Jó olvasást!
Pusy: CC&EC
"Csak az kedves nekünk igazán, amit féltünk elveszíteni."
"Adj nekem erőt,ha kérlek,Mikor velem vagy csak akkor élek;Adj szeretetet,mert félek,A magányból többé már nem kérek!"
Carlisle szemszöge
Még szerencse, hogy nincs szükségünk lámpára, mert a teljes sötétségben is kitűnően látunk.
-Carlisle, te is hallod ezt? – kérdezte Alice.
-Mármint a vízcsobogást?
-Igen.
-Igen, hallom. Már nem lehetünk messze – halkítottam le a hangom.
-Remélem, még időben oda érünk – suttogta.
-Ne gondolj ilyenekre, Alice! Időben oda fogunk érni – mondtam határozottan, bár inkább csak magamat akartam győzködni vele. Tovább mentünk az alagútban majd egyszer csak Alice magszólalt mögöttem.
-Carlisle, ott az alagút vége – halkította le még jobban a hangját úgy, hogy már én is csak alig hallottam.
-Igen, én is látom.
Tovább mentünk és már elértük éppen a végét, mikor meghallottuk Dominic hangját.
-Azt hittem, hogy felhagysz majd a gyenge kis próbálkozásaiddal. De úgy látszik tévedtem – mondta, majd egy csattanást hallottunk és láttam, hogy Esme a barlang falának csapódik. Azonnal rávetettem magam a vámpírra és ott ütöttem, ahol csak bírtam.
-Carlisle, te menj Esmehez – hallottam meg Jasper hangját -, mi majd elintézzük Alice-szel.
Ránéztem és csak bólintottam. Azonnal oda futottam Esmehez és megvizsgáltam a sérüléseit. A bal válla és a jobb kézfejének szinte összes csontja eltörött, fejéből pedig fojt a vére. Hihetetlen aromája volt, de most nem azzal foglalkoztam. Nagyon aggódtam érte, mert a sérülés a fején eléggé csúnya volt, szívverését pedig alig hallottam.
-Esme, kérlek, nyisd ki a szemed – kértem könyörögve. – Kérlek! Ne… ne tedd ezt... velem – mondtam az utolsó szót suttogva. Nem veszíthetem el őt. Nem, az lehetetlen. Megfogtam a kezét -Kérlek, Esme, nyisd ki a szemed – könyörögtem tovább, de nem reagált. Óvatosan az ölembe vettem és elindultam vele az alagút felé. Így biztonságosabb, mintha a vízesésen keresztül mennénk. Esmevel a karjaimba felugrottam az alagút bejáratához, majd amilyen gyorsan Esme állapota engedte, úgy mentem végig a szűk barlangi folyosón. Mikor az alagút végéhez értem, kimásztam, majd a házunk felé kezdtem futni. Most nem a folyó mellett futottam, hanem az erdőben. Így mégis csak gyorsabb. Futás közben ránéztem Esmere. Hihetetlen, milyen gyönyörű. Végignéztem majdnem meztelen testén, karcsú derekán, formás idomain. Nem tudtam róla levenni a szememet. Mikor a házhoz értem, azonnal bementem és lefektettem a kanapéra, majd a dolgozó szobámba rohantam az orvosi táskámért.
Pár pillanat múlva újra a nappaliban voltam és rögtön oda siettem Esmehez. Kinyitottam a táskát és elő vettem belőle a gézt, amire utána ráöntöttem egy kis fertőtlenítőt. Ezután óvatosan fölemeltem Esme fejét és tisztogatni kezdtem a sebet. Mire kész lettem, Aliceék léptek be az ajtón.
-Carlisle, hogy van Esme? – kérdezte aggódva Alice.
-Eltörött a bal válla és a jobb kézfejének szinte az összes csontja, valamint beütötte a fejét. Ezeken kívül csak apróbb zúzódásai vannak – mondtam halkan, miközben végig az Ő arcát néztem.
-Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte Jasper. – Képes vagyok kontrolálni magamat – mondta határozottan.
-Egyenlőre nem kell Jasper, köszönöm – néztem rá hálásan. Tényleg hálás voltam neki, mert tudtam, hogy milyen nehéz neki megállni, hogy ne támadjon Esmere, de mégis, minden probléma nélkül segítene nekem, mert tudja, hogy Esme fontos nekem. – Majd szólok, ha kelletek.
-Rendben – mondta Alice. – Mi addig felmegyünk a szobánkba.
Csak bólintottam, majd ismét hozzá láttam Esme sérüléseinek ellátásához. Miután mindennel végeztem, leültem a kanapé mellé, majd megfogtam a kezét, és csak néztem az arcát. Milyen hihetetlen, hogy egy ilyen nő, mint Esme, egyáltalán létezik. Ráadásul engem szeret. Pont egy ilyen szörnyeteget, mint én. Bár csak álmába vallotta be nekem az érzéseit, mégis úgy gondolom, hogy nem mondta volna, ha nem lenne igaz. Már így ültünk egy jó ideje, nem tudom, hogy mióta, mikor megtörtem a hosszú csendet.
-Sajnálom Esme – mondtam. Jobban kellett volna figyelnem. Sajnálom, hogy újra át kellett élned ezt az egészet. Ettől akartalak megóvni. De kudarcot vallottam. Remélem, megbocsátasz majd nekem, ha felébredsz – mondtam szomorúan. – Egy lelketlen szörnyeteg vagyok, mégis van olyan dolog, ami még nálam is veszélyesebb rád nézve. De nem óvhatlak majd meg örökké – mert tudom, hogy ugyan, hogy lélek nélkül nem lehet szeretni, mégis úgy gondolom, hogy lelketlen lennék, ha nem hagynék neki választási lehetőséget. – Nem tudom már tovább távol tartani magam tőled. Szeretlek! Mindennél és mindenkinél jobban. Már ott a korházban beléd szerettem, mikor először találkoztunk. Ha majd fölébredsz, remélem, megértesz majd, és nem távolodsz el tőlem. De azt is megérteném, ha igen, hisz vámpír vagyok, te pedig ember. Szeretlek – simítottam végig arcán, és egy csókot leheltem a homlokára, majd elhúzódtam.
Pár másodperc múlva nyitogatni kezdte a szemeit. Kinyitotta a szemeit, és egyenesen belenézett az ő gyönyörű, mogyoróbarna szemeivel az enyéimbe. Tekintetében láttam a felismerést, amit nem nagyon értettem, viszont most nem foglalkoztam vele. Megkönnyebbültem, hogy végre felébredt.
-Ó, Esme, annyira aggódtam érted – mondtam, miközben újra végigsimítottam az arcán. A tekintete kissé homályos volt, mintha valamin gondolkozna.
-Én… én is szeretlek, Carlisle – mondta szinte suttogva, majd elkapta rólam a tekintetét és arcán halvány pír jelent meg. Óvatosan az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam az arcát. Kimondhatatlan örömöt éreztem, hogy ő is így érez irántam. Bár már tudtam róla, mégis örültem, hogy elmondta nekem. Lassan közelíteni kezdtem az arcommal az övéhez. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, úgy automatikusan hunyta le lassan a szemeit. Ajkam már csak pár centire volt az övétől, de hirtelen visszahúzódtam, majd elengedtem az arcát. Visszatérdeltem a kanapé mellé.
-Nem, ezt nem tehetem vele. Nem ronthatom el az életét. Velem nem lehet boldog – reméltem, hogy nem hallja meg. De úgy tűnik, mégis hallotta.
-Carlisle, ne mondj ilyeneket – parancsolt rám. – Az előbb vallottad be, hogy szeretsz! És mi az, hogy nem lehetnék veled boldog?! Ezt csak én tudom eldönteni – nézett határozottan a szemembe. De hát nem érti, hogy ez veszélyes? Ráadásul nem adhatnék meg neki mindent. Nem lenne boldog egy idő után.
-Esme, tudom, hogy ez korai, de előre kell gondolkodnunk. Te egy idő után, vagy már most is, gyereket szeretnél, és én ezt nem adhatom meg neked – hajtottam le a fejemet. Nem akartam a szemébe nézni.
-Érted még az anyaságról is lemondanék – mondta elszántan. Lehet, hogy most még így gondolja, de később majd elhagy azért, mert nem tudok neki mindent megadni. Gyerekekre vágyik majd, és ez velem lehetetlen lenne számára.
-Most még így gondolod. De mi lesz később? – kérdeztem elkeseredetten. – Akkor már késő lesz. Én nem bírnám ki, ha egyszer elhagynál – néztem szomorúan a szemeibe. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elviseljem, hogy nem vagyok elég neki. Hogy neki több kell, és ezért egyszer elhagy.
-Carlisle, én mindennél jobban szeretlek téged. Nem érdekel, hogy nem lehet gyermekem, én csak veled lehetek boldog. Sohasem hagylak el.
-Esme, én veszélyes vagyok rád nézve. Minden pillanatban kívánom a véred. Még soha nem találkoztam csábítóbb aromájú emberrel. Én is szeretlek téged. Szavakkal el sem lehet mondani, hogy mennyire. Már azóta, hogy a korházban találkoztunk – mondtam még mindig a szemeibe nézve. – Én nem tudnám elviselni, ha miattam valami bajod esne – próbáltam meggyőzni, de tudtam, hogy már nem sokáig bírom.
-Érted bármilyen veszélyt vállalok – mondta határozottan. Fel akarta emelni a kezét, de belenyilallt a fájdalom, úgyhogy inkább nem mozdította meg. Akármennyire is nem akarta, én mégis észrevettem.
-Várj egy kicsit! Mindjárt hozok fájdalomcsillapítót – mondtam elterelően, majd fölrohantam az emeletre. Pár másodperc múlva ismét ott térdeltem mellette egy tűvel a kezemben.
-Ne, csak tűt ne! – mondta kétségbeesetten tiltakozva. – Utálom a tűt! Nem lehetne inkább valami tablettát?
-Ugyan, Esme, alig fogod érezni, megígérem – mondtam mosolyogva. Milyen aranyos, mikor megijed. – És a tű hamarabb hat –győzködtem.
-Nem!
-Kérlek! – néztem mélyen a szemeibe.
-Carlisle, kérlek, ne csináld ezt velem – könyörgött, miközben elfordította a fejét.
-De hát mit? – kérdezte meglepetten.
-Ne nézz így rám.
Közelebb hajoltam hozzá. - Esme – suttogtam a fülébe -, ígérem, hogy nem fog fájni, csak kérlek, engedd meg – néztem mélyen a szemébe. Teljesen elkábult. Most igazán élveztem, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre.
-Rendben – adta meg magát végül. A kábulatból még mindig nem tért magához. Becsukta a szemeit, majd várt. Beadtam neki a fájdalomcsillapítót, de ő meg sem mozdult. Vártam, hogy kinyissa a szemeit, majd mikor megtette, zavarodottan nézett rám. Én csak mosolyogtam.
– Mégsem adod be nekem a fájdalomcsillapítót? – kérdezte meglepetten.
-Már beadtam – mosolyom egyre szélesebb lett.
-De hát nem is éreztem! – csodálkozott.
-Én mondtam, hogy nem is fogod érezni – mondtam, majd végigsimítottam az arcán. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá. Megborzongott. – Esme, én tényleg sajnálom, de nem akarom tönkre tenni az életed – mondtam ismét szomorúan.
-Azt csak azzal tudod tönkre tenni, ha nem vagy velem – mondta suttogva. Sóhajtottam. Nem tudok távol maradni tőle. Egyszerűen nem megy.
Mélyen belenéztem a szemébe. Végigsimítottam az arcán, amitől megborzongott. Bőre olyan selymes volt, mint amilyennel még soha egész létezésem során nem találkoztam. Hihetetlen milyen hatással van rá már csak egy érintésem is. Arcom közelíteni kezdtem az övé felé. Szemeit lehunyta és várt. Éreztem bőrének csodálatos illatát, majd kis tétovázás után, ajkaim elérték az övéit. Mámorító érzés volt, egyszerűen hihetetlen. Először csak apró csókot leheltem ajkaira, aztán egyre szenvedélyesebben csókoltam őt. Halk sóhaj kíséretében résnyire nyitotta a száját. Óvatosan közelebb húztam magamhoz, majd nyelvem utat tört a szájába. Soha életemben nem volt még részem ilyen csodálatos csókban. Bár az is igaz, hogy nem emlékszem rá, hogy emberi életemben bárkivel is csókolóztam volna. Mézédes ajkaiból egyre többet akartam, de nem eshettem túlzásokba. Minden megszűnt körülöttünk. Csak Esme, meg én léteztünk, senki más. Hangosan ziháltunk mind a ketten. Elváltam az ajkaitól, hogy levegőhöz juthasson, és nyakát kezdtem el csókolgatni. Végül nyakától is elváltam, majd egy lágy csókot leheltem még a szájára, aztán homlokomat övének támasztva próbáltam nyugtatgatni magam. Úgy láttam, ő is ezt próbálta tenni, de valamiért nem sikerült neki. Lehet, hogy miattam?
-Szeretlek Esme! – suttogtam a fülébe. Elakadt a lélegzete. Tehát miattam volt. Ezen mosolyognom kellett.
-Én…én is sze-szeretlek – mondta halkan, akadozva.
Végül teljesen elhúzódtam tőle és egy boldog mosollyal a számon, végigsimítottam az arcán. Ahogy ezt megtettem, újra hangosan zihálni kezdett, és próbálta nyugtatgatni magát. Én csak ültem mellette és mosolyogtam, miközben a kezét simogattam.
Nem tudom elképzelni sem, hogy tud bántani bárki is egy ilyen csodálatos teremtést, mint Esme. Sajnálom, hogy nem én ölhettem meg azt a mocskot, de Esme nem tudta volna megbocsátani magának, ha miatta én öltem volna. Így is nagyon szomorú lesz, hogy Alicenek kellett. Észrevehette hangulatváltozásomat, mert aggódva megszólalt.
-Mi a baj Carlisle? – kérdezte.
-Csak eszembe jutott, amit… amit a barlangban láttam. Nagyon féltem, hogy elveszíthetlek. Annyira aggódtam érted. Jasper kénytelen volt elmenni vadászni, mert nem bírta már az érzéseimet – mondtam egy keserű mosoly kíséretében. Ezen elmosolyodott. Majd láttam, hogy elhomályosul a tekintete. Tehát ő is visszagondol a történtekre.
-Mi történt Dominic-kal? –kérdezte félve.
-Jasper végzett vele – mondtam. Fellélegzett. Tehát igazam volt. – És te hogy érzed magad?
-Már jobban vagyok. Hatott a fájdalomcsillapító – mosolygott rám. – Mind a kettő – már vigyorgott. Értetlenül néztem rá, majd leesett. Elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam hozzá és egy csókot nyomtam ajkaira.
-Reméltem, hogy rájössz, mire gondolok – vigyorgott.
-Emlékszel rá, hogy mi történt? – kérdeztem elkomorult arccal. Sajnáltam, hogy elrontottam a kedvét, de muszáj tudnom, hogy mi történt vele.
-Annyira emlékszem, hogy itt ültünk a kanapén a nappaliban, te pedig egyszer csak felálltál mellőlem és a lépcső felé eltűntél, majd egy ütést éreztem a fejemen és utána a barlangban tértem magamhoz. Dominic elmondta, hogy hol vagyunk, és hogy biztos nem fogtok ránk találni. Elmondta, hogy hogyan rabolt el és hogy miért teszi ezt velem. Azt mondta, hogy rám nem hat a képessége, és ezért érdekes játék vagyok a számára. És hogy amúgy is gyönyörű vagyok – mondta lesütött szemekkel. Éreztem, hogy valamit kihagyott a történetből, így rákérdeztem. Gondoltam, ha akarja, elmondja, ha nem, nem.
-Mást nem mondott? – kérdeztem eltöprengve.
-Hát volt még valami… - habozott a válasszal. Tehát tényleg volt még más is..
-Éspedig? –kérdeztem kíváncsian.
-Megemlítette, hogy: „Szegény Carlisle teljesen össze fog törni, hogy elveszti a szerelmét.” És mikor rákérdeztem, hogy ezt hogy érti, akkor ezt válaszolta: „Nem igaz, hogy nem vetted észre, hogy mennyire oda van érted. Ráadásul minden éjszaka ott ül az ágyad mellett és nézi, ahogy alszol. Szánalmas! Még azt is hallotta, mikor álmodban azt mondtad, hogy szereted.” – mutatott macskakörmöket az idézetekhez. – És hogy az utóbbi 2 napban figyelt minket.
-Tényleg így volt. És hallottam, amikor álmodban beszéltél – mosolyogtam. - Érdekes, hogy egy képesség sem hat rád – mondtam aztán elgondolkozva. Elmosolyodott.
-Előbújt belőled az orvos? – kérdezte kuncogva. Én csak a fejemet csóváltam és mosolyogtam..
-Attól még érdekes. Nem gondolod?
-De, érdekes – vigyorgott.
-Sziasztok, megjöttünk! – köszöntek Aliceék, belépve az ajtón. – Jaj, Esme, úgy örülünk, hogy felébredtél – ment oda kedvesemhez és megölelte.
-Sziasztok!
-Sajnálom, ami történt – hajtotta le Alice a fejét.
-Alice ez nem a te hibád volt. Nem te tehetsz róla, hogy rajtad használta Dominic a képességét – mondta határozottan Esme.
Alice csak lehajtotta a fejét.
-Nekem sem kellett volna hergelnem őt ott a barlangban – folytatta Esme lehajtott fejjel.
-Ezt hogy érted? – kérdeztük kórusban.
-Úgy, hogy mikor Dominic kikötözte a kezemet, az első dolgom az volt, hogy behúztam neki egyet. Ami persze nekem jobban fájt, mint neki, de nagyon felhúzta rajta magát. Aztán pedig mikor megcsókolt – ahogy ezt kimondta, egy morgás tört föl a mellkasomből. Nem tudtam türtőztetni magam -, a hajánál fogva akartam elhúzni magamtól, amire ismét bedühödött és megint én jártam rosszul.
-Akkor már értem, hogy miért tört el szinte az összes csontod a kézfejedben – mondtam szorosan összepréselt ajkakkal.
-Nem gondoltál arra, hogy kőkemény a bőre? – kérdezte csodálkozva Jasper.
-Abban a pillanatban nem – egyre laposabbakat kezdett pislogni. Biztos a fájdalomcsillapító hatása.
-Úgy látom, álmos vagy – mondtam. – Biztos a fájdalomcsillapító miatt.
Csak bólintott. Megfogtam a takaró szélét és lehúztam róla, majd óvatosan benyúltam a két lába alá, aztán pedig megfogtam a hátát és így emeltem fel, ő pedig szorosan hozzám bújt. Szorosabban magamhoz öleltem, de azért vigyáztam, hogy ne fájjon neki. Emberi tempóban vittem föl az emeletre a szobájába, majd leraktam az ágyára. Már indultam kifelé a szobából, mikor utánam szólt.
-Most nem maradsz itt? – kérdezte. A hangja, ha jól hallottam, csalódott volt.
-Miért? Szeretnéd? – kérdeztem döbbenten. – Azt hittem nem örültél neki, hogy itt voltam éjjel – és ez így is volt. Ugyan nem tette szóvá, de én azt hittem, hogy haragudni fog rám emiatt.
-Én csak annak nem örültem, hogy így tudtad meg, hogy érzek irántad – sütötte le a szemeit. Milyen aranyos mikor zavarban van. Pedig nem kellene. Ez teljesen természetes dolog.
-Esme, ettől nem kell zavarban lenned – simítottam végig az arcán. Mozdulatom közben lehunyta szemeit. Na igen, ez a mozdulat. Most már tudom, hogy mivel tudom legközelebb levenni a lábáról.
-Tudom – mondta kábultan. Kinyitotta a szemeit és kábultan nézett a szemembe.
-Akkor itt maradsz? – kérdezte pár másodperc után.
-Ha szeretnéd, akkor szívesen.
-Igen, nagyon szeretném.
-Akkor ez esetben hozok egy széket – mondtam, majd már indultam is kifelé.
-Nem szükséges. Van itt mellettem is hely – csúszott ki a száján. Komolyan azt szeretné, hogy odafeküdjek mellé?
-Azt akarod, hogy… hogy odafeküdjek… melléd? – kérdeztem csodálkozva, az utolsó szót megnyomva.
-Igen, ha nem gond – mondta elpirulva. Rögtön ott voltam az ágya mellett és ujjaimmal álla alá nyúltam, majd felemeltem azt. Mélyen a szemébe néztem, majd lassan közelíteni kezdtem az arca felé. Aztán megcsókoltam. Ismét megszűnt körülöttünk a világ és csak mi ketten voltunk. Lágyan simogattam először az arcát, majd ép vállát, vigyázva sérüléseire. Nem tudom elhinni, hogy olyan csodálatos lény, mint Esme, engem szeressen. Abbahagytam a csókot, majd mélyen a szemébe néztem. Mindketten hangosan ziháltunk. Tekintetünk találkozott én pedig elvesztem azokban a mogyoróbarna, csodálatos szemekben.. Több száz éven át, vártam egy társra, akit szerethetek, és aki viszont szeret engem és végre megtaláltam.
-Min gondolkozol, kedvesem? – kérdeztem kíváncsian, mert láttam, hogy elgondolkozott valamin. – Persze, nem muszáj elmondanod, csak kíváncsi vagyok – közben felemeltem a takaró szélét, beljebb tettem őt, majd óvatosan befeküdtem mellé.
Egy ideig gondolkozott a válaszon és csak az után szólalt meg.
-Csak a múlton – válaszolta, miközben szorosan hozzá bújt hideg testemhez, én pedig átkaroltam a derekát. Ahol teste az enyémhez ért, bőröm égni kezdett, de határozottan jó értelemben. Ép kézfejét a hasamra helyezte, mire megfeszültem. Még az ingemen keresztül is éreztem a bőréből áradó meleget. Aztán engedtem a tartásomon.
-Hiányzik a családod – állapítottam meg teljesen nyugodt hangon.
-Igen, hiányzik – mondta halkan.
-Mindent meg fogok tenni, hogy elfeledtessem veled a bánatod – mondtam határozottan.
Egyik kezemmel a hátát simogattam, a másikkal pedig a haját babráltam. Felnézett rám, és mélyen a szemembe nézett. Egyszerűen nem tudtam elszakadni azoktól a szemektől. Megigézve néztem őket.
-Köszönöm – mondta kábultan. Még jobban hozzám bújt és én készséggel húztam magamhoz még közelebb, miközben a hátát simogattam. Erre jól eső borzongás futott végig a testén. Most már kettő dolgot tudok, amivel le tudom venni a lábáról.
-Szeretlek, Esme! – adtam egy utolsó csókot a szájára, majd lazítottam szorításomon, de kezeim még mindig derekát és hátát simogatták.
-Én is szeretlek, Carlisle! – suttogta, mire megpusziltam a feje búbját.
-Jó éjt, édesem! Aludj csak, én őrzöm álmodat – suttogtam a fülébe, majd pár pillanat múlva mély álomba merült karjaimban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése