38. fejezet

Sziasztok!
Éééééés meghoztam a 38. fejezetet:D kicserélem a 37. és 36. (asszem) feji képét egy másikra:D szal akit érdekel az nézze meg:D
ez a feji most rövidebb lett:( csak 3 oldal meg még egy kisci:(( de azért remélem tetszeni fog:)
jó olvasást!:D
puszi:CC&EC



Esme szemszöge

Már lassan egy hete, hogy Carlisle megkérte a kezemet. Azóta egyetlen nyugodt percünk nem volt szerelmemmel, pedig már nagyon vágytam egy kis kettesben töltött időre. Alice erre csak annyit mondott, hogy a nászúton majd eleget leszünk együtt. Ez meg is ragadt bennem. A nászúton… Vajon a vámpíroknál a nászút és nászéjszaka ugyanazt jelenti, mint az embereknél? Azt hiszem jobb lesz, ha előbb beszélek Aliceszel.
-Alice… - szólítottam meg tétovázva. Éppen a ruhámat igazgatta rajtam. Nem mertem mozogni, mert a ruha tele volt gombostűkkel, így csak a fejemet fordítottam felé.
-Igen? – kérdezte mosolyogva.
-Öhm… -köszörültem meg a torkomat. - Lehetne egy kérdésem? – éreztem, hogy az arcom fokozatosan válik vörössé.
-Persze! Mondjad csak!
-Ugye a többiek nem hallanak most minket? – kérdeztem zavartan. Persze ez még nem a fő kérdés volt, de nem akartam, hogy valaki, főként Carlisle, meghallja, miről beszélünk.
-Nem – ingatta a fejét. – Carlisle a korházban van, Jasper és Rose, pedig vadásznak.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Esme, ne legyél zavarban – fordított maga felé, majd végigsimított vöröslő arcomon. – Mond el nyugodtan, hogy mi bánt.
-Csak az… az… az, hogy a vámpíroknál ugyanazt jelenti a nászút és nászéjszaka, mint az embereknél? – hadartam el gyorsan a kérdést, majd lesütöttem a tekintetem.
Nem néztem rá. Még akkor sem, mikor már percek óta nevetett.
-Ne nevess ki! – morogtam az orrom alatt.
-Bocsáss meg – szólalt meg végre. – Igen, ugyanazt jelenti – mondta mosolyogva. Fölpillantottam rá. Látszott rajta, hogy alig tudja visszatartani a nevetését.
Tovább tűzögette a ruhámat, így gondoltam, nem akar már mást hozzáfűzni.
-Nem lesz neki túl csábító a vérem? – böktem ki a számomra igen csak nehéz kérdést.
Fölnézett rám.
-Azt hittem, szeretnéd, ha átváltoztatna – nézett rám gondolkodón.
-Szeretném is, de előtte még át szeretnék élni vele… bizonyos… emberi érzéseket – sütöttem le ismét a szemeimet. – Carlisle azt mondta, hogy az első évben csak a vérre fogok vágyni. Mi van, ha már soha többé nem fogom annyira kívánni őt, mint most így emberként? Az az érzés már nem ugyanaz lesz.
-Esme – fordította maga felé az arcom, hogy a szemembe nézzen. – Eddigi létezésem során soha nem láttam még embert így szeretni, ahogy te tudsz. Lehetetlen, hogy csillapodjanak az érzéseid Carlisle iránt. Sőt még erősödni is fognak szerintem. Az első dolgot, pedig vele kell megbeszélned. Erre a kérdésre csak ő tud válaszolni neked.
-Köszönöm Alice – öleltem meg óvatosan, nehogy belém szúródjanak a tűk.
-Nincs mit – nyomott puszit az arcomra. – Szeretnél most beszélni vele? Mindjárt hazaér.
Rémülten pislogtam rá.
-Ugyan, ne félj. Nem harap – vigyorgott. – Jobb előbb túlesni a kínos beszélgetéseken. Bár emiatt nem kéne zavarban lenned.
-Igazad van – sóhajtottam. – Levennéd rólam a ruhámat?
-Igen, amúgy sem szeretném, ha Carlisle meglátná.
Lassú, emberi tempóban kezdte el lehámozni rólam a ruhát, majd kezembe nyomott egy kis kupacot.
-Gyorsan öltözz fel. Én addig elrakom a ruhát.
Azonnal öltözni kezdtem, majd miután végeztem, kisiettem a szobából. Végre kettesben lehetünk egy kicsit a szerelmemmel.
A folyosó végén elfordultam jobbra, mire beleütköztem egy kellemes, de kemény valakibe. Azonnal fölismertem az illatát. Karjai a derekam köré fonódtak, nehogy elessek a nagy lendülettől.
-Ennyire azért nem kell elém sietni – kuncogott, majd megcsókolt.
Dehogynem! – mosolyodtam el magamban.
-Hiányoztál – bújtam közelebb hozzá. – Az elmúlt héten olyan kevés időt töltöttünk kettesben – fintorodtam el.
-Alice csak azt akarja, hogy tökéletes legyen az esküvőnk – mosolyodott el lágyan.
-Tudom – sóhajtottam.
-Most viszont ketten vagyunk – mosolygott.
Döbbenten néztem föl rá.
-Miért, a többiek hol vannak?
-Elmentek a városba sétálni egyet, hogy Rose gyakoroljon kicsit – magyarázta.
-Akkor csak ketten vagyunk? – csillantak föl a szemeim.
-Igen – bólintott rá.
Rögtön eszembe jutott az előbbi problémám. Minél előbb beszélnem kellene Carlislelal.
-Meg kéne beszélnünk valamit – hajtottam le szégyenlősen a fejemet. – Pontosabban kérdezni szeretnék – javítottam ki magam.
-Rendben – komolyodott el az arca. Kézen fogott, majd bementünk a szobánkba. – Hallgatlak – ült le velem szemben az ágyra. – Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezte kíváncsian.
-Hát… öhm… - zavartan pislogtam. Mindenhova néztem, de rá nem és ezt ő is észrevette.
-Esme, kicsim, nyugodtan mond el – emelte föl az államat.
-Csak ez annyira kínos – éreztem, ahogy elpirulok.
-Előttem nem kell zavarban lenned – mosolyodott el kissé megkönnyebbülten.
-Szóval… - haboztam. – Aliceszel beszélgettem ma erről.
-Miről? – kérdezett közbe.
-A nászútról – válaszoltam félénken. -, és a nászéjszakáról. Sokat gondolkodtam már ezen – nyeltem nagyot. – Tudod, nekem te vagy az első. Egy cseppnyi tapasztalatom sincs erről. Én még nem… - nem tudtam, hogyan fejezhetném be. Eddig sem beszéltem valami összefüggően. Csak reménykedtem benne, hogy ennyiből megérti.
-Ó… emiatt nem kell zavarban lenned – simogatta meg gyengéden az arcomat. – Bevallom, én is sokat gondolkodtam ezen. Hozzám képest te olyan törékeny vagy. Elég lenne egy rossz mozdulat, vagy erősebb szorítás és… - de nem fejezte be a mondatot. – Még mindig beleborzongok, ha belegondolok, hogy mennyi fájdalom ért már téged miattam.
-Ez nem igaz – hangom teljesen határozott volt. Miért hibáztatja mindenért magát?
-Úgy gondolod? Mikor elhagytalak egy félreértés miatt… mikor összevesztünk, és utána te két hónapig kómában voltál.
-Megmentettél Dominictől, majd Danieltől. Elköltöztél csak azért a családodtól, hogy engem megvédj. Elhagytál, mert „én” ezt kértem tőled. Aztán ismét megmentettél egy vámpírtól. Abban a veszekedésben mindketten hibásak voltunk.
Nem hagyhattam, hogy mindent magára vegyen.
Hosszú percekig csak némán néztünk egymás szemébe.
-Megkérted a kezem – szólaltam meg végül. – Igent mondtam. És most tökéletesen boldog vagyok. És remélem, hogy te is az vagy – sütöttem le a tekintetemet.
-Soha, egész létezésem során nem voltam még ennyire boldog, mint melletted – emelte föl a fejem, majd lágyan megcsókolt. – Évszázadokon keresztül azt hittem, hogy a vámpírok képtelenek olyan érzések produkálására, mint az emberek. De mikor megláttalak a korházban… – révedt el a tekintete. – Az az átható tekintet, a gyönyörű mosolyod… El sem tudod képzelni, mekkora örömet éreztem, mikor nem húzódtál el tőlem. Olyan hosszúra próbáltam nyújtani a vizsgálatot és a gipszkészítést, amennyire csak tudtam – mosolyodott el az emlék hatására. – És most csodálatos módon itt vagy velem – nézett rám csillogó szemekkel. – Nem tudom, minek köszönhetem ezt a szerencsét, de minden nap hálát adok érte – húzott magához, majd megcsókolt. Kényelmesen elhelyezkedtem az ölében, majd karjaimat a nyaka köré fontam. Csókunk befejeztével boldogan fölmosolyogtam rá.
-Jó, hogy sikerült mindent megbeszélnünk – simogatta a hátamat. Vállára döntöttem a fejemet, szemeimet pedig lehunytam.

-Carlisle! Ne! – sikítottam fel. A szívem őrült tempóban dobogott, a levegőt ész nélkül kapkodtam.
-Ssssh… szerelmem – éreztem meg egy hideg érintést az arcomon. – Csak egy rossz álom volt. Nyugodj meg – csitítgatott Carlisle. Szorosan hozzá bújtam. Szörnyű álom volt. Valahonnan ismerős volt az a tekintet, de nem tudom, hogy honnan. Akármennyire is próbáltam előidézni egy emlékképet ezzel kapcsolatban, nem sikerült. Sőt! Egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy láttam már azokat a szemeket.
-Elmondod? – simogatta meg a hátamat.
-Nem szeretnék róla beszélni – motyogtam. Ez volt a második alkalom, hogy megálmodtam szerelmem halálát, csak két különböző módon.
-Pedig lehet, hogy segítene – győzködött.
-Nem hinném – ráztam meg a fejem. – Inkább aludnék – fordultam háttal neki. Nem akartam megbántani a viselkedésemmel, de azt sem akartam, hogy tovább faggasson az álmommal kapcsolatban.
Aztán megéreztem a karját a derekam köré fonódni, majd szorosan a mellkasához húzott.
-Jó éjt, édesem – puszilta meg a hajam, mire lehunytam a szemem. – Mi a baj? – kérdezte. Talán már órák is eltelhettek azóta, de én még mindig nem tudtam visszaaludni. – Miért nem tudsz aludni? – fordított maga felé.
-Nem tudom – ingattam a fejem. Persze nagyon is tudtam, hogy miért, de nem fogom megmondani neki, hogy az álom miatt, mert akkor addig fog kérdezgetni, amíg el nem mondok neki mindent. – Honnan tudtad, hogy nem alszok? – kérdeztem, elterelve a témát.
-A légzésedből. Egészen más, mikor alszol – simogatta meg az arcomat. – Hozzak valamit?
-Nem, nem kell semmi – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem, most már nincs értelme visszaaludnom – sóhajtottam az ablak felé nézve. Már kezdett világosodni. – Inkább lemegyek reggelizni – ültem föl az ágyban, majd felálltam. Csak most vettem észre, hogy nem ugyanaz a ruha van rajtam, mint amibe elaludtam.
-Öhm… - éreztem, hogy arcomba zúdul a vérem. – Ki öltöztetett át? – ha Carlisle, akkor én itt helyben szívrohamot kapok.
-Alice – válaszolta úgy, mintha ez egyértelmű lenne. – Gondoltam, nem lehet valami kényelmes nappali ruhában aludni, így megkértem Alicet, hogy öltöztessen át.
-Ohh – könnyebbültem meg.
-Azt hitted, én voltam, igaz? – kérdezte vigyorogva.
-Hát… - hajtottam le a fejemet szégyenlősen.
-Öltözz fel – kelt föl ő is mosolyogva. – Addig én készítek neked reggelit – csókolt meg, majd kilépett az ajtón.
-Legalábbis megpróbálsz – motyogtam magam elé.
-Ezt hallottam – tájékoztatott nevetve.
Felöltöztem. Közben végig az álmomon járt az eszem. Valami jelentősége csak van ezeknek. Vagy csak szimplán aggódok érte? De hát most semmilyen veszély nem fenyeget minket.
Gondolataimba mélyedve indultam le a konyhába. A lépcsőnél nem vettem észre, hogy van még egy fok, így elvesztve az egyensúlyomat estem el. Tompa puffanás jelezte az érkezésemet. Hát, ez az én formám – bosszankodtam magamban.
-Úristen! Esme, jól vagy? – termett mellettem azonnal szerelmem.
-Igen, jól vagyok – nyugtattam meg. Derekamnál fogva fölhúzott.
-Mit csináltál? – kérdezte megkönnyebbülten, látva, hogy tényleg nincs semmi bajom.
-Csak nagyon elgondolkoztam és nem vettem észre az utolsó lépcsőfokot – magyaráztam kicsit zavarban. Nem szoktam ilyen ügyetlen lenni.
-Legközelebb nézz a lábad elé – fogta meg a kezem, apró mosollyal az ajkain, majd velem együtt elindult a konyha felé. – Nagyon rám ijesztettél.