86. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom, aki felnézett tegnap este óta az oldalra, az láthatta, hogy ma reggelre ígértem a frisst, amivel nem is lett volna gond, ha felkelek az ébresztőmre. Na, mindegy... Most itt van, némi korhatáros tartalommal! Úgyhogy mindenki csak saját felelősségre olvassa ;) Különösebb hozzá fűzni valóm most nincsen. Jó olvasást hozzá, remélem, tetszeni fog nektek! :)

U.i.: A már tényleg csak jócskán elmaradt díjakkal később kiegészítem majd a bejegyzést! :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Miközben ott ültünk a kanapén, teljes nyugalomban, én egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből az elmúlt napok eseményeit. Szerelmem fájdalomtól vonagló testét, amit én csak meredten bámulni voltam képes… Nem értettem, hogyan hagyhattam így magára őt. Szüksége lett volna rám, de én sokkot kaptam. Ha nincsen Michelle, aki segít neki, és aki engem is helyre ráz, ki tudja, mi történt volna. Talán Esme nem élte volna túl a szülést. Képtelen voltam azokban a pillanatokban a gondolkodásra. Mintha minden tudásom kiszállt volna a fejemből, nem tudtam, mit kéne csinálnom. Borzalmas érzés volt. De mikor a kislányomat tarthattam a karjaim között, az egyszerűen felemelő érzés volt. Egy kis rész Esméből és egy kicsi belőlem. Tökéletesen kivehetőek voltak a hasonlóságok. Szőke tincsei ugyanolyan selymesek voltak, akárcsak Esméé és még a szemeinek az alakja is az övére hasonlított. A színe azonban egy az egyben az enyém volt. Legalábbis, én így gondoltam, hiszen Esme szeme mogyoróbarna volt, míg Isabelláé tiszta tengerkék. Felejthetetlen pillanat volt az, amikor az apró tekintet találkozott az enyémmel és olyan értelmesen pislogott rám, mintha tökéletesen megértette volna a helyzetet. Aztán, amikor újra meg kellett harapnom őt… A vére, ha ez lehetséges, még édesebb volt, mint emberként. Ahogy az ajkaimhoz ért a forró nedű, erősen kellett koncentrálnom, hogy le ne nyaljam onnan. Gyorsan megtöröltem az ingujjamba a számat, mielőtt a kísértés felül kerekedett volna rajtam. Ha még többet ízlelhettem volna meg a véréből, talán abban az állapotomban nem bírtam volna megállni. Annak pedig komoly következményei lettek volna. És még ezután jöttek a legfájdalmasabb pillanatok. Ahogy megkezdődött az átváltozása és a száját újra meg újra hangos sikolyok hagyták el… Legszívesebben átvettem volna a fájdalmát és én szenvedtem volna helyette. Hiszen miattam kellett mindezt átélnie. Ha sohasem találkozunk, akkor minden rendben lett volna. Hozzáment volna ahhoz az Evensonhoz és ő talán boldoggá tudta volna tenni őt. Gyerekeket szülhetett volna neki és egy pillanatig sem kellett volna bármiért is aggódnia vagy félnie. Vagy, ha nem is ezzel a férfival, akkor Jonathannal élhettek volna boldogan együtt. Idővel meg tudta volna szeretni őt, ebben biztos vagyok és még egy farkas is jobban tudott volna rá vigyázni, mint én. Bár, ha akkor nem megyek még csak a város közelébe sem, akkor ő sem kezdte volna meg az átváltozást. Miért nem tudtam annak idején parancsolni magamnak? Miért akartam őt mindenáron megismerni? Elég lett volna csak egy másik beteghez odasétálnom, és sohasem történik ez meg. Minden az én ostoba döntéseim miatt történt. Én tehetek róla, hogy mindezeket a kínokat át kellett élnie.

- A francba is, Carlisle, fejezd ezt be! – csattant fel hirtelen Jasper és a nappali ajtajában állva, morcosan nézett rám. Mindenki értetlenül kapkodta közöttünk a tekintetét, én azonban határozottan álltam a fiam tekintetét.

- Te is tudod, hogy igazam van – mondtam teljes nyugalommal.

- Nem, egyáltalán nincsen igazad! – emelte fel a hangját. – Minden, ami eddig történt, csak véletlenek sorozata volt. És nézz csak magatokra! Boldogok vagytok és Esme álma is teljesülhetett! Mit kívánsz még? Ha nem találkozott volna veled, akkor sosem lett volna teljesen boldog. A szerelem, amit irántad érez, felülmúlhatatlan. Te vagy számára az igazi, de ha ennyit bizonytalankodsz, azzal őt is elszomorítod!

- Jazz, mi folyik itt? – szólt közbe Alice, miközben odasétált szerelméhez és nyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Csupán annyi, hogy Carlisle megint önmarcangolásba kezdett – dörzsölte meg fáradtan az orrnyergét. – Kérlek, Esme, beszéld le őt a hülyeségeiről, mert nem bírom tovább ezeket a depressziós érzelmeket.

Szerelmem meglepetten pillantott fel az arcomra és elszomorodva csóválta meg a fejét.

- Miért sanyargatod már megint magadat? Kérlek, legalább a mai napot hagyd, hogy ne kelljen így eltölteni. Rossz így látnom téged – simított végig szabad kezével az arcomon.

Mélyet sóhajtva néztem le a karjaiban tartott kislányunkra, aki most élénken figyelt minket. A szemei gyönyörűen csillogtak és én szinte azonnal elvesztem bennük. Amikor pedig az apró kis kezecskéjét is kinyújtotta felém, földöntúli boldogság járt át. Mosolyogva hagytam neki, hogy aprócska ujjaival körbefonja az én mutatóujjamat. Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy az előző gondolataim teljesen kiürüljenek a fejemből.

- Hihetetlen – ámuldozott Jasper, kiszakítva engem a merengésemből. – Ez a kislány mindenkire nagy hatással van.

Erre a mondatra, mintha megértette volna, Isabella élénk gügyögésbe kezdett.

- Mennyire intelligens már most is. Mintha mindent értene, ami körülötte zajlik. – Csodálattal simogattam meg a rózsás arcocskát.

- Talán, mert így is van – lépett közelebb Jasper. – És ez igazán jó hír lenne, tekintve, hogy a Volturi nem igen díjazná egy olyan vámpírgyermek létezését, aki még nem fogja fel a tetteinek a következményét.

- Nem tudhatják meg! – szólalt meg idegesen szerelmem. – Akkor sem, ha tényleg úgy van, ahogy gondolod. Nem tudhatjuk, hogyan reagálnának rá.

- Nem rejtegethetünk titeket örökké. Isabella eddig pontosan olyan ütemben fejlődött, mint egy embergyermek. Így pedig legalább tizenöt év, amíg eléri azt a fejlettségi szintet, hogy a Volturi megkegyelmezzen a teremtőinek. Már ha addig nem bánt senkit sem. – Jasper szavai még az én fülemben is élesen csengtek a mondandója befejezte után is.

- Hogy mondhatsz ilyet! – csattant fel hirtelen Rosalie. – Most már ő is a család tagja. És mi megvédjük a családtagjainkat!

- A Volturival senki sem szórakozhat, ezt te is jól tudod – mondta a fiam, teljes nyugalommal a hangjában. – Egyszer sikerült őket átvernünk, de ha idejönnek, Nicholas képessége már nem lesz elég.

Rose morcosan és karba font kezekkel ült le mellénk a kanapéra, majd a következő pillanatban betoppant Michelle és Jonathan. Szerelmem azonnal feléjük fordult és összeszűkült szemekkel nézett végig a barátján, aki azonban lehajtott fejjel az ajtónak támaszkodott.

- Drágám, kérlek, vigyáznál a kislányunkra egy ideig? Beszélnem kell vele.

- Persze, Édesem – vettem át tőle óvatosan Isabellát.

Felállt mellőlem és elindult Jonathan felé, majd elé érve megragadta a karját és kihúzta őt maga után az ajtón.

- Rose, Emmett hogy viseli a helyzetet? – fordultam a lányom felé, aki még mindig kicsit mogorván ült a kanapén.

- Egész jól – sóhajtotta gondterhelten. – Nehéz volt neki elmagyaráznom úgy a történteket, hogy ne ijesszem meg közben. Nem nagyon akarta elhinni, hogy ilyen tényleg megtörténhet és Esme sikolyai… - csóválta meg a fejét. – Először azt hitte, hogy bántottad őt… - mélyedt el a gondolataiba, csöndbe burkolózva.

Rose szemszöge

Ahogy újra lejátszódtak előttem a pár napja történtek, apró remegés futott végig rajtam. Emmett meglehetősen furcsán reagált a helyzetre, pedig kezdtem azt hinni, hogy végre elfogadja a történteket. Miért pont akkor kellett megkezdődnie a szülésnek?

„Szorosan egymás mellett ültünk az ágyon, miközben beszélgettünk. Mindent tudni akartam róla és a családjáról, ahogyan ő is rólunk. Felváltva tettük fel a kérdéseket a másiknak, amikor egyszer csak Carlisle éles hangja hangzott fel a vizsgáló irányából. Ijedten kaptam arra a tekintetemet, mintha átláthattam volna a falakon. Tudni akartam, hogy mi történt, amiért Michelle-re is szüksége van. Kezdett egyre rosszabb érzésem lenni.

- Mi volt ez? – kérdezte Emmett összeszűkített szemekkel. – Ez Dr. Cullen volt? Mi történik?

Én azonban képtelen voltam válaszolni neki. Kétségbe esetten ugrottam az ajtóhoz, hogy rohanjak segíteni, de ahogy kinyitottam az ajtót, Alice már előttem állt és visszatolt a szobába.

- Rosalie, te nem mehetsz oda! Még nem vagy felkészülve rá. Maradj itt és magyarázd el Emmett-nek a történteket. Most kezdődik – bólintott rá a kimondatlan kérdésemre, majd ránk csukta az ajtót. Erőtlenül rogytam vissza az ágyamra. Ugyanebben a pillanatban egy éles sikoly szakította át a csendet, amire képtelen voltam nem összehúzni magamat.

- Rosalie, mi történik? – kérdezte újra Emmett, miközben az ajtót fürkészte a tekintetével. Egy újabb hangos kiáltástól azonban rögtön elhallgatott ő is.

A fülemet hegyezve hallgattam a történteket. Esme szíve egyre lassabban vert és egyikük sem tudta, hogy mit kéne tenniük. Aztán Michelle utasítására Carlisle megharapta őt, és ahogyan meghallottam az egyre erősödő szívverést, fellélegeztem, de a minden eddiginél élesebb sikoly engem is megdermesztett.

Aztán hirtelen Michelle tört be az ajtón, tetőtől-talpig véres ruhában.

- Azonnal el kell innen tűnnöd – nézett Emmettre. – Ez nem neki való még. Vidd haza, magyarázd el neki a dolgokat és győződj meg róla, hogy továbbra is hallgatni fog – utasított engem, majd ismét eltűnt.

- Nem megyek innen sehová, amíg magyarázatot nem adtok a dologra! – jelentette ki Emmett, dacos arckifejezéssel.

- Ennek most nincsen itt az ideje. Amint hazavittelek, mindent elmagyarázok – ígértem, majd megragadtam a karját és a hátamra dobtam őt. Bizonyára vicces látványt nyújthattam egy medve méretű emberrel a hátamon, de ez jelen helyzetben mit sem számított. – Csukd be a szemed! – utasítottam őt, majd kiugrottam vele az ablakon és azonnal a házuk felé vettem az irányt. Szélsebesen szeltem át az erdőt, gondosan figyelve arra, hogy Emmett feje is elkerülje a kusza ágakat. Az erdőből kiérve azonban lassítanom kellett és Emmett-et is letettem a földre, hogy a saját lábain jöjjön tovább.

- Huh, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen érzés – mondta halkan zihálva, de látszólag nagyon is élvezte az előbbi kis utunkat. – Miért álltál meg? – kérdezte kíváncsian. – A néhány perccel ezelőtti morcosságát úgy tűnt, már félre tette és helyette érdeklődve kérdezgetett.

- Meglepődnének az emberek, ha egy ember ilyen sebességgel szaladna át a városon – feleltem egyszerűen. – Vigyáznunk kell rá, nehogy valaki meglásson minket futás közben és pár lépés és bent leszünk a városban. Innentől gyalogolnunk kell. Nemsokára már neked is ismerős lesz a környék.

- Gondolom, nem fogsz az utcán belekezdeni a mesélésbe, igazam van? – kérdezte az arcomat fürkészve. Furcsa volt most őt ilyen komolynak látnom. Megszoktam tőle, hogy mindig viccelődik és a legfárasztóbb poénjait süti el, de most talán még ő is megérezte, mennyire komoly a helyzet.

- Jól gondolod – bólintottam rá. – Viszont nem laktok innen olyan messze, hamar odaérünk. – Azért bármennyire is próbálta, az őszinte kíváncsiságát nem tudta elrejteni. Csendben sétáltunk egymás mellett, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a házuk elé. – Ha nem akarod, hogy bemenjek, megbeszélhetjük itt kint is – intettem a fejemmel a kert irányába.

- Nem, jobban szeretném, ha inkább bejönnél – mondta határozottan. – Vagy van valami akadálya ennek? Esetleg nekem kell behívjalak téged?

- Nem, erről szó sincs. Hiszen már jártam nálatok. Csak nem tudom, mennyire látsz még szívesen a házatokban a történtek után – vallottam be szemlesütve.

- Ugyan, Rose, azt hittem, a mi dolgainkat már megbeszéltük – lépett közelebb hozzám és a kezét az arcomra simította, hogy felnézzek rá. Valóban nem láttam már félelmet a szemében és ez örömmel töltött el. – Csak szeretnék mindent tudni veletek kapcsolatban. És legfőképpen azt, hogy mi volt ez az előbbi kis műsor nálatok.

- Rendben, ha tényleg tudni akarod, akkor elmondom. De akkor meg kell ígérned, hogy továbbra is hallgatni fogsz – néztem komolyan a szemeibe. – Ez nem játék. Komoly következményei lehetnek annak, ha fényt vetsz a titkunkra bárki előtt is.

- Hallgatni fogok, megígérem – mondta teljes komolysággal, majd kézen fogott és bevezetett a házba, onnan pedig egyenesen fel a szobájába. – A szüleim most nincsenek itthon. Azt hitték, hogy egész nap nálatok leszek, ezért ők is elmentek erre a napra. Úgyhogy ketten vagyunk, nyugodtan mesélhetsz. – Ezúttal már egy kisebb vigyor jelent meg az arcán, ami már sokkal inkább emlékeztetett az eredeti Emmett-re. Nem hiába szerettem én belé. Futott át a gondolat a fejemen.

Aztán pedig szépen sorban elmeséltem neki mindent. Persze nem mentem bele mindenbe részletesen, csak annyit mondtam el neki, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy megértse. Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában, ahogy megláttam a reakcióját Esme terhességére. Talán neki is az volt az első gondolata, hogy mi lehet az a gyermek. Egy félig vámpír, félig pedig ember kisbaba, akit még részben át is változtattak. Csendben hallgatta végig a monológomat és csak a legvégén szólalt meg. Akkor is csak pár kérdést tett fel, de úgy tűnt, őt annyira azért nem döbbentette meg ez az egész, mint a családunkat. Talán mert ő még nincsen tisztában a meddőség súlyosságával. Hiszen az én esetemben ez már nem lenne lehetséges. Az elmúlt évek alatt, bár a testem semmit nem változott, a viselkedésem annál inkább. Lassan felfogtam azt, ami történt velem és a gondolkodásom is megváltozott. Emmett még csak most kezdi élni az életét. Az ő fejében talán még csak meg sem fordult egy kisbaba, és ezért talán nem is hiányolja még az életéből. De amint eltelik pár év… Nem! Erre nem gondolhatok!

Ahogy teltek az órák, lassan kezdett besötétedni, nekem pedig indulnom kellett volna haza. Carlisle-nak és a többieknek szükségük van most rám. Nem nézhetem csak a saját érdekeimet.

Nehezen ugyan, de elbúcsúztam Emmett-től. Nem nagyon értette, hogy miért nem jöhet vissza velem, de valahogyan mégis sikerült megértetnem vele, hogy ha Esme magához tér, veszélyt jelenthet rá. Így hát egyedül vágtam neki az útnak, visszafelé a házunkhoz.

Esme szemszöge

Jonathan-nal a nyomomban léptem ki a házból, majd még egy kicsit arrébb vontam őt, hogy nyugodtabban beszélhessünk. Furcsa volt, hogy ezúttal már egyáltalán nem volt olyan kellemes az illata, mint amikor még félig ember voltam. Most sokkal inkább bűzlött, de ő még mindig ugyan az volt. Kissé ingerülten fordultam szembe vele, hogy számon kérjem rajta a viselkedését. A reakcióm látszólag őt is meglepte.

- Mi a bajod? – kérdeztem kissé élesebben a kelleténél. Rögtön a tárgyra tértem. Nem tudtam más témát felhozni, amíg nem értettem meg őt. – Miért utálod őt ennyire? – Nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, de tudom kellett, hogy tényleg így van-e.

- Ő tett téged ilyenné! – nézett fel a szemeimbe most először. – Miatta kellett keresztül menned az elmúlt hónap gyötrelmein és majdnem el is veszítettelek téged! Hogyan nézhetnék még rá ezek után? Nem is értem, hogyan lehetnek tőle oda a többiek is ennyire.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – vetettem ellene. – Hosszú idők óta arra vágytam, hogy olyan lehessek, mint Carlisle. Egyenrangú vele, és ezt most meg is kaptam végre. Tudtad, hogy ezt akarom és elfogadtad! Nem Isabella miatt változtam át, hanem miattad! – néztem elszántan az arcába. Erre a kijelentésemre megremegett a szája. Már éppen vissza akart vágni valamivel, amikor egy mély morgás hangzott fel a hátam mögött. Én csak intettem Carlisle-nak, hogy ne jöjjön közelebb, majd tovább folytattam. – Ha annak idején nem veszíted el a fejedet…

- Akkor a magzat megölt volna téged! – fejezte be a mondatot, közbe vágva. – Nem lettél volna elég erős a kihordásához! Csak egy gyenge ember voltál.

- Elég legyen! – kiáltott rá Carlisle, majd éreztem, hogy a két erős kar a derekam köré fonódik. Éppen időben, mert ha nem lép közbe, talán tényleg nekiugrottam volna Jonathan-nek. Hozzá kell még szoknom az új vérmérsékletemhez. – Nem hinném, hogy tanácsos lenne ujjat húznod most vele. – Határozottan húzott hátrébb tőle, még mindig szorosan tartva engem maga mellett. – Esme, menj vissza a házba – váltott át lágyabb hangnemre, majd az ajtó felé fordított engem. Alice azonnal mellettem termett, majd kézen ragadott és bevezetett a házba.

- Mondd meg, Alice, mit vétettem, amiért ennyire utálja őt? Mi oka van erre? – kérdeztem kétségbe esetten a lányomat. – Életben maradtam, Isabella pedig épségben megszületett. Boldog vagyok és ő mindig is a legjobbat akarta nekem. Miért rontja el ezt?

- Nyugodj meg, Esme, ő még csak most szokja a helyzetet. Idő kell neki hozzá. Hamarosan észhez fog térni, biztos vagyok benne – bíztatott, majd leültetett a kanapéra.

Rose azonnal előttem termett, a kislányommal a karjaiban, majd óvatosan átadta őt nekem. Amint a karjaimba vehettem őt, azonnal megnyugodtam. Csak néztem rózsás arcocskáját, ahogyan apró szemeit lehunyva aludt. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy ő tényleg megszületett. Egy igazi kis csoda a családunkban.

Csak akkor eszméltem fel az álmodozásomból, amikor két erős kar a derekam koré fonódott és szerelmem közelebb húzott magához. Készségesen bújtam az ölelésébe, mélyeket lélegezve csodás illatából. Mint mindent mást, ezt is sokkal erőteljesebbnek és bódítóbbnak éreztem most. Én is lehunytam a szemeimet és a mellkasára hajtottam a fejemet. Boldog voltam. Hosszú hónapok, vagy talán évek óta nem voltam még ennyire boldog. Valami mindig beárnyékolta a mindennapjainkat. Ha a farkasokat sikerült leráznunk magunkról, akkor a Volturi lépett. A kicsi miatt pedig sosem lehettem teljesen biztos semmiben sem. Ezt a napot azonban már semmi nem tudná beárnyékolni. Még Jonathan mogorvasága sem. Nem hagyom, hogy bármi is tönkre tegye ezt a csodálatos napot.

Egész nap a nappaliban ültünk és beszélgettünk a többiekkel. Rose részletesen elmesélte nekem is az Emmett-tel történteket. Eléggé meglepett engem is a fiú reakciója, hiszen egészen könnyen kezelte a dolgot. Viszont abban is biztos voltam, hogy ha ide akar jönni, azt nyugodtan megteheti. Én nem vagyok veszélyes rá nézve. Sosem tudnék egyetlen embert sem bántani és a vadászathoz sem kellett túlságosan megerőltetnem magam, ahogyan Isabella közelségéhez sem.

Az első, vámpírként töltött éjszakámat a családomnak szenteltem. Olyan régen tudtam velük úgy igazán, mindenről beszélgetni. Úgy éreztem, hogy elhanyagoltam őket, és mint családanya, nekem ezt nem lett volna szabad. Azt akartam, hogy tudják, bármi történjék is, rám mindig számíthatnak. Az elmúlt hónapok azonban olyan eseménydúsak voltak számunkra, hogy nem sok alkalmam adódott erre. Az éjszakai órákat így hát mind a nappaliban töltöttük. Isabella néha felébredt, de szinte rögtön vissza is aludt az én vagy szerelmem karjaiban. Ezekben a percekben persze mindenki csak vele foglalkozott. Nem fog semmiben sem hiányt szenvedni, ezt már most előre látom.

Amikor a nap felkelt, Michelle útnak indult a kórházba. Carlisle még nem tartott vele, ő csak a jövő héttől fog visszamenni dolgozni, ha egyáltalán még visszaveszik ennyi kihagyás után. Ezt a három napot még velem akarta eltölteni, ami igazán jól esett, ugyanakkor aggódtam is amiatt, hogy a kórház vezetősége nem fogadja majd el ezt a hosszú szünetet és kirúgják őt. Ha elveszítené a munkáját, az nagyon elszomorítaná őt és ezt nem szeretném. Ahogyan a költözés lehetőségét sem szeretném még egy darabig elővenni. Forks tökéletes hely mindannyiunknak. Ráadásul annyi minden történt itt velünk. Szép emlékek kötnek minket ehhez a városhoz, amiket nem szeretnék még itt hagyni.

- Min gondolkozol, Drágám? – suttogta szerelmem a fülembe.

- Azon, hogy mi lesz velünk ezután – sóhajtottam fel halkan. – Isabella és én is nagy feltűnést keltenénk a városban ezek után. Főleg én az új külsőmmel. Neked pedig vissza kéne menned dolgozni, hátha még nem késő és visszavesznek téged. Annyira sajnálom, amiért miattam ennyi ideig nem mehettél munkába. Tudom, mennyire szereted az orvoslást és én megfosztottalak ettől, még ha akaratomon kívül is.

- Ezzel ne foglalkozz! - tette a szám elé a mutatóujját.  – Itthon volt rám szükség, ezért maradtam. A kórházban el fogják nekem nézni ezt a kis kihagyást – mondta magabiztosan. – De ha jól gondolom, nem csak ezen törted a fejedet. – A szemöldökét felvonva fürkészte az arcomat, válaszra várva.

- Valóban nem – adtam neki igazat. – Eszembe jutott, hogy ha már biztos lesz az önuralmam és Isabella sem jelenthet senkire sem veszélyt, akkor lassan el kell majd költöznünk. Viszont itt van Emmett, akit Rose biztosan nem hagyna itt. És mindünknek annyi szép emléke van innen.

Csak ekkor vettem észre, hogy a többiek mind szétszéledtek és lassacskán már csak hárman maradtunk a nappaliban.

- Ez igaz, de te is tudod, hogy a létünkből kifolyólag sosem maradhatunk majd egy városban öt-hat évnél tovább. Még ez is csak egy maximum időtartam, mert vannak helyek, ahol az emberek babonásabbak és hamarabb elkezdenek gyanakodni.

- De itt még csak alig voltunk! – keseredtem el újfent.

- Ezzel ne most foglalkozz. Ráérsz majd akkor, ha már itt lesz az ideje. Egyelőre arra kell koncentrálnunk, hogy ti biztonságban legyetek.

- Biztonságban? – lepődtem meg. – Mitől?

- Jasper azt mondta, amióta Isabella megszületett, azóta minden egyes érzésedet ő is átérzi. És Alice ezt csak megerősítette azzal, hogy már ő is látja a jövődet.

- Ez hogyan lehetséges? – döbbentem meg. Talán valami meghibásodott bennem? Vagy ez csak egy emberi képesség volt, amivel a vámpírokat távol tarthattam magamtól, és elveszett, amikor vámpírrá változtam?

- Jasper arra gondolt, hogy talán átadtad ezt a képességedet Isabellának. Ugyanis a foganása óta őt egyáltalán nem látják vagy érzik. Ez magyarázatot adna arra is, hogy miért látott Alice veled kapcsolatban dolgokat, amikor már terhes voltál. Ez egy kiterjeszthető képesség, amit a kicsi bizonyára a te védelmedre is használt. Önkéntelenül is köréd vonta. Ez azonban néha meginoghat. Mint például abban az esetben, ha az anya éppen idegeskedik valamiért és ez a babát is megzavarja. Ezért láthatta annak idején Alice, hogy Jonathan neked ugrik és megsérülsz.

- És ez tényleg lehetséges? – kérdeztem szinte tátott szájjal. Ha még ember lettem volna, bizonyára csak sokadszorra értettem volna meg Carlisle szavait. Ennyire bonyolult magyarázatot…

- Mindketten ezt tartottuk a legvalószínűbbnek – tűnődött el. – De talán, ha egyszer ellátogatunk Eleazar-hoz, ő meg tudja majd mondani az igazságot.

- Még mindig nem értem, hogy mitől kellene megvédenetek minket – jutott hirtelen az eszembe. Várakozva néztem rá, az ő arca azonban kissé elkomorult.

- A Volturi még koránt sem végzett velünk – mondta halkan, de annál vészjóslóbban. – Aroban érződött a bizonytalanság, amikor otthagytuk őket Nick-kel. Biztos vagyok benne, hogy utána fognak járni a dolgoknak. Így viszont, hogy most már a te gondolataid és tartózkodási helyed sincsen biztonságban előlük, más megoldást kell találnunk. Eddig azzal nyugtattam magam, hogy ha ide jönnének, akkor elbújtatnánk téged, hiszen Demetri sem találna rád a képességével. De most, hogy már nem rendelkezel ezzel a képességgel…

- Isabellát ugyanúgy el tudjuk rejteni előlük – vetettem fel hirtelen az ötletet. – Bennem így már semmi érdekeset nem találnának.

- A gondolataink viszont teljesen szabadok lesznek Aro előtt. Rá fog jönni, hogy nem csak, hogy eltitkoltunk ennyi mindent előle, de még át is vertük őt, amikor Volterrában jártunk. A tehetségeseket közülünk magához veszi valamilyen csellel, a többieket pedig megöli. Ennek a veszélynek én nem teszlek ki téged – rázta a fejét hevesen.

- Most már nem tarthatsz vissza. Egyenlő felek vagyunk. Ugyanannyi jogom van itt lenni, amikor a Volturi idejön, mint neked!

- Esme! – A vékony hang az ajtó felől egy pillanatra kizökkentett hevességemből. Azonnal Rose-ra pillantottam, aki kissé aggódva nézte feszült kettősünket. – Megengeded, hogy a nap további részében én vigyázzak Isabellára? – kérdezte halkan.

Csak ekkor döbbentem rá, hogy még ha a lányunk aludt is közben, ezt akkor sem az ő füle hallatára kellett volna megbeszélnünk. Még csak pár napja született meg, de máris a szüleit hallja veszekedni. Tudtam, hogy Rose fejében is ezek a gondolatok futottak végig, csak nem akart minket megbántani.

- Persze, Rosalie – mosolyogtam rá hálásan, mire felbátorodva jött közelebb hozzánk. Óvatosan vette át a karjaiba a lányomat, majd egy köszönömöt suttogva távozott.

- Tudom, hogy nem tarthatlak vissza, de akkor sem fogok ebbe csak úgy beletörődni – jegyezte meg halkan, mikor már csak ketten coltunk. – Nem akarlak elveszíteni téged. Aro engem azzal tudna a legjobban megsebezni, ha téged bántana vagy a lányukat. Ebben az esetben, te lennél kéznél neki. Könnyű szerrel elkapna téged – csóválta a fejét szomorúan. Az arcára már-már kiült a kétségbeesés, amit én azonnal el akartam tüntetni onnan.

- Meg fogjuk találni a megoldást, biztos vagyok benne – fogtam a két kezem közé az arcát és határozottan néztem a szemeibe. – Eddig is mindent megoldottunk, ezentúl is sikerülni fog.

- A vámpírok sem élhetnek örökké, Esme – simult bele az érintésembe lehunyt szemekkel. – Van egy pont, ahol a mi életünk is véget érhet. A Volturival mi sem játszhatunk kedvünk szerint.

Erre már nem tudtam mit mondani. Helyette csak finoman simogatni kezdtem az arcát a hüvelykujjammal, ami láthatóan és érezhetően is megnyugtatta őt. Az arcizmai elernyedtek és a tartásán is engedett egy kicsit. Finoman húztam végig az ujjaimat a hajában, halk sóhajt előcsalva ezzel belőle. Aztán gyengéden kezdtem el masszírozni a vállát. Nem tudtam, hogy egy vámpírnál is hatásos-e ez a fajta a kényeztetés, de emlékeztem még rá, hogy a terhességem alatt Carlisle számtalanszor megmasszírozta a derekamat és a vállaimat, ami ellazított és az állapotossággal járó fájdalmakat is enyhítette valamelyest. Reméltem, hogy ez most neki is jólesik. Nem is kellett sokáig kétségek közt maradnom, mert szerelmem már az első pár mozdulat után hangosan felsóhajtott. Szélesen elmosolyodtam, amiért sikerült ellazítanom őt és közben egy percre sem hagyták abba az ujjaim a kényeztetését. Pár perc után egy pillanatra abbahagytam a tevékenykedésemet, majd felálltam mellőle és mögötte helyezkedtem el. Elégedett sóhajtással jutalmazta, amint az ujjaim végigsiklottak a hátán. Ezután már csak simogattam őt, gondosan feltérképezve az összes ujjammal a hátának minden egyes négyzetcentiméterét.

- Hm… nagyon ügyes ujjaid vannak, Édesem – motyogta elégedetten, pár perc eltelte után.

- Igazán? – mosolyodtam el kacéran, majd feltérdelve mögötte, a tenyereimet a mellkasára csúsztattam, kissé előre hajolva, így a szám pontosan a fülénél volt. – Szeretnéd megtudni, hogy mire képesek még? – búgtam a fülébe csábosan, amire ő egy nagyot nyelt, majd lassan bólintott. – Akkor kövess! – súgtam még neki, majd egy pillanat alatt eltűntem mellőle és fent termettem a szobánkban. Csupán egy másodpercbe telt levenni a ruháimat magamról, így egy szál fehérneműben vártam szerelmemet, aki pár másodperc késéssel érkezett meg utánam.

- Nem szép dolog csak így otthagyni egy férfit, felkorbácsolt vágyakkal – kezdett el közeledni felém. A szemei teljesen feketék voltak a vágytól, ami engem is feltüzelt. Amint lassan felém lépdelt, többször is végignézett rajtam, elidőzve bizonyos testrészeimen. – Ezért büntetés jár – csóválta meg a fejét, kissé elvigyorodva, majd egy pillanat alatt előttem termett és megragadta a derekamat. Halk sikkantás hagyta el a számat, mire azonnal oda kaptam a kezemet. Nem csak hogy a többiek is a házban voltak rajtunk kívül, hanem még Isabella is itt szunyókált valahol nem messze, valamelyik szobában. Nem lett volna tanácsos túl hangosnak lennünk. – Ne aggódj, a többiek már rég eltűntek a kislányunkkal együtt – harapott bele finoman a kulcscsontomba, mire egy jóleső nyögés szakadt fel a mellkasomból. – Csak ketten vagyunk, úgyhogy nyugodtan kieresztheted azt a csodás hangodat – mormolta a bőrömbe, én pedig nem fogtam tovább vissza magamat. Fel sem tűnt, hogy mikor kerültek le rólam a ruhadarabok. Elégedetten sóhajtoztam az érintései alatt, miközben próbáltam én is viszonozni neki mindazt, amit tőle kaptam. Ez azonban nem igen sikerült, mert szerelmem egy-két határozott mozdulatával egy szempillantás alatt el tudta velem feledtetni, amit éppen tenni készültem. Úgy tűnt, ez elégedettséggel töltötte el őt is, mert a következő pillanatban a fülemhez hajolt és belesuttogott. – Úgy látom, Mrs. Cullen, nem nagyon jut szóhoz – terült el egy kisebb vigyor az arcán, miközben a kezeimet a fejem fölé szegezte és a csókjaival elindult lefelé a mellkasomon, ezzel újabb nyögéseket kiváltva belőlem. Már most a mennyországban éreztem magam, pedig az még csak ezek után jött.

Carlisle másik kezének ujjai bebarangolták az egész testemet, miközben az ajkai egy pillanatra sem váltak el a bőrömtől. Finoman, mégis szenvedélyesen ért hozzám, mintha még mindig ugyanaz a törékeny nő lettem volna, mint az átváltozásom előtt. Egyszerűen tényleg képtelen voltam szóhoz jutni. A testem szinte remegett a kezei alatt és éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a beteljesedéshez. Már csak annak a tudatától is a felhők felett éreztem magam, hogy Carlisle az, aki ezt teszi velem, de nem tudtam magam tovább türtőztetni, amikor az ujjai a combom belső feléről egy még annál is érzékenyebb pontra tévedtek.  Már szinte önkívületi állapotban vonaglottam, míg el nem ért a beteljesülés és én szerelmem nevét kiáltva jutottam fel a csúcsra. A testem még pár perc elteltével is remegett az imént átéltektől és még mindig lehunyt szemmel kellett nyugtatnom magam, hogy végre normálisan tudjak lélegezni. Carlisle kezei közben végig engem simogattak, megnehezítve ezzel a dolgomat, de persze én ezt egyáltalán nem bántam. Aztán nem sokkal később felnéztem rá, mire szembe találtam magam egy elégedetten csillogó szempárral és egy harminckét fogas vigyorral. Láthatóan elégedettséggel töltötte el Carlisle-t az, hogy mindezt ő váltotta ki belőlem pusztán az érintéseivel.

- Hé, ennyi egoizmus nem fér el ebben a házban! – csaptam játékosan a vállára.

- Akkor talán kicsit vissza kéne venned, nem gondolod? – Az ajkai újra a bőrömön voltak, megtalálva a nyakam legérzékenyebbik pontját.

- És te nem gondolod… hogy rajtad… pedig túl sok még a ruha? – kérdeztem két sóhaj között, miközben végigsimítottam a nadrágjának már igencsak kitüremkedő részén. Szerelmem élesen felszisszent, és én pillanatokon belül az ágyhoz szegezve találtam magam. Carlisle teste szorosan az enyémhez simult és hála az én immáron ügyes kezeimnek, a vékony inget hamar lehámoztam róla, ahogyan nem sokkal később a nadrágját is. Ő azonban ekkor újra lassításra ösztönzött engem. Összekulcsolta az egyik kezünk ujjait, míg a másik karján mellettem támaszkodott, hogy ne nehezedjen rám a teljes súlyával. Bár ez számomra egyáltalán nem lett volna gond, őt sosem tudtam meggyőzni erről.

Szenvedélyesen csókoltuk ismét egymást és éreztem, amint szerelmem ágyéka egyre inkább nekem feszül. Könnyítve végül rajta, egy határozott mozdulattal kettétéptem a vékony anyagot, amire ő csak halkan felnevetett, de ez a nevetés hamar átment egy hangos nyögésbe, amikor a csípőmet kissé megemeltem, ezzel is célozva arra, mit szeretnék. Nem is tétlenkedett tovább. Egy határozott mozdulattal forrasztotta egybe a testünket, ami mindkettőnkből kéjes nyögést váltott ki. A szemeim előtt szinte szikrák pattogtak a mámorító érzésre, amit szerelmem mozgása okozott. Ez az érzés sokkal erősebb volt, mint az eddigi együttléteink során. Nem tudtam visszatartani a hangomat, de nem is voltam hozzá eléggé tudatomnál. Úgy kiáltottam Carlisle nevét, mintha az életem múlott volna rajta, mígnem reszketve a gyönyörtől egyre jobban szorítottam magamhoz a testét. A végső beteljesülést elérve az egész testem görcsbe rándult és egy minden eddiginél hangosabb sikoly szakadt fel a mellkasomból, Carlisle pedig nem sokkal később követett engem.

Csak akkor döbbentem rá, mit is műveltünk, amikor már egy kissé a tudatomnál voltam. Még mindig ziháltunk mind a ketten és kedvesem testét éreztem az enyémen. A mellkasa minden egyes levegővételénél még jobban az enyémhez simult. Az ujjaim finoman kezdték el simogatni az apró pihéket a tarkóján, míg szerelmem elég erőt nem vett ahhoz, hogy felnézzen rám. A szemei úgy csillogtak, mint ahogyan ezelőtt még sohasem és az arca is határtalan boldogságot tükrözött. Lehajolt még, hogy finoman megpuszilja a vállamat, majd óvatosan legördült rólam. Én automatikusan bújtam szorosan közel hozzá, míg ő a karjait körém fonta. Ahogy körbe pillantottam a szobában, kissé elszégyelltem magam. Az arcom bizseregni kezdett, ahogy visszagondoltam rá, mit műveltünk pár perccel ezelőtt, de elpirulni már képtelen voltam. Szerelmem hangos morgásai még mindig a fülemben csengtek, keveredve az én sikolyaimmal.

- Nem sok mindent hagytunk egyben – kuncogott fel halkan, nem sokkal később.

- Kissé elragadtattuk magunkat – motyogtam szemlesütve, mire Carlisle finoman az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejemet.

- Hé, mindünknek kijár egy-két ilyen alkalom – mosolygott rám. – Emiatt nem kell szégyenkezned.

- De hát a gyerekek… Ha ezt mind hallották… Ráadásul az ágy is teljesen tönkrement, így vennünk kell egy újat. Ezt sem tehetjük meg anélkül, hogy ők tudomást ne szereznének róla.

- A gyerekek mind megértik, hogy nekünk is szükségünk van némi együtt töltött időre – puszilta meg a homlokomat. – És szerintem Alice örömmel elmegy Rose-zal vásárolni egy új ágyat. Pedig én ezt is nagyon szerettem és még vámpír biztosra is csináltuk Jasperrel, de úgy tűnik, ez most nem volt elég.

Ha ez lehetséges volt, ettől csak még jobban zavarba jöttem. Feljebb tornásztam magam ülő helyzetbe, közben magam elé húzva a takarót, majd jobban szemügyre vettem a károkat, amiket okoztunk. Az ágynak két lába is meg volt repedve és a támlájából is hiányzott egy darab. Az ágykeret ugyancsak megviselt állapotban volt, de a legrosszabban mégis a leszakadt felső része nézett ki. A baldachint tartó fagerenda kettétört és félig lefelé lógott. Nem csak az ágyat, hanem az ágyneműt is igencsak megviselte a hevességünk. Több helyen el volt szakadva rajta a huzat és a párnák közül néhány teljesen el is szakadt, ami miatt apró tollpihék szállingóztak még most is a levegőben.

- Ezt mind most műveltük? – kérdeztem egyre jobban elsápadó arccal.

- Nyugtathatjuk magunkat azzal is, hogy az ágy már régi volt és ezért törött el, de szerintem felesleges ilyennel álltatnunk magunkat – puszilta meg a vállam kuncogva, majd hirtelen lerántott magához.

Éreztem, hogy az ágy hirtelen eltűnt alólunk, majd egy kicsivel lentebb értünk földet, mint amire számítottunk. A megrepedt lábak most adták fel végleg a szolgálatot. Ez volt az a pont, ahol a dolog kezdett inkább vicces lenni, mint kínos. Nem bírtam visszatartani a kitörni készülő nevetésemet és ezzel Carlisle is így volt. Hangosan nevettünk fel mindketten.

- Ennél lejjebb már nem kerülhetünk – csókolt bele a nyakamba kuncogva.

- Akkor talán fel sem kéne kelnünk innen – ajánlottam felé fordulva, rejtélyesen somolyogva.

- Mire készülsz? – kérdezte vigyorogva.

- Semmi különösre – másztam oda hozzá, majd az egyik lábamat átvetve a csípőjén, elhelyezkedtem felette.

Ismét átadtuk magunkat a szenvedélyünknek, de ezúttal már én sem éreztem feszélyezve magam. Ettől jobban már nem lehettem zavarban és ezek után már túl nagy kárt sem tudtunk okozni. Kihasználtuk azt a kis időt, amit még kettesben tölthettünk. Hiszen estétől újra kötelességtudatos szülőknek kell majd lennünk.