emlékre. – Kicsivel több, mint két évvel a születése után, sétálni voltam vele az erdőben. Ott találkoztunk Thomassal – a vámpír nevére fölmordultam. – Elmondta, hogy mit érzett az anyád iránt és, hogy mi okozta a halálát. Aztán azt is elmondta, hogy ő ölt meg téged és az apádat is. Iszonyatosan mérges voltam rá, mégsem volt merszem szembeszállni vele. Fölismertem, hogy mi ő, de nagyon féltettem Maryt. Nem akartam, hogy bármi baja essen. Azt mondta, nem kockáztathatja meg, hogy kitudódjon a titka, és ezért kell engem is megölnie. Nekem ugrott és épp, hogy belém harapott, majd eltűnt rólam. Azóta sem tudom, hogy pontosan mi miatt volt, de nem tudott utána a közelünkbe férkőzni. Valami mindig visszataszította. Csak sejtéseim vannak, miért lehetett ez.
Elképedve néztem rá. Lehetséges, hogy van valamilyen különleges képessége?
-Valamilyen képesség? – kérdeztem rá. Bólintott.
-Egy fizikai pajzsom van, amit akaratomtól függően vonhatok magam és mások köré is egyaránt – magyarázta. Döbbenten néztem rá. - Kétféle magyarázatot tudnék adni a megmenekülésünkre. Az első, hogy miután a vámpír megharapott, rögtön elkezdtem átváltozni és ezzel együtt a képességem is megjelent. A második, és ez a valószínűbb, hogy már emberkoromban is megvolt ez a képességem és életveszélyes helyzetben a testem automatikusan reagált a támadásra, felvonta körénk a pajzsot.
-Hogyan bírtad ki, hogy ne támadj rá Maryre miután magadhoz tértél? – sejtettem, hogy a válasz magyarázatot ad majd szemszínére is, de nem voltam benne biztos.
-Igazából ez is egy képesség – ismét ledöbbentem. Eddig azt hittem, egy vámpírnak csak egy képessége lehet. - Mikor fölébredtem, éhes voltam. Persze kapart a torkom a szomjúságtól is, de éhes is voltam. Nem tartottam furcsának ezt a dolgot. Azt hittem, a vámpírok is esznek emberi ételt, és nem csak vért isznak. Nem voltak újszülött éveim, mint ahogy azt a többi vámpírtól hallottuk. És persze én beértem az állati vérrel is. Normális, szinte emberi életet éltem tovább. Persze mikor rájöttem, hogy nem öregszem, el kellett költöznünk, de amúgy nem volt ezzel probléma.
-És Maryből hogyan lett vámpír?
-Tudta, hogy mi vagyok én igazából, és ahogy egyre nagyobb lett, ő is ilyen akart lenni – nem hittem a fülemnek. Nem hinném, hogy ilyen életet akart volna a lányának. – Én persze nem akartam ezt – na mit mondtam - Viszont… Az erdőben laktunk egy kis házban. Egyik nap elment sétálni és mikor már jó ideje nem jött haza, utánamentem. Hisz ő még nem volt sebezhetetlen. Több sebből vérezve találtam rá az erdőben. Már nem tudtam megmenteni, és mivel tisztában voltam vele, hogy nincs ellenére a vámpírélet, átváltoztattam. Először féltem, mert még sohasem kóstoltam embervért, azonban mégis sikerült. Minimális szinten vonzott csak a vére. Miután átváltozott, nem tudtam, hogy tanítsam meg az önuralomra, de nem is kellett sokáig gondolkoznom ezen. Neki is van egy képessége – mosolygott. Kicsit sok lesz már mára a képességekből. Bár családon belül általában öröklődik valamilyen szinten. – Hatalmas önuralma van – pont, mint nekem -, és örökölt egy részt az én képességemből is. Az embervértől neki is ugyan úgy vörös lesz a szeme, mint a többi vámpírnak. Az állatvértől viszont visszanyeri eredeti színét. Emiatt kék a szeme.
Az én hajamat és szememet örökölte, viszont kedvesem arcát és alakját. Így volt tökéletes.
-Azt hiszem, be kell vallanom valamit – hajtottam le a fejem. Nem mondott semmit, így folytattam. – Körülbelül három évvel az átváltozásom után, mikor már elég nagy volt az önuralmam, felkerestelek téged – hallottam, hogy elakad a lélegzete. – Az emberi emlékeim kezdtek elhomályosodni, de én nem akartalak elfelejteni. Mikor megláttalak Maryvel a karodban… Azt mondtad, „Csak el kellett mennie elintézni egy fontos dolgot”… - nem tudtam, hogy folytassam. – Azt hittem… - segélykérően fölnéztem rá, de nem értette, mit akarok mondani.
-Hogy nem a te lányod vagyok – szólt egy halk hang a lépcsőtől. Rögtön odakaptam a fejemet. Lányom szomorú tekintetével találtam szemben magam. Keservesen néztem fel rá. Már akkor tudnom kellett volna az igazat. Hisz annyira hasonlít mindkettőnkre. Egyértelmű lehetett volna.
-Én… sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Tudnom kellett volna. Én csak…
-Azt hitted, túlléptem rajtad – mondta szerelmem szomorúan.
-Én nem… csak… nem tudtam, mit higgyek. Nem tudtam, hogy terhes vagy… és mikor megláttalak titeket… Talán csak azért gondoltam ezt, hogy könnyebb legyen. Nem maradhattam volna veletek. Ahhoz túlságosan veszélyes lettem volna rátok.
-Nem kell magyarázkodnod, Carlisle – ingatta a fejét Esme.
-Esme, kérlek! – teljesen kétségbe voltam esve. – Szeretlek. Mindennél jobban. Mindig is szerettelek és foglak is örökké. Meg tudnál nekem bocsátani valaha is? – kérdeztem reménykedve.
Egy ideig csönd volt. Csak az én halk zihálásomat lehetett hallani.
-Nyugodj meg, kérlek – simított végig kezemen. A csillanás, amit láttam, reményt keltett bennem. Elkaptam a kezét. Elakadt a lélegzetem.
-Ez azóta rajtad van? – kérdeztem halkan. Hangom csak suttogás volt. A gyűrű ott csillogott az ujján.
-Igen – bólintott. – Szeretlek Carlisle! Sosem tudtalak volna elfelejteni téged – itt lehajtottam a fejem. – A lányunk emlékeztetett rád – ez némiképp megnyugtatott. – Igen – értetlenül néztem föl rá. – Igen, meg tudnék neked bocsátani – mosolygott rám melegen.
-Bármit kérsz, én teljesítem – ígértem buzgón.
-Hát… van valami, ami jó lenne kezdetnek – somolygott.
-Bármit megteszek.
-Azt mondtad, szeretsz – bólintottam. – Akkor csókolj már meg végre – fonta nyakam köré a karjait.
A döbbenettől megdermedtem, de nem tartott sokáig ez az állapot. Derekánál fogva közelebb húztam magamhoz, majd kezemmel végigsimítottam selymes arcán, és megcsókoltam. Hihetetlenül jó érzés volt, mikor ajkaink végre találkoztak. Egyik kezemmel beletúrtam a hajába, míg másikkal oldalát simítottam végig. Teljesen más volt ez a csók, mint az emberi emlékeimből halványan megmaradtak. Zihálva váltunk el egymás ajkaitól. Nem szívesen szakadtam el tőle, hisz olyan édesek voltak a csókjai, de még Maryvel is beszélnem kellett.
-Szeretlek! – suttogtam a fülébe.
-Én is szeretlek! – suttogta vissza. – Mary a szobájában van – mosolygott. – Az emeleten balra az utolsó ajtó. Ismerlek – tette hozzá értetlen tekintetem láttán.
Mosolyogva mentem föl az emeletre emberi tempóban, majd bekopogtam abba a szobába, amit Esme mondott.
-Szabad – hallottam meg Mary hangját. Benyitottam. – Gyere csak – mosolygott tétovázásomat látva. – Ülj le – intett a szobában lévő kanapé felé. Leültem, ő pedig mellém ült. Biztatóan mosolygott rám.
-Igazából nem tudom, hogy miért jöttem… csak úgy érzem, tőled is bocsánatot kell kérnem.
-Szerintem, nem kell – nevetett. – Vagy ha valamiért mégis kellene, akkor is fölösleges, mert nem neheztelek rád semmiért sem.
-Köszönöm – öleltem meg. Nem tudom, meddig ölelhettük egymást, de egyszer csak megszólat.
-Szerintem anya már vár rád – somolygott. – Menjünk le.
Mindketten fölálltunk a kanapéról és a nappali felé vettük az irányt. Esme a kanapén ült és olvasott, de mikor észrevett minket, letette a könyvet és intett, hogy üljünk le mellé. Mary leült, én viszont állva maradtam. Egy terv fogalmazódott meg bennem. Féltérdre ereszkedtem szerelmem előtt és megfogtam a kezét.
-Szeretlek Esme. Mindennél jobban és ez sohasem lesz másképp. Megtisztelnél azzal, hogy újra a feleségem leszel? – láttam a döbbenetet a szemében. Reméltem, hogy igent mond. – Hozzám jössz, édesem? – kérdeztem, miután még mindig nem válaszolt.
Mary oldalba bökte őt, mire megrándult a szám sarka az elfojtott mosolytól. Túlságosan izgultam ahhoz, hogy most mosolyogni tudjak.
-Igen! Boldogan! – suttogta szerelmem, majd a nyakamba vetette magát. Szenvedélyesen megcsókoltam, majd tekintettel Mary ittlétére, viszonylag hamar elhúzódtam tőle.
-Szeretlek – suttogtuk egyszerre, mire mindketten felkuncogtunk.
-Gratulálok – ölelt meg mindkettőnket lányunk.
Sohasem éreztem még ekkora boldogságot, mint most. Van egy szerető feleségem és egy lányunk. Ráadásul örökké élünk. Azt hiszem, egy hihetetlenül boldog örökkévalóság áll még előttünk.


„Ha szeretsz valakit, a nevét egy körbe írd és Ne egy szívbe, mert a szív összetörhet, de a kör gurul tovább”