Új történetötlet - Prológus

Sziasztok!



Ma ismét jelentkezem és ezúttal már a prológussal :D Örültem, hogy ilyen hamar kaptam visszajelzéseket, ezért is kerül már fel ma, mert eredetileg csak maximum holnap estére terveztem :) Ebből még nem sok mindenre lehet rájönni, éppen ezért egy kis ismertetőt is fűzök hozzá, csak hogy magatokban már elkezdhessétek fűzni a szálakat ;)


Lényegében:

Esme egy árvaházban nevelkedett föl a szülei halála után, és ezt a helyet mindmáig az otthonának tekinti. Forks árvaháza igencsak szűkölködik a pénzben, amit ő a nevelőkkel együtt próbál kipótolni. Azonban egy huszonkét éves lánynak még a tanulás lenne a feladata... Aztán elkezdődik az események sorozata. Új orvos jelenik meg a városi kórházban és még egy furcsa, titokzatos család is meglátogatja az árvaházat, hatalmas ajándékokkal halmozva el a gyerekeket. Az ünnepek alkalmával Esme és a többi ápoló azt sem tudják, hová kapkodják a fejüket. Fogalmuk sincs, mi változott meg, amiért hirtelen ennyi adományt kap az intézmény. A következő karácsony azonban még valakit hoz magával. Azt a híres orvost, akit mindeddig Esmé még csak hallásból ismerhetett...

És, most jöjjön a várva-várt prológus :) Bár azt hiszem, ezzel is éppen eleget elmondtam már... Egyetlen kérésem lenne: Segítenétek a címválasztásban? :D

Elmélázva néztem kifelé a hóesésbe az árvaház ablakán keresztül. A tenyeremet a hideg üvegre simítottam, úgy csodáltam a sűrűn eső pelyheket. Gyönyörű volt, ahogy Forks kihalt utcát fokozatosan fehér takaróba vonták. Sehol nem volt egy keréknyom sem, ami elrondította volna ezt a csodálatos látványt. De hát miért is lett volna? Évente jó, ha három-négyszer jönnek ide látogatók. Szinte csak akkor, amikor látogatási idő van. Pontosabban szólva, még akkor sem sokszor. Ebben a kisvárosban nem él sok család, de annál több árva gyermek. Sokan már hosszú évek óta itt laknak. Némelyiküket lassan el is kéne engednünk, hiszen nemsokára már nagykorúak lesznek. Mi mégis tovább marasztaljuk őket. Bár megkapják a megfelelő tanítást, mégsem könnyű egy nincstelen tizennyolc éves fiatalnak, szinte még gyereknek, munkát találnia. A kisebbek pedig évről-évre szomorúbbak lettek. Ők úgy hitték, a családoknak csak az édes kisbabák kellenek, és ezért nem veszi magához őket senki sem, pedig ez nem így volt. Ha megtehetném, én magamhoz venném valamennyiüket, de erre nekem sem volt lehetőségem. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy én is itt éltem velük az árvaházban, mindössze két ápolóval és két felügyelő nővérrel együtt. Számunkra is ez a hely jelentette az otthont, hiszen nem volt hová máshová mennünk. Az én feladatom a tanítás volt, hiszen ehhez értettem a legjobban. Jól szót értettem a gyerekekkel és ők is szerettek engem. Ami pedig azt illeti, én is itt nőttem fel. A szüleim még kicsi koromban meghaltak, így kerültem ide. Ugyan lett volna érdeklődő felém, amint kicsit jobban „megismertek” engem, már közel sem érdeklődtek annyira, mint előtte. Kislányként ugyanis én eléggé szótlan voltam, már-már szinte egyetlen szót sem szóltam. Emellett pedig félénk is voltam és nem nagyon bíztam senkiben sem. Egyetlen barátnőm volt akkoriban, mégpedig a húgom, Elizabeth. Ő viszont a szöges ellentétem volt. Cserfes, egyfolytában mosolygó, vidám kislány. Talán azért, mert ő akkor nem fogta még föl, mit is jelentett anya és apa halála. Mindössze öt éves volt, így nem volt nehéz szülőket találnia. Vele azóta is tartom a kapcsolatot, de nagyon messze él tőlem. A családja itt él a közelben, de ő maga éppen Olaszországban tanul egy neves egyetemen. Én pedig itt vagyok nap, mint nap az árvaházban és a gyerekekkel foglalkozom. Félre értés ne essék, imádom ezt csinálni, hiszen nagyon szeretem a gyerekeket, mégis hiányzik néha egy család. Nem, mintha itt nem kapnám meg ugyanazt a szeretet a gyerekektől, mégis teljesen más lehet az otthoni hangulat. Egy huszonkét éves lánynak még szüksége lenne a szülei támogatására. Ezzel ellenben én már évek óta a saját utamat járom, mindenféle külső segítség nélkül. Számomra a gyerekek olyanok voltak, mintha a sajátjaim lettek volna. Hiába volt még bennem kevés év, megedződtem az itt eltöltött évek alatt.

Eléggé problémás volt itt az éltünk. Ugyan a város minden hónapban megadta a kijáró pénzt az árvaháznak, mégis, szinte napról-napra kellett élnünk. Még az ünnepekkor is nélkülöznünk kellett. Az itteni gyerekeknek semmit nem jelentett az ajándék szó. Sokkal inkább az adomány, amit néhány kedves család adott a látogatásuk során. A nagy létszám miatt azonban ezt mindig gyorsan feléltük, így visszajutottunk ugyan oda, ahonnan elindultunk. A szüleimtől örökölt pénz egy részét a tanulmányaimra tartogattam, hogy ha egyszer majd megtehetem, elmehessek lediplomázni, hogy aztán hivatalosan is taníthassak. Amíg azonban nem volt diplomám, egyetlen iskolában sem dolgozhattam teljes munkaidőben. Csak rajzot és művészeteket taníthattam, szinte semmi pénzért, de még az is több volt, mint a semmi. A többi ápolónőnek, velem ellentétben azért volt más munkája is. Felváltva jártak be a helyi kórházba, hogy kisegítsék az árvaházat. Ők is ugyanabban a helyzetben voltak, mint én. Nem volt családjuk, akit el kellett volna tartaniuk. Csak egymásra számíthattunk. A bizalom azonban mindünknek kölcsönös volt a másik felé.