10. fejezet

Esme szemszöge

Ma is, mint szinte minden nap, Carlisle karjaiban ébredtem. Már két hét telt el azóta, hogy Aliceék megmentettek Dominictól. Még most is megborzongok a gondolatra, hogy mit tett volna velem, ha nem találnak rám időben. Mikor Dominic üldözött, mindig olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Ez azonban elmúlt miután végeztek vele. Azonban most megint ilyen furcsa érzésem van. Olyan, mintha valaki minden egyes lépésemet nyomon követné. Carlislenak nem akartam erről szólni. Már így is szinte minden idejét velem tölti. Amióta velem találkozott, egyszer sem volt még a korházban dolgozni.
-Min gondolkozol, édesem? – kérdezte Carlisle. Mintha megérezte volna, hogy valamit titkolok előle.
-Semmi különösön – mondtam, de nem néztem a szemébe.
Állam alá nyúlt és kényszerített, hogy szemébe nézzek.
-Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – fúrta aranybarna tekintetét az enyémbe.
-Igen, tudom – sóhajtottam fel.
-Na gyere! Leszedjük rólad a gipszeket – mosolygott rám pár perc néma csend után.
-Rendben – válaszoltam halkan. Segített fölkelni az ágyból, majd rögtön a dolgozószobája felé mentünk. Ahogy beértünk, becsukta maga mögött az ajtót, majd leültetett egy székre.
Pár perc múlva már sehol sem volt a gipsz és Carlisle már a csak a forradásokat vizsgálta.
-Úgy tűnik, minden rendben – mosolygott.
-Ez nagyszerű – megkönnyebbültem, hogy végre nem kell tovább hordanom.
-Azért még ne nagyon terheld meg a kezeidet – figyelmeztetett. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Megint! Gyorsan az ablak felé kaptam a fejem, de nem volt ott senki.
-Mi a baj, Esme? – kérdezte Carlisle. – Esme? Hallasz engem? – integetett az orrom előtt a kezével.
-Pe… persze, csak megint olyan érzésem volt, mintha… mintha figyelnének.
Odasétált az ablakhoz és kinézett rajta.
-Én nem láttam semmit – mondta töprengve. – Hogy értetted azt, hogy megint?
-Legelőször akkor volt ilyen érzésem, mikor Dominic figyelt engem. Azután sokáig nem, és tegnap óta megint.
-Gyere, lemegyünk Aliceékhez – felsegített a székről, majd átkarolta a derekamat és így mentünk le a nappaliba.
-De jó, hogy végre le lehetett szedni a gipszet – jött oda hozzám mosolyogva Alice.
-Igen, én is nagyon örülök.
-Beszélnünk kéne valami fontos dologról – mondta Carlisle, Jasperékre nézve.
-Rendben. Miről lenne szó? – kérdezték kíváncsian.
-Tudjátok, Esmenek mostanában furcsa érzése van. Úgy érzi, mintha minden mozdulatát nyomon követnék.
-Ezt meg hogy érted – kérdezte döbbenten Jasper.
-Tudjátok, mikor Dominc üldözött, sokszor volt olyan érzésem, hogy valaki figyel. Ez az érzés elmúlt, miután megmentettetek. Viszont most újra előjött – magyaráztam.
-Az előbb is, fönt a szobában. Viszont én nem láttam semmit – tette hozzá Carlisle.
-Körülnézek – mondta Jasper, azzal kifele indult, de Alice utána szólt.
-Én is megyek – mondta, majd Jazz után iramodott.
-Vigyázzatok magatokra – szóltam utánuk.
-Ne aggódj, tudnak vigyázni magukra és egymásra is – nyugtatott meg Carlisle, majd leült a kanapéra, engem pedig az ölébe húzott. Simogatni kezdte a hátamat és egy puszit nyomott a hajamra, nekem viszont nem volt elég ennyi. Fölemeltem a fejemet és megcsókoltam. Végre minden akadály nélkül megtehettem ezt. Jobb kezemmel beletúrtam selymes hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz, ő pedig átkarolta a derekamat. Most is gyengéd volt az érintése, mint mindig, de ezúttal érezni lehetett benne a szenvedélyt is.
Elvált ajkaimtól, hogy levegőhöz jussak, de nekem nem volt még elég ennyi. Mohón kaptam ajkai után, amit ő készségesen viszonzott. Végül én voltam kénytelen elválni édes ajkaitól, mert már tényleg alig volt levegőm. Mind a ketten hangosan ziháltunk, homlokunkat egymásénak támasztottuk.
-Szeretlek – suttogta fülembe.
-Én is szeretlek – suttogtam én is, Carlisle pedig lazított a tartásán.
Már jó ideje ott ültem a kanapén Carlisle ölében, fejemet mellkasára hajtva.
-Nem fázol, édesem? – kérdezte a hátamat simogatva.
-Nem, épp ellenkezőleg – mosolyogtam rá, mire lehajolt hozzám és apró csókot nyomott a számra.
-Megjöttünk – jöttek be Jasperék az ajtón, de amint megláttak bennünket, megtorpantak.
-Bocsánat, ha megzavartunk valamit – mosolygott Alice.
-Nem zavartatok meg semmit sem – mondta nekik Carlisle.
-Akkor jó – válaszolta Jasper. – Viszont visszatérve a tárgyra, nem találtunk nyomot a ház környékén – nézett rám.
-De akkor meg mitől lehet rossz érzése? – kérdezte Carlsile meglepetten.
-Hát én arra gondoltam, hogy még a múltkori miatt.
-Jesper, mondtam, hogy az utóbbi két hétben nem volt semmilyen rossz érzésem. Csak most jött elő újra – néztem rá. Úgy láttam, ezen elgondolkodik.
-Igen, emlékszem, hogy ezt mondtad. Ennek ellenére tényleg nem találtunk semmilyen nyomot. Sem a ház körül, sem az erdőben.
-Én ezt megértem, de…
-Esme, értsd meg, nem tudunk mit tenni. Nem érzünk idegen illatot a környéken.
-És ismerőset? – kérdezte Carlisle. Ő legalább mellettem áll.
-Semmilyen szagot nem éreztünk.
-Biztos van valami ésszerű magyarázat rá. Biztos, jól körülnéztetek? – kérdezte ismét Carlisle.
-Igen, biztos. Viszont jó lenne, ha nem rajtunk kérnéd számon Esme baromságait – kelt ki magából Jasper, én pedig megmozdulni sem bírtam. Úgy gondolja, csak hallucinálok?
Hirtelen Jasper kirohant a házból, Alice rögtön utána futott. Belőlem, pedig kitört a zokogás.
-Ssh, Esme, kérlek, ne sírj. Nem úgy gondolta. De értsd meg, elég nehéz neki most. Nem talált semmilyen nyomot. És az is lehet, hogy tényleg csak a két hete történtek miatt érzed ezeket – nyugtatott Carlisle. Szuper! Már ő is kezdi!
-De jó, már ketten tartotok elmebetegnek – fakadtam ki én is. – Miért nem hisztek nekem? – majd fölrohantam az emeletre, egyenesen a szobámba, magam mögött, pedig bezártam az ajtót. Ledőltem az ágyra, és csak zokogtam. Pár pillanat múlva hallottam, hogy valaki kopog az ajtómon.
-Esme, kérlek, nyisd ki. Én nem úgy gondoltam. Kérlek, beszéljük meg! – kérlelt Carlisle.
-Hagyj békén, most egyedül szeretnék lenni – szóltam ki, mire abbahagyta a kopogást. Megpróbáltam aludni, de nem nagyon sikerült. Egy kis idő múlva hallottam, hogy megjöttek Jasperék, majd veszekedést hallottam.
-Mire volt ez jó? Miért kellett a baromságaidat rázúdítani? – hallottam Carlisle kárdését. Teljesen kikelt magából. Még sosem hallottam kiabálni senkivel sem, főleg nem a családjával.
De hát egyáltalán mit gondol? Ő is ugyanazt mondta, mint Jasper, csak kicsit finomabban.
-Jaspre nem tehet róla. Nem gondolta komolyan, csak sok volt már neki az érzelem, amit érzett. Még te sem hitted el teljesen Esmenek, hogy valóban lenne itt valaki. Én nem azt mondom, hogy hazudott, mielőtt még ezt a fejemhez vágnád, hanem azt, hogy lehet, hogy csak képzelődik. Nem biztos, hogy túltette már magát a dolgokon. Először a szülei elvesztése, aztán bebizonyosodott a gyanúja, miszerint léteznek vámpírok. Aztán jöttünk sorba. Te, Dominic, Jasper és én. Mind a négyen vámpírok vagyunk. Ezt egy embernek elég nehéz felfognia, főleg ha az egyik meg is akarta erőszakolni – kiabált most már Alice is.
-Most ezzel azt akarod mondani, hogy megőrült? Még te bíztattál, hogy valljam be neki az érzéseimet, akkor ne vágd most a fejemhez ezeket – ordibált Carlisle. Teljesen magán kívül volt. Azért jó tudni, hogy Alice őrültnek tart.
-Nem, nem azt akarom vele mondani, hogy Esme megőrült, hanem azt, hogy nem kell mindenből nagy ügyet csinálni.
-De miért ne lehetne igaza?
-Azért, mert semmilyen nyomot nem találtunk – szállt be a veszekedésbe Jasper is.
-Attól még lehet, hogy egy tapasztalt vámpírral van dolgunk. Gondolj csak a Volturira, vagy Dimitrire – Volturi? Erről még nem beszéltek nekem. És ki az a Dimitri?
-De mit keresne itt bárki is a Volturiból? – kérdezte Jasper ingerülten – Vagy talán úgy gondolod, hogy Esme miatt jött valaki? – hogy érti azt, hogy miattam? Miről beszélnek?
-Nem azt mondom, hogy onnan jött valaki, hanem azt, lehet, hogy tapasztalt vámpírral van dolgunk. És nem hinném, hogy Esmeről tudomást szereztek, de ha mégis, akkor már rólatok is – miért jönne értem, vagy Jasperékért bárki is?
Szuper! Rajtam veszekednek. De legalább Carlisle mellettem van. Jól esik, hogy nem tart ő is őrültnek. Lehet, hogy Jaspernek tényleg igaza van? Mi van, ha csak képzelődöm? Ráadásul miattam veszekszenek, ezt nem hagyhatom.
Halkan kimásztam az ágyból, majd az ajtóhoz indultam és kinyitottam. Még egyszer visszanéztem, mire akaratlanul is sikoltottam egyet. Egy árnyat láttam elsuhanni az ablakom előtt és most biztos, hogy nem képzelődtem. Egy hideg kezet éreztem a derekamon, mire ismét sikkantottam egyet.
-Ssh, Esme, csak én vagyok az – fogta be Carlisle a számat. Gyorsan megfordultam és szorosan hozzá bújtam.
-Nincs semmi baj, biztonságban vagy – nyugtatott. És így is éreztem. Carlisle közelsége teljesen megnyugtatott. Felkapott a karjaiba, majd az ágyhoz vitt és lefektetett rá, aztán ő is mellém feküdt. Mikor már valamennyire csillapodott a zokogásom, megszólalt.
-Esme, elmondod, mi történt? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. Egyelőre nem jött ki hang a torkomon. Pár percig gondolkoztam, hogy hogyan is kezdjem el, majd végre megszólaltam
-Az egész azzal kezdődött, hogy nem bírtam aludni. Aztán hallottam, hogy megjönnek Jasperék, majd veszekedni kezdtetek. Hallottam mindent és nem akartam, hogy miattam összevessz a családoddal, ezért le akartam menni, de mikor visszanéztem, egy árnyat láttam elsuhanni az ablakom előtt, mire felsikoltottam. Aztán jöttél te.
-De miért sikítottál, mikor hozzád értem? – kérdezte döbbenten.
-Azért, mert nem tudtam, hogy te vagy az – válaszoltam.
-Értem – csak ennyit mondott, majd pár percig gondolkozott.
-Carlisle, biztos, hogy nem képzelődtem az előbb. 100%-ig biztos vagyok benne, hogy volt ott valami.
-Én hiszek neked, Esme, de Jasperék nem, mivel semmilyen nyomot nem találtak kint. Most sem – tette hozzá.
-Kérlek, ne veszekedj többet Jasperékkel. Nem akarom, hogy miattam… - de Carrlisle nem engedte meg, hogy befejezzem a mondatot. Mutató ujját a számra rakta, elhallgattatva ezzel, majd megcsókolt.
-Nem miattad veszekszünk, csak más véleményen vagyunk – mosolygott.
-Carlisle, ha te nem találsz rám az erdőben, mikor Dominic először rám támadott, akkor… - de megint nem engedte, hogy befejezzem.
-Akkor én most nem lennék boldog – nyomott csókot a számra.
A csókja minden ésszerű érvet kivert a fejemből. Megadóan sóhajtottam.
-Én csak nem szeretném, hogy veszekedjetek. Akármi miatt is – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még belekötött volna.
-Megteszek minden tőlem telhetőt ez ügyben – mosolygott.
-Köszönöm – mondtam hálásan. Tudtam, hogyha egyszer megígérte, akkor be is fogja tartani.
-És, mit szeretnél ma csinálni? – váltott hirtelen témát. Ugyanis idő közben már hajnalodott. – Vagy szeretnél aludni?
Elgondolkoztam, majd pár másodperc után jött is az ötlet.
-Azt szeretném, ha bemennél dolgozni a korházba – kértem őt.
-Arról szó sem lehet, Esme – mondta kissé felháborodva. – Azok után, ami történt, nem foglak egyedül hagyni.
-Akkor legalább menj el vadászni – kérleltem, ugyanis észrevettem, hogy már sötétülnek a szemei. Ráadásul, mióta itt vagyok, csak egyszer volt vadászni.
-Nem akarlak egyedül hagyni.
-Nem lennék egyedül. Itt lenne Alice és Jasper is – ahogy kimondtam a nevét morgott egyet. – Megígérted, Carlisle! Semmi veszekedés – tettem még hozzá.
-Te magad mondtad, hogy hallottad a veszekedést. Akkor azt is hallottad, hogy miket mondott rád Jasper. Ráadásul még Alice sem hisz neked.
-Ez nem igaz! Alice hisz nekem, tudom, de mégis Jasper mellé áll. Úgy, ahogy te is mellém.
-Én akkor sem akarlak itt hagyni egyedül velük – hajtotta le a fejét.
Ekkor kopogtattak, majd Alice nyitott be a szobába.
-Carlisle, nyugodtan menj el vadászni. Én vigyázni fogok Esmere, megígérem! – mondta csöndesen Alice, de nem nézett Carlisle szemeibe.
-Rendben, de ha bármi baja lesz, én…
-Nem lesz semmi baja, megígérem.
-És Jasper hol van? – kérdezte Carlisle.
-Elment körülnézni kicsit messzebbre is.
-Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva.
-Még soha sem kiabáltál velünk, és ez elgondolkoztatta őt. Nem akar úgy következtetést levonni, hogy nem biztos benne. Nem akar veled ok nélkül veszekedni – szipogott Alice.
-Alice, mi a baj? – kérdeztem aggódva.
-Nem tudom, mikor jön vissza. Aggódom érte, nehogy valami bajba keveredjen, vagy valami hülyeséget tegyen.
-Ilyenre ne is gondolj! Jesper szeret téged, nem tenné ezt veled – álltam föl Carlisle öleléséből és odamentem Alicehez.
-Köszönöm – ölelt meg.
-Nincs mit – szorosan magamhoz húztam.
-Nyugodtan búcsúzzatok el, lenn várlak – nézett rám. Bólintottam, mire kiment a szobából.
Carlislere néztem, akin meglepődöttséget láttam.
-Mi a baj? – kérdeztem meglepetten.
-Semmi, csak tényleg igazad volt Alice-szel kapcsolatban. Tényleg hisz neked, csak Jasper mellé állt – mosolygott rám, majd magához ölelt és szenvedélyesen megcsókolt. – Kérlek, vigyázz magadra és ne nagyon menj el Alice közeléből – mondta, miután elváltunk.
-Rendben, ne aggódj – mosolyogtam, majd még egy csókot nyomtam ajkaira, mire elmosolyodott.
Derekamra rakta a kezét, majd lesétáltunk a nappaliba, ahol Alice várt.
-Megígérem, hogy vigyázni fogok rá és egy pillanatig sem tévesztem szem elől – ígérte.
Carlisle bólintott, majd adott egy csókot.
-Sietek vissza – mondta, és már itt sem volt.