14. fejezet

Őőőő... a képen a vámpír Daniel van, nem pedig Daniel Radcliffe:D

"Szeretlek. (...) És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék."

Esme szemszöge

Lehajolt a nyakamhoz és lassan csókolgatni kezdte azt. Legszívesebben elhánytam volna magam, de sajnos nem volt semmi se bennem, amit ki tudtam volna adni. Lassan haladt egyre lejjebb. Már a vállaimnál volt, amikor…

-Ne! Ne tedd ezt vele, kérlek! Inkább velem! – kérlelte őt Rosalie. Döbbenten néztem rá. Miért akar rajtam segíteni? Hisz még alig ismer. Daniel lassan emelte föl a fejét és Rosaliera nézett.
-Ahogy akarod – mondta, majd pillanatokon belül Rosalie mellett termett. – Esmere még lesz utána is időm – vigyorgott, majd durván megcsókolta őt. Becsuktam a szemeim. Nem akartam végignézni, hogy mit tesz vele. Elég volt hallanom.
Nemsoká egy nagy csattanást hallottam és ezzel egy időben Rosalie sikolyát is. Nem mertem kinyitni a szemeimet. Rettegtem attól, mit látnék.
A következő pillanatban egy hideg kéz ért az arcomhoz.

Carlisle szemszöge

Berontottam az ajtón, és amit láttam, teljesen ledöbbentett.

Esme egy ágyon feküdt. Két keze az ágy rácsos támlájához volt kötözve. Szemei csukva, lábai szintén megkötözve. Nem! Nem lehet, hogy elkéstünk! Nem látok rajta komolyabb sérülést. A vámpír egy lányon feküdt, aki a következő pillanatban felsikított. Láttam lefolyni vérét a nyakán, így rögtön tudtam, mi történt. A vámpír megharapta őt. Át fog változni. Ő is vámpír lesz.
Jasper a következő pillanatban az idegen vámpír mellett termett és lerántotta azt a lányról, aki nyögdécselve hanyatlott a padlóra.
Én rögtön Esmehez futottam. Végigsimítottam arcán.
-Esme, jól vagy? Kérlek, nyisd ki a szemed – kérleltem. A következő pillanatban szemei kipattantak.
-Én jól vagyok, de inkább Rosalieval foglalkozz – bökött fejével a lány felé. A következő pillanatban, pedig egy könnycsepp folyt végig arcán.
-Kérlek, nyugodj meg Esme! – simítottam végig szerelmem arcán, letörölve ezzel könnyeit. – Sajnálom, de már nem tehetünk érte semmit sem – mondtam lehajtott fejjel. Esme szomorú lesz és ez csak is az én hibám. Ha előbb érkezek akár csak pár másodperccel is, most nem lenne szomorú. – Át fog változni. Ő is vámpír lesz – soha nem akartam, hogy Esme akárcsak lássa azt a kínt, amit ilyenkor átélnek az emberek.
Miközben ezeket mondtam neki, újból folyni kezdtek a könnyei.
-Ne sírj, kérlek – simítottam végig ismét nedves arcán.
Kioldottam kezein és lábán a köteleket, majd karjaimba húztam.
Láttam, hogy közben Jasper bejött és a karjaiba vette a lányt, majd intett a fejével, hogy mehetünk haza.
Én is fölemeltem Esmet.
-Most futni fogunk, ha nem gond – néztem rá.
-Nem gond – fúrta arcát mellkasomba, mire elmosolyodtam. Még hogy nem gond. Szegény nem nagyon szereti a száguldást.
Azonnal futni kezdtem a ház felé. Mikor odaértem, lelassítottam és emberi tempóban sétáltam be a házba. Esme viszont nem vette észre, hogy megálltunk, így „kénytelen voltam” szólni neki.
-Most már kinyithatod a szemedet, drágám – suttogtam fülébe mosollyal a hangomban. Pár pillanat múlva kábán nyitotta ki szemeit. Óvatosan lefektettem a kanapéra, majd mellé ültem.
-Mi van Rosalieval? – kérdezte rögtön. – Hogy van?
Bűnbánóan lehajtottam a fejeimet.
-Nem túl jól – válaszoltam. – Tudod, az átváltozás szörnyű kínokkal jár – még nem akartam erről beszélni vele, de most már muszáj volt. Tudnia kellett az igazságot. Hazudni nem tudok neki, így nem tehetek mást, mint hogy elmondom neki az igazat. – Ilyenkor úgy érzed, mintha a tested égne. Mintha élve égetnének el. És ez három napig tart.
Attól féltem, hogy ezek után sikítva rohan el, de nem így történt. Teljesen meglepődtem a reakcióján. Fölült a kanapén és átkarolt.
-És ezt neked is végig kellet csinálnod – inkább kijelentésnek szánta, mintsem kérdésnek, de válaszoltam rá.
-Igen – mondtam megborzongva a régi fájó emlékektől.
Közelebb bújt hozzám. Hátamat simogatta, miközben apró csókokat lehelt a nyakamra. Ezektől a mozdulatoktól teljesen lenyugodtam és már nem érdekelt semmi más, csakis Esme.
Kissé elfordultam, majd átkaroltam derekát és az ölembe húztam. Karjait nyakam köré kulcsolta én pedig megcsókoltam. A közelsége teljesen lenyugtatott. Szenvedélyesen csókoltam. Ő egyik kezével a hajamba túrt, másikkal, pedig a hátamat cirógatta lágy érintéseivel. Végigsimított gerincemen, mire összerezzentem és halkan felmorogtam. Úgy látszik, ezt ő is meghallotta, mert halkan felkuncogott, majd megismételte előbbi mozdulatát, mire ismét összerezzentem, de most visszatartottam kitörni készülő morgásomat. Esme egyre szenvedélyesebben csókolt, de hirtelen, mintha fejbe vágtak volna, teljesen kijózanodtam.
Meg kell állnunk! Ennek nem lesz jó vége, ha így folytatjuk! Kissé elhúzódtam tőle, de még mindig a karjaimban tartottam. Hangosan ziháltunk mind a ketten.
-Bocsáss meg, kissé elragadtattam magam – kért bocsánatot és egy kis halvány pír jelent meg arcán. Már nem zihált annyira, de még mindig gyorsabban vette a levegőt és a szíve sem a normál ütemben dobogott. Egyszer még szívrohamot fog kapni.
-Semmi baj, én élveztem – vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Még egy csókot nyomtam homlokára, majd elhelyezkedtem úgy a kanapén, hogy kényelmes legyen neki is az ölemben.
Már hosszú ideje nem szóltunk egymáshoz és engem zavart, hogy nem látom a szemeit. Ujjaimmal álla alá nyúltam és magam felé fordítottam arcát. Szemeiben könnyeket láttam megcsillanni. Mikor észrevette, hogy megláttam könnyeit, azonnal lesütötte a tekintetét.
-Esme, kedvesem, mi a baj? – kérdeztem lágyan. Ő viszont nem válaszolt. – Kérlek, mond el, mi bánt – kérleltem, mert már nagyon aggódtam, hogy mi baja lehet. Hirtelen kezdtek ömleni belőle a szavak.
-Nekem kellene most kínok közt vergődnöm. Engem kellett volna bántania, nem őt. De mégsem ellenkeztem, mikor segített nekem. Miért kellett ennek így történnie. Szegény lány. Előtte lett volna még az egész élet – fakadt sírva ismét.
-Esme, nem te tehetsz róla, hogy megharapta – nem értem miért hibáztatja magát a történtek miatt. Hisz ő semmit sem tudott volna tenni, mert meg volt kötözve. És egy vámpírral szemben amúgy sem lett volna sok esélye. Tudtam, hogy ez most fáj neki, de én mégis boldog voltam, hogy nem ő fekszik kínok között fönn az emeleten.
-De igen, én tehetek róla. Tudod, mielőtt Daniel rámászott volna Rosaliera, velem akarta kezdeni. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy ne lehessen, megállítani, és ekkor Rosalie közbeszólt, hogy inkább vele tegye ezt, ne velem – már potyogtak a könnyei, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Hálás voltam a lánynak, hogy megmentette Esmet, de belül őrjöngtem, hogy majdnem Esme lett az áldozata. – Daniel pedig őt választotta.
Ránéztem kedvesem arcára és a látványtól összeszorult a torkom. Szemei már vörösek voltak a sok sírástól, arca, pedig beesett volt. Teljesen kifordult önmagából.
-Esme, ez az ő döntése volt és ugyanakkor Daniel választhatott volna téged is – már a gondolattól is megborzongtam. – Nem a te hibád, hogy ez történt. És ne is gondolj ilyen butaságokra – adtam csókot ajkaira, mire kicsit nyugodtabb lett.
Ezután csak karjaimban ringattam.
-Nem vagy fáradt? – kérdeztem egy kis idő után.
-Nem, még nem – bújt közelebb hozzám. Ekkor Alice jött le a lépcsőn.
-Carlisle, Esme, beszélhetnék veletek? - kérdezte egy torokköszörülés után, mire kedvesem felemelte fejét.
-Persze – válaszoltuk egyszerre, mire összemosolygogtunk.
-Nos, Rosalieról lenne szó – kezdte. – Te is tudod Carlisle – nézett a szemembe -, hogy milyen veszélyes egy újszülött. Főleg egy emberre – nézett Esmere jelentőség teljesen.
-Igazad van, ez még nekem eszembe sem jutott – hajtottam le a fejem. Máskor mindig minden lehetőséget átgondoltam. Most miért nem?
-Ne emészd magad, Carlisle. Már van egy ötletünk – hallottam Jasper hangját az emeletről.
-Milyen ötlet? – kérdeztem Alicet. Esme kérdőn nézett rám. – Csak Jasper mondta, hogy van egy tervük – néztem rá, majd ismét Alicere siklott a tekintetem.
-Úgy gondoltuk Jasperrel, hogy vagy ti, vagy mi elköltözünk innen addig, amíg Rosalie meg nem tanulja magát kontrolálni.
-És az mennyi időt jelent? – kérdezte Esme szomorúan. Ilyen simán belemegy?
-Pár évet. Attól függ, hogy hogyan halad a tanulással.
-De hát Alice, még azt sem tudjuk, hogy akar-e majd hozzánk csatlakozni!
-Gondolod, hogy az után, ami ma történt, még embervéren akar élni?
-Nem, de mi nem dönthetünk helyette – szólt közbe Esme. – Ez az ő döntése. Ha akar, marad, ha nem, nem – a végére megint szomorú volt a hangja.
-Igaza van Esmenek – helyeseltem. – És Esmet sem ráncigálhatjuk csak úgy el innen. Ő dönti el, hogy marad, vagy nem – néztem mélyen szerelmem szemébe.
-Ha úgy gondoljátok, hogy veszélyes rám nézve… - kezdte el, de félbeszakítottam.
-Nem kötelező velem jönnöd. Ha akarsz, visszamehetsz Vancouverbe – persze nagyon örültem volna, ha inkább velem marad, de biztonságosabb lenne neki nélkülem.
-Ha Rosalie gyorsan tanul, mennyi időbe fog telni, míg kontrolálni tudja majd magát? – kérdezte Esme, figyelembe sem véve ajánlatomat.
-Talán 1-2 év. Nem lehet olyan könnyen meghatározni. Ráadásul már itt vagyunk több, mint három éve, és az emberek nemsokára gyanakodni kezdenek. Amúgy is el kellett volna költöznünk rövid időn belül.
-Tényleg ezt akarod? Tényleg velem szeretnél jönni? – kérdeztem csöndesen.
-Ha nem vagyok teher számodra, akkor igen – mondta bizonytalanul. – De ha nem szeretnéd…
-Ne beszélj butaságokat. Nem vagy teher számomra – vágtam közbe. – Nagyon örülnék neki, ha velem jönnél – mosolyogtam rá. – De csak, ha tényleg ezt szeretnéd – néztem mélyen a szemébe. Ha csak kicsit is kételkedik benne, hogy mit akar, nem fogom neki engedni. És megtörtént, amitől féltem. Szemeiben kételkedést láttam. – Látom, hogy kételkedsz. Esme, én nem akarom, hogy később megbánd a döntésed.
-Nem a döntésemben kételkedek – mondta lehajtott fejjel -, hanem… abban, hogy… te fogod meggondolni magad. Hogy majd egyszer elhagysz, mert nem leszek elég jó neked – suttogta. Hallottam, hogy Alice közben visszament Jasperhez, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni kettesben.
-Szívem, ez butaság.
-Nem tudhatod, lehet, hogy majd egyszer megjelenik egy vámpírnő, akibe sokkal jobban beleszeretsz – szóval innen fúj a szél.
-Nem foglak sohasem elhagyni, megígérem. Ha több száz év után, csak most találtam meg az igazit, nem hiszem, hogy lenne olyan nő a világon, akit jobban szeretnék nálad – fölemeltem állát, majd lágy csókot leheltem ajkaira. – A korházi találkozásunk óta nem tudtalak kiverni a fejemből.
Halványan elmosolyodott.
-Hát ez velem is így volt. És mikor kiderült, hogy férjhez kellene mennem, reménykedtem benne, hogy esetleg összeismerkedsz apámmal. Annak ellenére, hogy sejtettem, mi vagy. De erre már nem volt lehetőségem. Addigra már elköltöztél – mondta zavartan.
-Jól esik, hogy rögtön rám gondoltál – mosolyogtam rá.
-Szerelem első látásra – mosolygott ő is, mire muszáj volt újra megcsókolnom. – Mikor kellene indulnunk? – kérdezte a csók után. Hirtelen azt sem tudtam, mire kérdezte, aztán leesett.
-Miután felébred, szeretnék még vele beszélni egy kicsit. Úgy körülbelül 2-3 nap múlva költözhetünk. Alice már rendezi is a házat.
-És hova megyünk? – kérdezte kíváncsian.
-Portugáliába egy Porto nevű városba. Nincs annyira hideg, mint itt, de ott is sokat esik az eső. Bár nem nagyon fogunk kimenni az utcára.
-Ezt hogy érted? Nem az ottani korházban fogsz dolgozni?
-De igen, viszont otthonról fogok dolgozni. Nagyrészt papírmunkával.
-Értem. Tehát akkor 2-3 nap. És azt hogyan oldjuk meg, hogy ne találkozzak Rosalieval? Ha szeretnél vele beszélni, miután fölébredt, akkor még én is itt leszek.
-Nem, Aliceszel elmész addig vásárolni. Aztán majd én is utánatok megyek, és onnan utazunk tovább Portoba – mikor kimondtam a „vásárolni” szót, arca fájdalmas grimaszba rándult. – Mi az? Mégsem volt annyira jó a múltkori? – kérdeztem kuncogva.
-Héj, ne nevess ki! – bökött oldalba könyökével. – Szeretek vásárolni, de nem egy egész napon keresztül. Ha lehet, fogd minél rövidebbre a beszélgetést. Nem szeretnék kétszobányi gardróbot az új házunkba – kérlelt boci szemekkel. Ennek a tekintetnek nem lehet ellenállni.
Kijelentésére hangosan felnevettem, mire morcosan nézett rám.
-Ha csak te jössz velem, akkor neked kell majd eljönnöd velem vásárolni – vigyorgott rám.
-Ha Alice vásárlásait túléltem, akkor a tiedet is túl fogom – válaszoltam, de már előre féltem a vásárlásos napoktól.
-Ki tudja? Lehet, hogy közben én is megszeretem majd a vásárlást.
-Remélem nem – morogtam magam elé, de meghallotta és csilingelően felnevetett. Nevetése betöltötte az egész házat.
Csókommal hallgattattam el. Belemosolygott csókunkba, de nem hagytam abba. Karjait nyakam köré kulcsolta és még közelebb húzott magához. Én azonban elhúzódtam.
-Szerintem nem ártana elkezdeni összepakolni a dolgainkat – néztem rá bocsánatkérően.
-Rendben, de előbb eszek valamit – hát igen. Már jócskán hajnalodott.
-Oké, menjünk – álltam föl a kanapéról és őt is magammal húztam, majd a konyha felé indultam vele.