85. fejezet

Sziasztok!

Hát, már elég régen nem jelentkeztem a blogokon, de sajnos nem volt erőm megírni eddig a fejezeteket. Teljesen le vagyok fáradva és amikor van egy kis időm, akkor is inkább csak alszom. Sajnos az elkövetkezendő hetek ilyenek lesznek számomra, de azért próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból így is :) A lényeg, hogy most itt egy friss fejezet, amivel remélem, kárpótolni is tudlak némileg titeket a hosszú kihagyásért. Eléggé mozgalmas rész lett több szempontból is, de most még nem árulok egy semmit sem. Ha pedig a végén egy kicsit furcsának találnátok valamit (ezt majd akkor megértitek, nem akarom lelőni a poént;)), akkor azt a későbbiekben meg fogom magyarázni :) Semmit nem írtam el, egy-két helyesírási hibán kívül persze, mert csak átfutottam a fejezetet, mert többre már nem volt erőm. Jó olvasást kívánok hozzá és ezúttal még kíváncsibb vagyok a véleményetekre :)

U.i.: A napokban jelentkezni fogok egy-két díjjal is a blogokon, mert azzal is tartozom még :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Emmett felbukkanása teljesen ledöbbentett. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg az ő illatát érzem, pedig biztosan ő volt az. Egy szempillantás alatt az ajtó előtt termettem a szobából. Meg sem vártam, hogy bekopogjon, helyette azonnal kinyitottam a bejárati ajtót. A túloldalon álló fiatal fiúra szinte rá sem lehetett ismerni. Az arca beesett volt és a szemei körül sötét karikák húzódtak. Úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna. Talán így is volt.

- Dr. Cullen – szólalt meg kissé zavartan. Én csak biccentettem. – Szeretnék beszélni Rosalie-val, ha lehet.

- Miért akarsz vele beszélni? – kérdeztem, hátha elárul valamit, hogy miért is jött. Tudni akartam, hogy fél-e tőlünk, vagy sem. A hangom viszont akaratlanul is kissé szigorúra sikeredett.

- Ezt bizonyára maga is jól tudja – húzta össze a szemeit. Csak ekkor jöttem rá, hogy Rose csak a saját kilétét fedte fel neki, a miénket nem. Erre magától jöhetett rá.

A következő pillanatban megjelent Rose a lépcső alján, aztán már mellettem is volt. Emmett pár lépést hátrált, de nem futott el. Valószínűleg inkább a hirtelen felbukkanása ijesztette meg, mégis határozottan nézett farkasszemet a lányommal.

- Emmett – lehelte Rosalie alig hallhatóan.

Idegesen fürkésztem a lányom arcát, hiszen mégis csak régen vadászott már, de közben próbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra.

- Meg szeretném beszélni veled a történteket – lépett most előre a fiú. Ezúttal már egy cseppnyi félelmet sem véltem felfedezni a hangjában.

- Carlisle… - fordult felém tétován Rosalie. Kérlelő tekintete szinte perzselt.

- Nem bánom, de maradjatok a környéken. Sőt, talán jobb lenne, ha ki sem mennétek. Persze ha Emmett nem akar bejönni…

- Nem lesz gond – szólt közbe az említett, de mást nem mondott. Szélesebbre tártam neki az ajtót, mire ő belépett, majd követte Rosalie-t az emeletre.

Én csak egy kicsivel később indultam el fölfelé, de akkor is szerelmemhez siettem. Minél előbb meg akartam őt nyugtatni.

Rosalie szemszöge

Ahogy egymással szemben álltunk Emmett-tel a szobámban, érezni lehetett a közöttünk egyre csak növekvő feszültséget. Azonban hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg. Aztán ő végre megmozdult, de még mindig nem nézett rám, helyette a szobámat kémlelte körbe, érdeklődő tekintettel.

- Sokáig gondolkodtam rajta, hogy helyesen cselekszem-e azzal, hogy idejövök – pillantott végül mégis rám. Nem szólaltam meg. Vártam, hogy magától folytassa, nem akartam őt siettetni. – De nem bírtam tovább magamban tartani a dolgot. Szükségem van erre a beszélgetésre, de ehhez az kell, hogy őszintén válaszolj a kérdéseimre. – A hangja szinte utasító volt, ami kissé leblokkolt. Még sosem beszélt velem így azelőtt.

- Természetesen – bólintottam határozottan a kérésére.

- Akkor az első kérdésem rögtön az lenne, hogy miért most mondtad ezt el nekem? Egyáltalán korábban megfordult-e a fejedben, hogy megoszd velem ezt a fontos információt, vagy eredetileg úgy tervezted, ezt még eltitkolod előlem egy darabig?

- Azért mondtam el, mert úgy éreztem, nem titkolhatom tovább előled. Bevallottad, hogy szeretsz, de ez mit sem ér, ha én nem vagyok veled őszinte. Ezért döntöttem úgy aznap, hogy elmondom neked – a végére egy kicsit megremegett a hangom, de próbáltam határozott maradni. – Tudtam, hogy egyszer mindenképpen el kell majd mondanom, hiszen aznap is mondtam neked, hogy én is szeretlek téged. Képtelen lettem volna egy idő után nem bevallani, de úgy gondoltam, neked is jobb, ha még most undorodsz meg tőlem, mint egy-két hónap múlva. Csak jobban fájt volna mind a kettőnknek.

- Mióta nézel rám másképpen…? – jött a következő, zavart kérdés.

- Tulajdonképpen már azóta, hogy megmentettelek. Éreztem, hogy te más vagy, különlegesebb… Ezért érdeklődtem annyit utánad.

- Megmentettél? – döbbent meg. – Ezt úgy érted, hogy egyáltalán nem hallucináltam?

- Nem, tényleg én voltam az – hajtottam le a fejemet. – Féltünk is tőle akkor, hogy esetleg kikotyogod, ami történt, de szerencsére nem tetted.

- Azért, mert én magam sem hittem el. Azt hittem, te csak megtaláltál engem. Arról fogalmam sem volt, hogy te mentettél meg – húzta össze elgondolkodva a szemöldökét. – Miért tetted, ha ez veszélyeztette az életeteket? – értetlenkedett.

- Azt hittem, hogy már nem vagy eszméletednél, hogy későn értem oda… Csak a véred illatát éreztem… - hirtelen elhallgattam és bűnbánóan hajtottam le a fejemet. – Ne haragudj, ez még bizonyára sok neked.

- Azt szeretném, ha mindent elmondanál úgy, ahogy volt. Hidd el, fel tudom dolgozni.

- Tudod, nálunk ez egy kissé másképpen működik, mint az embereknél – jegyeztem meg halkan. – Ha meglátjuk azt a bizonyos személyt, rögtön kötődni kezdünk hozzá. Carlisle tudta, hogy mi történt velem azon a napon, hiszen ő egyszer már átélte ezt, de hagyta, hogy magamtól jöjjek rá.

- Ezt úgy érted, hogy ő is egy emberbe szeretett bele, vagy csak magát az érzést élte át?

- Mindkettő – sóhajtottam.

- Miben különböztök ti az emberektől? Persze a külsőleg is egyértelmű különbségektől eltekintve – váltott át más témára.

- Amint azt láthattad a réten, gyorsabbak vagyunk és erősebbek. Valamint ugyebár, vérrel táplálkozunk. Ez viszont nálunk nem a hagyományos módon történik. Mi nem ölünk embereket, mint a többiek. Állatok vérével táplálkozunk és megfelelő önkontroll elsajátításával beilleszkedhetünk az emberek közé.

- Hogyan tud egy vámpír orvosként dolgozni? – kérdezte elborzadva, Carlisle munkájára célozva. – Bizonyára nehéz lehet neki visszafognia magát, ha igaz, amit az előbb mondtál.

- Carlisle már nagyon régóta gyakorolja ezt az életmódot – kerültem el azt a tényt, hogy ő már lassan a háromszázat is betölti. – Talán már nem is hat rá különösképpen az emberi vér illata.

- Ha pár év alatt ennyi tapasztalatot tud gyűjteni, akkor miért vannak olyanok, akik nem ezt az életmódot követik? – lepődött meg. – Ha csak önkontroll kérdése az egész, akkor bárki megtanulhatja kezelni és nem kéne elbújnotok az emberek elől.

- Carlisle mögött nem csak pár év áll. Ő sokkal többet átélt annál és hidd el nekem, nem kevés szenvedésébe került. Ha valaki már fogyasztott embervért, annak sokkal nehezebb áttérnie erre az életmódra, mert az állatok vére, hogy is mondhatnám, nem éppen olyan finom, mint az embereké és nem is olyan tápláló. A vegetáriánus vámpírok gyengébbek a többieknél. Carlisle viszont soha életében nem ölt még meg embert ilyen módon.

- Hogy érted azt, hogy ilyen módon? – húzta össze a szemeit gyanakvóan, rátapintva a lényegre. Jaj, miért kellett nekem így fogalmaznom? Tudhattam volna, hogy feltűnik neki.

- Tudod, mivel Carlisle orvos, természetes, hogy vannak olyan betegek, akiket még ő sem tud megmenteni – próbáltam meg kikerülni az igazságot.

- Rose! – szólt rám Emmett.

- Emmett, nem hinném, hogy mindenről ilyen részletesen be kéne számolnom már most neked – ingattam a fejem bizonytalanul. – Ha pedig elmész, semmi értelme annak, hogy ennyi mindent tudj rólunk. Csak saját magadat sodornád vele veszélybe.

- Egy szóval sem mondtam, hogy el akarok menni – jegyezte meg halkan, mire én azonnal felkaptam a fejemet. – Rose – csóválta meg a fejét -, te komolyan azt hiszed, hogy az embereknek ilyen könnyű túllépniük az érzéseiken? Semmit nem változtak, annak ellenére sem, amiket megtudtam rólad. Ugyanaz vagy, aki voltál, csak az bánt, hogy nem mondtad el ezt előbb – magyarázta. – Kellett egy kis idő, amíg mindent helyre tettem magamban, ezért csak most jöttem el. Úgyhogy szeretném, ha mindent elmondanál nekem. – Elém sétált, majd az ujjaival finoman felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Most ért hozzám először, amióta itt volt és az érintése kellemes bizsergéssel töltött el.

- Minden kérdésedre válaszolok – bólintottam végül rá -, de csak a kérdésekre.

- Rendben – derült fel kissé az arca, de továbbra is ugyanolyan komoly maradt. Talán még sosem láttam őt ilyennek, de úgy tűnik, ez igazán fontos volt a számára is. Képes volt abból a vicces, éretlen nagyfiúból egy komoly és megfontolt férfivá válni. Örültem neki, hogy nem vicceli ezt a dolgot, de biztos voltam benne, hogy már nem sokáig fog tartani ez az állapot. Pár nap, és ugyanolyan könnyedén viseli majd ezt a vámpír dolgot, mint Esme.

- Szóval, hogyan értetted azt, amit Dr. Cullen-ről mondtál? – tért vissza az eredeti témához, én pedig halkan felsóhajtottam. Csak nem adja fel.

- Ahhoz, hogy ezt megértsd, először mást is tudnod kell hozzá. Egy emberből úgy lehet csak vámpír, ha egy másik megharapja. A szervezetébe jutó méreg változtatja át. Mivel a szívünk megszűnik dobogni és vér sem csörgedezik tovább az ereinkbe, gyakorlatilag meghalunk. Carlisle már vámpír volt, amikor beleszeretett egy embernőbe…

- És átváltoztatta? – döbbent meg Emmett őszintén.

- Ez annál azért hosszabb történet, de lényegében igen, átváltoztatta - bólintottam rá egy sóhaj kíséretében.

- És mi az egész történet? Miért változtatta át? Vagy talán rögtön a találkozásuk után tette ezt?

- Egy farkas súlyosan megsebesítette őt, ezért Carlisle-nak nem volt más választása.

- És vele mi történt? Csak mert még sohasem találkoztam vele. Csak nem…? Ugye nem lett baj?

- Ebben a pillanatban is itt van, de jobb lenne, ha még nem találkoznál vele – mondtam óvatosan. – Nincsen éppen olyan állapotban.

- Valami baja van?

- Nem mondanám éppen bajnak, de… Ezt talán nem most kellene megbeszélnünk – gondoltam meg magamat gyorsan. – Talán pár nap múlva… amikor már biztos lesz…

Emmett pár pillanatig elgondolkodva nézett rám, majd látva, hogy tényleg mennyire felzaklatott a kérdésével, inkább másik témára tért át.

- Egyáltalán szóba került közöttük az átváltoztatás, vagy csak ez volt az egyetlen megoldás, hogy úgymond, életben maradhasson?

- Már előtte is voltak kisebb vitáik ezzel kapcsolatban. Esme örökre együtt akart lenni Carlisle-lal, ő viszont nem volt hajlandó a saját önzősége miatt kárhozatra ítélni a szerelmét.

- A vámpírok örökké élnek? – jött a döbbent felismerés.

- Igen – feleltem szűkszavúan. – Tulajdonképpen nem tudunk öregedni. Egy élettelen testbe vagyunk bezárva örökre.

- Szóval ez lenne az egyetlen módja annak, hogy mi együtt legyünk? – kérdezte elgondolkodva.

- Nem, Emmett, ez még csak meg se forduljon a fejedben! – háborodtam föl azonnal. – Erről hallani sem akarok!

- Úgy tűnik, neked is létezik az önzetlen feled – jegyezte meg ironikusan, mire hatalmas lendülettel fordultam felé. Megszólalni azonban nem tudtam. Képtelen voltam egyetlen épeszű mondatot is kinyögni. – Látom, nem nagyon jutsz szóhoz.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem ez az egyetlen módja, hogy együtt legyünk – tiltakoztam.

- Akkor mit akarsz csinálni? Vígan éljük együtt az életünket, amíg én öregszem, te pedig ugyanolyan fiatal és gyönyörű maradsz? És mit fogsz csinálni, ha én meghalok? Vagy te nem terveztél ennyire előre?

- Dehogynem terveztem! Világosan elmondtam, hogy nálunk ez végleges és visszafordíthatatlan! – keltem ki magamból kissé.

- A fenébe is, Rose! Én meg akartam kérni egy hónapja a kezedet! Azért vallottam be az érzéseimet, mert éreztem, hogy te is vonzódsz hozzám. Természetesen Dr. Cullen-t is megkérdeztem volna, de előbb téged akartalak. Meg akartam bizonyosodni felőle, hogy nem csaltak a megérzéseim. De te még most sem fogod fel, mennyire komolyan gondolom ezt. Szerinted itt lennék, ha nem szeretnélek? – kérdezte kissé zihálva a hatalmas szóáradattól és a hadarástól.

- Nem tudom – hajtottam le a fejemet, ahogy értelmet nyertek a fejemben a szavai. Emmett tényleg meg akarta kérni a kezemet? És most eljött, hogy mindent tisztázzon közöttünk, erre én szépen belerondítok ismételten. Ez teljesen rám vall.

- Rendben, elfogadom, hogy még nem akarod, hogy mindenről pontosan tudjak. De vállalom a kockázatokat, amik veled járnak, nézhetsz bármennyire őrültnek is. – A két kezébe vette az arcomat, majd az ajkait csibészes mosolyra húzta. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy minden kétség elszálljon belőlem. Csak az ő arca lebegett előttem. Csak reménykedni mertem benne, hogy egyszer valóban felteszi majd nekem azt a kérdést. Talán egyszer, ha majd újra meg tud bízni bennem teljes mértékben.

Esme szemszöge

Lélegzetvisszafojtva hallgattam a lenti beszélgetést egy darabig, majd amint szerelmem felért hozzám, az ő kezét kezdtem szorongatni.

- Szerinted miért pont most jött ide? – haraptam bele idegesen az alsó ajkamba.

- Bizonyára ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy feldolgozza a hallottakat – simított végig nyugtatóan a karomon. – Ne idegeskedj ennyit, nem tesz jót neked.

Leült mellém az ágyra és az ujjbegyeivel finoman simogatni kezdte a kézfejemet. A tekintete áthatóan fürkészte az enyémet.

- Te miért nem aggódsz? – dörzsöltem meg fáradtan a szemeimet. – Ha Rose elveszíti Emmett-et, teljesen össze fog törni és magába zuhan majd. Nem tudjuk majd kisegíteni őt abból a mély gödörből, ahova esni fog…

- Túlságosan negatívan állsz hozzá a dolgokhoz – csóválta meg a fejét rosszallóan.

- Inkább csak számba veszem a legrosszabb lehetőségeket is – sóhajtottam fel.

Ezután mind a ketten hallgatásba burkolóztunk. Csak füleltünk, hogy mit beszélget lent a lányunk Emmett-tel. Éreztem, ahogy Carlisle megfeszül egy kissé egy-egy kérdésénél, de Rose hallhatóan mindig a legjobban válaszolt, Emmett pedig egy kis idő elteltével már egyáltalán nem tűnt zaklatottnak. Amikor végül kimondta, hogy még mindig szereti Rose-t, hatalmas kő esett a szívemről és éreztem, amint egy könnycsepp is kibuggyant a szemem sarkából. Végre Rosalie is révbe ér és nem kell majd tovább szenvednie. Emmett elfogadja őt úgy, ahogy van. Nem sokkal később mindketten leültek Rose szobájában és tovább folytatták a beszélgetést.

- Nem is volt olyan szörnyű – sóhajtott fel szerelmem. – Emmett egészen jól fogadta az új információkat.

- Igen, szerencsére – bólintottam rá és megkönnyebbülten elmosolyodtam. Ez a mosoly azonban nem tartott sokáig. A következő pillanatban fájdalmas grimaszba rándult az arcom, ahogy egy éles szúrást éreztem meg a hasamban. A lélegzetem hirtelen akadt el, amire már Carlisle is felkapta a fejét és aggódva ugrott fel mellőlem. – Carlisle – suttogtam erőtlenül, hogy megpróbáljam magához téríteni őt. Ugyanis láthatóan kisebb sokkot kapott a látványomtól. – Carlisle! – szóltam egy kissé erőteljesebben, összeszorított fogakkal dacolva a fájdalom ellen. – Itt az idő – ziháltam idegesen.

- Jól van – vett egy mély lélegzetet, mielőtt mellém lépett volna. – Azonnal felviszlek az orvosi szobába.

- Rend… - akartam mondani, de a szó a torkomon fagyott, ahogy az éles fájdalom a mellkasomba hasított. Ijedten kaptam a kezemet az oldalamhoz, de a következő erőteljes rúgás után már képtelen voltam a mozgásra. Szinte levegőt is alig kaptam.

- Michelle! – kiáltotta el magát Carlisle, miután engem a karjaiba kapott és a vizsgálóban termett velem. – Tarts ki, Édesem! – simított végig gyengéden az arcomon, miután letett az ágyra. Azonnal munkának is látott és pár pillanat múlva Mitch is csatlakozott hozzá.

- Mi történt? – kérdezte, miközben az ujjaival végigtapogatta az oldalamat.

- Megindult a szülés és a baba úgy tűnik, minél előbb ki akar jönni onnan… - zihálta Carlisle. Még sosem láttam őt ennyire idegesnek. Eddig mindig megfontolt és nyugodt volt, semmi sem tudta felzaklatni.

- Engedj oda, remegő kezekkel ez nem megy! – utasította őt szigorúan, szerelmem pedig, mintha egy gép lenne, azonnal a másik oldalamra ugrott és megfogta a kezemet.

- Csak tarts ki! Minden rendben lesz – súgta a fülembe.

A következő rúgástól halk sikoly tört fel a mellkasomból és a fájdalom egyre csak erősödött. A levegő beszorult a tüdőmbe és én egyre csak próbáltam oxigénhez jutni, de egyszerűen nem tudtam.

- Segíts neki! – hallottam meg Michelle utasító hangját. Aztán Carlisle ajkai már az enyémeken is voltak, majd a mellkasom megemelkedett, ahogy végre levegőhöz jutottam. A fájdalom azonban nem szűnt meg, sőt! Egyre csak rosszabb és rosszabb lett, mire nem sokkal később egy újabb, ezúttal már sokkal hangosabb sikoly tört fel a mellkasomból.

- Adok be neki morfiumot – közölte Michelle-lel, mielőtt egy tűt egyenesen a hasamba szúrt volna. Ez a fajta fájdalom szinte elenyésző volt a többi kínom mellett. A szemeimet inkább lecsuktam. Nem akartam látni, ami történik és emellett még a vérem szagától is kezdtem rosszul érezni magamat. – Ezt már én csinálom. – A hangja ezúttal már sokkal határozottabban csengett, mégis, mintha csak valahonnan nagyon távolról hallottam volna a szavakat. A beszélgetésük kezdett eltűnni a homályban, de egy újabb éles fájdalom kissé észhez térített.

- Használd a fogaidat! Azok erősebbek a magzatburoknál – mondta Mitch. Fájdalmasan pillantottam ki a szemhéjaim alól, de már csak annyit láttam, hogy Carlisle lehajol a hasamhoz. Aztán a világ hirtelen elsötétült és a fájdalom megszűnt. Olyan érzésem volt, mintha a vízen lebegtem volna egy tengerben, messze a partoktól és a strandolóktól. A végtagjaimat egészen könnyűnek éreztem, mégsem tudtam őket megmozdítani. Rövid idő elteltével, mintha fehér köd kezdett volna leereszkedni a víztükörre, ami folyamatosan kezdett el beborítani engem is. Végül már a saját orrom hegyét sem láttam. Halk hangfoszlányok jutottak el hozzám, de mindezek olyan távoliak voltak, hogy esélyem sem volt meghallani őket. Egy valamit azonban mégis kihallottam a sok összevisszaság közül.

- Esme! – Szerelmem angyali hangja lágy suttogásnak hatott. – Édesem, nem hagyhatsz itt! Pont most, amikor végre Rose is kezd magára találni. A családunknak szüksége van rád, nem mehetsz el! – kérlelt, miközben a mellkasomra folyamatosan nyomást gyakorolt.

- Harapd meg! Talán nincsen elég vámpírméreg a szervezetében az átváltozáshoz és ezért nem kezdődött még el.

Ő sem tétlenkedett tovább. A fogait a nyakamba mélyesztette, majd egy tű szúródott bele egyenesen a szívembe. Azonnal megdermedtem, pedig eddig sem mozdultam meg. Ezúttal viszont a sokk volt rám ilyen hatással. Normális esetben valószínűleg belehaltam volna, de úgy tűnt, nem volt más választása. A méreg egyenesen a szívbe legutóbb is hatásosnak bizonyult és, mivel még a tudatomnál vagyok, talán ezúttal is segíteni fog.

- Szerelmem, kérlek! – könyörgő hangja szinte a lelkembe égett, miközben a kezeivel a szívemet pumpálva próbálta elárasztani a testemet a mérgével. Szakadozott köhögés és egy mély hörgés tört fel a mellkasomból, mintha éppen a víz alól buktam volna fel. A szemeimet csak egy pillanatra tudtam kinyitni, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy a tekintetem összetalálkozzon Carlisle-éval. Aztán a már ismerős, égető érzés elkezdett szétterjedni a testemben, belőlem pedig egy minden eddiginél nagyobb kiáltás tört fel. – Csss… most már minden rendben lesz. – A simogató ujjakat az arcomon most talán még hidegebbnek éreztem.

A testem pillanatokon belül lángba borult. Nem tudtam eldönteni, hogy én emlékeztem-e rosszul, vagy ez az égés most sokkal fájdalmasabb volt, mint legutóbb. Milyen furcsa erre így gondolni… A többi fajtánkbelinek ez az egész egyszerre folyik le és Carlisle szerint, egyre csökken a fájdalom. Nekem azonban sokkal rosszabb volt, mint ahogyan az az emlékeimben megmaradt. A testem vonaglott a kínoktól, amiket át kellett élnem, de nem tudtam ez ellen semmit sem tenni. Mintha teljesen elvesztettem volna az irányítást a végtagjaim felett, képtelen voltam magam mellé szegezni akár csak a kezeimet is. A fogaim élesen csattantak össze, ahogy a következő fájdalomhullám végigsöpört rajtam és a fejem szinte teljesen hátrabukott. Ordítani akartam, hogy Carlisle észrevegye, mennyire szenvedek, de egy hang sem jött ki ezúttal a számon.

- Esme, Szerelmem – fogták meg a hűvös ujjak a kezemet. – Már nem tart sokáig, csak bírd ki ezt a másfél napot. Amint ennek vége, onnantól semmi sem fog többé fájni. Gondolj csak a kislányunkra… - mondta olyan szeretetteljes hangon, ahogyan csak egy apa tud beszélni a lányáról. – Tudom, hogy neked még nem volt alkalmad látni őt… Képzeld csak el, a te arcodat örökölte. Egy az egyben ugyan olyan, mint te. A szemei viszont az enyémek, mint ahogyan a haja színe is. Gyönyörű kislány – halt el egy álmodozó sóhajban a mondat vége. Ahogy megjelent előttem a szavai által felvázolt kép, mintha a fájdalom is fokozatosan enyhülni kezdett volna. Bár igazából nem múlt el, inkább csak az a tudat segített elviselni, hogy a kislányommal minden rendben van. Meg akartam szólalni, hogy megmondjam Carlisle-nak, inkább a kicsivel foglalkozzon, mint velem, hiszen szüksége van az apjára, ha már az anyja nem lehet mellette. A torkomon azonban még mindig nem jött ki hang, de szerelmem mintha olvasott volna a gondolataim között, újra megszólalt. – Rosalie-t azóta le sem lehet vakarni róla. – Hallottam a hangján, hogy közben elmosolyodott. – Egyszerűen mindenkit megbabonázott, hihetetlen kislány. A lányok vigyáznak rá helyetted is, amíg készen nem állsz majd rá, hogy te is gondoskodhass róla. – Erre a mondatára az ujjaim ökölbe szorultak, mire hallottam, amint Carlisle halkan felszisszent. Nem nagyon fogtam fel ennek a miértjét, inkább a szavai kötötték le a gondolataimat. Reméltem, hogy ezt nem úgy értette, hogy még az átváltozásom után sem láthatom majd a kislányomat. Nem fogom megtámadni a saját véremet, ebben biztos vagyok. Ezt Carlisle-nak is tudnia kéne.

Ezután hosszú csend következett. Az idő múlása, csakúgy, mint legutóbb, most is teljesen érzékelhetetlen volt. Egy idő után meguntam a nagy csendet és magamban kezdtem el számolni az egyre múló másodperceket. A fájdalom kezdett egyre elviselhetőbbé válni, így a testem ezúttal már teljes nyugodtságban feküdt az ágyon, ahová fektettek. Aztán a lángok kezdtek visszahúzódni a lábaimból és a karjaimból, míg végül már csak a szívem körül éreztem a mardosó fájdalmat. Végül a szívem dobbant még egy utolsót és ezzel együtt én élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt, mintha az átváltozásom alatt egyszer sem lélegeztem volna. A szemeim azonnal kipattantak. Szinte még bele sem gondoltam a mozdulatba, már ülő helyzetben is voltam. Csodálkozva néztem körül szobában. Eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy a felerősödött érzékszerveim olyanok voltak, mint egy valódi vámpíré. Ám nagyot tévedtem ezzel kapcsolatban. A falat szegélyező fából készült lambéria minden egyes évgyűrűjét láttam. Végül a szemeim megállapodtak szerelmem arcán. Az ajkait finom mosolyra húzta, amint a tekintetünk összetalálkozott.

- Vége van? – kérdeztem reménykedve, majd lenéztem magamra. Egy lila, lenge szoknya volt rajtam, fehér blúzzal párosítva, a lábaimon pedig fehér balerinacipő. A tekintetemet azonban sokkal jobban lekötötte a bőröm hibátlansága és fehérsége. Az ujjaimat végigfuttattam az alkaromon, így megbizonyosodva arról, hogy nem csak egy csodaszép álom ez az egész és valóban túl vagyunk a legnagyobb nehézségeken. Isabella megszületett, én pedig túléltem a szülést. Ezután már semmi nem választhat el minket egymástól.

- Igen, most már vége – bólintott rá, de a tekintete ugyanolyan várakozó maradt. Hihetetlen volt, de még az ő arcát is teljesen másképpen láttam, mint azelőtt. Sokkal hibátlanabbnak és sokkal, de sokkal gyönyörűbbnek, mint eddig valaha is. – Hogy érzed magad?

- Nagyon jól, sőt, nagyszerűen – mosolyodtam el szélesen. – Bár még kicsit szoknom kell ezt az új környezetet – néztem körül újra. – Azt hittem, amit eddig láttam, az volt a valóság, de ez még annál is több…

- Akkor ennek is örülni fogsz – mosolyodott el mindent tudóan, majd felém nyújtotta a kezét, amit én azonnal el is fogadtam. Odavezetett a szobában levő tükörhöz, majd szembe fordított vele.

A lélegzetem is elállt, ahogy megláttam a tükörképemet és nem hittem a saját szemeimnek sem. A hajam sokkalta fényesebb volt, mint azelőtt és az arcom… mintha egy teljesen új, falfehér bőrréteget tettek volna az előző helyére. Ami azonban végleg elkápráztatott, azok az aranyszínben úszó, hatalmas íriszeim voltak.

- Hogy lehetséges ez? – emeltem fel a kezeimet döbbenten és pislogtam párat, hátha csak káprázat az egész.

- Így hirtelen én csak arra tudok gondolni, hogy amiatt van, hogy te az utóbbi hónapokban állatvérrel táplálkoztál, ami beépült a szervezetedbe. Mint ahogyan az újszülött vámpíroknak is idővel aranybarna lesz a szemük, ha ezt az életmódot választják.

- Akkor arra is van esély, hogy nem leszek olyan vérengző, mint ahogyan azt vártuk? – kérdeztem reménykedve.

- Azt előbb ki kéne próbálnunk – sóhajtotta.

- Vadászunk? – érdeklődtem kíváncsian.

- Vadászunk – bólintott rá, majd maga után húzott az ablakhoz.

A gyorsaság és a magas helyekről ugrálás már meg sem kottyant nekem, ahogyan a vadászat sem. Már teljesen hozzá voltam szokva, hiszen semmi újdonság nem volt már számomra benne. Egyáltalán nem éreztem intenzívebbnek az állatok illatát, ami kissé meg is nyugtatott.

- Nem is éreztem magam annyira éhesnek – álltam föl elgondolkozva az első zsákmányom mellől, majd felpillantottam kedvesemre.

- Valóban nem tűntél valami lelkesnek – csóválta meg a fejét nevetve, majd elém sétált és megfogta a kezemet. Én azonban közelebb akartam lenni hozzá, így a karjaim automatikusan nyújtottam ki felé és fontam őket a nyaka köré. Az ölelése ezúttal már egyáltalán nem volt hűvös, sőt! Sokkal inkább kellemesen langyos volt. – Esme – motyogta halkan, miközben megpróbálta lefejteni a karjaimat a nyakáról, majd amikor ez sikerült neki, megdörzsölte a szabad bőrfelületet. – Kicsit óvatosabban, ha lehet – kuncogott. – A fejemet még szeretném egy kis ideig a helyén tudni – viccelődött.

- Oh, ne haragudj – léptem azonnal hátrébb és a kezeimet a hátam mögé húztam. – Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni – néztem rá bocsánatkérően.

- Semmi gond – rázta meg a fejét. – Majd hozzá fogsz szokni, hogyan kezeld ezt a hatalmas erőt. Hamar bele fogsz jönni.

Ismét elém lépett és visszahúzott magához.

- Nem akarlak bántani – próbáltam hátrébb húzódni és szinte hozzá sem érni a kezeimmel.

- Ugyan már! Sosem tudnál kárt okozni bennem, ebben biztos vagyok – puszilta meg az arcomat, én pedig engedtem a kérésének és a karjaimat visszakulcsoltam a nyaka köré, de ezúttal már sokkal óvatosabban.

- Ha a szemem már aranybarna, akkor az erőm miért ilyen nagy még? – jutott eszembe a kérdés hirtelen.

- A vámpíroknak az első évben még nagyobb erejük van – gondolkozott el. – Fél vámpír pedig csak körülbelül hat hónapig voltál, tehát maradt még fél éved. Ennek elteltével bizonyára te is gyengébb leszel kicsivel, de ne aggódj, annál azért hamarabb hozzá fogsz szokni – bíztatott.

- Pedig, amit eddig tudtam, már az sem volt természetes – néztem végig újra elmerengve magamon.  – Menjünk vissza! Szeretném végre látni a kislányunkat! – mondtam határozottan.

- Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni? – bizonytalanodott most ő el egy kissé. – Az embereknek sokkal másabb az illatuk, az övé pedig… - harapta el a mondat végét. – Mintha egy éppen leszokó félben levő alkoholistát összezárnának egy üveg tequilával – hunyta le a szemeit egy pillanatra.

- Képes vagyok háttérbe szorítani az ösztöneimet – feleltem határozottan, majd kézen fogtam őt és elindultam vele vissza a házunkhoz.

Már messziről meghallottam azt az aprócska, egyenletes hangot, ahogyan Isabella szíve vert. Furcsa mód, amikor felébredtem, fel sem tűnt, most viszont mást sem hallottam, csak azt a halk dobogást. A házunk elé érkezve, nem nyitottam be rögtön. Mélyet szippantottam a kinti friss, még tiszta levegőből, majd Carlisle biztató mosolya után beléptem a házba. Először nem mertem lélegezni. Mindenképpen látni akartam a lányomat és a légzés ezt lehet, hogy tökre tette volna. Így hát visszafojtott lélegzettel álltam szerelmem mellett, aki mindeközben egyik kezét finoman a derekamra tette. Rosalie a kanapén ült, háttal nekem, így még nem láthattam a kezében tartott kisbabát. Alice és Michelle közvetlenül mellette foglaltak helyet, míg a fiúk körbe állták őket, mint egy védelmet nyújtva számára, ha esetleg mégis elszabadulnék. Egyedül Nath állt hetykén a kanapé támlájának dőlve, keresztbe font karokkal és láthatóan kissé mérges volt. Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon miért viselkedik így, de aztán a gondolataim vissza is terelődtek a kislányomra. Rose lassan felállt, mire a többiek együtt mozdultak vele. Lassan fordult csak meg, karjait magabiztosan és védelmet nyújtva fonta a pici köré, mintha tőlem, a saját anyjától kellene megóvni.

Ahogyan a tekintetem meglátta azt a piciny kis arcocskát, az ajkaim menten széles mosolyra húzódtak. Szőke rövid tincsei, akárcsak Carlisle-é, aranylóan fénylettek, és a szemeit is egy az egyben az apjától örökölte. Nem csak formára, hanem színre is. A kék íriszek kíváncsian jártak ide-oda a helyiségben, majd rajtam állapodtak meg és pici ajkait halk gügyögés hagyta el. Éreztem, hogy a szemeim bizseregni kezdenek, de én sem tudtam többé már sírni. Pedig legszívesebben most elhullajtottam volna pár könnycseppet örömömben.

Szinte teljesen megfeledkeztem magamról és egy halk sóhaj szakadt fel a mellkasomból, majd a levegőt lassan beszívtam a tüdőmbe. Az illatok, amelyek most teljesen elárasztották az elmémet, egytől-egyig mámorítóak voltak. Szerelmem karjai megfeszültek, hogy vissza tudjanak tartani, ha esetleg előre lendülnék, de erre semmi szükség nem volt. Felnyitottam a szemeimet, és mosolyogva pillantottam rá a lányomra. A kezem kinyúlt felé, de Rose nem lépett közelebb. Helyette kérdőn nézett Carlisle-ra, de félszemmel még mindig a mozdulataimat leste.

- Rendben vagyok – mondtam határozottan. Jonathan felhorkantott, majd dühösen fújtatva ledobta magát a kanapéra.

- Tényleg ura a helyzetnek – bólintott rá Jasper, mintha tudta volna használni rajtam a képességét. – Úgy tűnik, most már semmi nem akadályoz ebben – vonta meg a vállát finoman elmosolyodva. Az első megdöbbenés csak pár pillanatig tartott. Aztán Rose végül elindult felém. Ahogyan elém ért, egy pillanatra még tétován húzta magához közelebb az édes kis csöppséget. Én az ujjaimmal megcirógattam rózsás arcocskáját, majd átvettem őt Rosalie-tól. Megbabonázva néztem a világoskék íriszekbe. A tekintete, akárcsak Carlisle-é, teljesen ámulatba ejtett.

- Egyszerűen gyönyörű – motyogtam meghatottan, miközben olyan óvatosan cirógattam a kezecskéjét, hogy szinte hozzá sem értem. Féltem, hogy ezzel az új, nagyobb erőmmel esetleg kárt tehetnék benne. Aprócska ujjaival körbefonta az én mutatóujjamat és ismételten gügyögni kezdett.

- Mindenkit megbabonáz – puszilta meg a hajamat szerelmem.

- Csak a saját nevetekben beszélj – horkantott fel ingerülten Jonathan, majd fújtatva kirohant a nappaliból.

- Mi a fenéért kell elrontani ezeket a gyönyörű pillanatokat? – morrant fel Michelle, majd utána futott.

- Belé meg mi ütött? – kérdeztem csodálkozva, még mindig utánuk bámulva.

- Azt majd ő maga elmondja – sóhajtott fel mögöttem Carlisle. – Azt hiszem, fog kapni érte egy kisebb fejmosást.

Beletörődve sétáltam el a kanapéig, majd leültem rá, a többiek pedig mind elhelyezkedtek körülöttünk.

- Ismét csak másfél napig voltam eszméletlen? – kezdtem bele az engem érdeklő témába.

- Igen – felelt Carlisle szűkszavúan.

- És mi volt a baj? Miért nem kezdődött meg azonnal az átváltozásom? Mitch egy-két szava még rémlik azelőttről, hogy elájultam volna.

- Mi arra gondoltunk, hogy esetleg nem volt annyi vámpírméreg már a szervezetedben, ami elegendő lett volna hozzá. Ezért haraptalak meg újra…

- De más gond nem volt, igaz? Miután elvesztettem az eszméletemet. Isabellával is minden rendben volt?

- Egyedül a te életed volt veszélyben – mondta kicsit halkabban. – Pár percig tényleg azt hittem, hogy elveszítelek.

- Inkább beszéljünk másról – indítványozta Alice csevegő hangnemben. – Hogy érzed magad az új külsődben? – vigyorodott el kissé.

- Még egy kicsit furcsa – hümmögtem. – De meg tudom szokni nevettem fel halkan.

Isabella nem sokkal később elaludt a karjaim között, a többiek pedig szép lassan szétszóródtak a házban. Vagyis, csak a fiúk, mert a lányok továbbra sem tudtak elszakadni a kicsitől. A nap hátralévő részében végig ott ültünk a nappaliban és beszélgettünk, vagy éppen csodáltuk a békésen szunyókáló, legújabb családtagunk rózsás arcát. Úgy éreztem, ezt a pillanatot semmi sem tudná tönkretenni. Annyira tökéletes volt… Carlisle végre nyugodt lehetett, hiszen most már sem én, sem pedig a kicsi nem voltunk veszélyben. A gyerekek kaptak egy kistestvért, Rose pedig szinte a sajátjaként szereti őt már most is. Látom a szemeim előtt, hogy mennyire el lesz halmozva jóval ez a kislány. De hát, megérdemli, hiszen egy igazi kis csoda a mi családunkban. Mosolyogva hajtottam a fejemet szerelmem vállára, majd mintha még tudnék aludni, lehunytam a szemeimet és így álmodoztam tovább.