16. fejezet

Sziasztok! Hát itt lenne a 16. fejezet, ahogy megígértem. Kicsit hosszabb lett, mint a többi. Csalódott vagyok egy kicsit, hogy nem írtatok komikat, attól függetlenül, hogy ismerek néhány rendszeres olvasót az oldalamon.:( Lécci írjatok!. Azért jó olvasást az ide látogatóknak!
CC&EC



Esme szemszöge

-Megérkeztünk – szólalt meg Alice, másfél óra autózás után. Egész úton alig beszéltünk. Ő végig csak dúdolt valamit, én pedig aludtam egy keveset. – Úristen, Esme, szörnyen nézel ki! – mért végig tetőtől-talpig. – Nagyon sápadt vagy.
-Ne csodálkozz ezen, Alice! Ilyen vezetési stílus mellett csoda, hogy nem hánytam tele a kocsit
-Annyira azért csak nem lehetett szörnyű – mondta csalódottan.
-Egy vámpírnak lehet, hogy nem – halkítottam le a hangom -, viszont egy embernek igen.
-Sajnálom. Mehetünk vásárolni? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Mehetünk – sóhajtottam föl lemondóan.

Már egy ideje vásárolgattunk, amikor Alice hirtelen megtorpant. Hosszú ideig csak bámult maga elé és nem mozdult. Aztán eltűnt a „lepel” a szeméről.
-Az nem lehet – suttogta maga elé.
-Alice, mi a baj? – kérdeztem aggódva. Még sosem láttam ilyennek őt.
Rám nézett, majd megragadta a karom és egy étterem felé húzott.
-Tudok magamtól is jönni, nem kell rángatni.
-Bocsáss meg – engedte el a karom. Kinyitotta az étterem ajtaját és előre engedett. Rögtön előttünk termett egy pincér.
-Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan.
-Egy csendes kis asztalt szeretnénk kérni két főre – válaszolta neki Alice.
-Rendben, erre jöjjenek – intett a pincér, hogy kövessük.
Elvezetett egy, a sarokban lévő kis asztalhoz.
-Megfelel? – kérdezte.
-Igen, köszönjük – válaszolta Alice, mire a pincér kihúzta először nekem, majd Alicenek is a széket.
-Hozhatok valamit inni?
Alice kérdően nézett rám. Először nem értettem, majd leesett.
-Egy pohár narancslevet kérnék – mondtam.
-Én úgyszintén – tette hozzá Alice.
-Mindjárt hozom, addig nyugodtan válasszanak az étlapról – mutatott az asztalon fekvő kartontáblára, majd már el is tűnt.
Amint hallótávolságon kívülre ért, rögtön lerohantam Alicet a kérdéseimmel.
-Mi történt? Mi volt ez az előbb az utcán? Ugye nincs semmi baj? – zúdítottam rá kérdésözönömet és még sokáig soroltam volna őket, de Alice felemelte a kezét és oldalra mutatott. Oda néztem és láttam, hogy közeledik a pincér az asztalunk felé.
-Parancsoljanak – rakta le elénk az üdítőket. – Sikerült választaniuk?
Azonnal a kezembe vettem az étlapot és végigfuttattam rajta a tekintetem.
-A 46-os lesz – válaszoltam. A férfi, kérdően nézett Alicere.
-Én nem kérek semmit, köszönöm.
-Rendben. 5 perc és hozom – kacsintott rám. Kikerekedett szemekkel néztem utána. Ez meg mi volt. Alice halkan kuncogott velem szemben.
-Ezt Carlislenak inkább ne említsd majd meg – nevetett. – Teljesen beléd zúgott ez a pincér.
-Megmondanád végre, hogy mi történt? – tereltem a témát. Az arca rögtön komolyabb lett.
-Rosalie fölébredt. Már voltak vadászni is – halkította le a hangját. – Már talán túl is vannak a beszélgetésen. Kiderült, hogy Rosalie, rokona Jaspernek.
-Micsoda? – kérdeztem elképedve. – Ez hogyan lehet?
-Pontosan én sem tudom. Csak annyit láttam, hogy a rokona, mást nem.
-Szóval az előbb látomásod volt?
-Igen – válaszolta. – De jön a pincér – mutatott észrevétlenül a fejével a férfi irányába.
Megpróbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra, de inkább fintor lett belőle.
-Tessék. Jó étvágyat! – tette le elém az ételt.
-Köszönöm – mondtam halkan.
-Biztos nem kér semmit sem? – nézett Alicere.
-Nem! – válaszolta határozottan.
-Rendben – motyogta csalódottan, majd már ott sem volt.
-Akkor most mi lesz? – kérdeztem rögtön.
-Egyél! Közben kitalálok valamit. Bár nem változik sok minden a tervben. Így talán még könnyebb is lesz.
-Azt láttad, Jasper hogyan reagált rá? – tűztem egy falatot a villámra.
-Elég elképedt arcot vágott, de mást nem láttam – mondta csalódottan. – Próbáltam a jövőjébe nézni, de nem láttam semmi érdekeset. Viszont Rosalie velünk marad – ragyogott fel az arca.
-Ez nagyszerű – mosolyogtam én is.
-A tanulással nem lesz semmi gondja, ha már az elején sem tiltakozott az életmódunk ellen. Legalábbis remélem.
Legalább nem kell olyan sokáig Aliceék nélkül élnünk. Bár kétség kívül élvezem a Carlislelal kettesben töltött perceket, de azért mégis csak jobb, ha együtt van a család. Milyen jó, hogy már én is a családhoz tartozok. Lenéztem a kezemre, amelyen ott csillogott a gyönyörű ezüst karkötő.
-Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám Alice, mikor észrevette, mit nézek.
-Az nem kifejezés.
-Na, mehetünk? – kérdezte. – Vagy kérnél még valamit?
-Nem, köszönöm.
Intett a pincérnek, aki nemsoká már ott is volt az asztalunknál.
-Miben segíthetek?
-Fizetni szeretnénk – válaszolta Alice.
-Máris hozom a számlát – azzal már el is indult, de még visszafordult és rám mosolygott.
-Barátja van! 2 méteres, kigyúrt! Ne akard megismerni! – szólt a pincér után, akinek rögtön lefagyott a mosoly az arcáról.
-Köszönöm – suttogtam neki.
-Semmiség – legyintett. - Már engem zavart, ahogyan rád nézett – morgolódott.
-Itt a számla – jelent meg pár perc múlva a pincér.
-Köszönjük – válaszolta Alice kimérten. – Parancsoljon – nyújtotta át a férfinek a pénzt, majd fölállt a székéről. – Gyere Esme – fogta meg a kezemet és engem is fölhúzott a helyemről.
-Viszontlátásra! – köszönt még utánunk a férfi.
-Viszlát! – válaszoltuk egyszerre Aliceszel, de nem néztünk vissza. Egyenesen az ajtóhoz mentünk, majd ki az utcára.
-Sajnálom, amit mondtam neki, de már nem bírtam tovább magamban tartani – hajtotta le a fejét.
-Nekem tetszett – nyugtattam meg. – Legalább leszállt rólam.
-Akkor mehetünk vásárolni? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel.
-Menjünk – sóhajtottam föl. Azzal Alice már húzott is maga után egy ruhabolt felé.
Már jó ideje vásároltunk, mikor Alice egyszer csak mellettem termett.
-Carlisle mindjárt itt lesz. Gyere – ragadta meg a karom és a pénztár felé húzott. Hamar sorra kerültünk, így 10 perc múlva már kifelé tartottunk a boltból.
-Hol találkozunk vele? – kérdeztem kíváncsian.
-Kétsaroknyira innen, de kocsival megyünk – válaszolta. – Jaj, majdnem elfelejtettem – nyúlt bele a táskájába és elkezdett keresgélni benne, majd hirtelen megtorpant. – Ez a tiéd, de csak akkor olvasd el, ha Carlisle nem látja – kacsintott rám. Értetlenül néztem rá. – Bízz bennem – mosolygott.
-Bízom benned, csak nem értem, miért nem tudod most elmondani, amíg még nincs itt – értetlenkedtem, de a zsebembe dugtam a kis cédulát.
-Csak azért, hogy nehogy elfelejts belőle valami fontosat – kuncogott. – Majd beszélünk telefonon – nyugtatott meg. - Mindent el fogok mondani.
Már a kocsinál voltunk és Alice kinyitotta azt, én pedig beszálltam. Ő is bepattant mellém és már indított is. 1 perc múlva már a megbeszélt helyen vártunk Carlislera, aki 5 percen belül már ott is volt. Viszont gyalog. Értetlenül néztem Alicere, ő viszont nem mondott semmit. Mikor szerelmem odaért hozzánk, magához húzott és gyengéden megcsókolt.
-Hiányoztál – suttogta a fülembe, miután elvált ajkaimtól.
-Ugyan, hisz egy nap sem telt el azóta, hogy láttátok egymást! – méltatlankodott Alice.
-Mintha neked nem hiányozna Jasper – vágott vissza egy mosollyal az arcán kedvesem.
-Az más – mentegetőzött Alice.
-Miért is? – kérdeztem most én.
-Mindegy, induljunk – mondta Alice, azzal beszállt a kocsiba.
Carlisle egy 1000W-os vigyorral fordult felém.
-Még soha, senkinek sem sikerült őt felbosszantania, mert mindig tudta, mire mi lesz a reakció. Viszont most… - magyarázta örömének okát. Tisztára, mint egy kisgyerek, aki megkapta leginkább kívánt játékát. Elmosolyodtam ezen a gondolaton.
Kedvesem kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, én pedig beültem, majd ő is beszállt és már indította is a motort.
Már jó ideje nem szólalt meg egyikünk sem, mikor Carlisle megtörte a csendet.
-Itt jó lesz – állt meg a kocsival az út szélén. Értetlenül néztem rá. – Alice innen futva megy – magyarázta.
-De hát még nagyon messze vagyunk! – csodálkoztam.
-Igen, viszont mi nem fáradunk el – mondta Alice, azzal megölelte Carlislet. Erre a mozdulatára valami furcsa érzés kezdett kavarogni bennem. Féltékeny voltam! Persze tudtam, hogy Carlisle csak, mint lányát szereti Alicet, ráadásul Alice a legjobb barátnőm. Még soha nem éreztem ezelőtt ilyet.
Ekkor Alice elengedte szerelmemet és felém fordult.
-Vigyázz magadra – ölelt meg, majd két puszit nyomott az arcomra. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú és ez velem sem volt másképp.
-Te is vigyázz magadra és Jasperékre is – öleltem meg szorosabban. Éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon.
-Ne sírj, kérlek! - törölte le könnyeimet egy halvány mosollyal az arcán. Én viszont láttam rajta, hogyha tudna sírni, már zokogna.
Még egyszer utoljára szorosan megölelt, majd elengedett.
-Vigyázzatok egymásra – mondta neki Carlisle, majd megfogta a derekamat és a kocsihoz húzott, majd segített beülni. Ő is beszállt mellém, majd elindította a kocsit.

Carlisle szemszöge

-Carlisle, mindjárt fölébred – hallottam meg Jasper hangját. Még mindig kint álltam a ház előtt és a kis ösvényt néztem, ahol eltűntek. – Nemsokára újra láthatod – termett mellettem Jasper. Csak bólintottam, majd elindultam föl a szobába, ahol Rosalie volt.
Leültem az ágya melletti székre és ugyanígy tett Jasper is, majd így vártuk, hogy magához térjen.
Fél óra múlva hallottuk, hogy a szívverése egyre gyorsabb lesz. Jasper megfogta a kezét és megszorított azt. Még sohasem láttam őt ilyen közvetlennek senkivel sem Aliceen kívül.
Még egy utolsó dobbanás és vége.
Rosalie lassan nyitotta föl szemeit, amik karmazsin vörösen izzottak. Először csodálkozva nézett ránk, majd fölugrott és támadó állásba helyezkedett az ágy túloldalán, közben pedig egy morgás hagyta el a száját. Meglepetten kapta kezeit szája elé.
-Ne félj, nem akarunk bántani – emeltem föl a kezeimet. Kissé lazított testtartásán, de még mindig támadóállásban volt. – Én Carlisle vagyok, ő pedig Jasper.
-Hol van Esme? Mit csináltatok vele? – kérdezte ismét csodálkozva, de most a hangján.
-Esme nincs itt és nyugodj meg, nem történt vele semmi baj – nyugtattam meg. Fölsóhajtott.
-Mi történt velem? – kérdezte fölegyenesedve. – Én is vámpír lettem? – csodálkozott.
-Igen, te is az lettél – válaszoltam neki. Hirtelen a torkához kapta a kezét.
-Miért kapar a torkom?
-Mert szomjas vagy.
-Én nem fogok emberekkel táplálkozni.
-Nem is kell, mi állatvéren élünk. Nem ölünk embereket.
-Akkor hát te lennél Esme barátja? – kérdezte csodálkozva.
-Ezt meg honnan tudod? – kerekedtek ki a szemeim.
-Esme mesélt rólatok egy keveset. Mint például azt is, hogy ti csak állatvérrel táplálkoztok. Mikor találkozhatok vele? Ugye jól van? Őt nem bántotta?
-Nem, nem bántotta, és jól van, viszont nem találkozhatsz most vele egy ideig.
-Miért nem?
-Azért mert te most még veszélyes vagy az emberekre és egy ideig még az is leszel. És mivel Esme ember, nem lenne tanácsos, ha egy házban élnétek. Feltéve persze, ha velünk maradsz – mondtam bizonytalanul.
-Szívesen maradnék, ha lehet. És sajnálom, hogy emiatt el kellett mennie. Meddig nem találkozhatunk?
-Az attól függ, milyen gyorsan tudsz rászokni az állatvérre. Ha jól megy, akkor talán 1-2 év.
-1-2 év? Az nagyon sok. Hova megy addig?
-Velem együtt elköltözik – néztem bizonytalanul Jasperre. Biztonsági okokból nem tudhatja, hogy hova megyünk. 1. Minél kevesebben tudják, annál jobb. 2. Nem lenne jó, ha elkezdené keresni Esmet, mert találkozni akar vele.
-Értem. Akkor megyünk vadászni? – kérdezte. – Már nagyon kapar a torkom.
-Menjünk – azzal már indultam is kifelé a szobából, Jasperék pedig követtek.
A házból egyenesen az erdőbe futottunk. Legalább azzal tudtunk időt spórolni, hogy körülnéztünk az erdőben, mielőtt Rosalie fölébredt volna, így biztosan nem lesznek turisták a közelben.
Megtorpantam, mire a többiek ugyanígy tettek. Rosalie kérdőn nézett ránk.
-Szagolj bele a levegőbe és mond el, mit érzel és honnan – utasítottam. Rögtön teljesítette, beleszagolt a levegőbe, majd megszólalt.
-Nagyon jó illatot érzek kelet felől – mondta.
-Tökéletes, szarvasok. Most hagyatkozz a hallásodra! Hányan vannak? – tettem fel a következő kérdést. Becsukta a szemeit és hallgatózott.
-Azt hiszem, hárman – nyitotta fel szemeit.
-Nagyszerű, akkor most bízd az ösztöneidre magad. Hagyd, hogy azok irányítsanak.
Azonnal futásnak eredt a szarvasok irányába, mi pedig Jasperrel utána. Nagyon gyors volt, mivel újszülött volt, így elég nehezen tartottuk a tempóját.
Mire odaértünk hozzá, már lesből figyelte áldozatát, majd egy hirtelen mozdulattal ráugrott. Azonnal az állat nyakához emelte száját és beleharapott.
Miután végzett, fölnézett ránk. A ruháján alig volt valahol egy-két folt. Amikor én először vadásztam, a ruhám teljesen szétszakadt és tiszta sáros volt.
-Jól csináltam? – kérdezte bizonytalanul.
-Tökéletesen! – mosolygott rá Jasper. Rosalie megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Gondolom éhes vagy még. Nyugodtan vadásszál – bíztatta Jasper. Rosalie ismét a levegőbe szagolt, majd futásnak eredt a másik két szarvas után. – Carlisle, valami gond van? – kérdezte Jasper felém fordulva.
-Nem, csak tudod, nagyon könnyen fogadta, hogy vámpír lett belőle.
-Hát egy ideig egy vámpír tartotta fogva. Gondolom megfordult a fejében minden eshetőség.
-Igazad lehet. Kicsit túlreagáltam, ne haragudj.
-Nem haragszom, nekem is hiányzik Alice – vigyorgott rám, majd Rosalie után indult. Tátott szájjal bámultam magam elé. Mindez azért lenne, mart annyira hiányzik Esme? Lehetséges.
Én is elindultam utánuk, majd mikor rájuk találtam, már Rosalie végzett is a vadászattal.
-Szerintem menjünk vissza. Sok megbeszélnivalónk van még – ajánlotta Jasper.
-Rendben – bólintottam rá, majd futásnak eredtem a házunk felé. Mikor oda értem, bementem az ajtón és a nappaliban megálltam. Pillanatokon belül ők is megjelentek mellettem.
-Ülj le nyugodtan, Rosalie – mutattam neki a fotel felé, mi pedig Jasperrel leültünk a kanapéra.
-Köszönöm, de inkább Rose, ha lehetne – mosolygott, miközben leült.
-Rendben, Rose. Kérlek, mesélj magadról.
-1896-ban születtem Rochesterben. A teljes nevem Rosalie Lilian Hale – Úristen! Hale? Az nem lehet! Ez biztos csak véletlen.
-Micsoda? – kiáltott föl Jasper. - Hale? Az nem lehet!
-Miről van szó? Semmit nem értek – mondta Rose.
-Az én nevem Jasper Hale - mondta Jasper komolyan és végig Rose szemébe nézett.
-Micsoda? Hale? Úristen! – kerekedtek el Rosalie szemei is.
-Hogy hívták a nagyszüleidet? – kérdezte Jasper.
-Robert és Lilian Hale. A nagymamám után kaptam a második nevem.
-Élnek még? – kérdezte Jasper halkan.
-A nagyapám igen, viszont a nagyanyám már nem. Rákos volt – suttogta Rose. Jasper odament hozzá és megölelte. Még soha nem láttam ilyennek őt.
-Jasper, megtennéd, hogy elmondasz mindent neki? Én elmennék Aliceék után.
-Ki az az Alice? – értetlenkedett Rose.
-A feleségem – válaszolt helyettem Jasper. – Ő van most Esmevel, azért nincs itt.
-Értem. Akkor menjél csak – nézett rám.
-Elmondhatom neki a történetedet? – kérdezte tőlem Jasper.
-Igen, sőt külön megkérlek rá. És a Volturit se felejtsd ki – tettem hozzá komolyan. Neki is tudnia kell a szabályokról.
-Rendben – állt föl Jasper. – Vigyázzatok magatokra – jött oda hozzám és megölelt.
-Ti is vigyázzatok. Szia Rose – mentem oda hozzá.
-Szia Carlisle. Köszönöm, hogy megmentettetek – ölelt meg, ami váratlanul ért. Ugyan még nem volt sokszor szerencsém újszülött vámpírokhoz, de azok nem szoktak ilyen közvetlenek lenni. Bár tény, hogy megmentettük őt, mégis furcsa. – És vigyázz Esmere.
-Ezt megígérhetem – mosolyogtam. – Sziasztok! – azzal már el is tűntem előlük.
Nagyon gyorsan futottam, hogy minél hamarabb odaérjek szerelmemhez.
Hamar elértem a célomat jelző várostáblát, így gyorsítottam a tempómon. Aztán egyszer csak megpillantottam őket az erdőből. Mikor már elég közel voltam, lassítottam és emberi tempóban sétáltam ki a fák közül. Esme is észrevett, majd értetlenül nézett Alicre, aki viszont nem mondott semmit.
Mikor odaértem szerelmemhez, magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam.
-Hiányoztál – suttogtam a fülébe, miután elváltam ajkaitól.
-Ugyan, hisz egy nap sem telt el azóta, hogy láttátok egymást! – méltatlankodott Alice.
-Mintha neked nem hiányozna Jasper – vágtam vissza mosolyogva..
-Az más – mentegetőzött Alice.
-Miért is? – kérdezte most kedvesem.
-Mindegy, induljunk – mondta Alice, azzal beszállt a kocsiba.
Hatalmas vigyorral fordultam szerelmem felé. Még sosem láttam ilyennek Alicet, mivel mindig látta, hogy mit fogunk mondani, nem húzta föl magát. Viszont így, hogy Esme miatt nem látta… Esme értetlenül nézett rám.
-Még soha, senkinek sem sikerült őt felbosszantania, mert mindig tudta, mire mi lesz a reakció. Viszont most… - magyaráztam örömömnek okát. Kedvesem elmosolyodott.
Kinyitottam neki a kocsi ajtaját, ő pedig beült, majd én is beszálltam és már indítottam is a motort.
Folyamatosan figyeltem az út melletti részeket, hogy hol lenne alkalmas megállni. Végül megtaláltam a megfelelő helyet.
-Itt jó lesz – álltam meg a kocsival az út szélén. Kedvesem értetlenül nézett rám. – Alice innen futva megy – magyaráztam neki.
-De hát még nagyon messze vagyunk! – csodálkozott.
-Igen, viszont mi nem fáradunk el – mondta Alice, azzal megölelt engem.
-Vigyázz rá nagyon – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – És néha hagyd egy kicsit egyedül. A nőknek néha szükségük van egy kis magányra.
Elengedett, majd mosollyal az arcán Esme felé fordult.
-Vigyázz magadra – ölelte meg, majd két puszit nyomott az arcára. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú és ez kedvesemmel sem volt másképp.
-Te is vigyázz magadra és Jasperékre is – ölelte meg szorosan Esme. Láttam, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcán. Legszívesebben azonnal ott termettem volna mellette, de végül meggondoltam magam. Most csak Alicere van szüksége. Velem még ki tudja, mennyi időt fog tölteni. Milyen jó lenne, ha egy örökkévalóságon keresztül együtt lehetnénk. Viszont ez az ő döntése. Én nem dönthetek helyette.
-Ne sírj, kérlek! - törölte le könnyeit Alice egy halvány mosollyal az arcán. Ez csak egy álmosoly volt. Látszott rajta, hogy ha tudna, már sírna.
Még egyszer utoljára szorosan megölelték, majd elengedték egymást.
-Vigyázzatok egymásra – mondtam Alicenek, majd megfogtam szerelmem derekát, és a kocsihoz húztam, majd segítettem beülni neki. Én is beszálltam mellé, majd elindítottam a kocsit.