Úgy tervezem, hogy pénteken vagy szombaton rakom föl a következőt.
Jó olvasást!:D
Pusy: CC&EC
Esme szemszöge
Miután végeztem az ebédem elkészítésével, nekiláttam az evésnek. Carlisle leült velem szembe az asztalhoz és nézte, ahogy ebédelek.
-Carlisle, bocsi, ha megzavartam valamit – jött be Alice a konyhába -, de meg kéne beszélnünk valamit.
-Egy pillanat és megyek – válaszolt Carlisle. – Nem gond? – kérdezte aggódva. Én csak a szememet forgattam.
-Menj csak, legalább nyugodtan tudok enni – aggódóan rám pillantott, majd megadóan felsóhajtott. – Ha valami lenne, csak szólj – adott egy csókot, majd kiment a konyhából.
Ennyire azért nem kéne aggódnia értem.
Tovább ettem az ebédemet, majd a piszkos tányérokat a mosogatóhoz vittem. Megengedtem a vizet, majd elkezdtem mosogatni. Egyszer csak egy hideg érintést éreztem a derekamon. Ez nem lehet Carlisle, neki nem ennyire hideg a keze. Fel akartam sikítani, de egy kéz befogta a számat.
-Jobb lesz, ha nyugton maradsz, mert különben a szeretteid fogják megszívni – suttogta egy gúnyos hang a fülembe, megnyomva a „szeretteid” szót. Carlisleék ezt mind nem hallhatták, mivel a csapból még mindig folyt a víz.
A vámpír földobott a vállára, mire kicsit hangosabban felnyögtem. Nem volt épp kellemes egy vámpír vállán hason „feküdni”.
-Mondtam, hogy maradj nyugton – mondta, majd odament az ablakhoz, kinyitotta, majd velem együtt kiugrott rajta. Nem mertem sikítani. Féltem, hogy valami bajuk eshet. Mi van, ha többen vannak? De csak nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy kifogjam az összes gonosz vámpírt!
Lehunytam szemeimet, nehogy elhányjam magam a gyorsaságtól.
Nem is éreztem, hogy mikor álltunk meg, csak arra figyeltem fel, hogy valaki durván ledobott valami matracszerűségre. Kinyitottam szemeimet és a döbbenettől tágra nyíltak a szemeim. Úgy látszik, mégsem fogtam ki több vámpírt csak egyet. De azt nagyon!
A vámpír megfogta először a bal csuklómat, majd szorosan odakötözte egy ruhacsíkkal az ágy keretéhez. Ezután ugyanezt megcsinálta a jobb csuklómmal is.
-De hisz te meghaltál – mondtam döbbenten, mikor végre megtaláltam a hangomat.
-Én ugyan nem. Maximum Dominic – szó szerint tátva maradt a szám.
-Tessék?
-Én Dominic ikertestvére vagyok, Daniel – fogta össze két bokámat, majd egy újabb ruhacsíkkal összekötözte a kettőt. – És bosszút fogok állni a testvérem haláláért – a szeme izzott a dühtől. - Viszont legyen elég ennyi. Most elmegyek vadászni. Ne is próbálj szabadulni, úgysem fog sikerülni. Vagy ha mégis, akkor úgyis megtalállak.
-Rám fognak találni – mondtam magabiztosan, de inkább csak magamat bíztattam vele.
-Egy idő után biztos – nevetett fel -, de addigra már késő lesz. Majd jövök – azzal már el is tűnt én, pedig ott maradtam egyedül. Legalábbis mindeddig ezt hittem.
-Te ki vagy? – hallottam egy hangot, mire összerezzentem. – Bocs, nem akartalak megijeszteni.
A hang irányába fordultam, ahol megláttam egy gyönyörű szép, hosszú, szőke hajú lányt. Annak ellenére, hogy félig már szétszaggatott ruhája tiszta piszok volt és testén szinte nem volt olyan hely, ahol ne lett volna valamilyen zúzódása, nagyon szép volt. Aztán észbe kaptam, hogy a válaszomra vár.
-Nem baj. Engem Esmenek hívnak. Téged?
-Rosalie.
-És te hogy kerültél ide?
-Szerintem úgy, ahogyan te is. Daniel elrabolt és utána ide hozott – mondta hanyagul. Nem valami kedves.
-De miért rabolt el?
-Azt nem tudom pontosan. Csak annyit mondott nekem, hogy nagyon gyönyörűnek tart. Azóta szinte minden nap megver – torzult el az arca.
-De hát miért? – kérdeztem döbbenten.
-Nem tudom – mondta keserűen. – Mocskos vámpír – szitkozódott hangosan, majd hirtelen a szája elé kapta kezét, mintha valami titkot mondott volna el. Ijedten nézett rám.
-Mi a baj?
-Te nem hallottad, amit az előbb mondtam? – csodálkozott.
-De. Azt mondtad „mocskos… - hirtelen, mintha lámpát gyújtottak volna a fejemben -… vámpír”. De te honnan tudod? – kérdeztem döbbenten.
-Te tudtad? – csodálkozott.
-Igen. A barátom és a családja is az.
-Micsoda? Te egy vámpírral jársz? – kérdezte döbbenten. – Nem félsz tőle? – csodálkozott.
-Igen, egy vámpír a barátom és nem, nem félek tőle, mivel ő csak állatok vérével táplálkozik.
Kikerekedett szemekkel nézett rám.
-De akkor miért nem tudták megakadályozni, hogy Daniel elraboljon téged? – hitetlenkedett. –Hisz, azt mondtad, ő meg a családja. Ezek szerint többen is vannak. Daniel viszont egyedül van – na, ezt legalább már tudom. De miért nem érezték a szagát?
-Tudod, néhány vámpírnak van különleges képessége.
-Ezt meg hogy érted? – kíváncsiskodott.
-Úgy, hogy például a vámpír, aki először rám támadott, olyan képességgel rendelkezett, hogy bárkit el tudott kábítani. Mondhatni elaltatta az illetőt egy időre – Alice és Jasper képességét még nem akartam elmondani neki. Nem tudtam, mennyire bízhatok meg benne.
-De hát, ha elrabolt téged, akkor most, hogy kerülsz ide?
-Úgy, hogy megmentettek és megölték a vámpírt.
-Tehát a vámpír, aki akkor rád támadott, Daniel ikertestvére volt? – csodálkozott. – Így már értem, hogy miért rabolt el téged. Így akar bosszút állni a testvére haláláért.
-Igen, lehetséges. Viszont, remélem, most is ránk találnak majd. És nem lesz már késő – csuklott el a hangom a végére.
-Ezt meg hogy érted? Ha eddig nem ölt meg engem, akkor téged sem fog még egy ideig. Ráadásul, ha bosszút akar állni, akkor nem fog gyorsan végezni veled – na, ezzel most nagyon megnyugtatott.
-Megnyugtató – mormoltam, de meghallotta.
-Ne durcáskodj. Próbállak felkészíteni minden eshetőségre. Fogalmam sincs, hogy mit fog veled tenni. Ha a múltkor rád találtak, akkor most is ide fognak találni.
-Miből gondolod ezt olyan biztosra? – kérdeztem békítően. Próbáltam a helyzethez képest minél kedvesebb lenni.
-Csak reménykedem – sóhajtott föl.
-És amúgy te hány éves vagy? – tereltem el a beszélgetést.
-18. És te?
-Én 20.
-Idősebbnek látszol – méregetett.
-Te sem 18-nak nézel ki. Ne gyanakodj, kérlek.
-Én nem is… - dadogott.
-Ismerem az embereket.
-Sajnálom – mondta, és szemeiben láttam, hogy tényleg bánja.
-Semmi gond – kinéztem az ablakon és láttam, hogy már jócskán éjszaka lehet. Úristen! Mennyi ideje lehetek itt?
Hirtelen kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Daniel lépett be rajta.
-Sziasztok Cicák! Látom, összeismerkedtetek – vigyorgott.
Egyikünk sem szólalt meg. Vártuk, hogy mi fog most következni.
-Na mi van? Kivágták a nyelveteket? – jött oda hozzám. Kisöpörte hajamat az arcomból és végigsimított a vállamtól egészen le a combomig. A lábam megremegett, de most a félelemtől. Undorodtam ettől a férfitől. Lehajolt a nyakamhoz és lassan csókolgatni kezdte azt. Legszívesebben elhánytam volna magam, de sajnos nem volt semmi se bennem, amit ki tudtam volna hányni. Lassan haladt egyre lejjebb. Már a vállaimnál volt, amikor…
Carlisle szemszöge
Miután Esme végzett az ebéd elkészítésével, nekilátott az evésnek. Leültem vele szemben az asztalhoz és néztem, ahogy eszik.
-Carlisle, bocsi, ha megzavartam valamit – jött be Alice a konyhába -, de meg kéne beszélnünk valamit.
-Egy pillanat és megyek – válaszoltam. – Nem gond? – kérdeztem aggódva Esmet. Ő csak a szemeit forgatta.
-Menj csak, legalább nyugodtan tudok enni – aggódóan rá pillantottam, majd megadóan felsóhajtottam. – Ha valami lenne, csak szólj – adtam egy csókot szájára, majd átmentem a nappaliba. Ott találtam Alicet és Jaspert is.
-Miről lenne szó? – kérdeztem kíváncsian, ugyanakkor aggódtam is, mert Esme egyedül volt a konyhában.
-Nyugodj meg, kérlek – nézett rám Jasper és ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy bensőben szétárad a nyugalom.
Hálásan rámosolyogtam, mire biccentett egyet.
-Tehát arról szeretnénk veled beszélni, hogy mit szólnál hozzá, ha ezen túl Esme hivatalosan is a család tagja lenne – döbbenten néztem Alicere. Hogy értette ezt? Még csak két hete vagyunk együtt Esmevel, és máris kérjem meg a kezét, vagy mi?
-Ezt meg hogy érted?
-Úgy, hogy Esme is fölvehetné a Cullen nevet – így mindjárt más. Vagyis mégsem.
-Ebben elég nagy szerepet játszik Esme döntése is, ugye tudod? – ismét a konyha felé fordultam és hallottam, ahogy Esme megnyitja a vizet a mosogatónál. Megkönnyebbülten fordultam vissza Aliceékhez.
-Igen tudom – válaszolta -, de előbb téged is meg akartunk kérdezni.
-Még nem egyeztem bele, Alice.
Kérdőn nézett rám.
-Ha Esme most felveszi a Cullen nevet, esélye se lesz, hogy elmenjen, ha akar – próbáltam érvelni, de amint kimondtam, rögtön szívtam volna vissza. Ez jó nagy baromság volt.
-Ugyan miért akarna Esme elhagyni téged? – kérdezte döbbenten Alice.
-Szerinted? A vámpíroknak nem lehet gyerekük, rémlik? – miért csak engem érdekelnek Esme érzései?
-Igen, rémlik, de Esme világosan megmondta, hogy nem fog emiatt elhagyni. Még ha szeretne is gyereket, nem fog emiatt itt hagyni téged.
-Rendben – sóhajtottam föl beletörődően. Úgysem hagy békén addig, amíg bele nem egyezek.
-Remek, akkor kérdezzük meg – ugrott föl Alice a fotelből. Majd már indult is a konyha felé. Jasperrel együtt fölálltunk ülőhelyünkről, majd követtük őt.
Már majdnem ott voltunk, mikor Alice sikítását hallottuk. Azonnal ott termettünk a konyhában és most legszívesebben én is felordítottam volna.
A konyha úszott a mosogatóvízben, a csapból még mindig folyt a víz és Esme sehol. Alice, remegő kezében egy ruhacafatot szorongatott. Rögtön mellette termettem én is, ugyanis Jasper már átölelte, és kivettem kezéből a ruhacafatot. Ez Esme ruhájának egy darabja. Biztos! Az ablak tárva-nyitva volt. Jasper odalépett a csap mellé és elzárta. Az én hibám, hogy elrabolta. Ha nem hagyom itt egyedül…
-Nyugodjatok már meg, légy szíves! – csattant föl hirtelen Jasper. – Meg fogjuk találni! A múltkor is megtaláltuk. De ha egyfolytában csak az önmarcangolásotokkal törődtök, akkor nem fogunk időben odaérni. Gyertek! – azzal kiugrott az ablakon. Hihetetlen, hogy Jasper is mennyire megkedvelte Esmet az utóbbi két hétben. Már nem okozott akkora nehézséget neki az sem, hogy egy térségben legyen vele.
Aliceszel követtük őt. Jasper az erdő szélén állt és várt ránk.
-Csak Esme illatát érzem – mondta elgondolkodva. – Lehet, hogy emiatt nem éreztünk idegen vámpír szagot a múltkor sem – töprengett.
-Inkább induljunk, majd út közben gondolkozol – mondta idegesen Alice, majd futásnak eredt, mi pedig azonnal mentünk utána.
Most sokkal gyorsabban futottam, mint ők. Már jócskán lemaradtak mögöttem, mikor éreztem, hogy Esme illata tőlem balra folytatódik. Különös. A vámpírok általában a legrövidebb utat választják. Bár most volt ideje menekülni. A biztonság kedvéért bevártam Aliceéket, hogy Jasper véleményét is kikérjem a dologról. Nem sokkal később be is értek és ők is csodálkozva tapasztalták a megváltozott irányt.
-A francba! Átvert minket – dühöngött Jasper. –, a ház közelében lesznek! Vissza! Gyorsan! -Adta ki az utasítást Jasper.
Azonnal visszafelé indultunk. Egyre idegesebb lettem. Rövid időn belül ismét lehagytam Aliceéket és így egyedül száguldottam vissza a ház felé. Egyszer csak Jasper hangját hallottam. Nagyon halk volt, de azért megértettem.
-Carlisle, ha visszaértél, várjál meg minket. Nem tudjuk, mennyire veszélyes. Kérlek! – a végére már egészen elhalt a hangja. Várjam meg őket? És ha akkor már késő lesz?
Nagyon hamar visszaértem a házhoz. Úgy gondoltam, könnyebben megtaláljuk majd, ha többen vagyunk, így bevártam őket.
-Hál’ istennek! Reménykedtem, hogy meghallottad, amit mondtam – mondta Jasper megkönnyebbülten.
-Amúgy is megvártalak volna benneteket. Hárman mégis csak többre megyünk. Gyertek, nézzünk körül a ház közelében!
Mind a hárman azonnal futásnak eredtünk. Rövid időn belül ismét megéreztem Esme illatát.
-Ide gyertek! – szóltam kicsit hangosabban, hogy biztosan meghallják. Pár másodpercen belül mellettem is voltak.
-Ez Esme illata, menjünk! – mondta Alice.
Ahogy közeledtünk felé, egyre erősebben éreztem az illatát. Végül megláttunk egy kis faházikót. Ha lehetséges, még gyorsabbra vettük a tempót és pillanatokon belül a háznál voltunk. Megtorpantam. Túl nagy a csönd. Talán ez is egy félrevezetés volt? Vagy már elkéstünk? Erre a gondolatra kirázott a hideg. Nem! Életben kell lennie! Berontottam az ajtón, és amit láttam, teljesen ledöbbentett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése