12. fejezet

Carlisle szemszöge

-Álmomban egy nagy réten voltam, ami mellett egy patak csordogált. A réten körbe fekete csuklyás alakok voltak, mellettem, pedig egy csomó halott ember – mesélte Esme, miközben lehajtotta a fejét. Nem szerettem, mikor nem láttam a tekintetét, mikor nem néz a szemembe. Ez azt jelenti, hogy valamit szégyell. Folytatta –, nyakukon félhold alakú seb. A torkom nagyon kapart. A patakhoz rohantam és mikor belenéztem, vámpírként láttam magam. És a szemem vörösen izzott – végigfolyt egy könnycsepp az arcán. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. Álmában embereket ölt volna? Remélem nem gondolkozott azon, hogy ő is vámpír lehetne. Nem tud róla, milyen kínokkal járna. Vagy talán Alice mesélt neki? Viszont tudom, hogy úgysem lenne képes embereket ölni. Ahhoz neki túlságosan jó lelke van. Esme hangja rántott vissza gondolataimból. – Térdre rogytam a földön, és sírni kezdtem. Egyszer csak éreztem, hogy valaki megérinti az arcomat, mire fölpillantottam. Egy kisfiú állt előttem, aki pont ugyan úgy nézett ki, mint te. – Engem látott kisfiúkén? - Aztán lépések zaját hallottam, majd megjelent két vörös csuklyás alak, akik téged cipeltek és megálltak nem messze tőlünk. –Úristen! A Volturival álmodott. Meg is feledkeztem róla, hogy hallotta az egész veszekedést. Lehet, hogy Alice elmondta neki, hogy mi az a Volturi? - Ezután elindult felénk két fekete csuklyás, mire én akaratlanul is közelebb húztam a fiút magamhoz. Nem értettem, hogy miért, de akár az életem árán is megvédtem volna. Erre egy mély férfihang ezt mondta:
- Rendben, akkor a férfivel kezdjük – majd a két vörös csuklyás elindult veled a tűz felé.
-Szeretlek, Esme! – mondtad.
Fölordítottam, mikor rájöttem, hogy el akarnak égetni, mire mindenki rám nézett, de a csuklyások nem álltak meg. Hirtelen tépték darabokra a tested, majd a darabjaid a tűzbe dobták – hangja a mondta végére már alig volt hallható, könnyei ismét folyni kezdtek. – Itt megint fölordítottam, majd fölébredtem.
Nem nézett a szemembe. De hát miért ölt volna meg engem a Volturi? Mit csinálhattam? Úgy láttam, nem titkolt el semmit sem. De akkor miért?
-Kérlek, ne sírj – kérleltem és végigsimítottam az arcán, letörölve könnyeit. Még mindig az ölemben ült, én pedig közelebb húztam magamhoz, majd egy puszit nyomtam hajára.
-Nem utálsz? – nézett rám végre. Szemeiben csodálkozást és megkönnyebbülést láttam.
-Már miért utálnálak? – kérdeztem döbbenten. Hogy juthat ilyen egyáltalán eszébe. Sosem tudnám őt utálni.
-Hát azért, mert embereket öltem. Igaz, hogy csak álmomban, de akkor is – hadarta el gyorsan. Szóval emiatt. Engem inkább az aggasztott jobban, hogy álmában vámpír volt.
-Tudom, hogy soha sem lennél képes bántani egyetlen embert sem – mondtam mosolyogva.
-Engem viszont aggaszt, hogy nem tudom, miért álmodtam ezt – erre elkomorult az arcom, amit Esme is észrevett. – Mi a baj? – kérdezte ijedten, miközben végigsimított az arcomon. Érintése nyomán arcizmaim ellazultak.
-Alice mesélt neked a Volturiról? – kérdeztem. Döbbenten nézett rám. Lehet, megértette, hogy miért kérdezem.
-Nem. Azt mondta, hogy te többet tudsz róluk, és majd te mesélsz nekem – de ha nem mesélt neki semmit sem, akkor hogyan álmodhatott velük? – Mesélnél nekem róluk? – kérdezte bizakodva. Bólintottam.
-Gyere – álltam föl, magammal húzva őt is, majd talpra állítottam. Kérdően nézett rám. – Csak a dolgozószobámba megyünk – néztem rá, mire elakadt a lélegzetem. Egy rövid, lila hálóing volt rajta. Nem értem, hogy nem vettem észre eddig. Derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. – Gyönyörű vagy – mondtam kábultan, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Vágytam rá. Vágytam rá, mint nőre. De mikre gondolok? Nagyon veszélyes lenne rá nézve. Akár csak egy érintésemmel is összetörhetném. Ráadásul még csak két hete ismerjük egymást. Milyen jó lenne, ha ő is olyan lenne, mint én. Úristen! Mire gondolok? Nem lehet belőle is vámpír. Ahhoz túlságosan is jószívű teremtés. Ráadásul ez az ő döntése lenne. Nem változtathatom át csak azért, hogy ne kelljen aggódnom a testi épsége miatt. Nem vehetem el tőle az életét azért, hogy örökre vele lehessek és szerethessem
-Köszönöm – mondta levegő után kapkodva, miután elváltam ajkaitól. – De ne térjünk el az eredeti tervtől – mosolygott rám. Mi is volt a terv? Ja igen, megvan!
-Menjünk – fogtam kézen, majd kihúztam a szobából, egyenesen át a dolgozószobámba. Mikor beértünk, becsuktam magam mögött az ajtót és Esmet a képekkel teli fal felé fordítottam. Ámuldozva nézett a képekre.
-Ezeket a múltkor észre sem vettem, pedig elég sok van belőlük – kuncogott.
-Hát igen! Tudod, ez alatt a majdnem 300 évem alatt sokfelé jártam – mosolyogtam rá. Szemeiben döbbenetet láttam. – Mi az? – kérdeztem.
-Azt mondtad, 300? – kérdezte hitetlenkedve. Ekkor leesett. Ő még nem tudja az igazi életkorom. Nevetnem kellett.
-Igen, 1640-ben születtem – mosolyogtam. Megijedtem, mert már jó ideje nem mondott semmit és nem nézett a szemembe. Talán megijesztettem?
-Megijesztettelek? – kérdeztem.
-Nem, csak… meglepődtem. Elmondod akkor, mi az a Volturi? – kérdezte kíváncsian csillogó szemekkel. Kuncogtam rajta. Sosem tudta jól leplezni a kíváncsiságát, de ilyennek még sosem láttam.
Nem válaszoltam, csak belekezdtem.
-Létezésem során nagyon sokfelé jártam. Már az egész világot bejártam. Volt olyan hely, ahol kicsit több időt töltöttem, mart találkoztam más vámpírokkal is. Bár ők nomádok voltak, azaz nem állati véren éltek, mégis érdekesnek tartottam őket. Volt, ahol nagyobb számban éltek, elrejtve magukat az emberek elől, viszont találkoztam olyanokkal is, akik egyedül, vagy a társukkal éltek. Egyetlen egy olyan családdal találkoztam utazásom során, aki a mi életmódunkat folytatja, azaz vegetáriánus. De róluk majd később beszélek. Mikor Olaszországban jártam, ellátogattam Volterraba, ahol találkoztam a Volturival. Ők egy igen nagy „királyi” család. Legalább is annak tartják magukat. Három vezére van a klánnak. Aro, Marcus és Caisus. Ők védik meg a titkunkat. Nem azt tiltják meg, hogy a vámpírok embert öljenek, mert ők maguk is ezt teszik, hanem azt, hogy ezt egyszerre nagy létszámban, vagy feltűnően tegyék. És persze betartatják a törvényeket.
-Miféle törvényeket? – kérdezte kíváncsian.
-Igazából csak egy törvény van, de azt nagyon szigorúan veszik. Nem tudhatják meg az emberek, hogy mik vagyunk – néztem rá. Szemeiben láttam megcsillanni a félelmet. – Ne félj! Nem engedem, hogy bántsanak téged – húztam közelebb magamhoz.
-Én nem attól félek, hogy engem bántanak, hanem, hogy elveszítelek téged – bújt hozzám közelebb és szorosan átkarolt. Hihetetlen! Még most sem a saját életéért aggódik.
-Nem fogsz elveszíteni – ígértem neki. Komolyan gondoltam. Amíg ő nem küld el, vele maradok. – Amíg szükséged van rám, veled maradok! Szeretlek! – csókoltam meg.
-Soha ne hagyj el, kérlek!
-Nem hagylak el! – ígértem.
Fejét mellkasomra fektette. Lélegzete perzselte bőrömet még a ruhán keresztül is. Arcomat hajába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. Éreztem, hogy a szomjúság perzseli torkomat, de nem foglalkoztam vele. Sosem tudnám bántani őt. Nem fog vámpírlétem megakadályozni abban, hogy vele legyek. Féltem, hogy majd egyszer elhagy, mart tőlem nem lehet gyereke, de teljes mértékben megértettem. Figyelni fogom, és amint egy cseppnyi vágyakozást is látok szemeiben, felajánlom neki a lehetőséget. Tudom, hogy nem lenne képes megbántani, főleg, hogy megígérte, hogy nem fog emiatt elhagyni, de nem bírnám szomorúan látni nap, mint nap.
-Akartál még valamit mesélni róluk? – kérdezte vigyorogva. Mi járhat a fejében?
-Nem, miért?
-Csak, mert akkor lenne egy jó ötletem, hogy mit csinálhatnánk – arcáról le sem lehetett volna törölni a vigyort. Még mindig nem értettem semmit. Értetlenül néztem rá. – Látom még mindig nem érted. Elterelhetnéd egy kicsit a figyelmemet.
Szóval erre célzott. Szívesen teszek eleget a kérésének. Kezeim hátáról lejjebb csúsztak a derekára és közelebb vontam magamhoz, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Egy kis idő után elváltam ajkaitól és lejjebb haladtam a nyakára. Végigcsókoltam ütőerének vonalát, egyre hangosabb sóhajokat kiváltva belőle. Tudtam, hogy nemsokára meg kell állnom, de nem akartam. Egyszer csak éreztem, hogy Esme karjai elernyednek a nyakam körül, térdei, pedig megrogynak. Ijedten emeltem föl fejemet és néztem arcát. Szemei csukva voltak.
-Esme, kérlek, nyisd ki a szemed! – kértem őt rémülten. Finoman megsimogattam az arcát, mire szemi végre kinyíltak. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Sajnálom – sütötte le szégyenkezve a fejét.
-De hát mit? – kérdeztem meglepetten.
-Azt, hogy… - láttam, hogy zavarban van, de még mindig nem értettem semmit sem – hogy… elájultam, pedig csak megcsókoltál.
-Emiatt nem kell zavarban lenned – simogattam hátát. – Sőt, nagyon jól esik, hogy ilyen hatást tudok kiváltani belőled már csak egy csókkal is – mosolyogtam rá megnyerően. Addig fogok küzdeni, amíg el nem érem nála, hogy ne piruljon el minden bókomtól. És bár aggódtam az ájulása miatt, mégis nagyon jól esett ez a reakciója. Bár, melyik embernőből nem váltanám ki ezt. Maximum abból, amelyik a nőket szereti. Erre a gondolatra elfintorodtam. Miken gondolkozom? Esme szeret engem. Vámpírként is szeretne… remélem. Úristen! Nekem teljesen elment az eszem. Nem vagyok normális.
-Min gondolkozol? – szakított ki Esme gyönyörű hangja az elmélkedésemből. Mintha megérezte volna, hogy valami aggaszt.
-Semmi különösön – mondtam, de nem néztem a szemébe. Tudtam, hogy tudja, hazudok, de mégsem mondhattam el neki mindezt.
-Jól van, majd elmondod, ha akarod – meg sem érdemlem ezt a nőt. Feltétlenül bízik bennem, én meg ilyen hülyeségeken gondolkozom. Nem arról van szó, hogy nem bíznék benne, csak félek.
-Nem vagy éhes? – tereltem el a beszélgetést. Vajon Alice adott neki ennivalót amíg én vadásztam?
-De, egy kicsit – mosolygott. – De most én készítek magamnak ebédet – kellett levenni a kezéről a gipszet. Így már ezt sem csinálhatom én neki.
-Rendben – sóhajtottam lemondóan. Úgyis meggyőzne.
-Remek! Jössz te is? – kérdezte kicsit ellépve tőlem.
-Persze! – egy pillanatot sem mulasztanék el abból az időből, amit vele tölthetek.
-Rendben, akkor felöltözök és mehetünk – majd már indult is ki a szobából.
-Szerintem így is tökéletes vagy – mondtam kábultan.
-Jasper is lent van – válaszolta vigyorogva. – De ha ezt szeretnéd – azzal elindult lassan a lépcső felé. Ő aztán tudja, hogy tud megfogni engem.
-Azt már nem – termettem hirtelen mellette és karjaimat derekára kulcsoltam, hogy megállítsam. – Inkább öltözz fel – toltam a szobája felé.
-Ahogy akarod – vigyorgott. Na ezt még visszakapja. Már épp csukta volna be a szobája ajtaját, mikor hirtelen ott termettem az ajtó előtt és egyik lábammal megakadályoztam benne. Kérdőn nézett rám.
-Nem tudtad, hogy illik kopogni? – kérdezte tettetett felháborodással.
Nem válaszoltam, csak fölkaptam az ölembe, majd bementem vele a szobába és lábammal becsuktam magunk mögött az ajtót. Próbált szabadulni, de én nem engedtem.
-Tegyél le, kérlek – mondta nevetve. Ekkor rájöttem, mit fogok tenni.
-Ahogy akarod – mondtam, majd óvatosan ledobtam őt az ágyra úgy, hogy ne fájjon neki.
Szemei kipattantak és hitetlenkedve nézett rám. Hirtelen ott termettem mellette, majd csiklandozni kezdtem.
-Ne, hagyd abba! – kérlelt két nevetés között.
-Tessék? Ne hagyjam abba? – „értettem félre” kérését. – Rendben, ahogy akarod – csiklandoztam tovább.
Aztán egy kis időre mégis abbahagytam „kínzását”, hogy levegőhöz tudjon jutni. Hangosan zihált, amin jót mosolyogtam. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Még koránt sincs vége – nyúltam felé, de ő arrébb gördült az ágyon, majd le a padlóra. Megijedtem, hogy esetleg valami baja esett, de a következő pillanatban vigyorogva fölpattant a földről és az ajtó felé futott. Elképedésemben hirtelen meg sem bírtam mozdulni. Már nem volt messze az ajtótól, mikor észbe kaptam és hirtelen ott termettem előtte, majd megfogtam két kezét, nehogy a lendülettől nekem ütközzön. Kiszabadította magát karjaim közül és kaján vigyorral az arcán az ágy felé kezdett hátrálni, mutatóujjával hívogatva engem. Lassan araszolt az ágy felé és én követtem őt. Mikor már csak pár centi volt Esme és az ágy között, egy lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot és Esmet, derekánál fogva magamhoz húztam. Karjait nyakam köré kulcsolta és mohón megcsókolt. Ledőltem vele együtt az ágyra, megtámasztva magam a kezemmel mellette, hogy ne nehezedjek rá testemmel. Egyik kezemmel oldalát simogattam, míg egyik keze beletúrt a hajamba, a másik, pedig hátamat simogatta. Elszakadtam ajkaitól és nyakát kezdtem el csókolgatni. Már majdnem a vállánál voltam, mikor eszembe jutott, hogy mi lehetne ennek a következménye. Ha most nem állunk meg, akkor később sem fogunk már. Nem tudnám türtőztetni magam. Esme iránti vágyaimnak már látható jelei voltak, de ő ezt nem vette észre. Szerencsére!
-Azt hiszem, ideje lenne enned valamit – húzódtam el tőle kissé, hogy szemébe nézzek.
-O…ké – zihálta.
Legördültem róla, majd fölkeltem az ágyról, őt is magammal húzva. Adtam még egy utolsó csókot neki.
-Szeretlek – mondtam a csók után, majd a gardróbja felé kezdtem tolni.
-Én is szeretlek.
Kelletlenül ment el a gardróbjáig, majd kinyitotta az ajtót és bement a helyiségbe. Eszméletlen, Alice mennyi ruhát vett neki. Ahogy Esmet ismerem, felét fel sem fogja venni, mert túl kihívónak találja majd. Pár perc múlva kijött pár ruhával a kezében, majd a fürdő felé indult. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hallottam, hogy megengedi a csapot. Egy ideig folyt a víz, majd elzárta és hallottam a törölköző súrlódását, ahogy testéhez ér. Azután hallottam a ruhák susogását, így tudtam, hogy már öltözik. 10 perc múlva szépen felöltözve lépett ki a fürdőszobából.
-Gyönyörű vagy, kedvesem – bókoltam neki.
-Köszönöm – mosolygott és elpirult, de legalább a tekintetét nem kapta el. Jól haladok a célom felé.
-Mehetünk? – nyújtottam felé a kezem.
-Igen – karolt belém, majd így mentünk le a konyhába.
Esme a hűtőhöz indult én, pedig leültem egy székre a pult mellé és figyeltem, ahogy ebédet készít magának.
Épp a hagymát darabolta, mikor meghallottam, hogy szipog.
-Mi a baj, drágám? – kérdeztem aggódva. Talán megbántottam valamivel? Közben kivettem a kést a kezéből és arcát magam felé fordítottam. Szemei könnyesek voltak, de arcán nyoma sem volt a szomorúságnak.
-Semmi baj, csak tudod a hagyma eléggé csípős. Mindig ez van, mikor hagymát darabolok – mosolygott rám, majd visszafordult és ismét kezébe vette a kést, én viszont kivettem kezéből.
-Majd én megcsinálom – suttogtam ajánlatom a fülébe, mire kicsit összerezzent és lélegzete, pedig elakadt.
-Oké – suttogta.
Kicsit hátrébb húztam, hogy hozzáférjek a hagymához, majd nekiláttam feldarabolni azt apró kis darabokra.