7. fejezet

"Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég."

Esme szemszöge

Lassan közelíteni kezdett az arcával az enyémhez. Ahogy egyre közelebb került hozzá, úgy automatikusan hunytam le lassan a szemeimet. Ajka már csak pár centire volt az enyémtől…

Már vártam, hogy ajkai elérjék az enyémeket, de hirtelen visszahúzódott és elengedte az arcomat. Lassan kinyitottam a szemeimet. Carlisle a földön térdelt a kanpé mellett és hajtogatott valamit nagyon halkan.
-Nem, ezt nem tehetem vele. Nem ronthatom el az életét. Velem nem lehet boldog – gondolom, azt hitte, hogy nem hallom, amit mond, de tévedett.
-Carlisle, ne mondj ilyeneket – parancsoltam rá. – Az előbb vallottad be, hogy szeretsz! És mi az, hogy nem lehetnék veled boldog?! Ezt csak én tudom eldönteni – néztem határozottan a szemébe.
-Esme, tudom, hogy ez korai, de előre kell gondolkodnunk. Te egy idő után, vagy már most is, gyereket szeretnél, és én ezt nem adhatom meg neked – hajtotta le a fejét.
-Érted még az anyaságról is lemondanék – mondtam elszántan. És ez így is volt. Ha Carlisle velem van, nem érdekel, hogy nem lehet gyerekem.
-Most még így gondolod. De mi lesz később? – kérdezte elkeseredetten. – Akkor már késő lesz. Én nem bírnám ki, ha egyszer elhagynál – nézett szomorúan a szemembe. Tényleg ennyire szeret? El sem tudom hinni.
-Carlisle, én mindennél jobban szeretlek téged. Nem érdekel, hogy nem lehet gyermekem, én csak veled lehetek boldog. Sohasem hagylak el.
-Esme, én veszélyes vagyok rád nézve. Minden pillanatban kívánom a véred. Még soha nem találkoztam csábítóbb aromájú emberrel. Én is szeretlek téged. Szavakkal el sem lehet mondani, hogy mennyire. Már azóta, hogy a korházban találkoztunk – mondta még mindig a szemembe nézve. – Én nem tudnám elviselni, ha miattam valami bajod esne.
-Érted bármilyen veszélyt vállalok – mondtam határozottan. Fel akartam emelni a kezem, hogy végigsimítsak az arcán, de belenyilallt a fájdalom, úgyhogy inkább nem mozdítottam meg. Carlisle észrevehette a fájdalmat, mert így szólt.
-Várj egy kicsit! Mindjárt hozok fájdalomcsillapítót – mondta elterelően, majd már el is tűnt mellőlem. Pár másodperc múlva azonban ismét ott térdelt mellettem egy tűvel a kezében.
-Ne, csak tűt ne! – mondtam kétségbeesetten tiltakozva. – Utálom a tűt! Nem lehetne inkább valami tablettát?
-Ugyan, Esme, alig fogod érezni, megígérem – mondta mosolyogva. – És a tű hamarabb hat.
-Nem!
-Kérlek! – nézett ellenállhatatlanul a szemembe. Ilyen nincs! Ne csinálja ezt velem!
-Carlisle, kérlek ne csináld ezt velem – kértem őt, miközben elfordítottam a fejem.
-De hát mit? – kérdezte meglepetten.
-Ne nézz így rám.
-Esme – suttogta a fülembe -, ígérem, hogy nem fog fájni, csak kérlek, engedd meg – nézett mélyen a szemembe. Teljesen elkábultam ezektől a szemektől. Hogy lehet valakinek ennyire ellenállhatatlan tekintete?
-Rendben – adtam meg magam. A kábulatból még mindig nem tértem magamhoz. Becsuktam a szemeimet, majd vártam. Vártam a szúrást, de az nem jött. Kinyitottam a szemeimet és Carlisle mosolyával találtam szembe magam. – Mégsem adod be nekem a fájdalomcsillapítót? – kérdeztem meglepetten.
-Már beadtam – mosolygott.
-De hát nem is éreztem! – csodálkoztam.
-Én mondtam, hogy nem is fogod érezni – mondta Carlisle, majd végigsimított az arcomon. Megborzongtam, amit ő is észrevett. – Esme, én tényleg sajnálom, de nem akarom tönkre tenni az életed – mondta ismét szomorúan.
-Azt csak azzal tudod tönkre tenni, ha nem vagy velem – mondtam suttogva. Sóhajtott egyet. Ez akkor most mit jelent? Velem lesz, vagy nem?
Rám emelte tekintetét és mélyen belenézett a szemembe. Már ettől a nézésétől elkábultam. Végigsimított az arcomon, amitől ismét megborzongtam. Hihetetlen milyen hatással van rám már csak egy érintése is. Arca közeledni kezdett az enyém felé. Automatikusan hunytam le a szemeimet. Már éreztem hűvös és bódító leheletét az arcomon, majd kis tétovázás után, ajkai elérték az enyémeket. Mámorító érzés volt, egyszerűen hihetetlen. Először csak apró csókot lehelt ajkaimra, aztán egyre szenvedélyesebb lett. Halk sóhaj kíséretében résnyire nyitottam a szám. Óvatosan közelebb húzott magához, majd nyelve utat tört a számba. Bele akartam túrni ujjaimmal a hajába, de végül letettem erről a tervemről, mert megéreztem törött csontjaimat. Soha életemben nem volt még részem ilyen csodálatos csókban. Csak Carlisle, meg én léteztünk, senki más. Hangosan ziháltunk mind a ketten. Carlisle elvált az ajkaimtól, hogy levegőhöz jussak, majd a nyakamat kezdte el csókolgatni. Végül nyakamtól is elvált, majd egy lágy csókot lehelt még a számra, aztán homlokát enyémnek támasztva próbálta nyugtatgatni magát. Én is ezt próbáltam tenni, de a közelében nem ment.
-Szeretlek Esme! – suttogta a fülembe. Hűvös lehelete csiklandozta a bőrömet. Elakadt a lélegzetem.
-Én…én is sze-szeretlek – mondtam halkan, akadozva.
Végül teljesen elhúzódott tőlem és egy boldog mosollyal a száján, végigsimított az arcomon. Én még mindig nyugtatgattam magam, de ez a mozdulata újra fellobbantotta bennem az iránta érzett vágyamat. Ő csak ült mellettem és mosolygott, miközben a kezemet simogatta.
Egyszer csak elkomorult a tekintete.
-Mi a baj Carlisle? – kérdeztem aggódva.
-Csak eszembe jutott, amit…amit a barlangban láttam. Nagyon féltem, hogy elveszíthetlek. Annyira aggódtam érted. Jasper kénytelen volt elmenni vadászni, mert nem bírta már az érzéseimet – mondta egy keserű mosoly kíséretében. Ezen én is elmosolyodtam. Majd nekem is eszembe jutottak a barlangban történtek.
-Mi történt Dominic-kal? –kérdeztem félve a választól.
-Jasper végzett vele – mondta. Szerencsére nem Carlisle ölte meg. Azt nem bírtam volna elviselni, ha miattam kellet volna ölnie. Még ha egy gyilkost is. – És te hogy érzed magad?
-Már jobban vagyok. Hatott a fájdalomcsillapító – mosolyogtam rá. – Mind a kettő – már vigyorogtam. Értetlenül nézett rám, majd leesett neki. Elmosolyodott, majd közelebb hajolt és egy csókot nyomott ajkaimra.
-Reméltem, hogy rájössz, mire gondolok.
-Emlékszel rá, hogy mi történt? – kérdezte elkomorult arccal.
-Annyira emlékszem, hogy itt ültünk a kanapén a nappaliban, te pedig egyszer csak felálltál mellőlem és a lépcső felé eltűntél, majd egy ütést éreztem a fejemen és utána a barlangban tértem magamhoz. Dominic elmondta, hogy hol vagyunk, és hogy biztos nem fogtok ránk találni. Elmondta, hogy hogyan rabolt el és hogy miért teszi ezt velem. Azt mondta, hogy rám nem hat a képessége, és ezért érdekes játék vagyok a számára. És hogy amúgy is gyönyörű vagyok – mondtam lesütött szemekkel. Gondosan kihagytam a történetből, hogy Dominic elmondta, hogy Carlisle szeret engem.
-Mást nem mondott? – kérdezte eltöprengve. Mintha csak megérezte volna, hogy valamit nem akarok elmondani neki.
-Hát volt még valami… - haboztam.
-Éspedig? –kérdezte kíváncsian.
-Megemlítette, hogy: „Szegény Carlisle teljesen össze fog törni, hogy elveszti a szerelmét.” És mikor rákérdeztem, hogy ezt hogy érti, akkor ezt válaszolta: „Nem igaz, hogy nem vetted észre, hogy mennyire oda van érted. Ráadásul minden éjszaka ott ül az ágyad mellett és nézi, ahogy alszol. Szánalmas! Még azt is hallotta, mikor álmodban azt mondtad, hogy szereted.” – mutattam macskakörmöket az idézetekhez. – És hogy az utóbbi 2 napban figyelt minket.
-Tényleg így volt. És hallottam, amikor álmodban beszéltél – mosolygott. - Érdekes, hogy egy képesség sem hat rád – mondta aztán elgondolkozva. Ezen elmosolyodtam.
-Előbújt belőled az orvos? – kérdeztem kuncogva. Ő csak mosolygott és a fejét csóválta.
-Attól még érdekes. Nem gondolod?
-De, érdekes – vigyorogtam.
-Sziasztok, megjöttünk! – köszöntek Aliceék, belépve az ajtón. – Jaj, Esme, úgy örülünk, hogy felébredtél – jött oda hozzám és megölelt.
-Sziasztok!
-Sajnálom, ami történt – hajtotta le Alice a fejét. De hát miről beszél. Ez nem az ő hibája volt.
-Alice ez nem a te hibád volt. Nem te tehetsz róla, hogy rajtad használta Dominic a képességét.
Ő csak lehajtotta a fejét.
-Nekem sem kellett volna hergelnem őt ott a barlangban – folytattam lehajtott fejjel.
-Ezt hogy érted? – kérdezték kórusban.
-Úgy, hogy mikor Dominic kikötözte a kezemet, az első dolgom az volt, hogy behúztam neki egyet. Ami persze nekem jobban fájt, mint neki, de nagyon felhúzta rajta magát. Aztán pedig mikor megcsókolt – ahogy ezt kimondtam, Carlisle morgott egyet -, a hajánál fogva akartam elhúzni magamtól, amire ismét bedühödött és megint én jártam rosszul.
-Akkor már értem, hogy miért tört el szinte az összes csontod a kézfejedben – mondta Carlisle szorosan összepréselt ajkakkal.
-Nem gondoltál arra, hogy kőkemény a bőre? – kérdezte csodálkozva Jasper.
-Abban a pillanatban nem – éreztem, hogy egyre álmosabb leszek. Valószínűleg a fájdalomcsillapító hatására. Egyre laposabbakat kezdtem pislogni.
-Úgy látom, álmos vagy – mondta Carlisle. – Biztos a fájdalomcsillapító miatt.
Csak bólintottam. Carlisle megfogta a takaró szélét és lehúzta rólam, majd óvatosan benyúlt a két lábam alá, aztán pedig megfogta a hátamat és így emelt fel. Amennyire csak tudtam, szorosan hozzábújtam. Szorosabban magához ölelt, de azért vigyázott, hogy ne fájjon. Emberi tempóban vitt föl az emeletre a szobámba, majd lerakott az ágyra. Már indult volna ki a szobából, de én utána szóltam.
-Most nem maradsz itt? – kérdeztem csalódottan.
-Miért? Szeretnéd? – kérdezte döbbenten. – Azt hittem nem örültél neki, hogy itt voltam éjjel.
-Én csak annak nem örültem, hogy így tudtad meg, hogy érzek irántad – sütöttem le a szemeimet. Már megint témánál vagyunk. Szuper. Hányszor fogom még ezt eljátszani? Szóba kerülnek az érzelmeim, és rögtön zavarba jövök.
-Esme, ettől nem kell zavarban lenned – simított végig az arcomon Carlisle. Lehunyt szemmel élveztem simogatását.
-Tudom – mondtam kábultan. Kinyitottam a szemeimet és Carlisle vigyorával találtam szemben magam. Szuper! Szóval direkt csinálta. Ezt még visszakapja. Majd még kitalálok valamit.
-Akkor itt maradsz? – kérdeztem, remélve, hogy igen lesz a válasz.
-Ha szeretnéd, akkor szívesen.
-Igen, nagyon szeretném.
-Akkor ez esetben hozok egy széket – mondta majd már indult is kifelé.
-Nem szükséges. Van itt mellettem is hely – csúszott ki a számon. Magam is meglepődtem ezen. Én nem ilyen vagyok. Remélem, nem értette félre.
-Azt akarod, hogy…hogy odafeküdjek… melléd? – kérdezte csodálkozón, az utolsó szót megnyomva.
-Igen, ha nem gond – mondtam elpirulva. Carlisle rögtön ott termett az ágyam mellett. Ujjaival állam alá nyúlt és felemelte azt. Mélyen a szemembe nézett, majd lassan közelíteni kezdett az arcom felé. Aztán megcsókolt. Megszűnt körülöttünk a világ és csak mi ketten voltunk. Lágyan simogatta először az arcom, majd ép vállamat. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy olyan angyal, mint ő, engem szeret. Méghozzá szerelemmel. Csókja egyszerre volt lágy, gyengéd és szenvedélyes. Abbahagyta a csókot, majd mélyen a szemembe nézett. Mindketten hangosan ziháltunk. Ahogy tekintetünk találkozott, megláttam a mérhetetlenül boldogan csillogó szemeit. Elvesztem abban a szerelmes pillantásban. Egész életemben arra vártam, hogy valaki így nézzen rám. Még a vőlegényem sem nézett rám így sohasem, pedig hányszor mondta, hogy mennyire szeret. De hát min gondolkodom én? Most itt vagyok Carlisle karjaiban. Szeret engem, és én is szeretem őt. Nem kell ennél több nekem.
-Min gondolkozol, kedvesem? – kérdezte kíváncsian. – Persze, nem muszáj elmondanod, csak kíváncsi vagyok – közben felemelte a takaró szélét, engem beljebb tett, majd óvatosan befeküdt mellém.
Nem tudtam, hogy mit szólna hozzá, ha megmondanám, hogy a volt vőlegényemen gondolkozom. Biztosan rosszul esne neki.
-Csak a múlton – válaszoltam végül, miközben szorosan hozzá bújtam hideg testéhez, ő pedig átkarolta a derekam. Törött vállam kézfejét a hasára helyeztem. Még az ingjén keresztül is éreztem a bőréből áradó hideget, de nem fáztam. Éreztem, hogy megfeszül, majd pár másodperc múlva enged a tartásán. Vajon a szavaim, vagy a tetteim váltották ezt ki belőle?
-Hiányzik a családod – állapította meg teljesen nyugodt hangon. Akkor ezek szerint a második variáció az igaz.
-Igen, hiányzik – mondtam halkan.
-Mindent meg fogok tenni, hogy elfeledtessem veled a bánatod – mondta határozottan.
Egyik kezével a hátamat simogatta, másik kezével a hajamat babrálta. Felnéztem rá, és elvesztem a tekintetében.
-Köszönöm – mondtam kábultan. Hihetetlen, milyen reakciókat vált ki belőlem ez a férfi.
Válaszul megcsókolt. Ma már harmadszorra, és ez a csók is hihetetlen volt. Teljesen más, mint amit a vőlegényemmel átéltem. Sokkal szenvedélyesebb, de mégis gyengéd. Ez nem lehet igaz. Már megint a vőlegényem. El kell őt felejtenem! Örökre! Majd Carlisle segít benne. Még jobban hozzábújtam és ő készséggel húzott még közelebb magához, miközben a hátamat simogatta. Erre jól eső borzongás futott végig a testemen. Hát igen! Carlisle tudja, hogy mivel tud levenni a lábamról.
-Szeretlek, Esme! – adott egy utolsó csókot a számra, majd lazított szorításán, de karjai még mindig derekamon és hátamon voltak.
-Én is szeretlek, Carlisle! – suttogtam, ő pedig megpuszilta a fejem búbját.
-Jó éjt, édesem! Aludj csak, én őrzöm álmodat – suttogta a fülembe, én pedig mély álomba merültem ölelő karjai között.